Ballhausplatzi hivatalnokok a Külügyi Népbiztosság szolgálatában

A bécsi Ballhausplatzon álló egykori közös Külügyminisztérium központi állományának magyar honos hivatalnokai és a Külügyi Népbiztosság felső pártvezetése között a magyarországi Tanácsköztársaság idejére egy furcsa együttmozgás jött létre. Recepciótörténeti szempontból az egykori hivatalnokok csekély számú memoár irodalmának sajátos nézőpontja kerüli a Kun Béla (1886–1938/39?) nevével egybeforrt kormányszerv keretein belüli „kompromittálódott” szerepvállalásukat. A vonatkozó szakirodalomból azonban egyértelműen kitűnik, hogy többen fontos tisztségeket töltöttek be a magyar diplomáciatörténet e „zárójeles időszakában”. Jelen írásom megpróbálja körbejárni viszonyhelyzetüket, remélve, hogy egyúttal néhány olyan szempontot is megfogalmazhat, amelyek segítenek megérteni, hogy mi jellemezte a külügyek vitelét a tárgyalt időszakban.

Egy gondolat erejéig érdemes azonban megemlíteni két tényezőt, amelyek megvilágítására jelen helyen, tekintettel a téma szabta keretre, nem nyílik alkalom: az egyik a külképviseleti tevékenység, a másik a magyarországi történésekkel párhuzamosan zajló párizsi békekonferencia kihatásai. Mindkettő kutatási metszete időszerű beillesztés lehetne a magyar diplomáciatörténet kezdeti szakászának árnyaltabb megvilágításához, különös tekintettel a jövőre száz éve történt trianoni békekötés körülményeire és következményeire.

1919. március 21-én a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság (továbbiakban: magyarországi Tanácsköztársaság) kikiáltásának napján Kun éles hangú beszédben ismertette a külügyi munka ethoszát a Sándor-palota Gobelin-termében tartott állománygyűlésen a Berinkey-kabinettől (1919. január 11. – 1919. március 21.) megöröklött egykori Ballhausplatzi hivatalnokok, valamint a külügyi feladatok ellátására kész „kívülről” jött megjelentek előtt:

Hát itt vagyunk, az urak és én, az urak és mi, az ítéletmondó Nép… A történelmi Magyarország meghalt, elvérzett az urak háborújában…Az új Magyarországnak, a Tanácsköztársaságnak is szüksége lesz diplomáciára, sőt nagyon is szüksége lesz. De ez a diplomácia egészen más eszközökkel és módszerekkel fog dolgozni, mint önök ott az átkozott Ballplatzon. Meg akarom tehát kérdezni önöktől, kívánnak-e és tudnak-e bennünket, a Népet, a Tanácsköztársaságot olyan odaadással és őszintén szolgálni, mint a múltban a császári Monarchia szerencsétlen háborús politikáját szolgálták… Szeretnék választ kapni: igen vagy nem… Választ nem kaptam. Tehát tabula rasa, majd jönnek a mi embereink.” (Dutka 1959, 52–54.)

A bécsi Ballhausplatzon álló egykori Császári és Királyi Ház és Közös Külügyek Császári és Királyi Minisztériumának (K. u. K. Ministerium des Kaiserlichen Hauses und des Äusseren) minden nagyhatalmi presztízsértéke mellett a magyar közgondolkodásban nem volt túl jó a sajtója. Ezt csak tetézte, hogy a magyar közvélemény a vesztes háborúért és az azt követő nemzeti és társadalmi krízishelyzetért a külpolitikát és beteljesítő eszközét a diplomáciát kárhoztatta. Az Ausztria-Magyarország legzártkörűbb klubját alkotó Ballhausplatz titokzatos világának honpolgárai 1918. november 12-én, a Német-Ausztriai Köztársaság kikiáltásának napján egy új politikai realitás közepette találták magukat. Ebben a pályaképben mély traumát okozott, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia diszmembrációja – azaz az utódállamokra történő felbomlása – visszavonhatatlanul bekövetkezett.  A Ballhausplatz külső és belső állománya immár egy nem létező állam szolgálatában állt. A magyar honosok közül sokan tanulmányaikból kifolyólag már gyereként elkerültek Magyarországról, vagy a családjuk – ez főképp az arisztokratákra volt jellemző – eleve Bécsben élt, s így alig vagy egyáltalán nem ismerték hazájukat és annak nyelvét.

