„Bárki mit mond is, az architectura törvényi csupa önkényen alapulnak” – Széchenyi István építészeti érdeklődése

Gróf Széchenyi István életművéről, beleértve egyes építészeti alkotásait is, már jó néhány munka született. Különösen Pesttel kapcsolatos működése keltette fel a kutatók érdeklődését, köztük is leginkább a Lánchíd, amely szinte emblematikus jelleggel képviseli e rendkívüli és rendhagyó személyiséget. Most Széchenyi kevésbé ismert építészeti érdeklődésének egészét tekinti át röviden Sisa József, a BTK Művészettörténeti Kutatóintézet tudományos tanácsadója.

„Tegnap felkerestem Széchenyit; asztalát szokás szerint különféle tervek és rajzok borították — vasút Sopron és Bécsújhely között — színház Pesten — tervek a pesti Városliget mellett felépítendő házakról szolgaházakkal és körülkerített kertes terekkel, mint Londonban”

– emlékezik meg Széchenyiről 1844-ben a Magyarországot járó angol diplomata, Andrew Joseph Blackwell, elénk vetítve az örökké alkotó, terveket és ábrándokat szövő ember jól ismert képét. A legnagyobb magyar életét az építés, az építészet valamilyen formában végig kísérte. Hogyan alakult ki ez a sokrétű építészeti érdeklődés, és milyen módon bontakozott ki?

Széchenyi-emléklap. Werter Károly litográfiája, 1860 (MNM Történelmi Képcsarnok: 3843. Fotó Kardos Judit)

Építészeti tanulmányok és korai útiélmények

A gyermek és az ifjú Széchenyi nem csak hogy részesült építészeti oktatásban, hanem tanulmányai során kapcsolatba került a kor Magyarországának két legjelesebb építészeti szakértőjével és szakírójával, Révai Miklóssal és Kresznerics Ferenccel. Mint a család házitanítója, Révai a nagycenki családi kastélyban oktatott rajzot a Széchenyi-fiúknak, Pálnak és Istvánnak, „Le Clerc, Vignola és Palladio után készített mintarajzai” nyomán megismertetve velük az európai klasszikus építészet alapjait. A két fiú később Pesten is tanult Révainál. A kisgimnazista István 1803-ban jelentette szüleinek: „most mink tanuljuk az Architecturát Révai főtiszteletű úrtul, a ki gyönyörűen tud rajzolni, a magyar nyelvnek és oskolának professora.” A fiatalembert a szombathelyi líceumban 1807-ben Kresznerics Ferenc vizsgáztatta mennyiségtanból, majd 1808-ban geometriából, mindkét alkalommal „kitűnő” osztályzatra érdemesítve őt.

Széchenyi tehát diákként legalább a társadalmi osztályánál szokásos, ha azt valamelyest meg nem haladó építészeti ismeretekre tett szert. Ugyanakkor azt is el kell mondani — és ez az építészethez való későbbi, szuverén viszonyulását is jelzi —, hogy belsőleg nem tette magáévá az oszloprendeken alapuló klasszikus architektúrát, nem fogadta el annak örökérvényűségét. Erről évekkel később így írt:

„Magam is tanultam architecturát, hanem már gyermekkoromban sem akartam elhinni azon nec plus ultrát, miszerint, teszem például, négy határozott oszloprend s egyéb már megállapított rendszabás van. Soha nem birtam átlátni, ötödik, s még hatodik oszloprendet s számos más változásokat miért nem volna szabad divatba hozni? s mióta öregedtem, e tekintetben egy cseppet sem tanultam, sőt most egyenesen így szólok: Mily szemtelenség néhány száz vagy ezer évvel előbb bizonyos szabályokat állítni fel a jövők számára, vagy inkább mily gyávaság ily szabályok rabja, sőt bolondja lenni örökleg? Győzzön az ok, s csak az ok, ne a régiség, s még kevésbé azon nimbus, melyet csalbölcsek saját sötét céluk vagy világos hiúságuk elburkolása végett szoktak a régiség körül terjeszteni.”

