„Bennük volt a rossz szellem…” – Tiszazugi méregkeverők; a martfűi rém

2017. február 8-án a Bálint Ház és a Mérei Ferenc Szakkollégium közös szervezésében K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, kritikus beszélgetett Trádler Henrietta történésszel (ELTE BTK) és Bezsenyi Tamás történész-kriminológussal (NKE RTK) a tiszazugi (1911-1929) és a martfűi (1957-1964) gyilkosságsorozatok kapcsán. Vajon a földrajzilag egyébként véletlenül éppen egymáshoz közel eső két területen történt esemény milyen dolgokat árul el az akkori társadalomról? Hogyan reagált a korabeli sajtó? Mennyire volt felkészült az akkori nyomozati szerv, illetve az ügyészség?

Bezsenyi Tamás, K. Horváth Zsolt és Trádler Henrietta (A szerző saját felvétele)

Trádler Henrietta bevezetőjében elmondta, hogy nagyjából öt éve alakult meg az a kutatócsoport Mátay Mónika, az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék oktatójának vezetésével, amely a tiszazugi gyilkosságok kapcsán kívánta összegyűjteni a rendelkezésre álló forrásokat, hogy azokat különféle aspektusból vizsgálva (társadalomtörténet, kriminalisztika, pszichológia, néprajz stb.) feltárja a térségben történt gyilkosságokat. (A munkát összegző, hazai és külföldi forráson alapuló kötet  2017-ben fog napvilágot látni a Korall Kiadó gondozásában Méregkeverők címmel.)

A tiszazugi asszonyok (Kép forrása: Wikipedia)

Az ELTE BTK doktorandusza hamar kitért a régió sajátosságaira, elmondva azt, hogy Tiszazug még ma is Magyarország egy nehezebben megközelíthető, elzárt része. Az ottani terepmunkára hat óráig tartott tömegközlekedéssel eljutniuk, a révészt telefonon kellett hívniuk az átkeléshez. A Horthy-korszakban ez a vidék nyomorúságos képet mutatott – a világtól „elzárt sziget” volt, deprimáló térség. Még az 1968-ban, illetve 2005-ben a tiszazugi gyilkosságokról forgatott filmben is látszik az elmaradottság, a szegénység.

Nagyrév került be Tiszazuggal együtt a köztudatba – pedig szerte az országban „bevett gyakorlat” volt a korszakban az arzénes mérgezés (Trádler Henrietta felvétele)

Tiszazugban, Nagyréven 1911 és 1929 között a jelen tudásunk szerint 162 rendbeli gyilkosságot követtek el. Az akkori nyomozás 93 elkövetőt tudott megnevezni, közülük 81-en nők voltak. Mindannyian a légypapírból kiáztatott arzénnal segítették a halálba azokat a családtagjaikat, akikre a korabeli vidéki faluközösség „koloncként” tekintett. Az áldozatok között találunk az első világháborúból hazatért, ott megnyomorodott katonát éppúgy, mint betegen született gyereket, idős és magatehetetlen, idős embert és iszákos, erőszakos férjet. Előfordult persze a szerelmi motiváció vagy gazdasági érdek – a gyilkosság fő motivációja bizonyos esetben a birtok megszerzése volt.

Bezsenyi Tamás, K. Horváth Zsolt és Trádler Henrietta – a háttérben a gyilkos bába, Fazekasné Oláh Zsuzsanna képe (A szerző saját felvétele)

Bezsenyi Tamás elmondta, hogy a tiszazugi gyilkosságokkal többen is foglalkoztak a későbbiekben, de a napjainkig publikált legterjedelmesebb művet (monográfiát) angol nyelven Bodó Bélának köszönhetjük. A történész azt is hozzátette, hogy a tiszazugi esetet ma unikálisnak látjuk, de a kor csendőrlapjaiban egyáltalán nem látták annak. Tudunk arról, hogy az ország más részein (sőt külföldön is) bevett szokás volt az arzén általi „kegyes halál” (megemlítve itt a hódmezővásárhelyi esetet), de azok nem tudódtak ki, és nem is sikerült ilyen mértékig felgöngyölíteni a szálakat, tehát nem vált nyilvánvalóvá ilyen magas száma az áldozatoknak és a maffiaszerűen összefonódó tetteseknek. A korszakban egyébként a nagyréviek zokon is vették, hogy mindenki csak őket stigmatizálja, holott az ország számos pontján hasonlóan szabadultak meg a magatehetetlenné vagy munkaképtelenné váló családtagoktól. „Ezekben a közösségekben annak volt becsülete, aki dolgozott vagy pénzt keresett.” – mondta el Bezsenyi.

Bezsenyi Tamás és K. Horváth Zsolt (A szerző saját felvétele)

Trádler a források vizsgálatával kapcsolatban elsősorban a sajtóról beszélt az este során, kifejtve azt, hogy a korabeli lapok mindig keresték a tiszazugi tettek mögött rejlő motívumot (a föld, szerelmi szál, idős, beteg szülő, rokkant katona stb.) A csendőri nyomozati anyagok elvesztek, és számtalan más társadalomtörténeti forrás is megsemmisült (pl. végrendeletek) továbbá a paraszti társadalom kevesebb nyomott hagyott maga után, mint városi kortársai, így nagyon kevés forrás áll rendelkezésre ahhoz, hogy teljes körű társadalomtörténeti képet vázolhassunk fel általuk. Ugyanakkor érdekes lehet a pszichológiai megközelítés Tiszazug kapcsán: hogyan vált ez egy csoport ügyévé, hogyan titkolták el a kívülállók elől mindezt, miként vehette ez a közösség természetesnek a gyilkosságokat, hogyan vált a bába, Fazekas Gyuláné tekintélyszeméllyé? A szolnoki járásbíróság anyagai is érdekes képet mutatnak Trádler szerint – a vallomásokat megvizsgálva nagyon sok a hasonló elem, amely arra enged következtetni, hogy sok esetben a vádlottak szájába adták a szavakat. Jellemző a történész szerint, hogy aki bevallotta a gyilkosságo(ka)t, azt felakasztották, s az is szembetűnő, hogy a védekezés alapja az iszákos, erőszakos férjre való hivatkozás volt az asszonyok esetében. (Amely a korabeli paraszti társadalmat ismerve nem is állhatott messze olykor a valóságtól.)

A sajtó is különös figyelmet szentelt a tiszazugi eseményeknek

Bezsenyi szerint is leegyszerűsítés mindent a nyomorral magyarázni. (Szóba hozta Háy Gyula drámáját, mely az eseménysort a népi kultúrába helyezi, s alapvetően nem csak a rossz gazdasági helyzettel magyarázza (a bomló falusi társadalom földéhségével) a történteket. A történész kitért a nyomozati hibák kérdésére is: a tiszazugi bűncselekményeknek nagy volt a látenciája – hiszen elsősorban a testből vett minta lehetett volna bizonyító erejű az arzénos mérgezésre nézve. A halál pillanatában azonban senki sem kezdett el gyanakodni, ráadásul az ottani „halottkém” is közeli rokonsággal állt a bábával, aki a mérget előállította és osztogatta a falusi asszonyoknak. A temetés gyorsan megtörtént, az exhumáláshoz pedig alapos gyanú vagy bizonyíték kellett – a fentiekből adódóan egyik sem állt rendelkezésre. „A faluban pedig az arzénos mérgezés nyílt titok volt. Tán még maguk az áldozatok is tudták vagy sejtették.” – tette hozzá Bezsenyi.

A nagyrévi temető ma (Trádler Henrietta felvétele)

Az este második részében a „martfűi rém” néven elhíresült négyrendbeli gyilkosról és áldozatairól volt szó. Beszenyi Tamás ismertette az eset körülményeit: Kovács Péter teherszállító a Nagyrévtől nem messze található Tiszaföldváron és környékén szedte áldozatait: a környékről a cipőgyárba járó női alkalmazottakat támadta meg, s miután megerőszakolta őket, meggyilkolta áldozatait. 1957. július 22-én történt az első gyilkosság – ekkor egy moziban vetített filmen került az elkövető „erős izgalmi állapotba”, melynek hatására megbecstelenítette majd megölte a hazafelé tartó Szegedi Mária nevű munkásnőt. (Annak korábbi udvarlójára, Kirják Jánosra terelődött a gyanú, akit aztán 11 évre börtönbe is csuktak emiatt – mint utóbb kiderült, teljességgel ártatlanul.) 1962-ig nem történt újabb gyilkosság, akkor azonban éppen Nagyrévnél emelték ki a folyóból Sipos Ilonát, a második áldozatot. Ezt két további áldozat követte – illetve két sikertelen kísérlet.

Egy képkocka a Martfűi rém című filmből (Kép forrása: reset.hu)

Az eset felgöngyölítéséhez nagy lendületet adott egy „kívülről érkező” fiatal ügyész, aki – a nemrég elkészült játékfilmbeli szerelőhöz hasonlóan – folyamatosan korholt a rendőrséget a hanyag munka és a szakszerűtlen bűnjelkezelés miatt. Végül a hathatós ráhatás és a szakszerűbbé váló nyomozás miatt elkapták Kovácsot. Bezsenyi úgy látja, a gyilkos hitt abban, hogy ha mindent bevall, végül beszámíthatatlannak fogják nyilvánítani. Tévedett: 1968-ban a szegedi „Csillagban” kivégezték négy ártatlan nő megöléséért és kétrendbeli gyilkossági kísérletért. Érdekes, hogy a vallomás egyes elemei – a tiszazugi eset jegyzőkönyveihez hasonlóan – arról árulkodnak, hogy a védők itt is sugalmazták a vádlottnak a megfelelő szavakat.

Kovács Péter a bíróság előtt (Kép forrása: magyarnarancs.hu)

A két eset bár csak a véletlennek köszönhetően került egymás mellé (a térbeli elhelyezkedésen kívül más hasonló eset nem igazán ellhető fel), mégis izgalmas volt látni a korabeli nyomozati munkát (illetve annak hiányosságait), a bizonyítási eljárás kezdetlegességeit, illetve a korabeli sajtó és a későbbi irodalmi, filmes adaptációk hitelességét illetve torzításait. Izgatottan várjuk az előadássorozat további részeit a Bálint Házban!

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

Polifónia – A kánonképzésről. Emlékezés R. Várkonyi Ágnesre

A tanulmánykötet R. Várkonyi Ágnes historiográfiai munkásságának tiszteletére, a Közép-európai Egyetemen szervezett 2014-es konferencia tanulmánnyá érlelt előadásaival állít emléket, a

X