A Német-Ausztria Köztársaság kikiáltásával a magasan kvalifikált három státusbeli – diplomáciai, konzuli és központi fogalmazó karbeli – állami hivatalnokok egyik pillanatról a másikra egy nagyhatalmi létből belecsöppentek a kisállami lét szűkre szabott keretei közé. A három „G” – Geburt (származás), Gehirn (szellem), Geld (pénz) – szemponthoz szokott egykori központi állomány azon részénél, akik szerényebb háttérrel rendelkeztek, régi-új hazájuk melletti döntésüket felerősítette az egzisztenciális elbizonytalanodás is. Számukra a kiterjedt és befolyásos nemzetközi kapcsolati hálót előfeltételező „blaublütige Clique” diplomata pálya egy átléphetetlen üvegplafon maradt mindvégig. Egyébiránt a Monarchia hivatalos jelenlétet 32 állomáshelyen képviselő „schwatz-gelb” diplomataközösség tagjai, egy sor azonos világlátásra építkeztek, elsősorban is a testületiségre, amelynek transznacionális jellegét még az 1815-ös Bécsi Szabályok adták meg. Ebből kifolyólag a nemzetközi Testület intaktsága nehezen viselte volna el a rangsor alsóbb régióiból kinevezett személyek jelenlétét, a kívülről jöttekről nem is beszélve.

Megjegyzendő, hogy a tényleges nemzetközi helyzetet jól ismerő és megítélő külszolgálatban levő magyar honos diplomaták elsősorban világnézeti okból nem szándékoztak egy számukra illegitim kormányzatot szolgálni. Ezek az elsővonalas, „métier” (hivatásos) diplomaták a kötelező hivatali eskün túl, nemcsak az Állam, hanem „Seine Majestät der Kaiser” (Őfelsége, a császár) személyének kizárólagos képviselői is voltak. A király-kérdés megoldatlansága miatt, ezért az uralkodónak tett esküjüket tekintették mérvadónak. Gyakorlati nehézséget jelentett továbbá az ún. tartózkodás nélküli átutazás engedély megkapása a különböző kormányoktól, ezért is döntöttek sokan úgy, hogy korábbi állomáshelyükön maradnak (Barcza György (Dánia), Hadik Miksa gr. (Svédország), Hevesy Pál (Svájc), Kánya Kálmán (Mexikó), Kolossa Ferenc (Brazília), Nemes Albert gr., (Württemberg), Pallavicini János őrgr. (Oszmán Birodalom), Széchényi Lajos gr. (Hollandia).

Az 1945-ben megsemmisült Külügyminisztérium épülete a Dísz téren, 1935 (FSZEK)

A Dísz tér 1–2. szám alatti önálló magyar Külügyminisztériumot létrehozó 1918. december 15‑i V. néptörvény 9. §-a alapján Harrer Ferenc (1874–1969) sikeres bécsi szervező munkáját követően, az egykori közös Külügyminisztérium adatolható 1917-es 902 fős összlétszámából 292 fő számított magyar honosnak, ami a központi szolgálat vonatkozásában 76 személyt jelentett. Ezek közül 68 hivatalnok került átvételre Budapestre. A külügyi apparátus összlétszámát tekintve a Károlyi (1918. október 31. – 1919. január 11.), majd az azt követő Berinkey-kabinet megközelítőleg 202 fős személyi állomány felett diszponált. A Dísz téri stábon belül 138 hivatalnok rendelkezett ún. kinevezett státussal, akik közül 61 fő, azaz 44 százaléka volt „átvett”. Ebben az időben a „kinevezett” megjelölés, egy rangsémához igazított – II–IX. kulcsszámú – fizetési osztályú besorolást jelentett. A bécsi pályájukon bevált külügyi szolgálatosok, az előképnek számító Ballhausplatz‑i geográfiai felosztású referatok és az adminisztratív feladatkörű departementek mintájára létrehozott, öt főosztályi struktúra valamelyikébe (politikai, jogi, közgazdasági, igazgatási, sajtó és propaganda) lettek besorolva.

