Barbár nép „Isten paradicsomában”? – A 11–12. századi Magyarország a német krónikások szemével (2. rész)

Előző heti írásomban azzal foglalkoztam, hogy a német területek forrásanyaga milyen képet fest az államalapítástól a III. Béla haláláig terjedő időszak Magyarországáról és magyarságáról. Áttekintésemben elsőként is bemutattam a Német–római Birodalom területén keletkezett középkori elbeszélő kútfők – világkrónikák, kolostori évkönyvek, gesták vagy szentéletrajzok – azon csoportját, amelyek a 11–12. század magyar történelmével kapcsolatban adalékot tartalmaznak. A beszámolók tanúsága alapján felvázoltam, hogy milyen képet alkothattak a maguk számára a Kárpát-medencéről az azon áthaladó nyugati utazók és keresztesek. A terményekben bővelkedő országénál jóval kevésbé bizonyul pozitívnak a nép megítélése: mivel a magyarok gyakran ellenfélként tűnnek fel a krónikák lapjain, a pejoratív jelzők annak ellenére sem maradnak el forrásainkból, hogy a keresztény hitre tért magyarság nyilvánvalóan kedvezőbb színben tűnik fel az európai elbeszélő irodalomban, mint a pusztításaikról elhíresült kalandozók. A nép ábrázolásának témájához szorosan kapcsolódik annak kérdése, hogyan jelennek meg az Árpád-házi uralkodói a szóban forgó forráscsoportban: a következőkben ezt a problémát járom körbe.

A scheyerni bencés apátság (Wikipedia)

Az uralkodó

Már többször idézett leírásában Freisingi Ottó az uralkodói hatalom természetéről – annak a nyugati szemlélő számára meglepően erős mivoltáról – is nyilatkozik. Kiemeli, hogy az ország hatalmas területén

senki más nem merészel pénzt verni vagy vámot szedni” a királyon kívül, aki iránt a magyarok „olyan engedelmességet tanúsítanak, hogy istentelen gaztettnek tartják nemhogy nyílt ellenszegüléssel felingerelni, de alattomban folytatott suttogással megbántani is”, és ha bíráskodásra kerül sor, „a fejedelem akarata egyedül elegendő mindenki számára döntő érvként”. (Kisdi Klára ford.)

Ha egyéb forrásaink nem is őriztek meg hasonló jellegű adalékokat az Árpádok uralmáról, Szent István és utódai gyakorta tűnnek fel a német krónikák lapjain. A magyar uralkodók neveit többnyire a tömör évkönyvi bejegyzések is ismerik – a klosterneuburgi hagyomány adalékai nyomán például összeállítható a 12. századi királyok listája –, és a bővebb szövegezésű tudósítások esetenként arra is lehetőséget teremtenek, hogy képet nyerhessünk arról, hogyan vélekedtek német földön az Árpád-ház egyes tagjairól. A következőkben azt tekintem át, hogy kútfőink milyen részleteket kínálnak három jelentős uralkodó: az államalapító Szent István, a lovagkirály Szent László, valamint III. Béla portréjához.

Szent István

Isvánnal kapcsolatban az ezredforduló eseményeiről krónikát író Merseburgi Thietmar feljegyezte, hogy „a császár kegyéből és biztatására (…) koronát és áldást nyert” (Thoroczkay Gábor ford.), a Hildesheimi Évkönyv pedig megörökítette a királynak a nagybátyja, az erdélyi Gyula ellen vezetett hadjáratát, ám a német források többségükben az uralkodó Gizella bajor hercegnővel – Civakodó Henrik leányával és a későbbi II. (Szent) Henrik császár húgával (1002–1024) – kötött házasságát emelik ki, és hangsúlyozzák, hogy a magyarok keresztény hitre térésében a Nyugatról érkezett asszonynak és német rokonságának volt elsősorban szerepe. A magyar nép krisztianizációjáról a 11. század derekán így emlékezik meg Wipo, II. Konrád német uralkodó (1024/1027–1039) életírója:

Ugyanezen püspök [Brúnó augsburgi főpapról van szó] nőstestvére pedig a magyarok királyának, Istvánnak a hitveseként legelőször volt előmozdítója a kereszténység ügyének a pannóniai nép körében.” (Thoroczkay Gábor ford.)

Michelsbergi Frutolf 1103-ig ívelő világkrónikája szerint István nem volt méltó arra, hogy Gizellát feleségül vegye,

amíg meg nem fogadta, hogy maga egész népével együtt fel nem veszi a keresztény vallást és a keresztség szentségét” (Uzsoki András ford.).

Más tradíció Szent Henrik szerepét hangsúlyozza. A Rövid Epternachi Krónika, amely Istvánról ráadásul említést sem tesz, azt állítja, Nagy Ottó császár unokája volt az, aki

egész Pannóniát Gizella húga által Krisztus számára térítette meg” (Uzsoki András ford.).

A kereszténység felvétele mellett II. Konrád 1030-ban Magyarország ellen vezetett hadjáratát vagy az uralkodó halálát is jelentékeny számú tudósítás említi a forrásanyagban, ám összeségében megállapíthatjuk, hogy István személye kevéssé foglalkoztatja a krónikásokat. Az Altaichi Évkönyv, amely beszámol arról, hogy az annalista által „jó emlékű”-nek mondott idős uralkodó nagybátyját, Vazult, „noha az méltóbb volt az uralkodásra”, „megvakítatta”, elsősorban a szent király özvegyének sorsa iránt érdeklődik. A forrásból tudhatjuk meg, hogy Orseolo Péter – Istvánnak tett ígéretét megszegve – a királynét megfosztotta javaitól, s

egy várban helyezte el őt”, ahol „az odaérkezők közül senkinek sem volt lehetősége vele találkoznia”. (Makk Ferenc ford.)

Az államalapító uralkodóval és német származású hitvesével kapcsolatban egyetlen további hagyományra hívhatjuk még fel a figyelmet: a bajorországi Scheyern kései tradíciójára, amely úgy tartotta, hogy Gizella és István házasságkötésére – ahogyan megelőzőleg a magyar király megkeresztelésére is – a bencés apátságban került sor:

Meg kell jegyeznünk, hogy Henrik császár testvérét, Gizellát a magyarok királyához, Istvánhoz adta nőül, és az esküvőt a scheyerni várban Werner grófnál ülték meg, ott, ahol István királyt is megkeresztelték. Itt volt Henrik császár és sok hatalmasság, grófok, szabad lovagok és csatlósok. Ezután küldte Henrik császár a scheyerni grófokat, Szent Ulrikot Gizella asszonnyal együtt Magyarországra, ahol mindenkit megtérítettek a kereszténységre.” (Veszprémy László ford.)

A kutatás feltételezése szerint a hagyomány azért formálódhatott ki, mert a Wittelsbachok – a részletben szereplő scheyerni gróf utódai – a történet révén hagsúlyozni kívánták a keresztény térítésben játszott meghatározó szerepüket, és a monda megalkotásával Magyarország krisztianizációjából is részt akartak juttatni maguknak.

Szent István ábrázolása a Képes Krónikában (Wikipedia)

Szent László (valamint Salamon és I. Géza)

A német krónikák és évkönyvek nagy számban tudósítanak arról, hogy Salamon király 1074-ben apósához, IV. Henrik császárhoz folyamodott segítségért unokafivéreivel, Géza és László hercegekkel szemben. A kudarccal végződő német hadjárat és a magyarországi hatalomváltás felülreprezentáltak a forrásanyagban, ám a bátyja 1077-ben bekövetkezett halála után trónra lépő László Salamonnal szembeni további küzdelmét, valamint a belviszálytól is meghatározott európai politikáját: az invesztitúraháborúban való állásfoglalását már csupán elszórt híradások világítják meg. (Salamon 1087-ben távozott az élős sorából: László eddig az időpontig – kényszerpályán mozogva – a pápa táborát erősítette, majd a császárhoz való közeledésének lehetünk tanúi.) A beszámolók kevéssé alkalmasak arra, hogy képet alkothassunk arról, hogyan vélekedtek a német területek szerzői – akár a 11. században, akár később – Lászlóról vagy uralmáról. A király neve sem kerül elő feltétlenül forrásainkban, s személyéről még kevésbé szolgáltatnak adalékot a krónikások.

Valamiféle értékelést a gregoriánus és a császárpárti szerzők tollán keletkezett, a hercegek hatalomra kerülésével kapcsolatos részletesebb elbeszélésekből olvashatunk ki. A VII. Gergely táborához tartozó történetírók röviden megemlékeznek a Salamon hatalmát megdöntő Géza és László erényeiről. Hersfeldi Lampert, aki szerint Géza „ama nép akkori erkölcseihez képest” nem volt „reménytelen jellemű ifjú”, arról fest képet, milyen taktikával védte meg országát I. Béla fia 1074-ben a német sereggel szemben:

azokon a helyeken, ahol az ellenség betörésétől féltek, az emberek semmi élelmet, az állatok semmi takarmányt ne találjanak, és ezután ő az összes emberével egy elérhetetlen fekvése miatt az ellenség számára teljességgel megközelíthetetlen szigetre vonult.” (Thoroczkay Gábor ford.)

A Bodensee szigetén tollat ragadó Reichenaui Bertold nem szól részletesebben a hercegekről, ám Salamonról megfogalmazott pejoratív ítélete – elmondja róla, hogy

gyalázatos tetteinek túlzott volta és erkölcstelensége miatt apai nagybátyja és királyságának más főemberei elűztek méltóságából” (Thoroczkay Gábor ford.)

– egyértelművé teszi, hogyan vélekedett Géza és László hatalomátvételéről. Erkölcseiben is züllöttnek mutatja be IV. Henrik sógorát az ugyancsak kortárs Konstanzi Bernold, aki méltóbbnak ítéli a trónra a pápa táborához tartozó Lászlót. Míg Salamonnal kapcsolatban kiemeli, hogy ő és hitvese

az Apostol ellenére egymást kölcsönösen megcsalni nem féltek”, addig Lászlóról azt mondja el, hogy „a katolikusok pártjához tartozónak vallotta magát” és „megígérte, hogy kitart Szent Péter hűségén.” (Rokay Péter ford.)

Hasonlóképpen jogosnak látja a „paráznaságnak és igazságtalanságnak sokszor hódoló” Salamon uralmának megdöntését a Könyv Gebhardhoz címmel gregoriánus vitairatot író Lautenbachi Manegold, aki László méltatásáról sem feledkezik meg:

ennek az embernek [ti. Gézának – CsJ] az elvesztése után fivérét, Lászlót állították a helyébe, a tettre kész és derék férfiút.” (Thoroczkay Gábor ford.)

Az adalékok során végigtekintve elmondhatjuk, hogy a műveikben a gregoriánus szellemiséget képviselő szerzők legitim uralkodókként ábrázolják I. Béla fiait, azonban elbeszéléseikből sokkal inkább Salamon, mint Géza vagy a haláláról szóló híradásokban „kegyes emlékezetűnek mondott László hús-vér alakja bontakozik ki.

Szent László a Thuróczy-krónikában (Wikipedia)

III. Béla

Az uralkodó 1196-ban bekövetkezett haláláról egy tucatnyi kolostori évkönyv és halottaskönyv emlékezik meg Ausztria és Stájerország területén. A klosterneuburgi vagy a zwettli hagyomány egy-egy tömör tudósításából Béla uralkodásának egyes eseményeiről – például öccse, az ellene lázadó Géza az osztrák területekre való meneküléséről vagy az 1182–1183. évi magyar–bizánci háborúskodásról – is értesülhetünk. Nagyobb hangsúllyal azonban csupán egyetlen történésről esik szó a forrásanyagban: a német történetírók hol említés szintjén, hol a részletekre is kitérve elbeszélik, hogyan vonult keresztül a Kárpát-medencén keresztes hadai élén Frigyes császár.

