Azokról a régi csibészekről – A Kádár-korszak és a rockzene

A közelmúlt története kapcsán mindig érdekes dolgok derülhetnek ki abból, ha olyanokkal beszélgetünk, akik átélték az adott korszakot vagy eseményt. Ha személyesen nincs módunk feltenni a kérdéseinket adott személynek, de mégis kíváncsiak lennénk mondandójára, akkor szívesen olvasunk vele készített interjút. A rockzene kedvelői minden bizonnyal szívesen beszélgetnének olyan „régi motorosokkal”, mint Balázs Fecó, Horváth Attila, Boros Lajos, Trunkos András, Bródy János, Frenreisz Károly, Kóbor János, Nagy Feró, Németh Alajos, Pataky Attila, Schuster Lóránt, Szörényi Levente, Török Ádám és Zalatnay Sarolta. Csatári Bence és Poós Zoltán éppen a velük, az NKA Cseh Tamás (ma: Hangfoglaló) programjának keretében lefolytatott pódiumbeszélgetéseiket rendezte egy kötetbe, amely Azok a régi csibészek – párbeszéd a rock and rollról címmel jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában, a Nemzeti Emlékezet Bizottságával és az NKA Cseh Tamás Programjával együttműködve.

 

Az igényes kivitelezésű, gazdag fényképanyaggal ellátott, keményborítós kötet azonban messze nemcsak a zene rajongóinak lehet érdekes, hanem a történészeknek is. Az oral history (azaz beszélt történelem) egyenrangú forrásnak számít a naplókkal, memoárokkal vagy magánlevelekkel, azaz megfelelő forráskritikával az interjú formájában készülő dokumentumok is felhasználhatók (és fel is használandók) kutatásra. A nyomtatásban megjelenő beszélgetések – követve az élőszó és az írásos megjelenítéssel szembeni elvárások közötti különbségeket – mindig szerkesztettek az eredetileg elhangzottakhoz képest. Találkoztam már olyan oral history archívumot kezelő levéltárossal is, aki emiatt a folyóiratban vagy könyvben megjelent interjúkat nem is tekintette oral historynak, hanem csak és kizárólag a felvett hangzóanyagot, és annak változtatás nélküli gépelt változatát. Ez persze egyfelől érthető, másfelől viszont nincs az az olvasó, aki ne a szerkesztett anyagot olvasná szívesebben, és nincs az az interjúalany se, aki betű szerint – esetleges nyelvbotlásokkal, ismétlődésekkel – ugyanazt akarná viszontlátni nyomtatásban vagy egy mindenki számára hozzáférhető online felületen, mint ami elhangzott. A sajtóorgánumban megjelent interjú forrásértéke csak annyival csekélyebb az eredeti hangzóanyagnál, mint egy nyomtatásban megjelent naplóé az eredeti kézirathoz képest. Bizonyos kutatásokhoz célszerűbb a „nyersanyagot használni”, de sok máshoz direkt célszerűbb a sajtó alá rendezettet. Szerencsére itt mindkettő rendelkezésre áll, hiszen a kötet alapjául szolgáló pódiumbeszélgetések mindegyikének videófelvétele megtekinthető a Hangfoglaló program Youtube-csatornáján.

 

Már most nyugodtan kijelenthető, hogy ha valaha valaki életrajzi művet kíván írni az itt megszólaló riportalanyokról, akkor elengedhetetlen lesz, hogy ezt a könyvet is felhasználja. Ha pedig valaki nem valamelyik életútra, hanem inkább a Kádár-korszakra kíváncsi, annak is hasznos kézbe venni a kötetet, a benne szereplő interjúk ugyanis lenyomatát adják az akkor történteknek.

„A nyugati karrierünk rákfenéje az volt, hogy nem éltünk kinn. Sokat játszottunk az NSZK-ban, de nem ott éltünk. A kinti menedzsereink kerek perec megmondták: az, hogy mindent engedélyeztetni kell, és folyton át kell ugrálni a vasfüggönyön, nagyon sok energiát szív el mindenkitől.” (Kóbor János)

 

A könyvben számos érdekes sztorit olvashatunk, amelyek olykor megmosolyogtatóak, máskor szomorúak. Előbbire példa, ahogy Frenreisz Károly egyik sztorija, amely szerint

„Egyszer Berlinből mentünk át repülővel Varsóba, mert ott folytatódott a turnénk, és összetalálkoztunk egy lengyel küldöttséggel, amely éppen Berlinben járt a szocialista országok könnyűzenei életével – ezen belül a zenészek exportjával, importjával – foglalkozó tanácskozáson. A lengyelországi nemzetközi koncertigazgatóság vezetője, a lengyel rádió főnöke és még egy magas beosztású ember képviselte őket. Udvariasan köszöntünk nekik, aztán kiderült, hogy a géppel probléma van, és várni kell egy-két órát. A lengyel delegáció ekkor elindult a büfébe. Eredményes órákat tölthettek ott, mert a repülőgépen már a stewardessek kezéből vették ki a ham and eggset, hogy azzal dobálják az utasokat.”

 

Kevésbé vidám történet az, ahogy Schuszter Lóránt elmondja, hogy miként élt egy időben:

„Annyira nem volt pénzem, hogy egy gumimatracon aludtam, amit éjszaka egyszer-kétszer fel kellett fújni, mert mindig leeresztett. A villanyt kikapcsolták, mert nem tudtam fizetni a számlát, viszont a WC-ben volt, ezért ott írtam a szerződéseket, ott olvastam.”

Az egyéni életutak megismerésén túl a Kádár-korszak nagyobb képe is kirajzolódik. Olyan 1940-es és 1950-es években született emberekről olvashatunk itt, akiknek ezekben az évtizedekben kellett nemcsak szocializálódniuk, hanem zenélniük, és ha lehet, sikereket elérniük. Talán nem meglepő, hogy a megszólalók közös vonása a zene szeretete. Az ez iránti elköteleződésből vállalták az államhatalommal szembeni konfrontációt is. Az itt megszólalók tehát nem megdönteni, inkább túlélni akarták a rendszert, nem feladva zenei karrierjüket.

„Közérzetdalokat írtam tehát, nem pedig közéleti dalokat, amelyekben persze sok közéleti téma is előkerül.” (Horváth Attila)

 „Az Illés zenekar konfliktusait a közönség élénk figyelemmel követte, érzékelték a balhékat, amelyekben hol rendbontók, hol hazaárulók voltunk, végül „kiérdemeltem”, hogy a szövegeimmel az államrendszer ellen lázítom az ifjúságot. Az, hogy az Illés feloszlott, bizonyos értelemben ennek a folyamatnak is betudható, a zenekar vezetőjét olyan erős nyomások érték, hogy talán nem is teljesen magától jutott arra az elhatározásra, hogy feloszlatja az együttest. Mert valahogy mintha az akkori belügyi operatív szerveknek az lett volna az igényük – és ez az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dokumentumaiból is kiderült –, hogy szűnjön meg az Illés.” (Bródy János)

 

Sokat megtudhatunk a korabeli kultúrairányításról, a kézi vezérelt hanglemeziparról, a koncerttermek és turnék világáról, de arról is, hogy miként kerülhetett ki valaki ekkoriban külföldre játszani, és mennyire jelentett mást egy szocialista országokbeli turné, mint egy nyugati. De az is kiderül, hogy a keleti blokkon belül sem volt mindegy, hova utazik az ember. Mást jelentett a Szovjetunióban turnézni, mást Lengyelországban és mást az NDK-ban.

„A cenzúra keresztrejtvényként működött. Miután beadtuk a szövegeket, az MHV minden olyan sort kihúzott, amit ki kellett.” (Trunkos András)

„Mi voltunk ugyanis az első ilyen típusú rockzenekar, amelyet a Szovjetunióba beengedtek. Elképesztő volt. Az első sorban tényleg a párttitkár és a veteránok ültek, érmekkel, kitüntetésekkel. Voltak köztük süketek is. És ahogy a Ceaușescu-időben láttátok sokszor, kurva nagy csend. Vége volt a bulinak, de én azért már akkor sem voltam könnyen elveszejthető fiatalember, úgyhogy a technikusok hatalmas konténereibe svéd pornóújságokat tettünk, plusz voltak nálunk super 8-as pornófilmek is. Beletettem egy zacsiba két újságot, egy filmet, meg egy Edda-lemezt, és odaadtam a párttitkárnak. Örültek, elmentek, minden. Mi bevodkáztunk, majd frankón elájultunk. Hajnal négy felé jön Misenka… Gondoltam magamban, most visznek el minket. – Mi van, hova visznek? – kérdeztem tőle. Kinéztem, volt vagy –32 fok. Azt mondja, a párttitkár hívat minket. Végünk van – gondoltam, és akkor azért volt bennem is majré. Bemegyünk az irodájába, és ott kiderült, hogy a zacsi hatott! Atyiluska, nagyon jó volt a koncert! Nagyon kultúra volt, annyira, hogy holnap is lesz egy! Sőt, Atyiluska, ebből a zacskóból, ebből van-e még? Hogyne lenne! Akkor holnap két koncert lesz!” (Pataky Attila)

 

Érdekes szál az is, hogy mennyi minden múlt a személyes kapcsolatokon, és egészen konkrétan azon, hogy a kulturális élet bizonyos prominensei, például Bors Jenő, Erdős Péter vagy Aczél György hogyan viszonyultak az adott zenészhez vagy együtteshez. Segíthettek a hanglemezszerződésben, azonban feltételekhez köthették vagy akár meg is akadályozhatták a létrejöttét. De ott vannak a fellépések is – ahhoz, hogy egy zenekar rendszeresen játsszon, szintén kapcsolatok kellettek.