Mint már arról fentebb szó esett 1919. március 21-én a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) radikális balszárnya, Magyarországi Szocialista Párt néven hatalomba került. A hatalom megragadás a Dísz tér szervezeti és személyi összetevőiben lényeges változást nem eredményezett. Az egyedüli változás a megnevezésben mutatkozott, a Külügyminisztériumból Külügyi Népbiztosság lett, ami a hatalmi legitimitás rendjében beálló fordulatot jelezte. A forradalmárok az állami irányítás más területeihez hasonlóan a külügyi tárcánál is kiemelődtek. Az oroszországi bolsevik modellt adaptálni szándékozó Kun a külügyekben is igazodott a Kommunista Világpárt, a Komintern jóváhagyta nómenklatúrához.

A Külügyi Népbiztosság visszáságaihoz tartozott, hogy a különböző posztokra történő kinevezések csak úgy, mint a személyek kiválasztása pártállás alapján dőlt el. A pártállás egyben jelzés értékű is volt, amire jó példa a külügyi népbiztoshelyettesi posztra kinevezett szociáldemokrata Ágoston Péter dr. (1874–1925), akinek esetében egyértelműen látszott, hogy a KMP, így kívánt üzenni „befelé” a velük kapcsolatban félelmeiket kifejező tömegbázist jelentő szociáldemokrata választók felé, és „kifelé” a Párizsban ülésező békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa, illetve a kapcsolatépítés céljából a szociáldemokrata túlsúlyú Karl Renner vezette osztrák kormány irányába. Az Ausztriával fennállott szervezeti közösség négyszáz éves (1526–1918) élő valóságának örökségeként a fő hangsúly továbbra is a belpolitikára helyeződött az érdekérvényesítést biztosító külpolitika rovására. A külpolitika felfogásának ez a morbus hungaricus-a („magyar betegsége”) a Kun-adminisztráció alatt is kísérő jelensége maradt. Mindazonáltal elengedhetetlen rámutatni továbbá arra a tényre, hogy az állami szuverenitás fő attribútumát jelentő, nemzetközi jogi elismertséget biztosító külképviseleti jog (droit de légation) hiánya, bénítóan hatott az érdekérvényesítésre a nemzetközi szintéren, ahol tudvalevő, hogy egy állam befolyását és tekintélyét az ott elfoglalt helye határozza meg. Márpedig az önálló magyar külpolitika 1918–1920 közötti „zárójeles” szakaszának ez a központi problémája egészen a Cotelle galériában parafált békekötésig (1920. június 4.) fennállt.

A Forradalmi Kormányzótanács egy ülése a parlamentben, 1919 (Wikimedia Commons)