A király vendégszerete a rövidebb szövegezésű beszámolóknak is gyakori eleme. A Klosterneuburgi Évkönyv kiemeli, hogy

Magyarország királya igen nagy tisztességgel fogadta a sereget” (Körmendi Tamás ford.).

Freisingi Ottó világkrónikájának folytatásában – amelyet St. Blasieni Ottó nevéhez kapcsol a kutatás – arról olvashatunk, hogy Béla bőkezűsége mind a császár, mind a lovagserege irányában megnyilvánult:

Útja [ti. Frigyesé] Magyarországon vezetett keresztül, ahol a magyarok királya bőkezűen megtisztelte ajándékokkal, ellátta a hadsereget élelmiszerekkel, elhalmozva őket liszttel, borral és hússal” (Kisdi Klára ford.).

Hasonló szavakkal emlékezik meg a magyar uralkodó a hadak számára tett adományairól a Kölni Királykónika:

ráadásul az egész Magyarországon átmenő seregnek többnyire ingyen juttatott elégséges mennyiségű élelmet, arra is ügyelvén, hogy kíséretükben bőséggel rendelkezésre álljanak kereskedelmi árucikkek” (Körmendi Tamás ford.).

A legtöbb adalékot Lübecki Arnold, illetve Ansbert elbeszélései tartották fenn számunkra. Előbbi a császár fogadtatásával kapcsolatban leírja, hogy

a király ezer vitéze társaságában személyesen ünnepélyesen járult elébe, s a legnagyobb hódolattal nemcsak vendégszeretőnek, hanem szolgálatkésznek is mutatkozott” (Veszprémy László ford.).

A hadjárat mindkét krónikája ámulattal szól arról a sátorról, amely Capet Margit királyné ajándéka volt az illusztris vendég számára. Ansbert szerint Béla hitvese, II. Fülöp francia király húga

egy kétszeresen is, mind szépségére, mind nagyságára nézve csodálatos sátrat ajándékozott a császárnak”, amely „belül négy boltozatos részre volt osztva, amit illőn egy vörös szőnyeg borított.” (Veszprémy László ford.)

A keresztes hadak békés átvonulását biztosító Béla megítélése azonban nem egyöntetűen pozitív a forrásanyagban. Ansbert tollán egy olyan uralkodó képe rajzolódik ki előttünk, akiről – mivel

később a görögökkel folytatott vitánk során némelykor gyanúra okot adóan viselkedett” (Veszprémy László ford.)

– feltehető, hogy érdekből cselekedett. A király iránt ugyancsak bizalmatlan Zwettli Évkönyv szerint

kétséges, hogy ezt vajon a római felség iránti tiszteletből tette, vagy azért, hogy a császár visszatérte után házassági szövetséget hozzon majd létre másik leánya és Svábföld hercege között, avagy talán szándékát eltitkolva valami másra készült.” (Körmendi Tamás ford.)

Forrásaink tehát egyfelől rácsodálkoznak az uralkodó és országa gazdagságára, kiemelik a császár fogadtatásának nagyszerűségét és érzékeltetik Béla jelentős hatalmát, ám másfelől gyanakvónak is mutatkoznak az idegen uralkodóval szemben.

A három példa azt mutatja, hogy a német beszámolók csupán egy-egy aspektusát világítják meg a magyar uralkodók regnálásának. Az Árpád-ház a fentiekben bemutatott királyai egy-egy eseménysor kapcsán kerülnek elő a szövegekben, amelyek árulkodnak ugyan az egyes személyek nyugati megítéléséről, ám megjegyzéseik nem elégségesek ahhoz, hogy részletesebb portrét rajzolhassunk a szóban forgó uralkodókról. Az ábrázolás minden esetben tendenciózusnak bizonyult. A német krónikások István helyett Bajorországból érkezett hitvesére helyezik a hangsúlyt; a magyarországi trónharcokba beavatkozó császárhoz való viszonyuktól függően foglalnak állást Salamon és a hercegek küzdelmében; és a kereszteseknek nyújtott szívélyes fogadtatás ellenére is bizalmatlanok III. Béla irányában.

III. Béla a Képes Krónikában (Wikipedia)

Összefoglalás

Kétrészes áttekintésünk végére érve elmondhatjuk, hogy a korabeli német–magyar kontaktusok intenzitásának köszönhetően a 11–12. század történelmével kapcsolatban adalékokat szolgáltató német krónikások műveiben számos alkalommal bukkannak fel magyar vonatkozások. Az áttekintett forrásanyagban az államalapítást követő évszázad magyar történelme erősebben reprezentált, mint a 12. század eseményei: a történetírók Szent István és Gizella házasságkötése vagy a Kálmán országán keresztülhaladó keresztesek magyarországi tapasztalatai mellett előszeretettel foglalkoznak a III. Henriktől támogatott Péter és Aba Sámuel, valamint a IV. Henrik segítségéért folyamodó Salamon és unokafivérei trónharcaival. A 12. század több eseményéről egyedül az ausztriai évkönyvek nyomán nyerhetünk tájékoztatást: lakonikus tudósításaik mellett különösen is felértékelődik Freisingi Ottó részletekben gazdag, az ország és a nép bemutatását kínáló beszámolója az 1146. év osztrák–magyar konfliktusairól vagy a harmadik keresztes hadjárat irodalmának híradásai a Barbarossa Frigyest vendégül látó III. Béláról. A bővebb szövegezésű közlések nyomán láthattuk, hogy az országot terményekben bővelkedő vidékként ábrázolták a német vidékek történetírói, akikhez egyébként földrajzi ismeretek is eljutottak a Kárpát-medencével kapcsolatban. A forrásokból kirajzolódó vázlatos uralkodóportrék és a nép megítélésével kapcsolatos megjegyzések azt sejtetik, hogy a két nép közötti kapcsolatok békés vagy éppen háborús természete határozta meg, hogy mi került lejegyzésre az egyes krónikások tollán az előítéletekről korántsem mentesen szemlélt Árpádokról és magyarjaikról.

 Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-4 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

A szerző az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa és az ELTE BTK ösztöndíjasa. A 11–12. századi Magyarország nyugati elbeszélő forrásainak kritikai vizsgálatát az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatja. A szöveghez fűzött megjegyzéseiért Zsoldos Attilának tartozom köszönettel.

Források

Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. Ed. Albinus Franciscus Gombos (– Csaba Csapodi). I–IV. Bp. 1937–1943. [repr. Bp. 2005–2011]

Az államalapítás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. Szeged 1999. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 15.)

Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemről. Szerk. Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor. Szeged 2006. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 22.)

Írott források az 1116–1205 közötti magyar történelemről. Szerk. Thoroczkay Gábor. Szeged 2018. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 28.)

Irodalom

Bagi Dániel: Az oroszlán, a sas, a szamár és az Igaz Mester. Mügelni Henrik két magyar krónikájának keletkezési körülményei. Századok 152. (2018) 3. sz. 591–622.

Bradács Gábor: Szent László a német és cseh történetírásban. In: Európa és Magyarország Szent László korában. Szerk. Bárány Attila – Pósán László. Debrecen 2017. 118–145.

Borosy András: A keresztes háborúk és Magyarország. In: Uő.: Hadakozók, keresztesek, hadi érdemek a középkori Magyarországon. Válogatott tanulmányok. Bp. 2010. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára) 178–252.

Csákó Judit: A XI. századi Magyarország a francia kútfők tükrében. Fons 18. (2011) 2. sz. 147–208.

Csákó Judit: Szent László uralkodása a nyugati elbeszélő hagyományban. In: Európa és Magyarország Szent László korában. Szerk. Bárány Attila – Pósán László. Debrecen 2017. 71–117.

Csukovits Enikő: Források, műfajok, lehetőségek: a középkori Magyarország-kép elemei. Korall 10. (38.) (2009) 5–29.

Csukovits Enikő: Magyarországról és a magyarokról. Nyugat-Európa magyar-képe a középkorban. Bp. 2015. (Monumenta Hungariae historica. Dissertationes)

Domanovszky Sándor: Mügeln Henrik német nyelvű krónikája és a Rímes krónika. Századok 41. (1907) 1–2. sz. 20–35., 119–142.

Geschichtsquellen des deutschen Mittelaters. Ed. Bayerische Akademie der Wissenschaften, Kommission für das Repertorium „Geschichtsquellen des deutschen Mittelalters”. Online adatbázis. Hozzáférés: http://www.geschichtsquellen.de/ (letöltés ideje: 2019. május 28.)

Gombos Ferenc Albin: Szent István háborúja II. Konrád német–római császárral. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Szerk. Serédi Jusztinián. II. Budapest 1938. 107–132.

Gombos F. Albin: Szent István a középkori külföldi történetírásban. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Szerk. Serédi Jusztinián. III. Budapest 1938. 279–324.

Kertész Balázs: Albert királyról és Szent Kálmán magyarországi tiszteletéről. Magyar vonatkozások egy müncheni és egy melki kódexben. Magyar Könyvszemle 127. (2011) 4. sz. 445–465.

Körmendi Tamás: A magyarság ábrázolása a nyugat-európai elbeszélő forrásokban a 13. század végéig.

Korall 10. (38.) (2009) 30–46.

Körmendi Tamás: Az 1196–1235 közötti magyar történelem nyugati elbeszélő forrásainak kritikája. Bp. 2019. (Magyar történelmi emlékek. Értekezések)

Lhotsky, Alphons: Quellenkunde zur mittelalterlichen Geschichte Österreichs. Graz–Köln 1963. (MIÖG Ergänzungsband, 19.)

Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896–1196). Szeged 19962. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 2.)

Mikó Gábor: Élt-e valaha Szent István fia, Ottó herceg? Egy ismeretlen 15. századi krónika tanúskodása. Történelmi Szemle 55. (2013) 1. sz. 1–22.

Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I–II. Bp. 18992.

Radek, Tünde: Das Ungarnbild in der deutschsprachigen Historiographie des Mittelalters. Frankfurt am Main 2008. (Budapester Studien zu der Literaturwissenschaft 12.)

The Encyclopedia of the Medieval Chronicle. Ed. Graeme Dunphy. I–II. Leiden–Boston 2010.

Varga, Gábor: Ungarn und das Reich vom 10. bis zum 13. Jahrhundert. Das Herrscherhaus der Árpáden zwischen Ahnlehnung und Emanzipation. München 2003. (Studia Hungarica. Schriften des Ungarischen Instituts München)

Uzsoki András: Az első magyar királyné, Gizella sírja. Vár ucca tizenhét 8. (2000) 1. sz. 112–153.

Veszprémy László: Magyarország és az első keresztes hadjárat. Aacheni Albert tanúsága. Hadtörténelmi Közlemények 118. (2005) 3. sz. 501–516.

Veszprémy László: A scheyerni középkori forráscsoport. Századok 141. (2007) 4. sz. 991–1009.

Wattenbach, Wilhelm – Holtzmann, Robert: Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter. Die Zeit der Sachsen und Salier. II. Die Zeit des Investiturstreits (1050–1125). Köln–Graz 1967.

Wattenbach, Wilhelm – Schmale, Franz-Joseph: Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter. Vom Tode Kaiser Heinrichs V. bis zum Ende des Interregnum. I. Darmstadt 1976.

Csákó Judit

 

Ezt olvastad?

Jóllehet, a legtöbb középkori magyar uralkodót Fehérvárott, az egykori koronázóbazilikában helyezték végső nyugalomra, azonban az is közismert, hogy számos királyunkat