Barbár nép „Isten paradicsomában”? – A 11–12. századi Magyarország a német krónikások szemével (1. rész)

Ez a provincia ugyanis, amelyet azért neveznek régtől fogva Pannóniának, mert mindenfelől erdők és hegyek, jelesül az Appenninek veszik körül, belül sík, ameddig a szem ellát, folyók és folyamok futnak rajta keresztül szemet gyönyörködtetően, egymást érik benne a vadak különböző fajaitól nyüzsgő ligetek, és köztudottan éppúgy örvend fekvése veleszületett szépségének, mint amilyen gazdag termékeny földekben, úgyhogy már-már azt hihetnők, ez maga Isten paradicsoma vagy a méltóságos Egyiptom.” (Kisdi Klára fordítása)

Jól ismertek Ottó freisingi püspök szavai, amelyekkel az unokaöccse, Barbarossa Frigyes császár cselekedeit elbeszélő történetíró a Kárpát-medencét jellemezte. (Ottó hosszabb tudósítást iktatott be munkájába Henrik osztrák herceg a magyaroktól a Lajta mentén 1146-ban elszenvedett vereségéről, és a háborúskodásról szóló egységet vezette be az országról adott részletes bemutatással.) Ugyancsak tudhatjuk, hogy míg a krónikás nehezen tudott betelni a táj szépségével, addig jóval kevésbé hízelgő véleményt alkotott a királyság lakóiról. A főpap III. Konrád német uralkodó a Szentföldre tartó keresztes seregeivel 1147-ben maga is átvonult a vidéken, így olvasójával saját személyes tapasztalatait oszthatta meg, amikor azt állította, hogy a magyarok

ábrázata ocsmány, szeme mélyen ülő, termete alacsony, nyelvük és szokásaik pedig barbárok és vadak, úgyhogy joggal vádolhatjuk a vakszerencsét, vagy csodálhatjuk az Isten türelmét, amiért ezeknek az embernek sem nevezhető emberi szörnyetegeknek ily gyönyörűséges földet adott martalékul”. (Kisdi Klára ford.)

A Frigyes császár tetteinek szövege jó néhány, 15–16. századi másolatokat is felölelő kéziratból ismert. A sok másolat egyértelmű jele annak, hogy a művet sokan és sokszor forgatták már a középkorban, s az is bizonyos, hogy számos adata más középkori munkákba is beépült. Vajon általánosnak kell-e tekintenünk azt a rosszalló vélekedést, amely Ottó püspök írásának közvetítésével szélesebb körben ismertté válhatott? Hogyan látták a Német–római Császárság más történeírói az Árpádok Magyarországát? Milyen ismerettel rendelkeztek az országról, annak uralkodójáról és lakóiról?

Freisingi Ottó ábrázolása a klosterneuburgi Babenberg-családfán (Wikipedia)

Az államalapítástól a III. Béla haláláig terjedő magyar történelem német elbeszélő forrásai

A kérdésfeltevés apropóját az a kutatás szolgáltatja, amelynek keretében a 11–12. századi magyar történelem európai elbeszélő forrásainak feltérképezésére és vizsgálatára vállalkoztam. Az államalapítás korától a III. Béla haláláig terjedő időszak Magyarországáról a krónikások a Brit-szigetektől a lengyelországi Krakkóig vagy Szicíliától a Skandináv-félszigetig rendelkeztek ismeretekkel, s Szent István és utódai államáról éppúgy tartott fenn információt a kortárs történetíró, mint a késő középkori historikus.

