Bíboros protektorok, a „monarchiák őrangyalai” – interjú Matteo Sanfilippóval

Prof. Matteo Sanfilippo olasz történész 1956-ban Firenzében született. Az 1980-as években a római La Sapienza Egyetemen Franco Gaeta és Raoul Manselli tanítványaként szerzett diplomát, majd Kanadában tanult az Ottawai Egyetemen. 1990-ben a Genovai Egyetemen szerzett doktori fokozatot, majd a viterboi Tusciai Egyetemen lett professzor.

Az amerikai történelem és a migráció története mellett fő kutatási területe az egyháztörténet, azon belül is elsősorban a tengerentúli missziók működése, valamint Kanada története. A római pápai levéltárak kora újkori és újkori anyagának egyik legjobb ismerője. Az elmúlt évtizedekben rendszeres kutatásokat végez a Vatikáni Titkos Levéltárban. Tizenhat könyv és több mint kétszázhetven tanulmány szerzője, valamint számtalan tanulmánykötet szerkesztője. Gaetano Plataniával együtt a nemzetközi vatikáni kutatások egy fő szervezője és meghatározó alakja. 2017-től a Centro Studi Emmigrazioni igazgatója. 

Tusor Péterrel való első közös projektjének eredménye a Collectanea Vaticana Hungariae 2008-ban megjelent I/4. kötete. A vatikáni magyar levéltáros Pásztor Lajos emlékének ajánlott könyv (Gli archivi della Santa Sede e il regno d’Ungheria (secc. 15–20). In memoriam di Lajos Pásztor; Az Apostoli Szentszék levéltárai és Magyarország (15-20 sz.). Tanulmányok Pásztor Lajos, a Vatikáni Titkos Levéltár magyar levéltárosának emlékére) az előző évben Rómában közösen rendezett azonos című nemzetközi konferencia kibővített anyagát tartalmazza. 

Tusor Péter és Matteo Sanfilippo

Többször járt Magyarországon a Fraknói Kutatócsoport vendégeként: 2013 májusában és 2018 szeptemberében is előadott a Kutatócsoport által, közreműködésével rendezett nemzetközi konferencián.

Újkor.hu: Tisztelt Sanfilippo professzor, Ön Tusor Péterrel együtt szerkesztette A monarchiák „őrangyalai”: a nemzetek bíboros protektorai” (Gli angeli ”custodi” delle monarchie: I cardinali protettori delle nazioni) című kötetet, amely nem régen jelent meg Viterbóban a Sette Città Kiadó gondozásában. Mit jelent valójában a „bíboros protektor” kifejezés?

Matteo Sanfilippo: A könyv éppen erről szól, hogy mit is takar valójában ez a fogalom. Hozzávetőlegesen úgy fogalmazhatunk, hogy a bíboros protektor ma, illetve egykor (a különbségre még visszatérünk) egy nemzet vagy állam, város, egyházmegye, női vagy férfi szerzetesrend, női vagy férfi kolostor, konfraternitás, bármilyen intézmény, plébánia, kollégium, akadémia vagy egyetem által felkért, államok esetében egyenesen kinevezett kardinális, aki megbízóját képviseli a pápai udvarnál. Valójában a bíboros protektoroknak az volt, illetve egyes esetekben máig az a feladata, hogy a felsorolt intézmények érdekeit védjék és érvényesítsék a római Kúriánál.

V. Pál szobra Riminiben

Mikor és miképpen születik meg a „bíboros protektor” alakja?

Hagyományosan onnan eredeztetjük, amikor III. Ince pápa (1151–1216, pápaságának kezdete: 1198) megbízza unokaöccsét, Ugolino Contit, a későbbi IX: Gergely pápát (1170–1241, pápaságának kezdete: 1227), hogy legyen a ferences kisebb testvérek protektora, azaz védnöke, magának Assisi Szent Ferencnek a kérésére. A 13. század végén VIII. Bonifác pápa (1230–1303, pápaságának kezdete: 1294) tette meg a Szent Vilmos-féle remeték protektorának Giovanni Boccamiti bíborost (aki a 13. század közepén született és 1309-ben hunyt el). A szerzetesrendek esetében a protektor egyszerre pártfogó és ellenőrző, aki olykor fel is váltja a megszentelt élet intézménye vezetését. Ezt követően más intézmények, elsősorban egyes monarchiák és egyes városok is törekszenek rá, hogy legyen hasonló pártfogójuk, anélkül azonban, hogy ellenőrző szerepük lenne a pártfogoltak felett. Ez fontos különbség.

Quirinale-palota

Mi volt a „bíboros protektorok” szerepe?

Ahogy már mondtam, a bíboros protektornak az a feladata, hogy pártfogoltjai érdekeit védelmezze és támogassa, de ez igen sokféle formában ment végbe. Egy monarchia, egy nemzet vagy egy város esetében, tehát egy olyan közösség esetében is, amely az újkor folyamán történelmi vagy nyelvi okokból összetartozott, ám nem feltétlenül volt centralizált államszervezete (mint például a Szent Római Birodalom, vagy a közösen a Habsburg örökös tartományok és Magyarországon közösen), a protektor terjesztette a konzisztórium elé annak a nevét, akit pártfogoltjai püspöküknek kívántak. Hasonlóképpen, egy szerzetesrend vagy kongregáció protektora ezek elöljáróinak kinevezését intézi. Más esetekben azzal foglalkozik, hogy bizonyos kegyeket és búcsúkat járjon ki. Végül a 19. században, amikor a Pápai Állam szinte minden intézményének van már bíboros protektora, ez már alapvetően szinte csak egy rangos római ügynököt jelent, akinek segítségével megszerezheti a különféle kiváltságokat, engedményeket, segélyeket.

Mik voltak ismérveik és funkcióik?

A kérdés jó, mivel sokféleségük ellenére vagy talán éppen emiatt, nem tudjuk meghatározni, mik voltak a bíboros protektorok jellemzői és funkciói. A Tusor Péterrel együtt szerkesztett kötet arra törekszik, hogy áttekintse, hogy ment ez végbe az újkori Európában, hogy azután meghatározzuk, volt-e egységes modell: ám ilyen valójában nem létezett. Van rá bizonyítékunk, hogy az egyes országok bíboros protektorai, akikkel a könyvben foglalkozunk, a pártfogoltjaik nevét nemcsak előterjesztették a konzisztóriumban, hanem egyes esetekben közvetítőként működtek közre a császárok, államfők és pápák között. Sőt azt is látjuk, hogy gyakran puszta küldöncként vagy ágensként cselekedtek, átvették a püspöki vagy apáti kinevezést tartalmazó bullákat, és továbbították ezeket pártfogoltjaiknak. E funkciójuk keretében, amelyről a legtöbb adat van, valamint a konzisztóriumban ellátott képviseleti munkában ők előlegezik meg a költségeket, és a dokumentumok kiküldését is fedezik. Általában megtérítik számukra a megelőlegezett összeget, de erről is keveset tudunk. Többször olvasunk rá utalást, hogy a bíborosoknak és embereiknek a költségeit meg kell téríteni, és ellentételezni kell a protektori munkát is, ám a 14–16. században több ízben is fellépnek a pápák ezzel kapcsolatban és megtiltják a jogtalan jövedelemszerzést. Ugyanakkor Enea Silvio Piccolomini bíboros (1405–1464, Szent Péter trónján 1458-tól ült II. Piusz néven), finoman utal levelezőtársainak rá, hogy mennyire szüksége van a pénzügyi támogatásra ahhoz, hogy jobban szolgálhassa őket. Számos forrásból azt sejtjük, hogy sokan állandó fizetséget kérnek a költségek megtérítésén felül, és átlagosnak tűnik, hogy tizenöt százalékára tartanak igényt az általuk megelőlegezett összegen felül, amit az egyházmegyék és kolostorok számára kiadott bullák megszerzésére és kiküldésére költöttek, valamint további öt százalékot a bíboros környezetének emberei számára, akik a kinevezési perekhez szükséges tanúkat megtalálták. Ezt az eljárást ugyanakkor nem fogadja el minden pártfogolt, például a Tusor Péter által tanulmányozott magyar egyházmegyék sokallják a bíboros protektorok és beosztottaik anyagi elvárásait az általuk végzett római szolgáltatásért. Nyilvánvalóan a költségek megtérítése és a fizetség ügyét általában befolyásolták a pártfogoltak anyagi lehetőségei is.

II. Piusz

A könyvben számos történelmileg ismert protektor bíboros alakját vizsgálják: hogyan változtak a módok, ahogyan a protektorátusok létrejöttek?

A 15. században, amikor először merül fel, hogy egy ország vagy nemzet bíboros protektort szerezzen magának, azt látjuk, hogy a főpapok, amint megszerezték a bíborosi kalapot, maguk sietnek felajánlkozni erre a funkcióra. Később ez a mechanizmus átalakul, amikor kialakulnak a bíborosok közötti „pártok”, és számolniuk kell Franciaország, Spanyolország és a császárság egyházpolitikájával. Ezáltal a piac leszűkül, és a nagy bíborosi csoportokon belül és azokkal egyetértésben kell működniük. Ekkor sem tűnik el teljesen az egyes személyek kezdeményezése, akik változatlanul felkínálkoznak, azzal kérkedve, hogy milyen meggyőző erővel rendelkeznek a konzisztóriumban.

Mit jelentett a protektorátus egy nemzet vagy ország számára?

Ami az egyes királyságokat illeti, amint már mondottam, a kiindulópont az egyházmegyék élére vagy más egyházi tisztségre jelöltek titkos konzisztórium keretében végbemenő pápai kinevezésének előmozdítása, pártfogolása volt. Egyes esetekben ugyanakkor a bíboros politikai vagy katonai ügyekben közvetített is a korona és a pápa között. Ez a helyzet Lengyelország protektorai esetében, amikor a lengyeleket és Magyarországot is a török támadás fenyegeti, és segélyt és hadi együttműködést igényelnek a veszély elhárítására. Ami az egyes nemzeteket illeti, tekintetbe kell vennünk, hogy az újkor elején a fogalom nem ugyanazt jelenti, mint amihez a 19–20. században hozzászoktunk. A régi értelemben a „natio”, főként idegen környezetben (például a későbbi III. Piusz által pártfogolt „natio Germanica” Rómában) jellemzően az egy földrajzi-nyelvi területről idegen ajkú kereskedők közösségét jelenti. Ilyen értelemben egy náció protektora lehetett egy országé vagy egy idegenbe szakadt (például kereskedői) közösségé is.

Clemente Micara

Olykor összefüggött a nepos bíboros személye a bíboros protektorral.

Scipione Borghese bíboros (1576–1633), V. Pál pápa unokaöccse az, aki a két szerepet egymásra halmozza, sőt, nem csupán Németország protektora, hanem szerzetesrendeké és más intézményeké is, köztük római egyesületeké és konfraternitásoké (társulatoké), a loretói Szent Házé és Avignon városáé is. Ugyanakkor éppen az ő esete mutatja meg a nehézségeket, amely a nepos bíborosi és bíboros protektor szerep átfedéséből adódik. Neposként, vagyis az uralkodó pápa dinasztiájának tagjaként feltétlen engedelmességgel tartozik ugyanis az egyházfőnek, és így nem védheti kellő hatékonysággal a német érdekeket. A keveredés lehetősége elmúlik azonban, amikor a nepos bíborosok szerepe eltűnik a 17. század végén.

Scipione Borghese

A bíboros protektor nem keverendő össze a koronabíborossal, a nemzeti bíborossal és a nagykövettel.

Ezek alapvetően mind hasonló funkciókat jelentenek, amelyeket az uralkodók arra vettek igénybe, hogy képviseljék érdekeiket a pápai udvarban, ám mindegyiknek megvoltak a maga sajátosságai, amelyeket részben még vizsgálnunk kell. Napjaink kézikönyveiben, főként azokban, amelyek a nagyközönségnek íródtak, nem kevéssé össze vannak keverve ezek a bíborosi szerepek, amelyek valójában más-más helyzetekre szolgáltak. A koronabíboros például uralkodója jelöltjét terjesztette elő a konklávén, ezzel szemben a bíboros protektor, mint már említettük, a konzisztóriumban intézte a püspöki, apáti és hasonló kinevezéseket. A nemzeti bíboros (az elnevezés itt a származásra utal) nagyjából egy-egy uralkodó vagy más megbízó római rezidense volt: van példa olyan bíborosokra, akik Rómában Emilia-Romagna tartományt képviselték, noha ez a Pápai Állam része volt. Ezen túl a bíborosok egyes különleges esetekben nagyköveti megbízatást is vállalhattak hivatalosan. Ezek azonban olyan eshetőségek, amelyeket tovább kell tanulmányoznunk nagyobb mintán, s amiről még nem tudjuk, hogy megfeleltethetők-e valamilyen mintának, hiszen a régi korok jogi és intézményi környezete jelentősen eltér a maitól.

Eugenio Pacelli

Milyen fejlődésen ment át a „bíboros protektor” alakja? Megvan-e még napjainkban?

A bíboros protektor intézményének kifejlődése egy meghatározott történelmi korhoz, egészen pontosan az újkorhoz köthető, és általában megszűnik, legalábbis jelentőségét tekintve, az első világháború időszakával, pontosabban a Codex Iuris Canonici 1917. évi megjelenésével. Ezen az időszakon belül is változó a szerep hatékonysága és jelentősége, s ez függ az egyes bíborosok személyének súlyától is. Napjainkban a Bíborosi Kollégium nagy létszámú. Ferenc pápa megválasztásakor (2013. március 13-án) 206 volt a bíborosok száma, s közülük 115 volt választó. XIII. Leó idejében (1878. február 20-án) a bíborosok csak 63-an voltak, és valamennyien szavazhattak. A 15. században a számuk nem haladta meg a harmincat, vagyis kevesen voltak, és amikor felkínálkoznak az uralkodóknak, mint lehetséges protektorok, több eltérő funkciót is felhalmozhattak. Francesco Todeschini Piccolomini bíboros (1439–1503, aki III. Piusz néven volt pápa 1503. szeptember 22-étől október 18-áig) Enea Silvio Piccolomini bíboros unokaöccse és hivatalosan az angol királyság pártfogója. Ezen felül képviseli a római „natio Germanica”, vagyis a német nyelvű bevándorolak: kereskedők és mások érdekeit, és ténykedik III. Frigyes császár (1415–1493) érdekében is. Az idő múlásával növekszik a bíborosok száma és ezért csökken az egymásra halmozható tisztségek száma. Eközben azonban nő azoknak a száma is, akik protektort szeretnének. A 18. században vannak ezért „többszörös” protektorok, akik egyszerre képviselik országok, városok, szerzetesrendek, akadémiák és kollégiumok érdekeit, mint a fent említett Scipione Borghese is. A múlt században, amikor az intézmény már nem volt többé időszerű, „sorozatos” protektorátusok is léteztek. Eugenio Pacelli bíboros (1876–1958, aki XII. Piusz néven 1939-től uralkodott pápaként) összesen 46 protektorátussal rendelkezett, s ezek közül néhányat pápa korában is megtartott. Clemente Micara bíboros (1879–1965) 131 protektorátust látott el 1946–1965 között. Már jó ideje ugyanakkor a protektor nem tarthat igényt semmiféle jövedelemre sem a pártfogolt részéről. Eközben megszűntek a nagy protektorátusok is: az országoké az első világháborúval lett a múlté, miközben a kisebb protektorátusok, mint például egyes szerzetesi akadémiáké, római egyházi kollégiumoké mind a mai napig fennáll. A Pápai Magyar Intézet protektora például mindmáig az esztergomi érsek, természetesen csak bíboros kinevezését követően.

Fordította: Domokos György

A bevezetőt írta: Kanász Viktor

Az eredeti interjú: https://www.letture.org/gli-angeli-custodi-delle-monarchie-i-cardinali-protettori-delle-nazioni-matteo-sanfilippo-peter-tusor/

A KÖNYV ADATAI: Matteo Sanfilippo – Péter Tusor (ed.) Gli “angeli custodi” delle monarchie: I cardinali protettori delle nazioni. a cura di Matteo Sanfilippo–Péter Tusor, (Studi di storia delle istituzioni ecclesiastiche 7) Viterbo: Sette Città 2018.

Részletek a kötetből:

 http://institutumfraknoi.hu/kiadvany/%09kulfoldi/gli_angeli_custodi_delle_monarchie_i_cardinali_protettori_delle_nazioni

A projektelőzmények a Fraknói Kutatócsoport honlapján: 

http://institutumfraknoi.hu/i_cardinali_protettori_nelleta_moderna_500_700_cardinal_protectors_early_modern_age


A cikk az Újkor.hu és az MTA–PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

 

Ezt olvastad?

2019. április 3-án 17 órától rendezték meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Mikszáth téri Sophianum épületében