A Bejlisz-ügy: Vérvád a hanyatló Orosz Birodalomban

1911-ben – Pjotr Sztolipin orosz miniszterelnök ellen elkövetetett merénylet évében – robbant be a cári Oroszország köztudatába az ún. Bejlisz-ügy, egy óriási hírveréssel körített és a külföldi sajtó figyelmét is felkeltő antiszemita vérvád.

A vérvád koholt vádak és a népi hiedelmek keverékének terméke volt, amelyek a zsidók gyilkolási vágya köré épültek és azon a téves elképzelésen alapultak, hogy mivel a zsidók Krisztus gyilkosai, ezért zsigerből gyűlölték az összes keresztényt és közéjük beépülve elpusztításukra törekedhettek.[1] A vérvád gyakorlatban egy olyan társadalmi válasz, amelyet egy többségi csoport fogalmaz meg egy kisebb csoporttal szemben. Hátterét a kisebb csoport kívülálló vagy ismeretlen volta, valamint a vélt tulajdonságaiból eredő félelem szolgáltatja. Az évszázadok során a zsidósággal kapcsolatban kialakult társadalmi vita középpontjában az a kérdés állt, hogy a zsidók rituális gyilkosságoknak vetették-e alá a keresztényeket. A vérvád korokon és földrajzi határokon átívelő jelenség volt, s a múltban számos vérvád ismeretes, az angol Hugh of Lincolntól kezdve, az itáliai Trentói Simon át egészen a 19. századi magyar vonatkozású tiszaeszlári ügyig.

A zsidósággal szembeni kegyetlen és méltatlan bánásmód európai viszonylatban a cári Oroszországban volt a legmódszeresebb és legszélsőségesebb. Míg Európa többii abszolút monarchiája felemás módon viszonyult a zsidósághoz, addig a cári Oroszország a kezdetektől ellenségesen kezelte őket. A zsidók tömeges megjelenése Oroszországban a 18. század második felére tehető, amikor a lengyel területek megszerzésével nagyarányú zsidó lakosság került a birodalom fennhatósága alá. Lengyelország első felosztása idején, 1772-ben a belorusz területekkel százezer, majd a második (1793) és harmadik (1795) felosztás révén hatszázezerre emelkedett a zsidó alattvalók száma, ami az összlakosság 1,5%-ának felelt meg arányaiban. Ennek köszönhetően csakhamar megjelent az orosz politikai életben a „zsidókérdés”, amelyet kiűzéssel vagy beolvasztással kívántak megoldani.

A zsidó alattvalók elkülönítése Nagy Katalin uralkodásának végén, egy 1791-ben kiadott rendelettel vette kezdetét, amely kereskedelmi tevékenységükben korlátozta a zsidóságot. A rendelet a jövőbeli letelepedési övezet (zóna) alapjává vált, amely 1812-ben nyerte el végleges határait és az 1917-es eseményekig fennállt. Az övezet – amelyet a zsidó származásúak csak különleges hatósági engedély birtokában hagyhatták el – huszonöt nyugati kormányzóságot öltelt fel a Balti-tenger és a Fekete-tenger közötti régióban. 1804-től kezdve egy sor olyan rendelet került kihirdetésre, amely szabályozta a letelepedési övezeten belül a zsidóság megélhetési tevékenységét. A szabad lakhelyválasztás jogát két módon nyerhette el egy zsidó alattvaló: egyetemi végzettség birtokában vagy 25 évnyi katonai szolgálatot követően. Kiskaput biztosítottak az övezet elhagyására a „hasznos kereskedők”, valamint a „gépszerelők, pálinka- és serfőzők és kézművesek” számára, feltéve, hogy a szakmájukhoz kapcsolódó tevékenységet végeztek.

A zsidókérdés kezelését súlyosbította a cári rendszert átszövő korrupció, valamint a következetlen kormányzati politika.[2] Mindezeket tetézte, hogy Oroszország volt az egyetlen olyan európai ország a hosszú 19. században, ahol az antiszemitizmus állami szintre emelkedett. Ez különböző módon öltött formát a cárság területén a pogromoktól, az uszító röpiratokon keresztól egészen a Cion bölcseinek jegyzőkönyvének[3] kiadásáig. Az első újkori oroszországi pogromra 1871-ben, Odesszában került sor,  a görög kereskedők felbujtása nyomán. Amíg az 1870-es évek zavargásai etnikai színezetűek voltak, és a szláv nacionalistákhoz kötődöttek, addigra 1881-tól kezdve – II. Sándor cár ellen elkövetett merényletet követően – az állam maga is a pogromok eszközéhez nyúlt, amelyet csakhamar antiszemita törvényekkel és propagandával egészített ki.[4] Mindezek egyértelmű célja a zsidók számának radikális csökkentése volt a birodalmon belül, ezért az 1881-es esztendőt joggal tekinthetjük fordulópontnak az oroszországi zsidóság történetében.

Az 1905-ös orosz forradalom nyomán felállt korlátozott fennhatóságú parlamentben visszatérő elemmé vált a zsidók egyenjogúsításának kérdése. Szergej Vitte, az első alkotmányos orosz miniszterelnök ekképp összegezte a zsidóság 20. század eleji helyzetét Herzl Tivadar, a cionista mozgalom alapítója számára:

El kell ismerni, hogy a zsidók elegendő okot szolgáltatnak az ellenségességhez. Van bennük valami jellegzetes pökhendiség. A legtöbb zsidó viszont szegény, és éppen ezért piszkos is, és visszataszító benyomást kelt. Amellett mindenféle sötét üzelmekbe keverednek, amilyen például a kerítés és az uzsora. Ezért még a zsidók barátainak sem könnyű, hogy a védelmükre keljenek. És én mégis a barátjuk vagyok.[5]

Vitte érzékelte, hogy a letelepedési övezet lakosságát sújtó törvények kettészakítják a zsidó társadalmat, továbbá felismerte azt is, hogy ha nem javul a zsidók helyzete, akkor elkerülhetetlenné válik a radikalizálódásuk („bombát dobáló gyilkosokká” válnak), tehát mielőbbi egyenjogúsításuk szükséges. A szélsőjobb azonban a vérvádba csomagolt Juscsinszkij-gyilkossággal, a Bejlisz-ügyként elhíresült perrel kívánta ennek elejét venni. Növekvő antiszemita közhangulat közepette került sor a Bejlisz-ügyet kirobbantó gyilkosságra, amikor 1911-ben Kijevben holtan találtak egy tizenkét éves tanulót, Andrej Juscsinszkijt. A kisfiú holttestére két kiránduló gimnazista bukkant rá egy Kijevhez közeli barlangban, ahol elmondásuk szerint kincsek után kutattak. A gyilkosság elkövetője a Kijevben garázdálkodásaikról ismert, lakásokat és üzleteket fosztogató, fegyverrel felszerelt bűnbanda volt, amelynek Vera Vlagyimorovna Cseberjak nevű nő volt a vezére. Fia Andrejjel barátkozott, sőt az áldozat gyakran vendégeskedett abban a családi lakásában, ahol az összerabolt tételeket tartották. Egy dnyepper-parti veszekedés közben Andrej olyat mondhatott, amiből Cseberjak azt gondolhatta, a fiú veszélyt jelent a bandára nézve, s mindenbizonnyal ezért a gyermek meggyilkolása mellett döntöttek 1911. március 12-én. Kihasználva a zsidóellenes közhangulatot, tettüket rituális gyilkosságnak álcázva a zsidóságra kívánták terelni a gyanút.

 

Andrej Juscsinszkij (1898-1911) (Forrás: wikimedia.org)

Mint napvilágra került Andrejjel negyvenhét késszúrással végeztek, a holttesten található sérülések pedig arról tanúskodtak, hogy az elkövetők anatómiai ismeretekkel is rendelkeztek. A kivéreztetés szándékával ejtett szúrások a halántékot, nyaki vénát és ütőeret, májat, a veséket, tüdőt és szívet érték a függőleges helyzetbe lekötözött testen. (A diák száját betömve találták.) A gyilkosságok magas száma miatt az esetet eleinte a hatóságok nem rituális csupán különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságként kezelték. Ennek ellenére Andrej temetésén már előkerültek az antiszemita rigmusok, s a feketeszázas Orosz Nép Szövetsége (Szojuz Ruszkogo Naroda) pedig olyan röpiratok terjesztésébe kezdett, amelyekben már szerepel a rituális gyilkosság vádja,[6] noha ekkor még konkrét tettest nem neveztek meg.

1911. május 5-étől Kraszovszkij nevű kijevi nyomozó kerül a nyomozás élére, aki egy pillanatig sem hitt a rituális gyilkosság magyarázatában, noha a rendőrnyomozók között ez utóbbi álláspont volt túlnyomó többségben. A gyanú először Andrej mostohaapájára és a furcsa körülmények között élő Juscsinszkij-családra terelődött, de hamar bebizonyosodott, hogy a család nem lehetett az elkövető. A második magyarázatot az elkövető személyére a sajtó szolgáltatta, amely a Nyikolszkaja néven ismert külvárosi részben élő cigányokra terelte a gyanút. Egy másik rendőrségi szál azonban Cseberjak és bandája vonalán indult el. 

 

Andrej Juscsinszkij ravatala 1911-ben (Forrás: wikimedia.org)

Négy hónappal a gyilkosság után tartoztatták le Menahem Mendem Bejliszt (1874–1934), a Zajcev-téglagyár 37 éves zsidó származású alkalmazottját. (A Cseberjak-banda tudatosan a gyár közelében helyezte el a holttestet.) Mivel a téglagyár közel volt ahhoz a barlanghoz, ahol Andrej kivéreztetett holtestét megtalálták, így Bejliszre „illett” az elkövető szerepe. Ekkorra a szélsőjobboldaliak összefüggést kovácsoltak a zsidó húsvét kezdetével, a Zajcev telkén épülő új zsinagógával, valamint a gyilkossággal kapcsolatban, bár konkrét bizonyítékokkal sem ők, sem a hatóságok nem rendelkeztek Bejlisszel szemben. Golobjuv nevű, 19 éves, mentális betegség tüneteit mutató egyetemista és a szélsőjobbos Orosz Népi Szövetség tagja, önjelölt nyomozóként kutakodott és úton útfélen hangoztatta a rituális gyilkosság vádját. A „vérvádspecialista” ténykedésének köszönhetően az eset végérvényesen összekapcsolódott a vérváddal a közvélemény szemében, „érvei” pedig erős befolyással voltak egyes nyomozókra és azokra a tanúkra is, akik Cseberjak ellen vallottak. Bár a Szent Szinódus kérésére Flavian kijevi metropolita cáfolta a gyilkosság rituális voltát, de mindezt a vizsgálat során nem hozták nyilvánosságra. Az ellene irányuló támadások miatt Kraszovszkij csak az év végéig maradt a nyomozás vezetője, noha a vizsgálódást saját felelősségre ezt követően is folytatta. A nyomozó a szakma becsületét szándékozott megvédeni tevékenységével, de ebben az ügyészség erőteljesen gátolni próbálta: a tárgyalás alatt (1913 ősze) többször zaklatásnak tették ki a családját, továbbá megfélemlítési célzattal házkutatásra is sor került otthonában, hogy a védelem számára kedvező vallomástól eltántorítsák.

A Sztolipin miniszterelnök ellen 1911-ben elkövetett merénylet egy időre háttérbe szorította a Bejlisz-ügyet. A II. Sándor emlékmű átadási ceremóniájára Kijevbe érkező miniszterelnököt egy Bogrov nevű zsidó származású fiatalember több pisztolylövéssel oly súlyosan megsebesítette, hogy a kormányfő négy nappal később belehalt a támadásba. A sajtó azonnal kidomborította a két eset közötti, gyakorlatban egyetlen és vélt hasonlóságot, miszerint mindkét elkövető zsidó származású volt. A merénylet mögött ismét az a szélsőjobb állt, akiknek nem tetszettek Sztolipin reformjai. Ekkor már a liberális-radikális körök is bekapcsolódtak a véleményformálásba, s mind az orosz, mind a nemzetközi sajtó felületén a vérvád valótlanságát és a hozzá kapcsolódó képzelgéseket kezdték ki. A Recs nevű újság például beszámolt egy állítólagos „óhitű keresztény szekta” által elkövetett rituális gyilkosságról, ezzel kívánva felhívni a figyelmet arra, hogy vérvád fikció, és hogy Oroszországban bárki vérvádba keveredhet. (Az áldozat ebben az esetben egy idős, 65 éves férfi volt.)

A tárgyalásra a dumaválasztások évében, 1912-ben nem, csak a rákövetkező évben 1913 szeptemberében került sor Kijevben. Az egy hónapig tartó tárgyalás – amely az értelmiség nagy érdeklődése mellett zajlott le – során 185 tanút hallgattak meg. A részletes orvosi szakvélemények egymástól eltérő álláspontot tükröztek azzal kapcsolatban például, hogy melyik késszúrás volt a végzetes. A per központjába került a teológiai szakvélemény is, amely azt hivatott feltárni, hogy zsidóság körében létezett-e rituális gyilkosság hagyománya. A védelem a hebraisztika elismert tudorához, Mazze rabbihoz fordult, aki  cáfolta az efféle gyilkosságok létezését a zsidó vallásban. Trojckij professzor, az ortodox egyház kijelölt szakértője hasonlóképp ezt erősítette meg.

A kijevi főügyészt, Georgij Gavrilovics Csaplinjszkij közvetlenül az eset előtt neveztek ki és az esetben bizonyítási lehetőséget látott. (Állítólag egyszer kijelentette, hogy „a Bejlisz-ügy én vagyok”.) A tevékenysége kizárólag arra korlátozódott, hogy mindenáron leleplezze a zsidókat, de kudarcai miatt 1913 novemberében leváltották és a fővárosba helyezték át, ahol kitüntetésben részesült és a birodalom legfelső büntetőbíróságának elnökévé léptették elő. A vád „a leghitelesebb forrásként” beidézte, Amrovszkij Achimandritát, egy kikeresztelkedett zsidót, aki a vallomásában elmondta, hogy gyermekkorában hallott a rituális gyilkosságokról: „Hogy őszinte legyek, sokat tudnék erről mesélni. Meg vagyok győződve, ha megnyílna a föld, akkor ott megkínzott keresztény sok-sok csontját találnánk.” Vera Cseberjak egyik barátnője, hasonlóképpen a vérvádra erősített rá vallomásában:

Aznap, mikor megtalálták Andrej Juscsinszkij holttestét, körülbelül 11 órakor, este a nővéremmel Minszkbe utaztam. Kijevből elutazván meg voltam arról győződve, hogy a gyilkosságot a zsidók követték el. […] Meséltem neki arról, hogy húsz éve Dolginovo helységben, a vilnói járásban, ahol akkoriban laktam, zsidók elraboltak egy helyi lakos Krasznovszkij fiát, majd a holttestét később az erdőben megtalálták, összeszurkálva. Önöknek különös lehet hallani, hogy a zsidók gyerekeket ölhetnek meg azért. hogy vérüket vegyék, de én meg vagyok erről győződve. Dolginovóban szintén húsvét előtt történt a gyilkosság, ahogy itt is, és ezek az egybeesések vezettek arra a gondolatra, hogy itt Kijevben is a zsidók követték el a gyilkosságot.[7]

A főügyész, Vera Cseberjak védője, valamint Andrej családját képviselő ügyvéd mind a zsidó rituális gyilkosság általános gyakorlatáról tartottak kiselőadást vádbeszédükben, a szakvéleményeket és nyomozati anyagokat, azaz az ügy konkrétumait megkerülték. Mindezzel azonban az esküdtbíróság tagjait, az úgynevezett ülnököket, nem sikerült meggyőzniük Bejlisz bűnösségéről. Ítéletükben közölték, hogy bár Andrej rituális gyilkosság áldozatává vált, de annak elkövetője nem Mendem Bejlisz volt. Gyakorlatban nem az antiszemita vérvádat ítélték el, hanem Bejliszt mentették fel. A per felmentő ítélete ennek ellenére a Sztolipin-reformok lassú beérésének bizakodó jelét mutatta, miközben a szélsőjobboldal megalázó vereséget szenvedett. Ahogy Szolzsenyicin rámutatott, Bejliszt azok az ukrán parasztok mentették fel, akik pár évtizeddel később az erőszakos szövetkezesítés, gabonaexport és az éhínség, azaz a több millió életet követelő holodomor áldozataivá váltak.

A tárgyalást követően Bejlisz folyamatos szélsőjobboldali zaklatásnak volt kitéve, ezért családjával együtt Palesztinába, majd 1920-ban az Egyesült Államokba települt, ahol 60 éves korában, 1934-ben érte a halál. A vérvád mellett álló, akkori magas rangú tisztségviselőket, így Scseglovitov volt igazságügyminiszert is,  kivégezték a bolsevikok, amíg kijevi főügyészt csupán munkatáborba száműzték. Vera Cseberjakot is utolérte a sorsa, ugyanis a Cseka letartóztatta, s egy negyven perces tárgyalást követően  1919-ben kivégezték Kijevben. (Zsidó származású csekisták hallgatták ki.)

A Bejlisz-ügy antiszemita jellegében a magyarországi tiszaeszlári vérvádhoz, valamint a francia Dreyfus-ügyhöz hasonlítható. A német-poroszoktól elszenvedett megalázó vereség, politikai oldaltól függetlenül revánsvonalra állította Franciaországot. Központi kérdéssé vált, hogy a köztársaság és az antiklerikális baloldal reformjai be tudják-e teljesíteni a visszavágást. A Dreyfus-ügy a Francia Köztársaság és a demokrácia megvédésének jelképévé emelkedett. Az 1870-es években kibontakozó globális gazdasági válság és az olcsó amerikai gabona megjelenése az európai piacon megélhetési válságba sodorta a magyarországi parasztvilágot. Ezzel egyidejűleg a teljes egyenjogúsítás és a polgári állam keretében kibontakozó felgyorsuló kapitalizálódás nyertesei között számos zsidó származású, asszimilált magyar családot találhatunk, akik könnyen a társadalmi irigység és bűnbakkeresés középpontjába kerültek. A sikertelen orosz-japán háborút előidéző 1905-ös forradalom révén Oroszország az alkotmányos berendezkedés útjára lépett, de a kormányzat által megkezdett polgári reformok – a zsidó térnyerés vélt vagy valós veszélye révén is – ellenállást váltottak ki a szélsőjobboldalon, akik a pogromokkal és a vérvád hangoztatásával az ez irányú folyamatoknak kívánták útját állni a közvélemény befolyásolás révén.

A zsidóság a kora középkortól szabályozott térbeli és foglalkozásbeli elkülönülése, majd önkéntes bezárkózása évszázadokig leválasztotta őket a többségi keresztény társadalomról, utat engedve ezzel a hétköznapi földműves népesség velük kapcsolatos képzelgésének,[8] amelynek fő motívumát a zsidó rituális gyilkosságok, azaz a vérvádak képwzték. Mindhárom fenn említett ország esetében felfedezhető olyan társadalmi feszültség, válságperiódus, amely a „Krisztus-ölő” zsidóságra irányuló bűnbakkeresésben tetőzött, a kapitalizmus korának veszteseit pedig – a köznemesség egy részét és kispolgárságot – antiszemita pártok vagy csoportosulások keretében mozgósította. A politikai antiszemitizmus megjelenése révén a zsidóságot ért vérvádak – nemzetközi érdeklődés mellett – országos üggyé terebélyesedtek, amelyek a közvélemény meggyőzéséért folytatott küzdelemben[9] a polgári állam erőpróbáit is jelentették. A korlátozott alkotmányos keretek között működő Oroszország a Bejlisz-ügy révén még kiállta ezt a próbát, ugyanakkor a megkezdett polgári reformok, a birodalommal együtt roppantak össze a Nagy Háború terhei alatt.

Leveles László

 

Szakirodalom:

Kende Tamás: Vérvád, Osiris Kiadó, Budapest, 1995.

Bebesi György: Egy hírhedt vérvádper – A Bejlisz-ügy Oroszországban In: Rubicon 2013/4.  54-58. o.

Bebesi György: Birodalom az összeomlás előtt, Publikon Kiadó, Pécs, 2016.

Sz. Bíró Zoltán: Az orosz elhivatottság és a zsidók In: Zsidók Oroszországban, Ruszisztikai Könyvek I., Budapest, 1995.

 A. I. Szolzsenyicin: Együtt I. – Oroszok és Zsidók a Cári Birodalomban, Allprint Kiadó, Budapest, 2004.

Paul Johnson: A zsidók története, Európa Kiadó, Budapest, 2011.

Bebesi György (szerk): A hosszú 19. század rövid története, Bocz Nyomdaipari Kft, Pécs, 2013.

[1] A vérvád alatt az Encyclopedia Judaica a zsidó diaszpórát érintő rágalomhadjáratot érti: „Vérvád az az állítás, hogy zsidók nem zsidókat, általában keresztényeket gyilkolnak meg azzal a céllal, hogy vért szerezzenek pészachra vagy más rituális célokra.” KENDE 1995. 17-19. o.

[2] JOHNSON 2011. 433-435. o. – A következetlen politika lényegében az autokráciából fakad, mivel olyan uralkodók dönthettek korlátlanul ügyekről, akiknek világnézetük és a zsidósághoz való viszonyuk eltérő volt.

[3] A hírhedt röpirat a zsidók világösszeesküvésének szándékával íródott és gyorsan hivatkozási alappá emelkedett az európai antiszemiták körében.

[4] JOHNSON 2011. 441. o. – A törvényeket tulajdonképpen a törvények igazolására használták. A nácik később ugyanezt a technikát alkalmazták arra, hogy a népi erőszakra hivatkozva hozzák meg törvényeiket.

[5] JOHNSON 2011. 440. o.

[6] KENDE 1995. 71. o. – A röpiraton az alábbi szöveg volt olvasható: „A zsidók halálra kínozták Andrjusát”.

[7] KENDE 1995. 76-77. o.

[8] Kevésbé ismert, de a Bejlisz-ügyhöz hasonló esete történt 1913-ban az Egyesült Államokban, ahol a zsidó származású Leo Frankot szintén gyerekgyilkossággal vádolták meg. A terhelő bizonyítékok itt is vitathatóak voltak, majd a kétéves per végén Frankot kötél általi halálra ítélték, de a felülvizsgálati eljárás során a felfegyverkezett tömeg felakasztotta Leot.

[9] Az ún.  apologetikus írások a teológia és a filozófia segítségével, majd a józan észre alapozva próbálták cáfolni a vérvádakat. Gyakorlatban minden kor kitermelte a saját – motívumaiban és érvrendszerében egymáshoz hasonló – vádirodalmát az ezzel vitázó apologetikus írásokat. KENDE 1995. 14-15. o.

Ezt olvastad?

Grigorij Raszputyin alakjához kapcsolódik a huszadik század eleji cári Oroszország egyik legnépszerűbb és legismertebb mítosza. Ő volt a „szerzetescsuhába bújt
Támogasson minket