Széchenyi építészeti ismereteit és ízlését számos, egész Európára kiterjedő utazás is gyarapította.  Az egyik lekorábbi az 1818—19-es nagy mediterrán utazása volt, amely megfelt a korabeli a nyugat-európai elit gyakorlatának, sőt a kibontakozó régészeti, illetve építészettörténeti érdeklődésnek is. Naplójának lakonikus, helyenként töredékes jellege ellenére kirajzolódik, hogy mi az, amit látott, mi tetszett neki és mi nem, milyen benyomásokat és tapasztalatokat szerzett.  A történeti korok közül leginkább az ókor, azon belül is a görögök építészete érdekelte. Nápolyban megismerkedett Sir William Gell angol régésszel, aki lenyűgöző tudásával magával ragadta, s akinek Itenerary of the Morea című könyvét — hasonló jellegű angol és francia művekkel együtt — görög földre is magával vitte. Megtekintette a Nápoly környéki műemlékeket és ásatásokat, majd a tengeren átkelve felkereste Epheszosz romjait, Athént, Aeginát, Korinthoszt. Az aeginai Zeusz-templomról viszonylag hosszú és megkülönböztetett figyelemről tanúskodó naplóbejegyzést tett, és a vele utazó osztrák művésszel, Johann Enderrel lerajzoltatta. Ezzel valószínűleg ő volt az első magyar, aki ókori görög épületről ábrázolást készíttetett.

Az angliai Menai-híd. Széchenyi István rajza a naplójában, 1832 (MTA KIK, Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye)

Angliai utazások

Széchenyi számos későbbi európai utazása közül kétségtelenül öt angliai útja a legfontosabb. A reformkorban a hazájukat jobbítani és modernizálni kívánó magyar nemesség és értelmiség valóságos utazási lázban égett, melynek egyik, ha nem éppen a legfőbb célpontja Anglia volt.  

A szigetország, a technikai vívmányok hazája valóságos kincsesbánya Széchenyi számára. Első, 1815-ös angliai utazása után — ahonnan, mint közismert, egy gázfejlesztőgép modelljével tér haza — fontos eredményként rögzíti: „Angliában nagyon fontosnak találtam 1o a kéményt, amelyet a szél meg tud fordítani – 2o az ajtókat és sorompókat, amelyek mindkét irányban nyílnak és maguktól becsukódnak – 3o a gázvilágítást”, mely feljegyzés után a vízöblítéses vécé („Water closet”) méltatása következik.

Természetes, hogy amikor 1832-ben a pest-budai állandó híd építésének ügyében Angliába látogat, fokozott figyelemmel fordul a hidak felé. Műszaki adatokat jegyez fel a kor legnagyobb függőhídjáról, a Telford-féle Menai-hídról, naplójában apró vázlatot is készít róla. Amikor a William Tierney Clark által tervezett hammersmith-i hidat, a későbbi pest-budai Lánchíd ősét meglátja és adatait rögzíti, lelkesen megjegyzi: „Ettől magasba szárnyalt a szívem – régóta nem töltött el ily keserédes érzés!” Pár héttel később, a Temze mentén utazva újabb híd látványa hozza lázba: „a Southwark vashíd – a világ legszebbike!”

Angliában jó néhány kastélyt is felkeres, melyekre elsősorban nem mint építészeti alkotásokra, hanem mint lakhelyre tekint. A látottaktól el van ragadtatva és tapasztalatai összegzésére késztetik: „Csodálatos vidéki lakok! Milyen bután élünk mi a kontinensen – és különösen Magyarországon!” Vázlatokat készít az Angliában közkedvelt zárterkélyről, egy üveg előtetőről, az angol kandallóról, sőt egy zuhanyozóról is, egyes alkatrészeit megnevezve.

Angol zárterkély és üveg előtető. Széchenyi István rajza a naplójában, 1832 (MTA KIK, Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye)

A Pesti por és sár és a lakóházépítészet

Az épületek közül a pragmatikus Széchenyit leginkább a lakóházak érdekelték. Ezeket utazásai során mind külföldön, mind Magyarországon előszeretettel látogatta, a témával folyamatosan foglalkozott. Véleménye szerint a jó lakóházakra nemcsak azért van szükség, hogy a fizikai és esztétikai igényeket kielégítsék; a mindig nagy összefüggésekben gondolkodó ember tevékenységével távolabbi és általános célt, a haza ügyét is kívánta szolgálni:  

„Szeretete azon háznak, melyben család lakik és melyben azért szeret lakni, mert természeti szükségeit, hajlamát, ízlését abban kielégítve tapasztalja, az ilyféle lak képzi azon motivált hazaszeretetnek legszilárdabb alapját, mely előbb-utóbb, de bizonyosan bekövetkezteti a nemzetek felvirágzását.”

Nem véletlen, hogy egyéb könyvei mellett Széchenyi a témáról egy nagylélegzetű traktátust is írt. A 138 nyomtatott oldalas könyv a Pesti por és sár címet viseli, ám a szerző alig több mint 20 oldalnyit szentelt a címből sejthető kérdésnek, az elmaradt pesti viszonyok ostorozásának, illetve azok orvoslásának; a többi — legalábbis elvileg — a lakóház- és kastélyépítésről szól. Naplójából tudjuk, hogy megírásához 1834. június 30-án fogott hozzá. A munkával lassan haladt, a kéziratot többször félretette. A könyv csak halála után jelent meg. Nem szigorúan tudományos értekezésről van szó, hanem inkább lendületes, valamelyest csapongó eszmefuttatásról, amelynek formája részben katekizmusszerű kérdés-felelet. Az írás a magyar építészeti szakirodalom páratlan alkotása, egy nagy formátumú ember lenyűgöző és szabálytalan okfejtése. Hasonló megírására egy osztályos társa sem, de hivatásos építész sem vállalkozott.

Ami Széchenyit szenvedélyesen érdekelte, aminek szükségességét szinte megszállottan, újból és újból hangsúlyozta, az a lakóház komfortja, vagyis kényelmes, praktikus elrendezése és berendezése.

„Az angolnak van egy szava ‘comfort’ mihez a német ‘Behaglichkeit’ közelít, s mit magyarul tán ‘jól-esés’ által lehetne valamikép s némelykor visszaadni. Más kitételünk e képzetre nincs, mintha a magyar soha nem érzette volna még ‘comfortable’ s ‘behaglich’ magát, s ilyes kitételre s szavakra nem szorult.”

A „jó lakház fő feltételei”-t a következőképpen foglalja össze:

„Csend, szagtalanság, füst-nélküliség, könnyű tisztíthatás, meleg télen, hűs nyáron, minél több világ s szellőztethetés légvonat nélkül, s oly elosztás, mely szerint nappali, ebédlő s éjjeli szoba, terem kellőleg elkülönítve legyenek.”

Ami az utolsó pontot, tehát a termek elrendezését illeti, rossznak találja az egybenyíló teremsort vagy — ahogy szakszóval ő is nevezi — az enfilade-ot, vagy az egy „ambitus”-ra fűzött szobákat, vagyis mindazt, ami a korabeli magyar kastély- és kúriaépítészetet jellemzi. Így nem lehetséges az egyes életfunkciók szétválasztása, „elrontott lég uralkodik”, s a lakók a cselédekkel folyton összeütköznek. Egyes kastélyok „nagyobb része grádics, de minek? hogy szinte sehova se lehessen rajtuk jutni, mert az első emelet néhány szoba, egy irdatlan szála, ambitus, és semmi egyéb!” A belső tagolatlanság helyett a különböző rendeltetésű termek elkülönítését javasolja, hasonló módon, mint Angliában, mert „nem létez hon, mely falusi lakházak körül több tapasztalással birna, mint Anglia”. Vagyis a lakóházon belül a köz- és magánszféra szétválasztását, a privát élet tiszteletben tartását javasolja. A szigetországban az ebédlő, a nappali szoba és a könyvtár a földszinten van, a hálószobák az első és második emeleten, sőt a cselédek számára még a padlástérben is. A házban a belső közlekedést legalább két lépcsővel oldják meg, melyek közül az egyiket az uraság, a másikat a cselédség használja. A pincében vagy inkább alagsorban vannak a raktárak, néhol a konyha is.

Széchenyi e témakörben talán sehol nem érvel több hévvel, mint amikor az árnyékszékről esik szó; ez a kérdés szinte vesszőparipája. Amikor leírja a korabeli magyar viszonyokat — olyasmit felidézve, amire a ma embere ezen épületek látogatásakor már alig gondol —, megfogalmazása az átlagosnál is erőteljesebb. A kor tipikus magyar kastélyában

„az előház pedig a lépcső alján két nagy eleven ‘árnyékkal’ van ellátva, mely nem annyira vet árnyékot, mint legnagyobb elevenséggel oly dögvészes szagot terjeszt az egész házban lehető legnagyobb egyenlőséggel, mert aequilis divisio sat., hogy én legalább saját ízlésem szerint alig ismerek kellemetlenebbet, mint ily elrontott légbeni lakást”.  

A probléma egyik lehetséges megoldása az árnyékszék távolabbra helyezése a háztól. A másik az Angliában meghonosított öblítéses vécé, amelynek működését Széchenyi gondosan elmagyarázza.

Széchenyi kitér a ház környezetére, a ház körüli zajok és szagok kérdésére, a tájolásra, az ablakból nyíló kilátásra, tehát olyan problémákra, amelyek majd inkább a későbbi korok emberét érdeklik. Arra az esetre, ha valaki a falu közepén építkezik, rendhagyó javaslata van:

,,állítsa gazdasági épületeit egyenesen az utczára, s így istállóit, konyháit stb. is, szóval szorítsa a lármát, rosz szagot, stb. utczára, ház homlokát pedig, ha ezt csak félig-meddig megengedi a kitétel, fordítsa kertjének, t. i. a csendnek, s a por s rosz szagtól ment oldalnak.”

Széchenyi érdeklődése az angol lakóházépítészet különféle formái iránt élete végéig nem csökkent. Podmaniczky Frigyes megörökítette 1857 októberében, Döblingben lezajlott utolsó találkozásukat, amiből kiderül, hogy a meggyötört, öreg államférfit ezek a kérdések még élete alkonyán is foglalkoztatták.  

A pesti Iparműtanoda nézete. Feszl Frigyes terve, 1846 (A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, XXIX. 1895. 238.)

Építészeti elvei

A Pesti por és sárban, de néhány más írásában is Széchenyi az építészet elvi kérdéseit ugyancsak feszegeti. A kortárs Magyarország klasszicista építészetére utalva „a bevett ízlés zsarnokságának” az állapotáról beszél. Ezt elsősorban gyakorlati megfontolásokból, a mediterrán és a magyarországi éghajlat közti különbség miatt tekinti tarthatatlannak, de hiányolja általában is a saját építészeti formát. A problémára van megoldása:

,,Magyarország építményeire kizárólag sem éjszaki, sem déli minta nem tökéletes, s ekkép, valamint a magyar nemzetnek eredeti képe, s éghajlatának, ha nem is szembeötlő, de mégis különös sajátsága van ugy architecturájának önállásunak szükséges lennie, s ennélfogva építményeinek is különös ábrázattal kell birnia, s ez sem muszka, sem olasz, sem germán nem lehet, hanem Magyarország eredetét, visszaemlékezését, jövendőjét s éghajlatát, szóval mind költői mind prosai körülményeit philosophiai mérlegbe vetve, elkerülhetetlenül goth tekintetűnek, a 19-ik század finomabb s szaporább szükségeihez szabott scytha szelleműnek kell lennie.”

A fenti sorok több fontos és a magyar építészetelméletben forradalmian újnak számító gondolatot tartalmaznak, még ha ezeket Széchenyi csak felveti, de következetesen nem munkálja is ki. A 19. században a korát megelőzve ő mondta ki először önálló magyar építészet létrehozásának szükségességét. Nem kevésbé újszerű, hogy a megoldást a felújított gótikában találta meg, akkor, amikor ezt a stílusirányzatot Magyarországon még alig valami képviselte. Ha Széchenyi nyilván nem is tekintette a gótikát magyar találmánynak, már eleve a középkori magyar emlékek pusztulása miatt sem, a gótika és nemzeti stílus összekapcsolása, mint európai gondolat közrejátszhatott az ötlet megszületésében. Szintén épphogy csak felvillantott, de izgalmas felvetés, hogy a létrehozandó magyar nemzeti építészetnek szkíta „szelleműnek” kell lennie. Itt Széchenyi megint csak úttörő módon elsőként kapcsolja össze a magyarok keleti eredetének mítoszát a nemzeti stílus kérdésével.

Ha azonban a dolgok mélyére nézünk, kiderül, hogy az építészeti stílusok végeredményben és alapvetően közömbösek a pragmatikus Széchenyi számára, olyannyira, hogy még létjogosultságukat is megkérdőjelezi. Ezt legmarkánsabban, aforizmaszerűen A magyar játékszinrül írt könyvében fogalmazza meg: „bárki mit mond is, az Architectura törvényi csupa önkényen alapulnak.” „Mert vajon mi a szép, mi a jó ízletű emberi készítményben?” — teszi fel a kérdést a Pesti por és sárban. „Semmi egyéb, mint czélirányosság, s így azon idomok és formák, melyek ehez legközelebb visznek.” Az utilitarizmus e szélsőséges megnyilvánulását érdemes még egy építészetre vonatkozó Széchenyi-idézettel illusztrálni: „a’ dolgok valódi becsét vagy becsnélküliségét soha nem határozza el a’ kül rajz, hanem a’ bel lét!”

A nagycenki kastély helyszínrajza és részletei. Széchenyi István rajza a naplójában, 1832 (MTA KIK, Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye)

Középületek és városrendezés – Széchenyi és József nádor

Széchenyi legnagyobb teljesítménye kétségtelenül a ma nevét viselő Lánchíd. Az ötlet megformálása, az előkép és az építész kiválasztása, a megvalósításhoz a társadalom mozgósítása a reformkor kivételes és szimbolikus akciójának tekinthető. A koncepciózus és nyughatatlan embernek számos további elképzelése is volt, azonban – majdnem közéleti pályafutásának legvégéig – nem viselt közhivatalt, s így legfeljebb tekintélyét és ügyességét vethette latba. Érdemes néhány kezdeményezését számba venni.

Igencsak újszerű épület lett volna a régi Harmincadhivatal helyén az a „bazár”, amelynek terveztetésével Széchenyi 1833-tól foglalkozott. Kapuja nem lett volna, csak két kocsifelhajtó az első emeletre, s a szokásos belső udvar helyett kert. Nem kevésbé érdekes az összetett, vegyes funkció, amelyet Széchenyi szánt neki:

„Belül és kívül boltok, kávéházak, sátorok, verandák etc. Casino, Tudós Társaság a házban. Azt hiszem, derék familiaház lehetne.”

Amikor a pesti magyar színház építése van napirenden – amely végül az ő elképzelésétől függetlenül, nem a Duna-parton valósult meg –, kifejti, hogy „az első állandó színháznak is nem visszarettentő fénypalotának, hanem magához vonzó szelíd világú kis bájlaknak kellene lenni.” Nem meglepő hát, hogy midőn 1835-ben Pierre-Luc-Charles Cicéri párizsi építésztől akarja beszerezni az épület terveit, csak a méreteket feltüntető tervlapokat kér, olyanokat, melyek architektúrát nem ábrázolnak. „El szeretnék kerülni mindenféle pompát, és mindent, ami ünnepre utal” teszi hozzá. Megjegyzéséből a hagyományos, monumentális formák elutasítása olvasható ki, ami az egyszerűséget preferáló építészeti felfogását általában is jellemzi. Mindenesetre amikor 1843-ban kiadja Üdvlelde című könyvét, amelyben – úttörő módon – a Gellérthegy ormára javasol egy panteonféle kegyhelyet, egy „nemzeti temetőt”, akkor sem határozza meg az építészeti formát. Szokatlan és újszerű lett volna a Clark Ádám által a budai alagút 1846-ban tervezett, hatalmas egyiptomi lótuszoszlopokkal közrefogott bejárata, melynek tervrajzát Clark kifejezetten Széchenyi ötlete alapján készítette el. Az alagút majd a szabadságharc után készül el, de immár függetlenül Széchenyi elképzelésétől, klasszikus bejárati oszlopokkal.

1846-ban Széchenyi a magyar műszaki képzésben oly fontos pesti Ipartanoda épületéhez készíttetett tervet, Kauser—Feszl—Gerster társult építészekkel. A tervlapokon látható félköríves stílusú, romantikus épület a Feszl Frigyesre jellemző egyéni architektonikus jegyeket hordozza, a főhomlokzaton a tömb árkádos fellazításával. Jellemző, hogy József nádor — akinek Széchenyi a terveket bemutatja —, bár az épületet általában jónak találja, nyitott folyosói ellen emel kifogást és architektúráját ízlése szerint nem találja szépnek. Az épületet egyébként egy kis sétatér kísérte volna.

Pest szépítésében, középületei létrehozásában Széchenyi és József nádor végül is vetélytársak voltak. Ahogy Széchenyi a naplójában – más összefüggésben – egy helyen kurtán bejegyzi: „Rivalizál velem.” Arra is van példa, hogy hosszabban kifakad a nádor ellen, annak önkényes fellépését emlegetve. Ez olvasható ki a pesti régi Vigadóra, a Redoute-ra vonatkozó megjegyzéséből:

„A színház hátsó részét Pollack építi, bár Hild elismerten ügyesebb és olcsóbb. – Ő akarja, és ez elég. Pollack a terem hosszát 24 ölben határozza meg. Ő levág hét ölt – de mások fizetik meg! – A Ludoviceumra szánt pénzt egyszer már felhasználta a váci szamárságokra – most megvásárolja az Orczy-kertet, épít, amit akar. Ő abszolútabb, csak csenevészebb, mint Mahmud [ti. az akkori török szultán].”

Természetesen itt nemcsak két hasonló alkotóvágytól égő közéleti ember burkolt, talán csak Széchenyi által érzékelt pozícióharcáról, hanem két vérmérséklet, két felfogás különbözőségéről van szó. Míg a konzervatív ízlésű József nádor a klasszicizmus hagyományos talaján állt, addig Széchenyi egyik stílus uralmát sem tudta elfogadni. Nem véletlen, hogy József nádor kedvelt építésze az ünnepélyesebb klasszicista architektúrát képviselő Pollack Mihály, Széchenyié a praktikus építmények tervezésében is gyakorlott, többi stílusirány felé nyitottabb Hild József, majd utóbb a még frissebb szellemű, romantikát művelő Feszl Frigyes volt.

Széchenyi egyik kedvenc ideája volt Pest-Buda fásítása, új parkok létrehozása. Így kívánt az áldatlan állapotokon segíteni, a por és sár egy részét megkötni, de programja nyilván a festőiséget tagadó klasszicista városkép fellazítását is célozta. Nem kevés szervezőmunkával elérte, hogy az Újépület déli oldalán — ahol egyébként saját házát is építtette — sétateret hozzanak létre. Szimbolikus jelentőségű, hogy 1846-ban felesége ültette el az első fáját. Mindezt akkor, amikor közismert volt József nádor nézete, miszerint „a fák nem valók a városba”. De Széchenyi szorgalmazta Duna-parti sétány létrehozását, az egyik Duna-sziget közmulatóhellyé történő alakítását, foglalkozott a budai erdőkben nagy vadaskert, a Csepel-szigeten fácános létesítésével, és különösen a fővárost övező villanegyedek telepítésével. Ezzel Széchenyi természetesen nemcsak a főváros környezetének egészségügyi és esztétikai viszonyain akart javítani, hanem egy új, Angliában megismert életformát is meghonosítani.