„Igazából 1998-ban döbbentem rá, hogy semmi esélyünk nem volt igazából arra, hogy lemezünk jelenjen meg. Majdnem 10 évre rá behívtak a Magyar Televízióba, hogy találtak egy nagyon jó nyilatkozatot, és szeretnék, ha megnézném. Mondom, jó, mi történhet, bemegyek. Erdős Péterről készült valami film. 1989-ben a következőt mondta: „Ha rajtam múlott volna, a mai napig nem engedném, hogy a Nagy Ferónak lemeze legyen.” Ledöbbentem, mert mi azért „jóban voltunk”, tehát én soha nem éreztem, hogy mi ütjük-vágjuk egymást.” (Nagy Feró)

 

„A nagylemez elmaradásának harmadik okaként meg lehet említeni az állambiztonsági megfigyeléseket. Egy Halmi nevezetű simlis csávó is jelentett akkoriban rólam. Minden bizonnyal ezekre is alapozva Erdős egyszer azt mondta nekem: „Maga nem úgy él, mint a szocialista fiatalok.” Volt ebben némi igazság, hiszen manökeneknek csaptam a szelet, és ennek az elvtársak nagy jelentőséget tulajdonítottak, pedig nem kellett volna. Erdős viszont ezzel bújt ki 1972-ben a nagylemezünk kiadása alól, amit megígértek ugyan, de aztán csak 1977-ben jött el Bors Jenő az Ifiparkba, hogy megnézzen minket. Volt ott vagy négyezer ember, és akkor rábólintott, hogy mivel Török Ádám most már nem olyan hippi, mint 1972-ben, lehet nagylemezük. Igen, akkor már elkezdtem kopaszodni és hízni, tehát nem ment annyira a csajozás. Végül is ennek köszönhettük, hogy nagylemezünk lehetett.” (Török Ádám)

 

Nem szabad megfeledkezni arról a szálról sem, hogy a zenészeket – a társadalom más tagjaihoz hasonlóan – folyamatosan megfigyelték, és sokakról csak a rendszerváltás után derült ki, hogy ügynökök voltak.

„Rengetegen dolgoztak ebben a műfajban, egy-egy zenekaron belül előfordult, hogy két besúgó is volt, egymásról is jelentettek. Olyan „fontos” ügyekről, mint például, hogy valaki eladott tíz farmert, a másik pedig hozott egy lemezjátszót, és nem vallotta be a vámon.” (Schuster Lóránt)

 

Persze feltehetjük azt a kérdést is, hogy mennyire lehetett egyáltalán a rock különböző vállfajait játszani annak idején. Az interjúkból az a kép rajzolódik ki, hogy az állampárt vezetősége felismerte, hogy olyan erős hullámról van szó, amit nem tud megakadályozni, így inkább irányítani próbálták meg azzal, hogy szelektálták, ki dolgozhat, nekik is feltételeket szabva, kinek többet, kinek kevesebbet engedve.

„Akkoriban kötéltánc volt az egész. Nemcsak a közönséggel, hanem a hatalommal való elfogadtatás is. Nagyon sokat jelentett nekünk a nógrádverőcei szerződés, amit Illés Lajos kötött a KISZ-szel – kivel kötötte volna meg, nem volt más –, hiszen ott szokott össze igazán a zenekar. Ebből az is látszott, hogy mindenáron nem akarnak minket és a műfajt a föld alá nyomni. És legalább szem előtt voltunk. Szóval nemcsak kötéltánc volt ez, hanem kötélhúzás is.” (Szörényi Levente)

 

Sok interjúban merül fel annak a kérdése, hogy mi lett volna, ha az adott előadók szabadabb környezetben tevékenykedhetnek. A választ erre természetesen nem tudhatjuk, azt azonban igen, hogy minden nehézség ellenére olyan számok születtek, amelyek évtizedek távlatából is ott visszhangzanak hallgatóik fülében.

„Először kikiáltottak rockernek, aztán az Omegával előadott Nem várok holnapig már kiabálós volt, a Hol jár az eszem?, a Fák, virágok, fény pedig lírai dalok. Sokáig ment ez a kettősség, volt a fesztivál-énekesnő szerep és az „üvöltözős” Cini. Anyukámnak sokszor mondták: te, szólj már rá a lányodra, hogy ha ilyen szép hangja van, akkor ne kiabáljon, mint egy repedt fazék! Ma ez másképp van már, mehetnek egymás után a táncolós és az üvöltözős dalok is, megszokta a közönség, de abban az időben voltak olyan bulik, ahol féltem, hogy befagyok a bekiabálásaimmal.” (Zalatnay Sarolta)

 

Csatári Bence és Poós Zoltán interjúkötetét – és persze az eredeti beszélgetéseket is, amelyeknek linkjeit jelen írásba is becsempésztem – jó szívvel ajánlom minden zenerajongónak és minden modern kori történelem iránt érdeklődőnek.

A könyv megjelenési adatai: Csatári Bence, Poós Zoltán: Azok a régi csibészek – Párbeszéd a rock and rollról. Budapest, Jaffa Kiadó, 2016. pp. 288.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Alexander Bernát (1850–1927) filozófus, esztéta, az MTA tagja így emlékezett meg Eötvös Lorándról: „A nagy fizikusoknak azon kiválasztottjaihoz tartozik, akik