Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején

2018. április 13-án, pénteken folytatódott a bencés rend 1945 és 1990 közötti történetéről szóló konferenciasorozat, amely a Magyar Nemzeti Levéltár, a Pannonhalmi Főapátság és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára közös projektjében valósult meg.

A szép számú érdeklődőt vonzó tudományos konferencia résztvevőit először Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója köszöntötte. Beszédében kitért arra, hogy a háromoldalú együttműködés ötlete Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapáttól származik. A rendszerváltás után az egyháztörténet népszerű témává vált, ám a kutatások egymással párhuzamosan folytak. Ez a projekt lehetővé teszi azt, hogy mederbe terelődjenek az addig széttartó törekvések, és a kutatók tematikusan tudjanak egy-egy témához nyúlni, felosztva azt egymás között. Az együttműködés eredményeként eddig három konferencia és egy kötet született, utóbbit január 22-én mutatták be az MNL Országos Levéltárában. Szabó Csaba jó együttműködésnek nevezte az eddigieket, és kifejezte reményét, hogy a három fél által megkezdett projekt a jövőben is folytatódni fog.

Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

Dénesi Tamás, a Pannonhalmi Főapátsági Levéltár igazgatója tolmácsolta Hortobágyi T. Cirill jelenlegi, és Várszegi Asztrik nyugalmazott főapát üdvözletét is, akik a hivatali átadás-átvétel miatt nem tudtak jelen lenni. Köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a bencések 2018. évi spirituális mottója a kibékülés-kiengesztelődés, és ennek a projektnek a célja a múlt objektív megítélése és feltárása, nem pedig a bűnösök elleni ágálás.

Okváth Imre, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos főosztályvezetője úgy jellemezte az általa képviselt intézményt, mint az egyik legkisebb, de legminőségibb levéltárat. Hangsúlyozta, hogy bár az „ügynökvadászat” kapja a legnagyobb publicitást, az elmúlt rendszer megismerésének feladata nemcsak ebből áll. Megköszönte a közös projekt lehetőségét a partnerintézményeknek, kiemelte, hogy a munkatársak mindig szívesen keresték fel Pannonhalmát, végül pedig a hallgatóságot arról biztosította, hogy bőséges kutatnivaló vár még a projektben résztvevő munkatársakra.

Az első előadó – Petes Róbert egyháztörténész – azt vizsgálta meg, hogy hogyan jelentek meg a II. vatikáni zsinat újításai a bencés rendben a nagykáptalanon keresztül. A zsinaton résztvevő Legányi Norbert pannonhalmi főapáttól indult törekvést az 1969-es lemondása után utóda, Monsberger Ulrik kormányzó perjel idején, Tihanyi Bánk szervezőmunkájának köszönhetően tárgyalhatták a nagykáptalan ülésein. Főszervezőként öt nagyobb témakört határozott meg (teológiai, liturgikus, rendkormányzati és a rend belső életét érintő témák), amelyen hét ülésszakon foglalkoztak. A nagykáptalani ülésen már részt vehettek a fiatal szerzetesek is, akik már magnószalagra rögzítették az elhangzottakat, amelyek fontos forrásául szolgálhatnak az átalakulást vizsgáló történészeknek.

Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

Dénesi Tamás, a Pannonhalmi Főapátsági Levéltár igazgatója a laikus szerzetesi intézmény pannonhalmi történetét részletezte előadásában. Laikus szerzetesség alatt a közösség pappá nem szentelt tagjait értjük. A rend 1945 után élt újra ezzel az eszközzel, mivel a háborús károk és a nagybirtokrendszer megszűnése szükségessé tette, hogy fizikai munkát végző rendtársakat is felvegyenek. A segítő testvéreket még újsághirdetés útján is keresték a bencések, ám ennek nem várt hatása is lett: több olyan jelentkező is akadt, aki nem felelt meg a feltételeknek, egyikükről például utólag derült ki, hogy nős. A szocialista diktatúra kiépülésének időszakában a laikus testvérek száma csökkent. Összesen tizenhét beköltözés történt, 1950-ben pedig tizenketten szolgáltak, 1970-ig négyen, foglalkozásukra nézve egy portás, egy postás egy sekrestyés és egy szerelő. Egy alkalommal az egyik laikus testvérnek meggyűlt a baja a hatóságokkal, mert megtalálta és hatástalanította az elhelyezett lehallgató-készülékeket.

Wirthné Diera Bernadett, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának, valamint a Nemzeti Emlékezet Bizottságának történésze az oblátus-intézményről tartott előadást. Előadásában bemutatta a szórt forrásadottságból következő kutatási nehézségeket, és a győrszentmártoni közösség jegyzőkönyvét példaként felhasználva ismertette az intézmény működését és nehézségeit. Az előadó röviden kitért a Szunyogh Xavér hagyatékából megismerhető adatokra is. Összegzésként megjegyezte, hogy figyelemreméltó az írott források némasága, amely az elnyomó rendszer működésével magyarázható, ezért vettek fel például titokban új oblátusokat, és ezért tudunk rendkívül keveset a fővárosi közösség működéséről. Ezek a források a későbbiekben az oral history segítségével kiegészíthetőek lehetnek, a még élő tagok interjúztatásával sok tisztázatlan részletet világíthatunk meg.

Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója előadásában a mindennapi életet vizsgálta meg az 1945 és 1956 közötti időszakra vonatkozóan. A forrásokat a főapátsági levéltárban őrzött állományok és naplók, valamint az állami iratok képezik. Ezekből olyan általános megfigyelések vonhatók le, mint például az, hogy az említett bő évtizedben négyszer változott a liturgia, vagy az a tény, hogy az idő előrehaladtával a világi látogatók száma és rangja folyamatosan csökkent, de a szerzetesek lelki gyakorlatainak hatóköre is egyre szűkült. A forrásokban olyan rendkívüli eseményekről is beszámolnak, mint például az 1951-es földrengés, vagy az az eset, amikor harminc kárókatona érkezett Pannonhalmára, a madarak pedig éktelenül nagy zajt csaptak. A naplókból megtudhatjuk azt is, hogy hány ágyúbelövés érte Pannonhalmát, illetve arra is fény derült, hogy a húsvét környéki harcok milyen mértékben érintették a pannonhalmi hitéletet.

Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

Ring Orsolya egy speciális csoportot, az egyházmegyei támogatatott diákokat vizsgálta meg előadásában. Az intézmény eredetileg egyfajta utánpótlásképzésként alakult ki, ám ebben az időszakban már nem várták el a támogatott tanulóktól, hogy papi pályára lépjenek. Az 1960-as években összesen 142 támogatott diákról tudunk, a legnagyobb létszám egy évfolyamban tizennyolc fő volt. (Hogy ez milyen arányt jelent, érdemes megjegyeznünk, hogy az állam negyven főben szabta meg a maximálisan engedélyezett létszámot egy évfolyamban). A támogatott diákok főleg Veszprém és Zala, valamint Pest és Vas megyéből érkeztek, szociális hátterüket vizsgálva pedig kiderült, hogy elsősorban szakmunkás és mezőgazdasági dolgozó apák gyermekei részesültek támogatásban.

Boros Zoltán, a Pannonhalmi Főapátság Levéltárának levéltárosa, a szombathelyi egyházmegye területére átkerült szerzetesek életpályáját vizsgálta meg előadásában. Az államosítás során a kőszegi gimnázium szerzetes tanárairól kellett gondoskodni, később pedig a feloszlatott rendekből kikerülők további sorsát kellett egyengetni. Kovács Sándor, a szombathelyi egyházmegye püspöke, lehetőségeihez mérten igyekezett menedéket adni valamennyi érintettnek, akit az államosítás érintett. 1950. július 11-én történt meg a kőszegiek internálása, amely szerencsés módon csak négy nyugdíjas bencés tanárt érintett, és meglepő módon az ÁVH itt nem a máshol jellemző módszerek kegyetlenséggel járt el. Az egyházmegye végül összesen huszonhat szerzetest, közöttük hat bencést vett át.

A rendezvény szünete előtt számos hozzászólás érkezett az előadásokhoz, amelyek a hallgatóságban jelenlévő egykori diákoktól származtak.

A konferencia második felében Schilde René, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanára a perjeli naplók forrásértékéről tartott előadást. A perjeli naplókat már igen régóta vezetik a rend tagjai a perjeli munkakör részeként, noha az első ránk maradt források a 18. századból származnak. A vizsgált korszakban leginkább a „beszédes hallgatás” jellemzi a naplókat. 1944 és 1952 között csak egy szűrt átirat maradt ránk. Mint a naplókból kiderül, Legányi Norbert főapát parancsára az eredetit elégették. A rövid megjegyzésekhez utóbb piros tollal fűztek további mondatokat. A naplókra jellemző, hogy az idő előrehaladtával egyre bőbeszédűbbé válnak. 1953-tól kezdve évvégi összegzést is tartalmaznak, és a tematikus rendszerezettségük kronologikussá válik. A perjelek eleve azzal a tudattal vezették ezeket a naplókat, hogy az később történeti forrássá válik, ez tetten érhető a szövegen. Érdekesség, hogy a nyugati világból származó szenzációkat, mint például a Holdra szállás, megírják a naplókban, ám a keleti blokk politikai eseményeiről hallgatnak.

Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

Soós Viktor Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának történésze egy pályafutást mutatott be a közönségnek. Pénzes Balduin bencés szerzetes az Új Ember című katolikus lap szerkesztője és főszerkesztője volt. Az eredetileg irodalomtudományi tanulmányokat folytató szerzetest Finnországba kívánta küldeni a rend, de végül tanári pályára került. 1945 után szervezték meg egy új, katolikus sajtóorgánum indulását, ám az eredeti főszerkesztője Sík Sándor visszalépett, így került a helyére a főszerkesztői székbe Pénzes Balduin. 1945 és 1948 között markáns politikai tartalom jelent meg a hetilapban, amelyet az állam számtalan módon igyekezett korlátozni, például a papírhiányra hivatkozva nem jelenhetett meg, de a megjelenési engedélyét is olykor visszatartották. Miután a politikai tartalom miatt az Új Ember és Pénzes Balduin a politikai sajtó céltáblája lett, hátrább lépett, és a hetilap is pusztán hitéleti tartalommal jelent meg. 1956. november 4-én a lap „A nemzet köszönti Bíborosát” címlappal jelent meg, ami azt eredményezte, hogy az Új Embert betiltották, és csak 1957. júniusában jelenhetett meg újra. Pénzes Balduin ennek ellenére például 1964-ben kiutazhatott Rómába, a II. vatikáni zsinatra. Az állambiztonsági iratok áttanulmányozásra arra vall, hogy bár a lapnál dolgozók közül többen is jelentettek a hivatalos szerveknek, Pénzes Balduin esetében erre nem került elő bizonyíték.

Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

Somorjai Ádám történész távollétében Boros Zoltán olvasta fel előadásának téziseit. A Polgár Vilmos életét bemutató előadás végeredményeképpen az állapítható meg, hogy noha jelentett az államnak, mégis tevékenységével megszilárdította a nyugati emigrációba szorult magyar bencések helyzetét, így megítélése nem fekete vagy fehér.

Cúthné Gyóni Eszter, az ELTE adjunktusa egy másik életrajzot, Kapuy Vitálét mutatta be, aki Rieger József, majd Marosi Zoltán fedőnéven jelentett 1954 és 1962 között. Róla nem maradt bent beszerzési dosszié, de a hatos kartonja megtalálható. Kapuy Vitál 1954 és 1962 között győri házgondnok, majd pannonhalmi tanár és pannonhalmi házgondok lett. 1954 és 1957 közötti tevékenységéről töredékes az anyag, 1957 és 1961 közötti éveiről azonban két munkadosszié is fennmaradt. Elsősorban 1958 után tudott a rendbelső konfliktusairól beszámolni. Kapuy Vitált egy korábbi bencés diák illegális tevékenysége kapcsán zsarolták meg és szervezték be.

Az előadások sorában utolsóként Bandi István, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatója következett, aki egy komoly erkölcsi súllyal bíró állambiztonsági módszert mutatott be: a fiatalkorúak beszervezését. Sollich Endre főhadnagy „differenciált elhárítási területként” jellemezte ezt a tevékenységet. Mivel huszonévesként közel állt életkorban a kiszemeltekhez, könnyedén a bizalmukba tudott férkőzni, meghívta őket moziba, baráti beszélgetéseket folytatott velük és a zsebpénzük megőrzésére is vállalkozott. Működése során megtalálta azokat a kiskorúakat, akik elég ügybuzgók voltak ahhoz, hogy „méltóak legyenek a felnőtt világ elismerésére”. Egy-egy fiút Sollich maga is a papi szeminárium felé terelt, hogy utána is fontos informátora legyen. Az előadás során összehasonlítási alapként a román viszonyokat is bemutatta az előadó, és arra jutott, hogy Romániával szemben Magyarországon nem vált tömegessé a kis- és fiatalkorúak beszervezése.

Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár / Varga Máté

Az előadások után számos hozzászólás érkezett, ezek nagy részét egykori diákok tették, akik maguk is az események átélői voltak. Többen kiemelték, hogy az előadásokon olyan nevek hangzottak el, akár megfigyelőként is, akiket személyesen is ismertek. Szabó Csaba zárszavában biztosított mindenkit, hogy a projektet folytatni szeretnék és további kötetek megjelenését is tervezik.

Kanyó Ferenc

A cikk a Magyar Nemzeti Levéltár és az Újkor.hu együttműködésének keretében született.

Ezt olvastad?

Kétségtelen, hogy Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érseket az állami erőszakkal és elnyomással szembeni helytállása és kálváriája, egyházi kulcsszerepe kiemeli