Boldog Születésnapot Maestro! – Ennio Morricone 90 éves

Ennio Morricone korunk talán legismertebb, de mindenképpen egyik legtehetségesebb zeneszerzője. 90. születésnapja alkalmából szeretnénk egy kis bepillantást nyújtani a Mester munkásságába az Egy maréknyi dollárért című filmtől egészen az Aljas nyolcasig.

 

„A zene az érzelmi hozzájárulás eszköze.
Ha csak percekre, pillanatokra is, de emlékezni és emlékeztetni kell
az áldozatokra, a halottakra, a tragédiákra, (…)
az emberiség történelmének minden névtelen hősére, üldözöttjére, kirekesztettjére.
Róluk és nekik szól a Voci dal silenzio (Hangok a csendből) című zenekari művem.”
(Forrás: hvg.hu)

Ugyan manapság rengeteg divatos zenész van, mégis ritka, hogy komolyzenével valaki széles körben ilyen ismertségre és elismerésre tehet szert. Jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy ez hogyan történhetett? Széleskörű renoméjának egyik titka nyilvánvalóan a tehetsége, melyhez kétség sem fér. A másik lehetséges magyarázat, hogy zenéje összefonódni látszik a mozgókép világával, mely akkora népszerűségnek örvend napjainkban. Morricone több száz film zenéjét komponálta, így nincs min csodálkozni, ha valakinek egy híres filmes alkotás jut eszébe a nevéről. Monumentális alkotások, fülbemászó dallamok, szívfacsaró akkordok jellemzik műveit, melyek mindig tökéletesen kiemelik a filmjeleneteket és felerősítik a nézőre gyakorolt hatást. Hatszor jelölték a legrangosabb filmművészeti elismerésre, az Oscar-díjra a Legjobb eredeti filmzene kategóriában (1979-ben a Mennyei napokért, 1987-ben A misszióért, 1988-ban az Aki legyőzte AlCaponétért, 1992-ben Bugsy-ért, 2001-ben Malénáért, utoljára 2016-ban az Aljas nyolcas című filmért). 2007-ben neki ítélték az Oscar-díj Életműdíját a megszámlálhatatlan csodás filmzenéiért. Végül a jól megérdemelt, Legjobb eredeti filmzene díjat a Quentin Tarantino által írt és rendezett filmért, az Aljas nyolcasért (2015) kapta meg.

Ennio Morricone 2015-ben. Forrás: Wikipedia

1928. november 10-én született Rómában Mario Morricone trombitás és Libera Ridolfi rövidáru boltos gyermekeként. Először trombitán játszott, melyre kezdetben apja tanította. Tizenkét éves korában felvételt nyert a nemzetközileg is elismert Santa Cecilia Nemzeti Akadémiára, ahol tanulmányai folytatta. 1946-ban a trombita–, 1952-ben hangszerelő–, és 1954-ben zeneszerzői képzésen végzett a konzervatóriumban igen jó eredményekkel. Tanulmányai mellett könnyűzenei hangszerelést végzett, mellyel némi ismertséget szerzett, de sajnálatosan ez nem volt elég ahhoz, hogy megkímélje a kezdőkre váró nehézségekről. Ahogy ez majdnem minden szakmában gyakorlat, mint zöldfülű, Morricone is kénytelen volt akkor még ismertebb zeneszerzők keze alá dolgozni. Megesett, hogy zenéjét a hírnév hiánya miatt utasították el, annak ellenére, hogy különben megfelelt volna az adott filmhez. Korai művei közül fontos megemlíteni az Egy maréknyi dollárért (1964) című mozi nyitózenéjét, melynél a Dan Savio álnevet használta. Morricone a spaghettiwestern (olasz western) filmekhez írt zenéi által vált egyre ismertebbé, mint például Pár dollárral többért (1965), A Jó, a Rossz, és a Csúf (1966), a Volt egyszer egy vadnyugat (1968) és a Sziklák vére.

Annak ellenére, hogy nem mindenki rajong a western műfajért – függetlenül attól, hogy „spaghetti” western, vagy sem –, illetve, hogy látta-e egyáltalán a Volt egyszer egy vadnyugatot, az emberek többsége, ha meghallja a mára már ikonikussá vált dalt a filmből, tudja, hogy honnan való, sőt, hogy ki szerezte. Ez csodálatra méltó, ha figyelembe vesszük, hogy egy filmművészeti alkotásnál a néző nem elsősorban a hangulatot aláfestő vagy megerősítő zenére koncentrál. Morricone legemlékezetesebb western-témái azokban a filmekben hangzanak el, melyek Sergio Leone filmrendező alkotásai. Közös munkájuk a kezdeti nehézségek ellenére is gyümölcsöző volt: mind a zenei-, mind a filmszakma számára. A Mester érdeme volt – a korábban nagyon sematikus – westernfilm-zenék megújítása is. Megszabadult az unalomig ismételt sablonoktól, melyekre a tucat aláfestő zenét írták elődei a cowboy történetekhez. „A kísérleti zene felől érkeztem, ami természetes hangokat mosott össze zenei hangokkal, ezért részben természetes hangzásokat alkalmaztam, amelyek megadták azt a fajta nosztalgiát, amelyet a film is közvetített. A valódi hangokra lélektani hatásuk miatt is szükségem volt. A Jó, a Rossz és a Csúfban állati hangokat használtam, többek közt az Ön által említett sakálhangot is, az állatok hangja adta ki a mozi fő zenei témáját.” – meséli Morricone újítása kapcsán. (Forrás: Filmvilág 2004/7. 32-33.) Munkásságának hála, a filmzene kiemelkedett a „háttérzaj” szerepéből, és dramaturgiai eszközzé vált.

Az United Artists kiadó felfigyelt Morricone tehetségére, és 1968-1969-ben válogatásalbumba rendezte jelentősebb műveit. A lemezeknek hála, Ennio csodálatos zenéje már szélesebb körben kezdett ismertté válni. Európában A profi (1981) című film adott nagyobb lökést népszerűségének, míg amerikai ismertségén inkább az Ördögűző második részének vászonra kerülése (1977) dobott. A Mestert már ekkor is nagy tisztelet övezte, annak ellenére is, hogy nem igazán volt hajlandó elhagyni római stúdióját. Amelyik filmes szerette volna felkérni a filmjéhez, kénytelen volt Olaszországba utazni a zeneszerzőhöz, aki nem egyszer feltételekhez kötötte munkáját (például ragaszkodott hozzá, hogy a film bizonyos részén művének egy adott részlete szóljon), ezzel is megkötve az alkotók kezét.

Nem Sergio Leone volt az egyetlen filmrendező, akivel Morricone hosszú távon együttműködött.  Giuseppe Tornatore olasz rendezővel tizenkét alkalommal dolgozott együtt. Harminc éves ismeretségük alatt apa–fia kapcsolat és egy különleges kooperáció alakult ki köztük. Morricone előre megírja a forgatókönyv alapján Tornatore számára a filmzenét, aki így a forgatás alatt már a látványt igazíthatja a zenéhez, és nem a fordítva, a megszokott módszerhez híven.

„(…)a vizuális inspirációt szolgálja, ha a rendező előre megkomponált motívumokból válogathat,
amelyek segítik őt a zene kifejező erejének megértésében.
Sok esetben tapasztaltam, különösen Hollywoodban,
hogy szinte az utolsó pillanatban kérik fel a szerzőket a zenei aláfestésre,
és ilyenkor a rendezők kevésbé értékelik a munkánkat.
Jobban szeretem, ha előre megírhatom és hangszerelhetem a filmzenét.”
(Forrás: hvg.hu)

Korunk egyik legjelentősebb rendezője és forgatókönyvírója, Quentin Tarantino szintén nagy szerelmese az olasz Mesternek. Tarantino már a Kill Billben is használja Morricone filmzenéjét a Jó, a Rossz, és a Csúfból, valamint A zsoldos című filmekből, ezzel is tisztelegve előtte, és állítva némi párhuzamot a filmek között. A rendező a Becstelen brigantyk (2009) és a Django elszabadul (2012) című mozikhoz egyaránt felhasználta Morricone korábbi szerzeményeinek egyes részleteit. Az említett blockbusterek óriási sikert értek el nézői–, és szakmai körökben is, ennek ellenére a zeneszerző továbbra sem volt hajlandó együttműködni Tarantinoval, egészen az Aljas nyolcas című filmig. Morricone állítása szerint elsősorban azért tartott az együttműködéstől Tarantinoval, mert filmjeit túlságosan brutálisnak tartotta. „Tarantino felhasználta egy korábbi dalomat a Becstelen brigantykban. Nagyon tisztelem őt, mint rendezőt, de aggasztó benyomást tett rám az a sok vér.”(Forrás: Magyar Narancs 2014/7.) A rendező hosszas tárgyalások után egy majdnem ötven perces szerzeményt kapott Morricone-tól, amit a Mester kifejezetten a filmhez készített. Végül a teljes műnek csupán egy része hangzik el a filmben, ez mégis elég volt ahhoz, hogy a zeneszerzőt újabb Oscar-díjra jelöljék, melyet ezúttal meg is nyert.

Ez a díj ugyan segített az új generációk tudatába is belevésni Ennio Morricone nevét, a mindenki által olyannyira óhajtott arany szobrocska mégis csupán a cseresznye a díjak tortáján. Csak, hogy lássuk, milyen elismerések sorakoznak még a Mester polcain (a teljesség igénye nélkül): három Golden Globe-díj (1987, 2000, 2016), hat BAFTA-díj (1980, 1985, 1987, 1988, 1991, 2016), egy Grammy-díj (1988), a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Arany Oroszlán Életmű-díjja (1995). Ez csak töredéke a sok elismerésnek, melyekben részesítették eddig élete során, nem is szólva a számtalan jelölésről. 2009-ben a Jó, a Rossz, és a Csúf című film zenéjével bekerült a Grammy Hírességek Csarnokába is.

Morricone művei több mint négyszázötven filmben hallhatóak, hetven év alatt száznál is több zenét szerzett, és több mint száz koncertet tudhat maga mögött a világ minden részén.

Természetesen a Mester nem csak filmzenéket ír. 2013-ban a hajótörést szenvedett afrikai menekültek emlékére komponált. A mű címe La voce dei sommersi. Ferenc pápa tiszteletére pedig misét szerzett a jezsuita rend visszaállításának 200. évfordulójának alkalmából. Nem mondhatjuk, hogy Morricone nem követi a világ történéseit, és nem reagál rájuk a saját, szívet gyönyörködtető módján. A zeneszerző „szerelme” mégis a mozi és a filmzene marad. Elmondása szerint műveit íróasztalnál komponálja, hangszerek segítsége nélkül. Számára a filmzene, ugyan szorosan kötődik a mozgóképhez, melyhez írta, mégis önmagában is megálló alkotás. Úgy véli, nem lehet jó az a mű, mely a film nélkül nem állja meg a helyét, ám sikere nagyban függ attól, hogy a film maga szép-e. „A zene sikeressége nagyban függ a film sikerességétől; attól, hogy a film jól sikerült-e vagy sem, szép vagy nem annyira. A zene osztozik a film sorsában: nem tud széppé varázsolni egy filmet, amely önmagában nem az. (…) Véleményem szerint ahhoz, hogy a zene jelentéssel bírjon a filmen belül, önállóan, a filmtől függetlenül is meg kell állnia a helyét. Én mindig önálló zenét írtam az adott filmhez, hogy így az nagyobb erőre tegyen szert a hozzá írt önálló zenének köszönhetően. Ha a zene gyenge, nem illik a jelenethez, nem pontos, a film is veszít az erejéből. Mindig ennek megfelelően dolgoztam.” (Forrás: kultuszfitnesz)

Morriconenak kétségkívül igaza van. Művei a filmektől függetlenül is megállják a helyüket.  Talán mindenki hallott már tőle szerzeményt, tudja felidézni leghíresebb, már kultikus műveinek dallamait. Mint kortársai, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy figyelemmel kísérhetjük, ahogy évről-évre alkot valami időtállót, melyre minden bizonnyal emlékezni fognak évszázadok múlva is.

Horváth Laura Lilla

Felhasznált források:

Sir Christopher Frayling – Ennio Morricone Biography
Gál-Szende Gabriella – Ennio Morricone: „A zene osztozik a film sorsában”. Kulturfitnesz 2014. február.

Géczi Zoltán: Morricone westernzenéi – A komponista, aki lelőtte az éneklő cowboyt. Filmvilág, 2004, 7. szám. 32-33
Hubai Gergely – Három lépés a sikerhez. Ennio Morricone útja a csúcsra. Filmtett, 2016.
Konkol Máté – Az olasz western az 1960–70-es években, és továbbélése a kortárs tömegfilmben. Budapest, 2016.
Szentgyörgyi Rita – Ennio Morricone: Ha rajtam múlik, én halálomig vezényelek. Hvg.hu 2015. szeptember 27.
Szentgyörgyi Rita – „Kiváló formában vagyok” – Ennio Morricone zeneszerző. Magyar Narancs 2014/7.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket