Bethlen Gábor és Európa – R. Várkonyi Ágnes emlékére

A magyar tudományos életet komoly veszteség érte R. Várkonyi Ágnes halálával. Cikkünkben rá emlékezünk Magyarország a kora újkori Európában nevű kutatócsoportja 2013-ban megjelent kötetének bemutatásával.

R. Várkonyi Ágnes professzor asszony, a 17. századi magyar történelem szakértője, Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja 2014. december 13-án, 86 éves korában hunyt el.

2007-ben a Magyar Narancsnak adott interjújában azt mondta, hogy „miközben jól érzékelhető a heves társadalmi igény határainkon innen és határainkon túl a múlt ápolására, a friss tudományos felismerések, az új tehetséges történésznemzedék kutatási eredményei sajnos egyáltalán nem épülnek be a köztudatba. Ennek több oka van; magyarázható a sokat ismételt oktatási-kulturális problémákkal, a hazai könyvkiadás gondjaival, a közvetítő fórumok felkészületlenségével. De még nagyobb probléma a roppant érzékenység, s a különböző előjelű elutasítások.”

Nem volt rá jellemző a fiatalokkal szembeni szakmai elutasítás, mindig nyitott és intenzív figyelmemmel kísérte az új történészek munkáját. Bár nem volt közeli személyes kapcsolatom a professzor asszonnyal, mégis ő méltatta elsőként magánlevélben első monográfiámat. A dicséret közepette sem mulasztotta el új ötletek, még kimunkálandó témák felvetését. Egy másik munkámban internetes hozzászólások elemzésének lehetőségét vetettem fel. Elutasítás helyett érdekesnek és fontosnak nevezte a „vitálkultúra” bemutatását, hogy miként épülnek be tudományos gondolatok a közgondolkodásba. A 2012. évi egri Végvár és mentalitás a kora újkori Európában című jubileumi konferencián személyesen is volt alkalmam megtapasztalni, hogy idős kora ellenére is kitartó, szinte fáradhatatlan és feszült figyelemmel kísérte a „fiatal történészek” előadásait.

Szellemi nyitottságát és frissességét mi sem jellemzi jobban, mint hogy a legtöbbektől eltérően tájékozott volt az angolszász történetírás módszertani és történetfilozófiai eredményeiben, E. H. Charr Mi a történelem? című – Angliában komoly vitát kiváltó, idehaza figyelemre alig méltatott – kötetét ő ismertette elsőként, illetve a 2000 utáni posztmodern történetszemlélettel kapcsolatos vitákban is részt vett.

Szemléletét híven tükrözi a Bethlen Gábor és Európa c. tanulmánykötet is, amely már címében is felhívja a figyelmet a magyar jelenségek európai folyamatokba való ágyazásának szükségességére. A kötet kismonográfia terjedelmű nyitótanulmányát R. Várkonyi Ágnes írta.

Bethlen Gábor és Európa. Szerk.: Kármán Gábor–Kees Teszelszky. Bp., ELTE BTK, 2013.
Forrás és teljes szövegelérés: http://mek.oszk.hu/13200/13299/

A kötet egyfajta kiegészítéseként is tekinthető a másik, 2013-ban megjelent Bethlen-kötetnek (Bethlen Gábor képmása. Szerk.: Papp Klára–Balogh Judit. (Speculum Historiae Debreceniense 15.) Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, 2013.), mivel több szerző írt mindkettőben, illetve ez elsősorban a Bethlen Gábor képmásában viszonylag kevés sújt kapott külpolitikával foglalkozik.

A tanulmánykötet számos, nagyon beszédes korabeli metszetet, képet etc. tartalmaz, továbbá rövidítésjegyzékkel, mutatókkal, angol rezümékkel, előszóval, illetve R. Várkonyi Ágnes kismonográfia terjedelmű nyitótanulmányával jelent meg. Ebben a szerző áttekinti a teljes Bethlen-képet annak historiográfiai alapvonalaival együtt. Főbb gondolatai, hogy „Bethlen török politikáját, felhasználva a turkológia és a modern forráskritika eredményeit is, az újabb kutatások sokkal összetettebbnek mutatják, mint ahogy azt a régi irodalom a ’török vazallusság’ leegyszerűsített egysíkú fogalmával vádlón vagy feszengve jellemezte. Sőt, amint láttuk, Szekfű Gyula nagyhatású koncepciót épített rá. Kölcsönös viszonyuk a Portával rendkívül változó volt. Függött a török központi és a helyi hatalmak gyakori cserélődéseitől, az európai erőviszonyoktól és a magyarok feje fölött fenntartott, intenzív Habsburg–török kapcsolatoktól. Hatott rá a cseh felkelés, a lengyel–török viszony és nem utolsósorban a holland, angol, francia isztambuli politika. Bethlen számára azonban a mindennapok realizmusa a jó viszony fenntartását követelte meg.” (34.) „Különleges politikai éleslátását ellenségei és az elfogulatlanságra törekvő történetírók egyaránt elismerték. Döntése európai tájékozódásából következett. Felismerte, hogy egy Európa csaknem minden országát fegyverbe vonó háború készülődik.” (38.) Éppen ezért e tanulmánykötet is az európai kontextusba ágyazza be Bethlen tevékenységét. R. Várkonyi a következőképpen értékeli Bethlent Szekfű véleményéhez képest: „Szekfű Bethlen-könyvének megjelenése óta az újabb kutatási módszerek és eredmények nem igazolják markáns véleményét, az ország egyesítését ’török barátságban, török főség alatt’ megkísérelő Bethlen Gábor fejedelemről.” (56.), illetve „Bethlen politikai kultúráját az alkalmazkodás jellemezte, s életművének sokféle megközelítése lehetséges. Életművének következetes vonulatát alkotja az a felismerés, hogy az Erdélyi Fejedelemség államiságának biztonságát csak az európai államrendszerbe kapcsolódva teremtheti meg. Beszorítva a két világbirodalom közé, a török harapófogójában, a cseh–magyar–erdélyi konföderációval, a közép-európai országok közösségében, majd a hágai szövetség tagjaként teremtheti meg az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság államiságának védelmét. A Habsburg és az Oszmán Birodalmak között egyensúlyozva különleges tehetséggel és korszerű államférfiúi felkészültséggel az Erdélyi Fejedelemségben gazdasági jólétet, nyugalmat hozott létre. Erdélyt befogadó országgá tette és művelődéspolitikájával a következő generáció jövőjét alapozta meg.” (74.) Nagyon érdekes, és jól érzékelteti e kötet és a Bethlen Gábor képmása közötti különbséget, hogy mind R. Várkonyi, mind pedig Pálffy Géza hivatkozott Péter Katalinra, akinek korábbi megállapítása az volt, hogy Bethlennek nem állt szándékában az országot egyesíteni török főség alatt. Ugyanakkor az előbbi számára az következik ebből, hogy Bethlen nem követte el a törökösség bűnét, míg utóbbinak az, hogy „Így Bethlennek Magyarország és Horvátország teljes elfoglalására valójában csak a Habsburg Monarchia összeomlása vagy esetleg Bécs elfoglalása esetén lehetett volna esélye. A szakirodalomban oly gyakran hangoztatott Bethlen-féle országegyesítésre tehát még a fejedelem magyar királlyá koronázása esetén sem lett volna igazán komoly remény. Egy a Habsburgoktól és az oszmánoktól egyaránt független magyar államra pedig valójában sohasem. Ez utóbbi elképzelés – noha nem könnyű elfogadni, hiszen generációk (köztük magam is) ekként tanulták – csupán a 19–20. századi nemzeti romantikus/függetlenségi magyar történetírás víziójában létezett.” (Pálffy Géza: A Bethlen-kutatás egy alig vizsgált kérdéséről: a magyar királysági rendek és az erdélyi fejedelem (1619–1622). In: Bethlen Gábor képmása. Szerk.: Papp Klára–Balogh Judit. (Speculum Historiae Debreceniense 15.) Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, 2013. 149.)

A Bethlen Gábor külpolitikájáról és diplomáciai kapcsolatairól szóló rész első tanulmányában Cziráki Zsuzsanna arra jut, hogy „Melchior Khlesl [bécsi püspök] által vázoltakból világosan kirajzolódnak a Hofburgot az abszolutizmus irányába toló, keresztény-katolikus küldetéstudatból is táplálkozó erők, amelyek egyelőre elbukni látszottak a rendiség védőbástyáin, és amelyek csupán a század második felében válhattak a monarchia meghatározó tényezőivé. A fentiek tanúsága szerint az 1610-es évek első felében Erdélynek hagyományos, a ’kereszténység védőbástyájaként’ betöltött funkcióján túl a közép-európai Habsburg hatalom kiépítése során a császári autoritásért vívott küzdelemben is fontos szerep jutott.” (102.) Papp Sándor Bethlen Habsburg-ellenes terveit elemzi 1621-ig filológiai igényű, forrásközléssel kiegészített írásában. Zarnóczki Áron szintén az 1620-as évek elejét veszi górcső alá angol szemszögből. Az angol követjelentések alapján megállapítja, „Összefoglalásképpen elmondható, hogy Bethlen Gábor első hadjárata és a nikolsburgi békekötés időszakában, ha nem is állt a figyelem középpontjában, de jelentős tényezőnek tekintették Angliában. Az angol követeket elsősorban hadi tevékenysége és azoknak a Pfalzi Frigyesre való hatása, békekötése és az oszmánokkal való kapcsolata érdekelte.” (143.) Kármán Gábor azt a képet árnyalja, amely szerint „Az a kevés történész, aki egyáltalán értékelte Bethlen Gábor diplomáciai karának teljesítményét, kevéssé volt elragadtatva attól, amit talált. Szekfű Gyula esetében még gondolhatnánk, hogy a diplomaták ’selejtesnek’ minősítése a rendhagyó szemléletű életrajzára általánosságban jellemző tabudöntögető szemlélet eredménye, ám Benda Kálmán esetében hasonló gyanú már nem merülhet fel. A legutóbbi Bethlen-évforduló kapcsán a Századokban megjelentetett tanulmányában ő is arra a következtetésre jutott, hogy a fejedelem számára nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű megbízható és művelt diplomata, akik politikai képviseletét hatékonyan elláthatták volna, vagy széles látókörük és az európai politikában való eligazodási képességük révén akár tanácsokat is adhattak volna a fejedelemnek.” (147.) Szabó Péter nagy részletességgel tekinti át Bethlen kései török irányú politikáját és politikai reprezentációs technikáit. Mint megállapítja, „Az 1628 augusztusában a Magyar Királyság határán megrendezett színlelt katonai demonstrációja Sztambul megnyugtatását szolgálta. Rituális, ceremoniális szinten védte azt a függetlenedő erdélyi államot, amely már a 16. század második felétől kezdve úgy próbált ünnepelni, mint a nyugat-európai nagy monarchiák, azaz reprezentációjában az európai szuverénekhez kezdett hasonítani. Bethlen kirekesztette udvari reprezentációjából azokat az elemeket, melyek őt a török feltétlen vazallusának tűntették volna fel. A török szemében nehezen átlátható, több szálon futó diplomáciáját megkísérelte az erdélyi diplomáciatörténet korábbi példáival összhangba helyezni, úgy, hogy lépéseit a sztambuli központ is a saját érdekeivel egyezőnek érezhesse. Unokaöccsének, Bethlen Péternek spanyolországi peregrinációjával – többek között – az 1628. évi lengyel királysági terveihez szeretett volna nemzetközi támogatást szerezni. Az 1628-as esztendőben Bethlen Gábor tevékenységében – halála előtt egy évvel – mintha összegződött volna az a politikai zsenialitás, mely eddigi fejedelemségét jellemezte.” (202.)

A kötet második fele a „Híráramlás – Propaganda – Imázs” címet viseli. Ennek első írásában Kees Teszelszky Bocskai és Bethlen hadjáratainak korabeli holland recepciójával foglalkozik. Ebben a történeti források mellett áttekinti az ide vonatkozó dalokat, verseket, képi ábrázolásokat is, azaz a lehetőségekhez képest teljes recepciókutatást végez. „Magyarországról és Erdélyről mégis az a nagyon pozitív kép maradt fenn a Bethlen korszakban is, amelyet Van Meteren leírt először 1608-ban. […] továbbra is úgy gondoltak a magyarokra, mint egy bátor nemzetre, amely a lelkiismereti szabadságért harcol és védi szabadságjogait a Habsburgok zsarnoksága ellen.” (243–244.) G. Etényi Nóra szintén hasonló kutatást végez, csak éppen Bethlen Német-római Birodalom-béli recepciójának tekintetében: „A harmincéves háború idején kifinomulttá váló propaganda egyre fontosabb politikai tényező lett, különösen az első nagy krízis, 1618 és 1622 között, a pfalzi választófejedelem cseh királyi címével elindított hatalmi átrendeződés idején. Bethlen Gábor nemcsak a hadi és diplomáciai színtereken volt részese a nagy változásnak, hanem a Német-római Birodalom formálódó és szélesedő politikai nyilvánossága előtt is fontos politikai tényezőként jelent meg. A német nyelvű sajtótermékek, nyomtatványok Bethlen politikáját legnagyobb arányban azonban nem önmagában, hanem a szövetségrendszerekben vívott háború összefüggéseiben értelmezték, ami mind a Bethlen-párti propaganda, mind a katolikus, Habsburg uralkodói ellenpropaganda hatását megsokszorozta.” (273.) Varsányi Krisztina ezt a témát szűkíti tovább, és Bethlen királlyá választásának német sajtóvisszhangjával foglalkozik: „A Bethlen királyválasztása körüli események sajtóban való megjelenése tulajdonképpen koncentrált leképzése annak, ahogyan egész tevékenysége megjelenik a korabeli német nyelvű nyilvánosság előtt. Nemzetközi szempontból a magyar trón betöltésének problémája a fejedelmet illető események közül a legnagyobb horderejű kérdés. Minden információ, félinformáció, ami a kiadók kezébe kerül ezzel kapcsolatban, nyomtatásban jelenik meg. Mindenki várakozásokkal van teli és szeretne egyértelmű, biztos értesülést kapni, ami azonban nem mindig áll rendelkezésre – nem a hírszolgáltató rendszer elégtelen működése, mintsem inkább a magyarországi események összetettsége és váltakozása miatt. A szerkesztők elégedetlenül szemlélik, mégis közlik az egymásnak ellentmondó értesüléseket, melyből az az újságszerkesztői elv érződik ki, hogy a bizonytalan hír is jobb, mint a semmilyen. A téma jelentőségét és a fennálló érdeklődést mutatja, hogy már az is hírértékű, ha nincs hír.” (308.)  A kötet záró tanulmánya Almási Gábor tollából egy igencsak érzékeny témát vizsgál: „[…] nemzeti hősünk, Bethlen Gábor meglehetősen visszás fogadtatásban részesült bel- és külföldön egyaránt.” (312.) Áttekintve a korabeli vitairodalmat Almási a Bethlen elleni propagandát – amely a törökösség vádjával illette – és az erre adott válaszokat vizsgálja, sőt írásának végén ezt egy nagy, ámde elgondolkodtató kontextusba helyezi: „A törökösség vádjával már csak azért is nehéz volt mit kezdeni, mert a vád egy része igaz volt (sőt részben épp Bethlen gerjesztette), és az oszmán alternatívának valóban voltak előnyei. Így a törökösség kérdése és az ezzel összefonódó Habsburg viszony problémája a 17. századi Magyarországnak egyáltalán nem mellékes ügye maradt, és a megoldást voltaképpen még az oszmánok kiűzése sem hozta meg teljesen: a különutasság tradíciója a magyar politikai gondolkodás részévé vált.” (366.)

A tanulmányköteten látványosan megmutatkozik, hogy egy – R. Várkonyi Ágnes vezette – OTKA-kutatócsoport munkájának eredménye, mivel tanulmányai koherens egészet alkotnak, rengeteg szálon kapcsolódnak egymáshoz, illetve egységes koncepciót tükröznek.

A recenziót tisztelettel ajánlom a nemrég elhunyt R. Várkonyi Ágnes professzor asszony emlékének.

A recenzió eredetileg Illik Péter 2014-es Könyvről könyvre – Recenziók és reflexiók a magyar kora újkorról című kötetében jelent meg. A kötet ismertetője: „Kritikával élni és kritizálva lenni mindig nehéz, mivel mindenki a végeredményt, az „ítéletet” figyeli. Holott az odavezető út, a recenzens és kötet párbeszéde – jelen esetben a kora újkori magyar történelemről alkotott vélemények, elméletek és eredmények – sokkal izgalmasabb: bepillantást nyújt a kötet tartalmába, a recenzens gondolkodásába és a kurrens magyar kora újkorral foglalkozó történettudomány érdeklődési területeibe.” A kötet megrendelhető a kiadótól, melynek honlapja a borítóra kattintva érhető el.

Ezt olvastad?

Kétnapos nemzetközi konferencia helyszínévé vált Kolozsvár 2017. október 27-28-án. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen megrendezett eseményen több hazai egyetem és az MTA