Széchenyi lehetőségei azonban végesek voltak. Nem rendelkezett sem olyan politikai hatalommal, sem olyan hivatali apparátussal, mint József nádor. A reformkori Pest városképét – az elődök nyomdokain haladva – József nádor alakította ki, a fontos középületek létesítése körül ő bábáskodott. Szimbolikus erővel bír, hogy a korszakos jelentőségű Nemzeti Múzeum előcsarnokában Pollack Mihály mellszobra közelében az építkezés védnökéét, József nádorét helyezték el.

A nagycenki plébániatemplom. Ybl Miklós, 1860–64 (Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ, Fényképtár)

Magánépítkezések

Magánépítkezéseiben Széchenyi kevésbé volt nagyvonalú, mint az általa javasolt középületeknél, ahol szabadon engedhette fantáziáját, de szokatlan ötletei e téren is voltak. Nagycenki kastélyát készen örökölte, ő csak az egyik, addig gazdasági célokat szolgáló mellékszárnyat alakíttatta át. Az épület jobbításával és bővítésével évtizedeken keresztül foglalkozott, naplójában apró vázlatokat készített az épülethez és környezetéhez. A mellékszárny végül az 1834 és 1840 között nyerte el új formáját; sima homlokzatára késő gótikus ablaknyílásokat idéző, egyenes záródású, nagyméretű kettős ablakok kerültek. Viszont a komfort és a modern technika jegyében az épületben fürdőszobát és vízöblítéses vécét alakíttatott ki, melyet 1840-ben, névnapja ünneplésekor a nagyszámú vendégsereg – köztük Deák Ferenc, Eötvös József, Klauzál Gábor – annak rendje-módja szerint megcsodált.

1846–47-ben Széchenyi Pesten, a Sas utca és a sétatér sarkán építtetett lakóházat. Első tervváltozatát az építtető kívánságára Hild József úgy készítette, hogy torony kerüljön a homlokzatára. Ez vörös lett volna, de rábeszélték, hogy legyen fehér, miként az egész ház. Széchenyi eredetileg hegyes tornyot szeretett volna, de Hild nem ilyet tervezett.  Utóbb megelégedett volna kisebb fatoronnyal is, de miután felesége ellenezte, ejtette a tervet. A végeredmény egy viszonylag szokványos lakóház lett, csak ünnepélyes kapukiképzése tért el a Hild épületein ismétlődő megoldások közül. A ház ma már nem áll.

Élete legvégén, döblingi magányában Széchenyi elhatározza, hogy Nagycenken új plébániatemplomot építtet. Tervezésére 1860 elején az építészekről még mindig jól informált ember Ybl Miklóst, a magyar architektúra egyik jövőbeli nagy alakját kéri fel. Kikötése, hogy a templom „lehetőleg minden cikornyás díszítményt kizáró, egyszerű, de mégis tágas Istenháza” legyen. Ybl először egy hagyományos, homlokzati tornyos épületet tervez. A konvenciót kerülő megbízó azonban ennek megváltoztatását kéri:

„ne helyezze ön hacsak megfér az egyházi építkezés geniusával, a tornyot elöl a kapuzat fölé, mi nekem mindig úgy tűnt fel falusi templomainkon, mint a tojáson ülő lúd; legyen szerintem azért a torony a templom egyik vagy másik oldalához ragasztva.”

Nem sokkal ezen intézkedés után, 1860. április 8-án Széchenyi Döblingben öngyilkosságot követett el. Kívánságának megfelelően mindamellett az épület oldaltoronnyal készült. Az, hogy a legnagyobb magyar egyik utolsó akciója éppen a nagycenki templomra vonatkozott, jelzésértékűnek tekinthető arra nézve, milyen fontos szerepet játszott az életében az építészet.

Sisa József

A cikket a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Újkor.hu együttműködésének keretében közöljük

Az írás Sisa Józsefnek a Művészettörténeti Értesítő 1992. 1–4. számában megjelent tanulmányán, valamint újabb megfigyeléseken és kutatási eredményeken alapul.

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket