Békéltetőkből bűnbakok – Magyarok az 1410-es grünwaldi csatában

A Német Lovagrend és a lengyel-litván unió között zajló „Nagy háború” (1409–1411) a késő középkori hadtörténelem legnagyobb ütközetéről, a grünwaldi (tannenbergi) csatáról lett híres. Az évek óta szünetelő háborúskodás újbóli kirobbanásának lehetőségét erősítette az újonnan megválasztott Hochmeister személye, a lovagrend háborúpárti táborának vezére, a harcias Ulrich von Jungingen hatalomra kerülése.

 

    

A Német Lovagrend államának területe 1410-ben (Forrás: wikipedia.org)

A litván Vytautas nagyfejedelmet belpolitikai problémái is az unokatestvéréhez, Jagelló Ulászló lengyel királyhoz való közeledésre sarkallták, noha a korábbiakban számos alkalommal (éppen Ulászlóval szemben) a Német Lovagrenddel szövetkezett. A háborút közvetlenül megelőző 1409. évi szamogitiai lázadás (mely terület feletti uralomra mind a litvánok, mind a lovagrendi vezetők törekedtek), és az ezt követő súlyos gabonahiány a két fél között pattanásig feszítette a helyzetet. A háború kitörésének ürügyét egy Lengyelországból Litvániába közlekedő gabonaszállító hajó megállítása körül kirobbant vita szolgáltatta, melynek során a németek lefoglalták a fedélzeten talált, szerintük a lázadás támogatására küldött fegyvereket. A Rend gyanakodva tekintett két fő ellenségének újonnan feléledt barátságára. Ezen felül úgy vélte – valószínűleg teljes joggal –, hogy a küszöbön álló szamogitiai lázadás nagyban Vytautas és a lengyel király aknamunkájának köszönhető. Ulászló a keresztény Litvánia elleni háborúzással és a szamogitiai sikertelen térítéssel vádolta a teutonokat. Erre válaszul a Rend a litvánok, tatárok és oroszok hamarosan bekövetkező invázióját, a litván földön élő kevés katolikus keserű sorsát, és a pogányság, valamint a szakadárok virágzását hangoztatta. Célja az volt, hogy a katolikus hit fenyegetettségére hivatkozva felszítsa a keresztes hadjáratok iránti lelkesedés pislákoló lángját.

A Német Lovagrend remek európai kapcsolatainak és propagandagépezetének köszönhetően hamar támogatókra talált. Luxemburgi Zsigmond magyar király is igyekezett diplomáciai téren segíteni a Lovagrendet és több békítő kísérlet is történt közvetítésével a két fél között. A helyzet romlásával azonban – a német nemesség szimpátiájának elnyerése érdekében – Ulrich von Jungingen mellett tette le a voksát, és ezt követően igyekezett befolyásos embereit, katonáit és kapcsolatait is bevetni a Német Lovagrend oldalán.

 

Jagelló Ulászló lengyel király (Forrás: wikipedia.org)

A magyar történetírás már részletesen foglalkozott ezek többségével, a cikk terjedelmi korlátai miatt én csak két fontosabb – és eddig talán kevésbé ismert – történetet szeretnék bemutatni a magyarok tannenbergi/grünwaldi szerepvállalásával kapcsolatban. Előbb a Cronica Conflictus (teljes címe: Cronica conflictus Wladislai regis Polonie cum cruciferis anno Christi 1410) elnevezésű, kevésbé ismert, de annál jobban értesült 15. századi krónika és Jan Długosz krónikás információit használtam fel. (A krónika teljes szövege nem maradt fent, a 16. századból származó kivonata viszont igen.) A Cronica Conflictus elbeszélése szerint a Litvániából és Lengyelországból induló seregek 1410. június 24-e és 30-a között, a Visztula menti Cerwinsknél találkoztak egymással. A Német Lovagrend határát csak július 9-én érték el s megkezdték a környező területek fosztogatását. Ezt követően néhány magyar főúr látogatást tett a lengyel-litván táborban:

 

...s a királyhoz érkezett Garai Miklós úr, a Magyar Királyság nádora, (Stiborici) Stibor, Erdély vajdája, és (a sziléziai származású) Gersdorff Kristóf ugyanazon magyar király és a keresztesek küldöttei, hogy megtudakolják a királytól, hogy vajon hajlana-e a békére, amit a magyar király közte és a keresztesek között igyekezett kieszközölni.