Témánk vonatkozásában a legtöbb adalékot kétségkívül a Német–római Birodalom forrásanyaga szolgáltatja. Míg a Rajna-vidékről vagy Türingiából maroknyi beszámoló maradt ránk, addig jóval több tudósítás képviseli a szászországi, a sváb vagy a bajor és ausztriai területeket (a Cseh Hercegség, majd Királyság forrásaira, mivel azok önálló szöveghagyományt alkotnak, jelen írásban nem térek ki). A német forráscsoport legrégibb szövegei az ezredforduló tájáról maradtak ránk (Merseburgi Thietmar Vajk koronanyeréséről: 1012–1018), ám a szóban forgó periódusra vonatkozó híradások a 15. századi történetírók műveibe is továbbhagyományozódtak (Veit Arnpeck Bajor és Osztrák Krónikája: 1493, ill. 1494–1495). A korpuszra a műfaji sokszínűség jellemző. Találunk a források sorában az elbeszélésüket Krisztus születésével indító világkrónikákat (Reichenaui Hermann: Krónika a világ hat korszakáról), tömör feljegyzésekből álló kolostori évkönyveket (Klosterneuburgi Évkönyv), uralkodók történetét előadó gestákat (Freisingi Ottó: Frigyes császár tettei), szentéletrajzokat (Stockeraui Kálmán Melkben összeállítótt legendája) vagy a magyar királyok és házastársaik elhalálozásának emléknapjait is feljegyző halottaskönyveket (admonti necrologium). A szövegek nagyobb hányada latin nyelvű. A német nyelvű történeti irodalom példáiként a Szász Világkrónika (Sächsische Weltchronik) mellett Mügelni Henrik vagy a karintiai Jakob Unrest Magyar Krónikáit (Ungarische Chronik) idézhetjük.

Az ausztriai Melk bencés apátsága (Wikipedia)

Az elsődleges hagyományhoz tartozó tudósítások, a szemtanúk és a kortárs történetírók tollából származó értékes beszámolók mellett az egybegyűjtött forrásbázisban magas azoknak a szövegeknek az aránya, amelyek a korábban keletkezett elbeszélések információit veszik át, és nem képviselnek önálló tradíciót. Találunk példát arra, hogy a magyar vonatkozású adalékok a lokális hagyományban vándorolnak tovább. Ennek illusztálására idézhetjük itt az alsó-ausztriai Melk bencés apátságának történeti irodalmát. A helyi tradíció részét képezte a história, amely szerint a közeli Stockerauban 1012-ben mártírhalált halt és a Babenbergek dinasztikus szentjévé avanzsált Kálmán földi maradványai egy rövid időre Magyarországra kerültek, ám mivel Péter király országára éhínségét hoztak, a relikviákat visszaküldték a Duna fölé magasodó sziklaszirtre emelt ausztriai egyházba. Az adalék az ír származásúnak tartott vértanú szenvedéstörténetéből előbb az ún. Rövid Melki Osztrák Krónikába (12. század), majd a monostor alapításáról készült kései történeti feljegyzésbe (14. század) is beszivárgott. Nemegyszer tapasztalhatjuk, hogy a magyarokkal kapcsolatos információk egy szűkebb földrajzi térség hagyományán belül áramlanak. Igaz ez arra a hírcsoportra, amely az 1160-as évek magyarországi történéseivel (II. László és IV. István ellenkirályok működése, III. István házassága Babenberg Ágnessel) foglalkozik, és több ausztriai, illetve stájerországi kolostor (így Bécs, Klosterneuburg, Zwettl, Admont, Garsten) évkönyvében is felbukkan. Megfigyelhetjük továbbá azt is, hogy a jelentősebb világkrónikák ismerete nem csupán regionálisan, hanem szélesebb körben is kimutatható. Említhetjük itt Freisingi Ottó másik művét, a Két város történeteként is idézett Chronicont (a mű az emberiség történelmét a civitas Dei, vagyis Isten városa és a civitas terrena, a földi város szembenállásának históriájaként ábrázolja), ám Michelsbergi Frutolf Aurai Ekkehard tollán folytatott világkrónikájának adatai is számos forrásban köszönnek vissza.

A kölcsönzések javarészt a német forrásanyagon belüliek, ám hozhatunk példát a forráscsoporton kívüli információátvételre is. A prágai kanonok, Kozma a 12. század első negyedéig ívelő cseh története (vagy annak folytatásai) német földön is használatban volt(ak). A magyar tradícióból táplálkozik – az udvari krónikát ülteti át német nyelvre – a Nagy Lajos király környezetében is megfordult 14. századi Minnesänger, Mügelni Henrik. Jakob Unrest karintiai plébános elbeszélése, amely Hunyadi Mátyás korára nézve rendelkezik önálló értesülésekkel, egy késő középkori magyar krónikaszöveg nyomán tájékozódik, amikor az Árpádok uralkodását beszéli el. (Az írott magyar hagyományra visszavezethető két munka adatait a továbbiakban nem vonom be az elemzésbe, hiszen ezek nem a német területeken az országgal kapcsolatban kiformálódott hagyományt tükrözik.)