A magyarországi Tanácsköztársaság központi kontroll szervében a Forradalmi Kormányzótanácsban kisebbségben (2:14) levő KMP igyekezett fokozni jelenlétét a legfontosabb tisztségekben, mint az a Külügyi Népbiztosság fennállásának teljes időtartamára meg is valósult. Külügyi Népbiztosság funkciója a Kormányzótanács döntéshozatali mechanizmusában felértékelődött, mivel szerepe a Hadügyi Népbiztosság mellett, az aktuálpolitikai kihívásokra volt bekötve. Kun, aki Károlyihoz hasonlóan – külügyekben való járatlansága ellenére – tisztában volt a külpolitika fontosságával, kezdeményezéseit minduntalan úgy alakította, hogy az eseményeket a kezében tudja tartani. A Külügyi Népbiztosság csúcsszervét, a közös Külügyminisztérium originális felosztásából származó Politikai Osztályt, magának tartotta fenn. A Politikai Osztály fontossága abban állt, hogy ide futottak be a feldolgozásra váró ügyek, majd itt mentek keresztül a döntésmechanizmus szűrőjén. Kun és helyettese, a későbbiekben rövid időre külügyi népbiztossá avanzsált mozgalmár, Pogány József (1886–1938) szemében a Ballhausplatz-i stáb olyan biztonsági léknek számított, melyet jobb távol tartani a döntésmechanizmustól. A fennálló viszonyhelyzetet a világnézeti különbözőség határozta meg. A külügyi vezetés a forradalom legitimitását a kommunista ideológiából vezette le és minden ez alá került, míg az átvett hivatalnokok a magyar történeti alkotmány legitimáló eszmeiségét tekintették mértékadónak és felfogásuk is ezt demonstrálta, ami az önálló magyar külpolitika hármas alapelvére épült: a Magyarország függetlensége, nemzetközpontúság, területi integritás. Ezeknek az állami hivatalnokoknak politikával kapcsolatos szemléletmódja rétegspecifikusan formálódott, de leginkább a Szent Szövetségi Európa forradalomiszonya volt rá a jellemző. Azonban a beléjük nevelt felelősség – és kötelességtudat a rájuk bízott ország iránt felülírta ellenérzéseiket. Ágoston közvetítői szerepvállalásának köszönhetően a vezetés és az átvett állomány között fennálló terhelt viszonyhelyzet normalizálása észszerűen javult. Ágoston bízott benne, hogy a Ballplatz-i hivatalnokok előnyösebb pozicionálásával, ha áttételesen is, de érvényre tudja juttatni a megalapozottabb szakmai elgondolásokat, vagy legalábbis aktív formálói lehetnek a folyamatoknak.

Ebben a kölcsönös bizalmatlanságon alapuló együttmozgásban az egyedüli kulcstényezőnek a képzettség bizonyult. A funkció szerint értékelő külügyi vezetés részéről az államközi kapcsolatok szervesen szintetikus felfogásában tevékenykedő diplomáciai testület bekapcsolása a már említett külképviseleti jog hiányából fakadóan elhagyható volt. Kun ideológiai megfontolások alapján a külképviseleti helyszínekre amúgy is pártalapon nevezett ki általa megbízhatónak tartott személyeket. A Dísz téri apparátus működtetéséhez azonban elengethetetlenül szüksége volt a magasan képzett hivatalnokok szaktudására, ezért az ideológiai megfontolásokat a felező vonalon túlra helyezte. Az adminisztratív főosztályokat megtöltő, szigorúan analitikus felfogású konzuli és fogalmazói pályán mozgó egykori Ballhausplatz-i stáb aktív szerepvállalása korán sem lebecsülendő, amint ez a teljességet nélkülöző névsor is jól mutatja: Csáky Imre gr., Hory András, Práznovszky Iván, Bobrik Arno, Velics László, Wettstein János, Drasche-Lázár Alfréddal, Ambrózy Lajos gr., Kvassay László, Marosy Ferenc.

Az egykori közös hivatalnokok a Külügyi Népbiztosság rövid ideje alatt gyakorlatilag olyan területtel foglalkoztak, ami nem esett kívül egykori Ballhausplatz-i feladatkörükön. Példának okáért Práznovszky Iván, aki korábban a brit Secret Service Bureau-hoz hasonlóan hírszerzéssel is foglalkozó 5. Departmentnek, vagyis a Pressdepartmentnek volt helyettes vezetője a Dísz téren ugyanúgy a magyar megfelelőjét a Sajtó és Propaganda osztályt irányította, amely közvetlenül a Csáky Imre gr. vezette Politikai Osztály alá tartozott. A Ballplatz-i hivatalnokok életében akkor állt be döntő változás, amikor Pogány rövid idejű külügyi népbiztossága véget ért és újra Kun foglalta el a pozíciót. A megnövekedett külpolitikai deficittel küszködő Kun a személyi állományban drasztikus gyomlálást hajtott végre. Július 2-i körrendelete értelmében 94 főt bocsájtottak el a szolgálatból, majd egy ezt kiegészítő körrendelet elhelyezésükkel és ellátásukkal kapcsolatos intézkedésről tesz említést. Arról, hogy ez milyen módon valósult meg nem rendelkezünk információkkal. Amit a továbbiakról tudunk az az, hogy július 8-án újabb 58 hivatalnok kényszerült távozni. Az elbocsájtottak között szinte kivétel nélkül megtalálhatók a közös Külügyminisztériumból átvettek. Az egyedüli kivételnek a későbbi diplomata Jungerth-Arnóthy Mihály számított, aki a Politikai csoport alá tartozó Hadifogoly osztályt vezette.  A magyarországi Tanácsköztársaság bukását követően, Szilassy Gyula br. misszióvezetőt leszámítva, „kompromittálódott” időszakuknak a későbbi pályájukra nézve nem lett következménye. Legtöbbjüknek az elkövetkező időszak a párizsi békekonferenciára készülő magyar delegációban való részvételt, illetve annak segítését irányozta elő. A Külügyi Népbiztosság igazgatásának egyszerűsítésére és költséghatékony működtetésére hivatkozva Kun július 25-én új ügybeosztást léptetett életbe. A kiadott körrendelet értelmében három csoportba (Közigazgatási, Politikai, Sajtó) szervezte át, az immár „átlátható” külügyi apparátust. Hat nap múlva 1919. augusztus 1-én, 133 nap után, a Külügyi Népbiztosság megszűnt.A világpolitikai változások a Külügyi Népbiztosság időszaka alatt az egykori Ballhausplatzról átvett hivatalnokok és külügyi felsővezetés vonatkozásában két olyan elemet sodort egymás mellé, amelyek ugyan transznacionális szinten gondolkodtak, de az eltérő célok és ideológiai gátak miatt a válságos külpolitika alakításában mérhető nyereséget nem hoztak. Kényszerű együttmozgásuk egyedüli maradandó hozadékának a Károlyi-kabinet idején életre hívott, a nemzetközi politikában Magyarország szuverenitását megtestesítő Külügyminisztérium folytatólagos működtetését tekinthetjük.

 

Felhasznált irodalom:

Diószegi István: Hungarians in the Ballhausplatz. Studies on the Austro-Hungarian common foreign policy. Corvina Kiadó. Budapest, 1983.

Dutka Ákos: Kun Bélára emlékezem. In: Pirkadása a magyar égnek. Írok emlékezései a Magyar Tanácsköztársaságról. Szerk: Halasi Andor. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1959. 52-54. o

Engelbert Deusch: Die effektiven Konsuln Österreich (-Ungarns) von 1825 – 1918. Ihre Ausbildung, Arbeitsverhältnisse und Biografien. Böhlau Verlag, Köln – Weimar – Wien, 2017.

Internet: https://www.oapen.org/download?type=document&docid=645108 . Letöltés ideje: 2019. április 7.

Gyarmati Enikő: A diplomácia szolgálatában. Adalékok báró Szilassy Gyula (1870–1935) diplomata karrierútjához. Lymbus 2017. Magyarságtudományi forrásközlemények. Budapest, 2017.

Internet: http://epa.oszk.hu/01500/01500/00014/pdf/EPA01500_lymbus_2017_437-450.pdf . Letöltés ideje: 2019. április 7.

Ormos Mária: A Katedrától a halálsorig. Ágoston Péter 1874-1925. Napvilág Kiadó. Budapest 2011.

Pritz Pál: Az önálló magyar külügyminisztérium kialakulása 1918-19. In: Jogtörténeti Értekezések 13. Szerk: Kovács Kálmán. Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszéke, Budapest, 1983.  147–163.

Internet:https://majt.elte.hu/media/7a/f8/424e10b04dc6b5043244f27877bebd4def3559c2bffb6bab6b62cbf77712/MAJT-jogtorteneti-ertekezesek-13.pdf . Letöltés ideje: 2019. április 7.

Pritz Pál: Iratok a Magyar Külügyi Szolgálat történetéhez. Akadémia Kiadó. Budapest, 1994.

Somogyi Éva: Magyarok a bécsi hivatalnok világban. A közös külügyminisztérium magyar tisztviselői 1867 – 1914. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont. Budapest, 2017.

Somogyi Éva: Hagyomány és Átalakulás. Állam és bürokrácia a dualista Habsburg Monarchiában. Szerk: Gyáni Gábor. L’Harmattan Kiadó. Budapest, 2006.

Penyaskó Tamás

Ezt olvastad?

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves
Támogasson minket