Róma romjain: A Bizánci Birodalom utódállamai a negyedik keresztes hadjárat után

A Bizánci Birodalom önmagát fennállása során mindvégig a Római Birodalomként határozta meg, míg hivatalos állami ideológiája azt hirdette, hogy az állam az idők végezetéig hivatott fennállni, fővárosa pedig bevehetetlen. Ezt a világképet érte súlyos kihívás, amikor 1204-ben a negyedik keresztes hadjárat (1202–1204) erői elfoglalták a birodalom fővárosát, Konstantinápolyt. Az ezt követő években a keresztesek és a Velencei Köztársaság balkáni és kis-ázsiai terjeszkedésével párhuzamosan végbement a görög nyelvű bizánci utódállamok kialakulása és a bizánci társadalom ideológiai válaszainak kiformálódása is, utóbbiak pedig mind a mai napig befolyásolják az ortodox világ Nyugattal kapcsolatos nézeteit. Jelen cikkben a Bizánci Birodalom utódállamainak megszilárdulását és e világnézeti válaszok  kialakulását szándékozom röviden bemutatni.

Eugène Delacroix: A keresztesek bevonulása Konstantinápolyba (1840) (Forrás: wikipedia.org)

Konstantinápoly bevétele mind a birodalomban, mind külföldön megdöbbenést váltott ki. A bizánci állami ideológia egyik központi eleme cáfolódott meg, s az ennek nyomán a görög társadalomban fellépő bénultság a birodalom haderejének problémáihoz hozzáadódva fontos szerepet játszott a hódítók sikereiben. Az utóbbiak által létrehozott – a történelemtudományban a katolikusokra alkalmazott görög összefoglaló név (latinos – latin) után –, Latin Császárságnak nevezett államalakulat 1210-re jelentős, korábban bizánci területekre terjesztette ki a hatalmát, akárcsak szövetségese, a Velencei Köztársaság. Hasonlóképpen az Ikóniumi Szeldzsuk Szultánság és Bulgária is kivették részüket az egykori birodalom felosztásából.

Nem minden, egykor Bizánchoz tartozó terület jutott azonban idegen hatalmak kezére, a térség hatalmi viszonyainak alapvető átrendeződése során négy bizánci utódállam is életképesnek bizonyult. Az Epiruszi Despotaság, a Nikaiai Császárság, a Trapezunti Császárság, a Rodoszi Fejedelemség és Monemvaszia „városállama” egyaránt a birodalom törvényes örököseiként tekintettek önmagukra – jóllehet eltérő jogcímek alapján –, s közvetlenül vagy közvetve lépéseket is tettek a hajdani birodalom feltámasztása felé.

A Dél-Balkán és Kis-Ázsia 1215 körül. Piros szín jelöli a Bizánci Birodalom utódállamait, a sárga árnyalatai pedig a latin birtokokat. (Forrás: wikipedia.org)

A latinok barátjától az újraegyesítés bajnokáig: Az Epiruszi Despotaság

Az Ión-tenger és a Pindosz-hegység közötti térségben a keresztes hadjárat nyomán megbukott Angelosz-ház egyik sarja, I. Michaél (1205–1215) szerezte meg a hatalmat, aki ellentmondásos eszközökkel, de rendkívül sikeresen igyekezett megszilárdítani hatalmát a terület fölött, majd gyarapítani birtokait. Uralkodása első éveiben a Latin Császárság hűbéreséül szegődött, de esküje nem akadályozta meg abban, hogy hűbérurai meggyengülését látva hátba támadja azokat, s megkezdte Thesszália és Makedónia elhódítását a latinoktól. 1214-re a velenceiektől is elfoglalta Korfu szigetét és Durazzó (ma Durrës, Albánia) fontos kikötővárosát.

Hangoztatott jogcímei ehhez az orthodoxia védelme a katolicizmussal szemben, Bizánc helyreállítása és császári trónhoz való örökletes joga voltak, jóllehet III. Alexiosz volt császár (1195–1203), az Angelosz-család törvényes feje még életben volt. A sors iróniája, hogy saját vesztét a legközelebbi élő hozzátartozója okozta. 1215-ben berati (ma Albánia) udvarházában fivére, Theodórosz meggyilkolta őt.

Az új uralkodó, I. Theodórosz (1215–1230) sikeres hadjáratokkal visszavette a latinoktól Thesszalonikét, a hajdani Bizánc második legnagyobb városát, ide helyezve át székhelyét. 1227-ben császárrá koronáztatta magát, s már Konstantinápoly visszavételére tett előkészületeket. A tervet veszélyeztető bolgárokat lerohanva azonban megsemmisítő vereséget szenvedett. A Marica folyó völgyében fekvő Klokotnica (ma Bulgária) mellett seregét lemészárolták, őt magát pedig megvakították, állama területének mintegy felét elcsatolták. Ezzel egyszersmind szertefoszlottak Bizánc Epiruszból kiinduló feltámasztásának reményei is, uralkodói a császár helyett despota címmel érték be a továbbiakban.

A Paregoritissa-székesegyház Ártában (Görögország), a Despotátus kései fővárosában. (Forrás: wikipedia.org)

„Régi bor új bőrökben”: Komnénosz visszatérés Trapezuntban

Konstantinápoly elestekor a Fekete-tenger déli partvidékén már zajlott egy korábbi bizánci uralkodócsalád, a Komnénosz-ház visszatérési kísérlete. A Komnénoszok 1185-ben vesztették el a trónt, amikor is I. Andronikosz (1183–1185) császár önkényuralmának II. (Angelosz) Iszaakiosz sikeres államcsínye vetett véget. A kivégzett császár unokáinak, Alexiosznak és Dávidnak anyai nagyanyjuk, Tamara grúz királynő (1184–1213) nyújtott menedéket. Az Angelosz-uralom megingása és a keresztes veszély hírére a két fivér a nagyanyjuktól kapott grúz csapatok élén indult meg visszaszerezni jogosnak vélt örökségüket, vagyis a császári trónt.

A Grúziával szomszédos pontoszi térségben, ahol császársága előtt I. Andronikosz sikeres kormányzó volt, kevés ellenállással találkoztak, s a tartományi székhelyet, Trapezuntot (ma Trabzon, Törökország) ideiglenes császári központtá rendezték be. Azonban további előrenyomulásuk során nem várt nehézségekkel szembesültek. Pontoszt elhagyva seregük nem bővült a remélt méretekben, így pedig nem remélhették, hogy eséllyel nézhetnek szembe a keresztesek seregével. Emellett Konstantinápoly elestének a harci szellemet romboló hatása az ő görög csapataik körében is jelentkezett, s a császári címet felvevő I. Alexiosz (a trapezunti, s nem a bizánci uralkodók számozása szerint; 1204–1222) és öccse, a trónörökösi címmel beérni kénytelen Dávid között is mind jobban kiéleződtek az ellentétek. Mindezek folytán a fontos kikötőváros, Szinópé (ma Sinop, Törökország) bevételét követően I. Alexiosz folytatta berendezkedését a már elfoglalt területeken, míg Dávid a hozzá hű erőkkel előrenyomult Nyugat felé.

A trapezunti hadsereg katonáinak ábrázolásai egy 14. századi görög kéziratban. (Forrás:  wikipedia.org)

Dávid Bithünia tartományban (Kis-Ázsia északnyugati része) épített ki egy, névleg a bátyja császárságához tartozó, ténylegesen független államot. Ez rövid életű képződménynek bizonyult: 1214-ben Nikaia erői elfoglalták Bithüniát, miközben a szeldzsukokkal háborúzó I. Alexiosz nem küldött segítséget. Dávid további sorsa nem ismert, míg a szultán fogságába esett I. Alexiosz Szinópé szeldzsuk kézre adása és busás pénzbeli váltságdíj révén nyerte vissza szabadságát, a Komnénosz-ház pedig felhagyott újraegyesítési törekvéseivel.

Közjáték a szigetvilágban: A Rodoszi Fejedelemség

1210-re az Égei-tenger szigetvilágának szinte egésze Velence és a Latin Császárság kezére került, kivételt csupán Rodosz és néhány környező sziget képezett. Itt egy, a bizánci flottának évszázadok óta főtiszteket adó nagybirtokos család, a Gavalász-ház rendezkedett be, amelynek feje, León Gavalász „Rodosz arkhónjának („fejedelemnek”) és kaisárnak (a caesar cím görögösített alakja) nevezte magát. León 1240-ben bekövetkezett halálig névlegesen a nikaiai császárok hűbéreseként, ténylegesen független uralkodóként kormányozta birtokait, az uralmat átvevő öccsétől, Ióannésztől azonban 1248-ban a Genovai Köztársaság elfoglalta a kezén lévő szigeteket. Ez Nikaia beavatkozását váltotta ki, amely 1250-re a Gavalász-fivérek összes hajdani birtokát elhódította Genovától, míg a „házi őrizetben” lévő Ióannészt lemondatta jogairól.

„Köztársaság” Bizáncban: Monemvaszia városa

A peloponnészoszi Monemvaszia (ismertebb nevén a borairól híres Malvaszia) járta be talán a legsajátosabb utat az 1204 után létrejött bizánci utódállamok közül, itt ugyanis „köztársasági” jellegű viszonyokról beszélhetünk. A város gazdagságát, erős védelmi rendszerét és a keresztesek terjeszkedésük folyamán kiéleződő belviszályait kihasználva a helyi előkelő családok tagjaiból álló testület kormányozta a települést, névlegesen elismerve Nikaia fennhatóságát. Függetlenségük mértékét tükrözi eljárásuk, amikor 1248-ban, Nikaia Rodosz miatti lekötöttségét kihasználva a latinok ostrom alá fogták a várost. Monemvaszia vezetése önálló félként tárgyalt a latinokkal, s a nikaiai udvar tiltakozása ellenére önkormányzatának csorbítatlanságáért cserébe átadta a várost az ostromló seregnek, véget vetve ezzel egy sajátos, Bizánc történetében egyedülállónak mondható politikai képződmény létének.

Az újjáépítők: A Nikaiai Császárság

A keresztes kézre került fővárosból menekülők egyike nem volt más, mint III. Alexiosz császár egyik veje, aki I. (Laszkarisz) Thedorósz (1204–1222) néven kiáltotta ki magát császárrá Nikaiában (ma Iznik, Törökország). A megkérdőjelezhető jogcímmel trónra lépő Laszkarisz-család állama bizonyult a legsikeresebb bizánci utódállamnak. I. Theodórosz megállította a latin terjeszkedést Ázsiában, 1211-ben legyőzte a szeldzsukokat, párbajban ölve meg a szultánt (!), s 1214-ben elfoglalta Dávid Komnénosz bithüniai birtokait is.

Nikaia (ma Iznik) városafala az ún. Lefke-kapuval. (Forrás: wikipedia.org)

A trónon veje, III. (Vatatzész) Ióannész (1222–1254) követte őt, aki elfoglalta a latinoktól ázsiai és égei-tengeri birtokaikat, majd Európában Konstantinápoly falai mögé szorította vissza őket. A bolgároknak az ottani tatárjárás (1242) utáni meggyengülését kihasználva megszerezte Bulgáriának a Balkán-hegységtől délre fekvő területeit is, majd 1248-ban elhódította az Angelosz-családtól Thesszaloniké fontos városát, 1250-ben pedig Rodoszt és a környező szigeteket is beolvasztotta. Halálakor a fennmaradt bizánci utódállamok közül katonai és gazdasági téren is Nikaia ereje volt a legjelentősebb, s Konstantinápoly visszavételére is ennek az államalakulatnak nyílt lehetősége, amely 1261-ben meg is valósult.

Egy politikai katasztrófa szellemi hatásai: Bizánci válaszok 1204-re

A negyedik keresztes hadjárat hatásai nem pusztán a nyomában végbemenő hatalmi változásokban, illetve új államok születésében keresendők, hanem a rá adott ortodox szellemi válaszokban is. 1204-ben Bizánc számított az ortodox világ központjának, s a hívek az összeomlás után is a görög térségből vártak szellemi útmutatást. Ezt meg is kapták a jelentős politikai tényezővé váló, a konstantinápolyi patriarchátusnak menedéket adó és hatásos ideológiát kidolgozó Nikaiai Császárság felől.

A nikaiai felfogás a Római Birodalommal való folytonosság hangoztatása mellett hangsúlyozta a középkori görögségnek az ókoritól való származását és kulturális kivételességét, szinte megelőlegezve ezzel a modern görög nemzeti eszmét, s kulturális téren a többi nép fölé helyezte a görögséget. Ugyanakkor a felekezeti hovatartozás is fontos szerephez jutott ebben az újfajta önazonosságtudatban, ami az ortodox népek hitének „egyedül helyes” mivoltát és vallási egységüket hirdette, míg a többi keresztény felekezetet eretneknek bélyegezte.

Fontos megjegyezni, hogy a katolicizmus ennek az ideológiai változásnak az eredményeként került fel az ortodoxok által eretnekeknek tartott felekezetek sorába, 1204 előtt – az 1054-es egyházszakadás dacára – hivatalosan csupán a katolikusok vallási „tévedéseiről” beszéltek, s a vegyes házasságok is napirenden voltak a két felekezet között. A Nikaiában 1204 után kialakított, s az 1300-as évek végére az egész ortodox világban uralkodóvá lett katolicizmus-kép felégette a két felekezet közötti hidakat, s magától értetődően gyanússá tett minden nyugati (katolikus kötődésű) szellemi terméket az ortodoxia szemében. Többek között ennek öröksége az a gyanakvás, amellyel a keleti keresztény társadalmak jelentős része a mai napig tekint a nyugati világra és intézményeire. A rég letűnt bizánci utódállam, a Nikaiai Császárság e szellemi hagyatéka így a mai napig velünk él.

Szegvári Zoltán

Felhasznált szakirodalom:

Angold, Michael: Greeks and Latins After 1204: The Perspective of Exile. In Arbel, Benjamin – Hamilton, Bernard – Jacoby, David (Edd.): Latins and Greeks in the Eastern Mediterranean After 1204. London, Frank Cass, 1989, pp. 63-86

Angelov, Dimiter: Byzantine Ideological Reactions to the Latin Conquest of Constantinople. In Laiou, Angeliki: Urbs Capta. The Fourth Crusade and its Consequences. La IVe Croisade et ses conséquences. Réalités Byzantines 10. Paris, Lethielleux, 2005, pp. 293-310

Nicol, David M.: The Fourth Crusade and the Greek and Latin Empires 1204–1261 In Hussey, J. M. (Ed.): The Cambrige Medieval History IV: The Byzantine Empire, part 1: Byzantium and its Neighbours. Cambridge, 1966, pp. 275-330

Ezt olvastad?

Solymossy Sándor 1864. augusztus 28-án született tanár és folklorista. Már fiatal korában érdeklődni kezdett a néprajz iránt, élete nagy részét
Támogasson minket