Babenberg Ágnes. A klosterneuburgi Babenberg-családfa ábrázolása (Wikipedia)

Magyarország és a magyarok a német történetírók munkáiban

Forrásaink számos adalékot szolgáltatnak a 11–12. század magyar történetéhez. Akadnak történések, amelyekről csupán egyetlen híradással rendelkezünk (kizárólag az Augsburgi Évkönyvben olvashatunk arról, hogy a Szent Lászlóval szemben annak unokafivérét, a trónkövetelő Salamont támogató IV. Henrik 1074. évi hadjáratát követően 1079-ben is betört Magyarországra), míg más események – még ha a tudósítások nem is feltétlenül egymástól független beszámolók – több történetíró tollán is megjelennek (II. Konrád német uralkodó 1030. évi magyarországi hadjárata). Szent István házasságkötése a későbbi Jámbor (Szent) Henrik császár húgával, Gizellával vagy a magyarok a friggyel összefüggésbe hozott keresztény hitre térése visszatérő motívuma az ezredfordulóról hírt adó krónikások előadásainak. A magyarok a későbbiekben is rendszerint akkor bukkannak fel a német területek forrásanyagában, amikor közvetlen kontaktusokra kerül sor a két nép között. A legtöbb híradás a német(osztrák)–magyar háborúskodásokhoz – a magyarországi belviszályokba történő német beavatkozási kísérletekhez –, a keresztes hadjáratok seregeinek magyarországi átvonulásához (1096, 1147, 1189) vagy a dinasztikus összeköttetések létesítéséhez kapcsolódik.

A magyar vonatkozású részletek gyakran tömör, lakonikus közlések. Bár a rövidebb beszámolók is szolgáltathatnak lényeges eseménytörténeti adalékokat, a magyarságképpel kapcsolatos elemzésekhez csupán a királyság, az uralkodó vagy a nép megítéléséről is valló hosszabb leírások kínálnak megfelelő alapanyagot. A következőkben néhány, a vizsgálatokra alkalmas szöveghely alapján tekintem át, hogy hogyan vélekedtek a német területek történetírói a Kárpát-medence államáról. A tudósítások, amelyek tanúságáról szó esik, rendre a hírül adott eseményekkel kortárs vagy közel kortárs elbeszélések, amelyek szerzői szemtanúként vagy a hozzájuk eljutott hírek alapján festették le a 11–12. századi Magyarország viszonyait.

Az ország

Láthattuk fentebb, hogy Freisingi Ottó terményekben és állatállományban bővelkedő országként festi le a Magyar Királyságot. Pannónia bőségére az utazók rendszeresen rácsodálkoztak: a motívum a német területek forrásanyaga mellett a francia keresztes irodalomban is feltűnik. Az első keresztes hadjárat krónikása, a Pikárdiában működő Nogent-i Guibert nem felejti el kiemelni, hogy a Könyves Kálmán országán 1096-ban áthaladó nyugati lovagok előtt

feltárult (…) a különféle felhalmozott húsok és egyéb élelmiszerek bősége”, és „a több éves gabonatermés a helyi szokások szerint toronymagasságú asztagokban áll a mezőkön felhalmozva”. (Veszprémy László ford.)

Korpuszunkból a témához vonhatjuk azt a híradást, amely az Ansbert osztrák klerikus nevéhez kapcsolt, a harmadik keresztes hadjárat eseményeiről szóló kortárs beszámolóban olvasható, és amelyből azt tudhatjuk meg, hogy hogyan gondoskodott III. Béla Barbarossa Frigyes Magyarországon átvonuló seregeinek élelmezéséről:

Ráadásul a király neki és az övéinek kenyérrel, borral, és a lovak takarmányának szánt árpával megtöltött hajókat és felpakolt szekereket, valamint juhokat és marhákat nagy számban napokon át vezettetett elő, végül pedig három tevét”. (Veszprémy László ford.)

Mi egyebet jegyeztek fel a német krónikások arról az országról, amelynek gazdagsága lenyűgözte őket? Mennyire ismerték a királyság határait, a Kárpát-medence természetföldrajzi adottságait vagy éppen az ország várait és városait?

Az átvizsgált forrásanyagban egyedül Ottó püspök művében találkozhatunk a középkori magyar állam földrajzi határainak, illetve a környező államoknak a részletes bemutatásával:

a határokat sem hegyek vagy erdők, hanem inkább a hatalmas folyamok medrei jelentik. Kelet felől, ahol a nevezetes Száva folyó a Dunába ömlik, Bulgáriával határos, nyugat felől Morvaországgal és a németek keleti őrgrófságával, délen Horvátországgal, Dalmáciával, Isztriával és Karintiával, északon Csehországgal, Lengyelországgal, Ruszinfölddel, délkeleten Rámával, északkeleten pedig a besenyők és kunok vadhúsban bővelkedő, de az ekevasat meg a kapát szinte alig ismerő rónaságával”. (Kisdi Klára ford.)

A királyság határvidékei ugyanakkor megelevenednek Albert aacheni őrkanonok a 12. század elején készült elbeszélésében is. A Rajna-vidéki szerző a Keletről hazatért keresztesek híradásai nyomán beszéli el, hogy a Szentföldre igyekvő Remete Péter hadai Sopron kapujához érkezve kértek bebocsáttatást az országba, míg Bouillon Gottfried lovagseregei már osztrák területen, a Lajta mentén fekvő Pottenburgnál megálltak, hogy a magyar uralkodóhoz küldötteket menesztve kipuhatolják szándékát az áthaladással kapcsolatban. A Balkán irányába vonuló csapatok Zimonynál – „ahol a magyarok királyságának határa húzódik” – a Száván átkelve hagyták el az országot, s léptek át Bulgária területére. (Veszprémy László ford.).

Az első keresztes hadjárat seregei elfoglalják Jeruzsálemet. Miniatúra a 13. századi Franciaországból (Wikipedia)

A Magyar Királyságról szólva Aacheni Albert Jeruzsálemi története vízrajzi neveket is említ, folyóink közül – a már említett Lajta és Száva mellett – a Duna, a Morava és a Dráva szerepelnek az elbeszélésben. A keresztesek a Dráván való átkelését a történetíró külön is kiemeli:

amikor elérték a Dráva folyót, fatörzseket kötöttek egybe, és sok ágat kötözve össze, áthajóztak a folyamon, miközben a király erős lovascsapattal kísérte őket a bal parton” (Veszprémy László ford.).

Lübecki Arnoldnál, aki arról számol be, hogy hogyan haladt át Barbarossa Frigyes serege az országon 1189-ben, a Tiszán való átúsztatás nehézségeihez találunk adalékot:

Ezután Szalánkemén városához érkeztek, ahol egy Tisza nevű folyón három nap és három éjjel keltek át, ugyanitt három lovagot veszítettek, akik vízbe fúltak” (Veszprémy László ford.).

Nem kell azonban jellemzőnek tartanunk, hogy a német krónikások jól ismernék Magyarország természetföldrajzi viszonyait. Hersfeldi Lampert évkönyve nem jelöli meg pontosabban azt a vizenyős területet – alighanem a Csallóközről lehet szó –, amelynek védelmébe IV. Henrik császár 1074. évi betörése idején I. Géza visszavonult. Konstanzi Bernold 1100-ig ívelő világrónikája számos önálló tudósítást tartott fenn a Szent László-kori magyar állam német kontaktusainak vonatkozásában, ám a történetíró érdeklődését maga a magyar föld leginkább akkor kelti fel, amikor ott általa csodásként értékelt események – földrengések, áradások – következnek be. A Sankt Blasien-i monostor szerzetesének tollán keletkezett tudósítás földrajzi ismeretei azonban a Kárpát-medence két főfolyójára korlátozódnak („egy hegy a Dunába omlott”, „a Tisza nevű folyó három napig véresen folyt”). (Rokay Péter ford.).