 

Érdekesség, hogy az utolsóként említett Gersdorff Kristóf még 1410 áprilisában Zsigmond király megbízásából érkezett Poroszországba 1500 lóval, hogy segítse a háborúra való felfegyverkezést. Jan Długosz még hozzáteszi, hogy a magyarok segítségére volt a tolmácsolásban a lengyel származású, de Zsigmond szolgálatában álló Dobieslaw Skoraczewski, aki korábban járt már a lengyel királynál, hogy a tárgyalásra megfelelő időpontot kérjen a magyar főuraknak. Válaszul a következő szombati vagy vasárnapi napot kapta időpontként, de a tárgyalás helyszínéül a király semmi biztosat nem tudott neki adni, mondván, hogy egy sereg vonulását nem lehet mindig kiszámítani. A fentebbi urak végül mégis tárgyalásba bocsátkoztak a lengyel királlyal, s békeajánlatukra Ulászló udvariasan, de határozottan úgy válaszolt, hogy ő mindig is a békét kívánta, és megfelelő feltételek esetén azt szívesen el is fogadná, valamint a magyar király döntőbíráskodására bízná magát. A magyar követek ezt örömmel fogadták, és a reggelit együtt költötték el a lengyel királlyal, biztosak lévén abban, hogy a nagymester beleegyezik a feltételekbe és elfogadja a békét.

 

A grünwaldi csata

Érdekességként megjegyzi a krónika, hogy ezt követően a magyar küldöttek egy magaslatról a lengyel uralkodóval együtt megtekintették a lengyel-litván sereget, s talán ez (pontosabban a sereg látható ereje) is közrejátszott abban, hogy a nagymesterhez visszatérve őt a kiegyezésre igyekezték rábeszélni. További érvként hozták fel Ulászló elfogadható békefeltételeit, valamint azt, hogy a győzelem egyáltalán nem biztos, mivel nem tudni, Mars, azaz a hadiszerencse melyik felet fogja segíteni. Jan Długosz megjegyzi, hogy a hadügyekben leginkább tapasztalt Gersdorff valószínűleg csak azért kísérte el a másik két főurat, hogy kikémlelje a lengyel-litván sereg tényleges erejét, mely felől addig csak egymásnak ellentmondó híreket kapott a nagymester. A visszatérő magyar követek békeajánlatát a Cronica Conflictus szerint a nagymester kevélyen visszautasította, mondván: a Német Lovagrend senkitől sem tűri el, hogy földjeit felégessék, sem azt, hogy az ellenfél saját seregét az ő területén vonultassa fel. Hozzátette: ha a lovagrend területének felprédálása előtt ajánlottak volna békét, talán elfogadta volna azt, minthogy azonban már országon belülről diktálnak békefeltételeket a terület jogos urának, ez teljességgel lehetetlenné teszi a megegyezést. Noha a magyarok igyekezték meggyőzni arról, hogy változtasson elhatározásán, Ulrich von Jungingen ezt elutasította. A Cronica Conflictus úgy tudósít minket, hogy zárásképpen a seregében láthatóan bízó nagymester akként vélekedett, hogy „Asszonyoknak, nem pedig férfiaknak neveztetnénk, ha az ellenségünk által önként felkínált győzelmet, nem akarnánk megszerezni.”

 

Stibor vajda (Forrás: historyweb.dennikn.sk)

A magyar követek ezt hallva vonakodtak visszatérni a lengyel királyhoz a válasszal, bár végül értesítették Ulászlót a tárgyalás eredménytelenségéről, s arról, hogy másnap hivatalos küldöttség is fog érkezni ez ügyben a lengyel táborba. Július 11-én újabb követek érkeztek, hogy átadják Ulászlónak a magyar király hadüzenetét, tolmácsolva azt, hogy királyuk a Német-római Birodalom régenseként nem hagyhatja szükségben a Német Lovagrendet, mely a birodalom kötelékébe tartozik. Długosz krónikás szerint a levél átadásakor a magyar követ odasúgta a lengyel királynak, hogy nem kell a kapcsolatok megszakítását és a hadüzenetet túl komolyan venni, mert azon felül, hogy ez a Német Lovagrendnek 40 ezer aranyforintjába fog kerülni, más hatása nem lesz. Długosz szerint a követ úgy tájékoztatta Ulászlót, hogy Zsigmond valós célja nem a béke elérése volt, hanem éppen a háborúskodás folytatása, s a közvetítésért járó jelentős összeg elnyerése a lovagrendtől.

 

Jan Matejko grandiózus festményével (1878) elevenítette meg a grünwaldi csatát (Forrás: culture.pl)

A leendő vérfürdő előjeleként ezt követően a Cronica Conflictus szerint egy szavahihető ember a holdat vérben látta úszni s abban egy vörös kardot vélt felfedezni. 1410. július 15-én, az összecsapást megelőzően a nagymester két heroldjával egy-egy kardot küldött a lengyel-litván sereg vezéreinek, hogy ezzel ösztönözze őket támadásra. (Talán e két kard átadásának előjeleként is értelmezhető a korábban látott baljós ómen.) A Cronica Conflictus megjegyzi, hogy az egyik herold a magyar király követe volt (személyére azonban nem tér ki), aki egy hüvelyéből kihúzott kardot adott át Ulászlónak, a másik pedig a szczecini herceg, aki Vytautas nagyfejedelemnek adta át a kardot a lovagrend Ordensmarschalljának képviseletében. A követek hozzátették, hogy az ajándékként küldött kardok azt a célt szolgálják, hogy a lengyel-litván sereg vezéreinek kezébe fegyvert adjanak, hiszen az összecsapás késleltetésére nem látnak más egyéb indokot, mint hogy ellenfelük fegyvertelenül indult volna harcba. A megalázónak szánt gesztus azt a célt szolgálta, hogy a védekezésre berendezkedett lovagrendi sereget kedvező pozícióba juttassa azáltal, hogy Ulászló seregei indítják meg az első rohamot. A lengyel király és a litván nagyfejedelem átvették a kardokat, és miután a heroldok ígéretének megfelelően a lovagrendi sereg is hátrább vonult, Jagelló hadai támadásba lendültek. (Garai Miklós és Stibor vajda Długosz állítása szerint Marienburgban, a rend főhadiszállásán várta meg a csata kimenetelét. Csak július 18-án hallunk ismét felőlük, ekkor utalták ki az ígért összeg második felét, 20 ezer aranyforintot számukra Danzigban – a pénz első felét még a csata előtt megkapták.)

 

A tannenbergi csata térképe (Forrás: s-media-cache-ak0.pinimg.com)

A csata alakulása jól ismert. A Német Lovagrend bal szárnyát alkotó nyugati keresztesek az ellenséges sereg jobb szárnyán elhelyezkedő litván-orosz csapatokat elhamarkodottan üldözni kezdték, ezzel meggyengítve a poroszok seregének bal oldalát. A végzetes hiba a Német Lovagrend vereségét, s számos magas rangú vezetőjének, köztük magának Ulrich von Jungingennek a vesztét is okozta, a nagymester végső elkeseredésében Jagelló Ulászló király személyes testőrségét megtámadva próbált volna fordítani a csata menetén.

 

Matejko festménye a varsói Nemzeti Múzeumban (Forrás: wyborcza.pl)

A Cronica Conflictus lapjai után egy másik forrás felé fordulva újabb magyar vonatkozású információval találkozhatunk. A csata alakulásában játszott magyar szerepvállalásról tudósít minket egy francia krónikás,  Enguerrand de Monstrelet (1395 k.-1453), aki elődeinkről egy érdekes, igaz, kevésbé hízelgő hírt is közöl krónikájában:

Csata alakult ki, amit a keresztények elvesztettek, s több mint hatvanezer (sic!) emberük veszett oda vagy sebesült meg. (…) Nemrégiben tudomásunkra jutott, hogy a vereség a magyar főlovászmester hibájának volt köszönhető, aki a keresztények második lovasszázadát vezette, de az összes magyarral együtt megfutamodott a csatából. Ugyanakkor a hitetlenek is csak komoly véráldozat árán aratattak dicsőséget.

 

A Magyar Királyság főlovászmestere ez idő tájt Lévai „Cseh” Péter volt, aki 1404–1415 között töltötte be ezt a tisztséget. Lévai Zsigmond megbízható emberének számított, az uralkodó által alapított Sárkány-rendnek is tagja volt. A francia krónikás által említett „összes magyar” létszámát sajnos további adatok hiányában nem áll módunkban megállapítani, bár Długosz tesz egy utalást, mely szerint – még a csata előtt – 200 lovassal kelt át a magyar követség Lengyelországon. Sajnos a két krónika összevetéséből az sem derül ki, hogy Lévai azt a lovasszázadot vezette-e, amely csatlakozott a menekülést színlelő litvánok üldözéséhez, vagy esetleg a csata egy későbbi szakaszában szaladtak meg a csatából. A kudarc ellenére megtisztelő feladat lehetett Lévai számára már önmagában az a tény is, hogy ilyen feladattal bízták meg.

 

Ulrich von Jungingen nagymestert leteríti az ellenség gyalogsága

(Forrás: wikipedia.org)

Noha a tannenbergi vereség komoly csapás volt a lovagrend számára, a lengyel-litván unió nem tudta teljes mértékben kihasználni a győzelmet. A Rend főhadiszállása, Marienburg ellen folytatott kéthónapos ostrom sikertelen volt a védelmet remekül megszervező Heinrich von Plauennek köszönhetően. Bár a háború az 1411-es thorni békével lezárult (ebből egyébként Zsigmondot a felek kihagyták), a konstanzi zsinaton (1414–1418) a propaganda és az érvek útján a harc tovább folytatódott a két fél között.

 

Borbás Benjámin

 

 

Felhasznált irodalom:

Pósán László: Zsigmond és a lovagrend. In: Hadtörténelmi Közlemények 111 (1998) 3. sz., 85-112.o

Sven Ekdahl: Die Flucht der Litauer in der Schlacht bei Tannenberg. Zeitschrift für Ostforschung 12 (1963), ll-19. o.

Jan Długosz: Annales seu Cronicae incliti Regni Poloniae. vol. 10-11. Warszawa 1997.

Zygmunt Celichowski: Cronica conflictus Wladislai regis Polonie cum cruciferis anno Christi 1410. Poznań 1911.

The Chronicles of Enguerrand de Monstrelet. Translated by Thomas Jones. V. 1. London 1853.

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentésMentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Ezt olvastad?

ELTE BTK Digitális Bölcsészet Központ - ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet -  Magyar Irodalomtörténeti Társaság - Petőfi Irodalmi