A Magyar Királyság viszonyait kiválóan ismerő Freisingi Ottó előtt az ország igazgatásföldrajzi beosztása sem marad ismeretlen. A 12. századi történetíró rögzíti a vármegyék számát, és kitér azok működésére:

a fent nevezett birodalom hetven vagy még több vármegyére oszlik, a haszon kétharmada minden jövedelemből a királyi kincstárba folyik, és csak egyharmad rész marad az ispánnak. (Kisdi Klára ford.)

Forrásainkból a Kárpát-medence településeivel kapcsolatban is nyerhetünk adalékokat. Aacheni Albert munkájának magyar vonatkozású fejezeteiben a nyugati határnál fekvő Sopron és Moson, valamint a délvidéki Nagyolaszi és Zimony mellett egyetlen hely kerül említésre az ország belsejéből: Kálmán király seregei a fehérvári mező (campus Belegravae: azonosítása kétséges, Székesfehérvár vagy Pannonhalma mellett) Szent Márton-kápolnájánál verik szét Gottschalk pap fosztogató hadait. Lübecki Arnold hosszabban is bemutatja Esztergomot, ahol III. István követe 1172-ben fogadja a Szentföldre igyekvő Oroszlán Henrik szász herceget:

És így a legnagyobb békességben haladtak tovább és kötöttek ki annál a városnál, amely már természetes fekvésénél fogva is rendkívül védett. Egyik oldalról ugyanis a Duna övezi, a másik oldalról pedig a mély medrű Garamnak mondott folyó, amelynek túlsó partján fekszik a város és a vár, amely innen nyerte nevét.” (Veszprémy László ford.).

Az esztergomi bazilika és a várhegy látképe (Wikipedia)

Tizenhét évvel később Barbarossa Frigyes – ahogyan arról ugyancsak Arnoldtól értesülhetünk – már nem csupán a folyóról Grané-nak mondott királyi központban élvezte a magyar uralkodó vendégszeretetét: III. Béla innen a forrásban a hun monda hatására Attila városaként feltüntetett Óbudára kísérte a császárt, aki ott – pontosabban Csepel szigetén – „négy napot a vadászatnak szentelt”. Az eseményről egyébként az Ansbertnek tulajdonított elbeszélés is tud, eszerint a magyar király

a Duna által övezett, jó méretű barátságos vadászó szigetén a császárt két álló napra marasztalta”. (Veszprémy László ford.).

Megállapíthatjuk, hogy a Magyarországgal kapcsolatos földrajzi ismeretek lényegében az első, a második és a harmadik keresztes hadjárat legfontosabb forrásaira koncentrálódnak (bár Freisingi Ottó művének középonttjában nem Frigyes császár szentföldi vállalkozása áll, II. Géza országáról maga is annak köszönhetően nyert képet, hogy a német uralkodó kíséretében útra kelt a Tengerentúlra), az egyéb történeti munkák kevés adalékkal szolgálnak a királyság geográfiai viszonyait illetően. Az elemzett szövegek arról árulkodnak, hogy a kereszteseknek alkalmuk nyílt jobban is megismerni a Kárpát-medencét, és élményeikről azoknak a krónikásoknak is beszámoltak, akik a hozzájuk eljutott információk nyomán az ország természeti adottságaira vagy a fontosabb határ menti várakra, az uralkodói központokra is kiterjedő leírást készítettek a távoli térségről.

A magyarok

A magyarok mostanáig bálványimádásnak hódoló népét abban az időben a császár nővére, Gizella keresztény hitre téríti

– olvashatjuk a francia és a birodalmi területek határán alkotó vallóniai történetíró, Gembloux-i Sigebert 12. század eleji világkrónikájában a kereszténység magyarországi felvételéről. A kutatás felfigyelt arra, hogy a keresztény magyar állam születését követőn eltűnnek a nyugati forrásokból azok a toposzok – a kalandozók kegyetlenségével és vadságával kapcsolatos állandó jelzők –, amelyek rendszeresen felbukkannak az Európát sújtó portyázó hadjáratokról szóló híradásokban. A 11–12. századi magyarok megítélése azonban – ahogyan azt Freisingi Ottó barbár népséget emlegető sorai is jelezhették – a krisztianizáció után sem lesz egyöntetűen pozitív a német krónikairodalomban. Hersfeldi Lampert ironikus megjegyzése – Szent László bátyja, Géza „ama nép akkori erkölcseihez képest derék ifjú volt” (Thoroczkay Gábor ford.) – azt sugallhatja, hogy a 11. századi szerző aligha vélekedett pozitívan a magyarokról. Michelsbergi Frutolf, aki III. Henrik 1051. évi magyarországi hadjáratáról szólva megjegyzi krónikájában, hogy a magyarság „másoknál keményebb nép”, a német ellenfelet megtévesztő csapatok csalárdságát hangsúlyozza. Ismét Freisingi Ottónál figyelhetünk fel arra, hogy a krónikás „gyalázatos gaztett”-nek minősíti a magyarok 1146. évi győzelmét az osztrák herceg felett, és Barbarossa Frigyestől várja, hogy II. Gézán bosszút álljon (Thoroczkay Gábor ford.).

A nép kettős megítélésére szolgáltat példát Aacheni Albert már többször tanúságul hívott elbeszélése. A Rajna-vidéken lejegyzett, a keresztes hadak 1096. évi magyarországi átvonulását részletesen leíró munkában jelen van egyrészt a békés szándékú magyarság, amely lehetővé teszi, hogy a hadak áthaladjanak az országon, biztosítja ellátásukat, és a seregek túlkapásaival szemben jogosan lép fel. Amikor Gottschalk pap fosztogatásra vetemedő népi keresztes csapatai visszaélnek a magyarok vendégszeretetével, a szerző indokoltnak ítéli Kálmán király haragját és a német földről összegyűlt zarándokokkal szembeni fellépését:

A királyt feldúlta e gyalázat, miként egész háza népét is felbőszítette, s megparancsolta vazallusainak, hogy fegyverkezzenek, s jelére egész Magyarországot mozgósította e gyalázat és az összes többi gaztett megbosszulására: egyetlen zarándoknak se kegyelmezzenek, mivel ilyen ocsmányságot műveltek.” (Veszprémy László ford.)

Bouillon Gottfried alsó-lotaringiai herceg lovagseregei ugyanakkor – mivel betartják a királlyal kötött egyezséget, miszerint nem támadnak az országra – zavartalan juthatnak el a déli határig: „Így egyik nap a másik után csendben és békességben múlott, méltányos és igazságos árusítással telt a herceg és seregének úja a Magyar Királyságon át.” Akadnak azonban olyan részletek is, amelyek csalárdnak, hitszegőnek, a rablás lehetőségét keresőnek mutatják be a Kárpát-medence lakóit. Amikor Nincstelen Valter kereszteseivel átkelt a Száván, tizenhat embere lemaradt Zimonyban, hogy fegyvert vásároljon. Az elbeszélés szerint „néhány sötét lelkű magyar” azonban rájuk támadt, és kifosztotta a Szentföldre igyekvőket: „ruhátlanul és üres kézzel engedték csak útjukra őket”. A fehérvári mezőn Gottschalk katonáit ígéretük ellenére lemészároló királyi vitézekről is elítélő hangnemben szól a krónikás:

Így miután a fegyvereket hiánytalanul elhelyezték a raktárban, megfeledkeztek a királynak a [zarándokok] népe irányában megígért becsületről és kíméletről. Sőt inkább kegyetlen támadással rontottak rájuk, levágták a fegyverteleneket és kifosztottakat, s a legkegyetlenebb vérengzést vitték véghez.” (A részleteket Veszprémy László ford.).

A keresztesek és a magyarok incidense Zimonynál (Sébastien Mamerot: Passages d’Outremer/Wikimedia)

Bár az elmondottak érzékeltethetik, hogy hogyan vélekedtek német földön a magyarokról, összességében le kell szögeznünk, hogy viszonylag kevés, a nép megítéléséről árulkodó jelzőt találunk a szövegekben: míg a kalandozók harciasságának rendszerint hangot adnak a historikusok, addig a keresztény magyarok ábrázolása többnyire semleges a krónikákban. Azokban az esetekben, amikor a történetírók mégis véleményt formálnak a Kárpát-medence lakóiról, rendszerint katonai konfliktusokról esik szó: a pejoratív bemutatás, amelyre fentebb példákat hoztam, annak is köszönhető tehát, hogy a magyarok ellenségként kerülnek szóba. A néppel kapcsolatos benyomásokról alkalmanként árulkodó szöveghelyek nyomán sem állíthatjuk tehát, hogy szerzőink jól ismerik az Árpádok alattvalóit. Szokásaikról vagy életmódjukról egyedül Freisingi Ottónál olvashatunk. Tőle tudjuk, hogy „egyetlen fontos ügybe sem vágnak bele többszöri, hosszas tanácskozás nélkül”, valamint

falvaikban illetve városaikban igen hitvány, többnyire csak nádból, ritkán fából, még ritkábban kőből épített lakásaik vannak”, s „az egész nyár meg ősz idejét sátrakban töltik”.

A német püspök hadseregükről sincs különösebben jó véleménnyel:

Kevés kivétellel rútak és rút fegyverzetben vonulnak fel, (…) s egyfajta nem velük született, hanem mondhatni kívülről rájuk aggatott vitézséget magukra erőltetve csak a mi vezéreinket és a tőlünk jött vendégeket utánozzák harci jártasságban és fegyvereik pompájával.” (Kisdi Klára ford.).

A fentiekben láthattuk, hogy a német krónikák és évkönyvek számos adalékot kínálnak a 11–12. század magyar történelmével kapcsolatban. A bővebb tudósítások – főként a keresztes hadak Kárpát-medencei átvonulásáról szóló híradások – nyomán képet alkothatunk arról, hogy milyen földrajzi ismeretekkel bírtak a történetírók a Magyar Királyságról, és hogyan látták annak lakóit. Míg a terményekben bővelkedő ország Freisingi Ottónál is jelentkező pozitív rajza általánosnak mondható az áttekintett forrásanyagban, addig a magyarokról – még ha a népet az egyes szerzők nem is illették annyira pejoratív jelzőkkel, mint az írás elején idézett freisingi püspök – korántsem festettek egyértelműen kecsegtető képet a krónikások. Hátramarad mindezek után annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy milyen uralkodóportrék bontakoznak ki a forrásokból: erre írásom második része keresi a választ.

 

 Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-4 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

A szerző az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa és az ELTE BTK ösztöndíjasa. A 11–12. századi Magyarország nyugati elbeszélő forrásainak kritikai vizsgálatát az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatja. A szöveghez fűzött megjegyzéseiért Zsoldos Attilának tartozom köszönettel.

 

Források

Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. Ed. Albinus Franciscus Gombos (– Csaba Csapodi). I–IV. Bp. 1937–1943. [repr. Bp. 2005–2011]

Az államalapítás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. Szeged 1999. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 15.)

Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemről. Szerk. Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor. Szeged 2006. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 22.)

Írott források az 1116–1205 közötti magyar történelemről. Szerk. Thoroczkay Gábor. Szeged 2018. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 28.)

Irodalom

Bagi Dániel: Az oroszlán, a sas, a szamár és az Igaz Mester. Mügelni Henrik két magyar krónikájának keletkezési körülményei. Századok 152. (2018) 3. sz. 591–622.

Bradács Gábor: Szent László a német és cseh történetírásban. In: Európa és Magyarország Szent László korában. Szerk. Bárány Attila – Pósán László. Debrecen 2017. 118–145.

Borosy András: A keresztes háborúk és Magyarország. In: Uő.: Hadakozók, keresztesek, hadi érdemek a középkori Magyarországon. Válogatott tanulmányok. Bp. 2010. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára) 178–252.

Csákó Judit: A XI. századi Magyarország a francia kútfők tükrében. Fons 18. (2011) 2. sz. 147–208.

Csákó Judit: Szent László uralkodása a nyugati elbeszélő hagyományban. In: Európa és Magyarország Szent László korában. Szerk. Bárány Attila – Pósán László. Debrecen 2017. 71–117.

Csukovits Enikő: Források, műfajok, lehetőségek: a középkori Magyarország-kép elemei. Korall 10. (38.) (2009) 5–29.

Csukovits Enikő: Magyarországról és a magyarokról. Nyugat-Európa magyar-képe a középkorban. Bp. 2015. (Monumenta Hungariae historica. Dissertationes)

Domanovszky Sándor: Mügeln Henrik német nyelvű krónikája és a Rímes krónika. Századok 41. (1907) 1–2. sz. 20–35., 119–142.

Geschichtsquellen des deutschen Mittelaters. Ed. Bayerische Akademie der Wissenschaften, Kommission für das Repertorium „Geschichtsquellen des deutschen Mittelalters”. Online adatbázis. Hozzáférés: http://www.geschichtsquellen.de/ (letöltés ideje: 2019. május 28.)

Gombos Ferenc Albin: Szent István háborúja II. Konrád német–római császárral. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Szerk. Serédi Jusztinián. II. Budapest 1938. 107–132.

Gombos F. Albin: Szent István a középkori külföldi történetírásban. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Szerk. Serédi Jusztinián. III. Budapest 1938. 279–324.

Kertész Balázs: Albert királyról és Szent Kálmán magyarországi tiszteletéről. Magyar vonatkozások egy müncheni és egy melki kódexben. Magyar Könyvszemle 127. (2011) 4. sz. 445–465.

Körmendi Tamás: A magyarság ábrázolása a nyugat-európai elbeszélő forrásokban a 13. század végéig.

Korall 10. (38.) (2009) 30–46.

Körmendi Tamás: Az 1196–1235 közötti magyar történelem nyugati elbeszélő forrásainak kritikája. Bp. 2019. (Magyar történelmi emlékek. Értekezések)

Lhotsky, Alphons: Quellenkunde zur mittelalterlichen Geschichte Österreichs. Graz–Köln 1963. (MIÖG Ergänzungsband, 19.)

Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896–1196). Szeged 19962. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 2.)

Mikó Gábor: Élt-e valaha Szent István fia, Ottó herceg? Egy ismeretlen 15. századi krónika tanúskodása. Történelmi Szemle 55. (2013) 1. sz. 1–22.

Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I–II. Bp. 18992.

Radek, Tünde: Das Ungarnbild in der deutschsprachigen Historiographie des Mittelalters. Frankfurt am Main 2008. (Budapester Studien zu der Literaturwissenschaft 12.)

The Encyclopedia of the Medieval Chronicle. Ed. Graeme Dunphy. I–II. Leiden–Boston 2010.

Varga, Gábor: Ungarn und das Reich vom 10. bis zum 13. Jahrhundert. Das Herrscherhaus der Árpáden zwischen Ahnlehnung und Emanzipation. München 2003. (Studia Hungarica. Schriften des Ungarischen Instituts München)

Uzsoki András: Az első magyar királyné, Gizella sírja. Vár ucca tizenhét 8. (2000) 1. sz. 112–153.

Veszprémy László: Magyarország és az első keresztes hadjárat. Aacheni Albert tanúsága. Hadtörténelmi Közlemények 118. (2005) 3. sz. 501–516.

Veszprémy László: A scheyerni középkori forráscsoport. Századok 141. (2007) 4. sz. 991–1009.

Wattenbach, Wilhelm – Holtzmann, Robert: Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter. Die Zeit der Sachsen und Salier. II. Die Zeit des Investiturstreits (1050–1125). Köln–Graz 1967.

Wattenbach, Wilhelm – Schmale, Franz-Joseph: Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter. Vom Tode Kaiser Heinrichs V. bis zum Ende des Interregnum. I. Darmstadt 1976.

Csákó Judit

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket