A bőség kosarából egyaránt senkinek sem jut

A Kedves Olvasó remélhetőleg megbocsátja nekem a híres Petőfi Sándor költemény szállóigévé vált verssorának meglehetősen szabadosan értelmezett átiratát, de indokoltnak tartom a kommunista ideológia meghirdetett céljai és az ehhez képest megvalósult gazdasági-társadalmi viszonyok közötti ellentmondás szemléltetése végett.

Teszem ezt annál is inkább, mert az alcímben szereplő tanulmánykötet írásai is erről tanúskodnak. A tavaly megjelent Magyar dúlás című kötet aktualitását kiemeli, hogy a kényszerkollektivizálás befejezésének emlékévére időzítve a Nemzeti Emlékezet Bizottsága az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságával összefogva 2018. március 23-án az Országházban konferenciát szervezett Sorfordítás. A paraszti társadalom felszámolása, 1945–1962 címmel. Ezen tanulmányokká szerkesztett előadások könyvváltozatát veheti kézbe az olvasó. A kötet egyébiránt a negyedik része a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által szerkesztett és kiadott Magyar vidék a XX. században című sorozatnak. A döntően az MTA BTK – NEB Vidéktörténeti Témacsoportjának tagjai által szerzett tanulmányok méltó folytatásai a 2017-ben megjelent Váltóallítás. Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben, valamint az ezt követő két év során további két részletben megjelentetett Vakvágány című köteteknek (a második kötet recenziója hamarosan ugyanitt olvasható lesz – a szerk.). Ez utóbbiak tanulmányai a második világháborút követő zavaros átmeneti időszak után az államszocialista diktatúra intézményesülésétől a rezsim felemásra sikeredett konszolidációs időszakáig tartó periódust ölelik fel a “hosszú ötvenes évek” koncepció jegyében. Az említett kronológiai meghatározás, s az ennek szellemében született tanulmánykötet tematikai jelentősége teljes mértékben indokolt. Hiszen a több hullámban lezajlott mezőgazdasági kényszerkollektivizálás regionális szintű végrehajtási mechanizmusát bemutató tanulmányok egyaránt egy irányba mutatnak. A vidéki pártbizottsági apparátusok, valamint az erőszakszervek 1956 előtti állományának, egyszersmind a Rákosi-féle társadalompolitika ideológiai célkitűzéseinek egy az egyben történő átvételét, majd eme gigantikus társadalommérnöki kísérlet eredményeit tekintve egyaránt megkérdőjeleződik a Kádár-rendszernek a mezőgazdaság kollektivizálására vonatkozó modernizációs, s a vidéki társadalmakat érintő konszolidációs törekvéseinek toposza.

Hiszen, amint arra a szerkesztői előszóban is idézett, az MSZMP KB 1958. december 7-i, a mezőgazdaság “szocialista átszervezésének” felgyorsításáról és befejezéséről rendelkező párthatározata is rámutat:

“[a létrehozott falusi szövetkezetfejlesztési bizottságok folytassanak] módszeres agitációs-szervező munkát. Ezt a munkát ne hagyja abba az első kedvező eredmények után, hanem folytassa mindaddig, amíg a határrész vagy a község egyénileg dolgozó parasztjainak nagyobb része be nem lép a termelőszövetkezetbe, ill. termelőszövetkezeti csoportba, sőt lehetőleg addig, amíg a falu szövetkezeti faluvá nem alakul.” (8. oldal).

Ez a feltétel már önmagában bizonyíték a központilag felülről szervezett állami erőszakra, mely egyrészt megdönti a belépések “önkéntességének” mítoszát, másrészt az eseményeket elszórtan előforduló sajnálatos túlkapásokként interpretáló pártállami források hitelességét. A 20. századi magyar történelemnek ez volt az utolsó tömeges, egész országot sújtó államilag szervezett erőszakhulláma.

Díszes belépési nyilatkozat az 1950-es évekből (Forrás: Sorsfordítás, kiállításvezető)

Eme zátonyra futott kísérlet végrehajtási módozataiba nyerhetünk betekintést a gondos levéltári kutatásokon alapuló tanulmányokat olvasva. A kötetben található tanulmányok fele a kollektivizálás megyei szintű bemutatására szorítkozik, melyek kronológiailag az 1945-ös földosztástól a téeszszervezés 1961-es befejezéséig tartanak, tematikailag pedig általában az alábbi struktúrák szerint épülnek fel:

  1. Az adott térség birtokszerkezetének sajátosságai (gazdasági adottságok, birtokmegoszlás).
  2. Helyi társadalmi csoportok dimenziói (rétegződés, identitás, személyközi kapcsolatrendszerek bemutatása).
  3. Kényszerkollektivizálás végrehajtásai mechanizmusainak feltérképezése (jogszabályi háttér – ezekhez szükséges intézményi keretek és káderállomány biztosítása – a végrehajtás társadalmi gyakorlata és következményei).

Ö. Kovács József bevezető tanulmányában áttekinti az említett időszakot, megadva ezzel a kutatott téma legfontosabb elméleti és módszertani alapjait: a háborút követő időszakban a földkérdés fontosságát, az ezen alapuló paraszti életforma sajátosságait. A szerző megvilágítja, hogy mindezek milyen mértékben befolyásolták a kollektivizálás első és második hullámainak kivitelezését, valamint ennek társadalmi-mentális következményeit. Balogh Dorottyának a Békés megyei gyapottermesztést taglaló gazdaságtörténeti tanulmánya betekintést enged a Rákosi-korszak agrárpolitikájának abszurditásába: az ideológiai nézőpont hogyan írja felül a valóságból érkező ingereket, a helyi gazdasági adottságokat negligálva. Külön érdekesség, hogy kezdetben még a lehetetlen körülmények ellenére is eredményesebbek voltak az egyéni gazdák a termelőszövetkezeteknél. Galambos István egy nagyon fontos és többnyire elhanyagolt problémára mutat rá írásában: az MDP “új szakasza” 1953 júniusa után hozott-e bármiféle érdemi változást a téeszekbe kényszerített parasztság helyzetében? A Nagy Imre-kormány hivatalos ígéretei megegyeztek-e a társadalmi gyakorlattal? A szerző kutatásainak eredményeiből nemcsak az derült ki, hogy a téeszekből való tömeges kilépéseket a helyi vezetés sehol sem nézte jó szemmel, hanem az is, hogy az erről szóló kormányhatározat már a legfelsőbb szinten tudatosan elszabotálta ennek végleges lehetőségét. (60. oldal)

Csikós Gábor mikrotörténeti tanulmányában megmutatja, hogy a Jászság történelmi fejlődésében a földhöz való viszonyra mekkora hatással volt az 1745-ben megváltott redempció, mely a feudális kötöttségek alóli feloldást biztosító szabadságlevél volt. Az ennek következtében kialakult fejlett, kereskedő középparaszti réteg gazdasági-társadalmi dominanciája magában hordozta az 1948-ban kezdődő első kollektivizálási kampány brutalitását. A társadalmi csoportok interakcióinak nyomon követése rávilágít arra, hogy a beléptetések eredménytelensége okán erőszakosan fellépő hatalom viselkedése önmagában felért egy be nem vallott kudarccal: erről tanúskodnak a tömegesen előforduló termelési problémák és munkahelyi balesetek önigazolási célzattal történt politikai ügyekké nagyítása, s főként az, hogy a nem kellően kvalifikált helyi káderek kompetenciahiányosságait hogyan igyekezett a parasztság kihasználni életkörülményeinek javítása érdekében.

Cseh Géza az Alföld mintaterületének számító Szolnok megye kényszerkollektivizálásának befejezését mutatja be gazdaságtörténeti tanulmányában. A szerző azon túl, hogy bemutatja az 1956-os forradalom hatásait a termelőszövetkezetek felbomlására, egy árnyaltabb képet is mutat arról, hogy akár egy közigazgatási megyén belül is milyen különböző földrajzi-gazdasági adottságok befolyásolják, hogy egyes régiók mennyire másként reagálnak a téeszek megszűnésére – szemléltetve a Jászság és a Nagykunság közötti különbségeket. Megismerhetjük a kádári restaurációs időszak alatt, a megmaradt téeszek megmentésére irányuló jogszabályi törekvéseket, az önkéntes gazdasági társulások átmeneti sikerességét. Bár a tanulmány főként a tulajdonviszonyok mozgására koncentrál, ugyanakkor betekintést nyerhetünk az egykor ideiglenes kormányközpontként funkcionáló területen folyó téeszszervezés társadalmi gyakorlatába: az 1957–58-as években amúgy is megfélemlített lakosság újabb kampányhoz való viszonyulásába. Az agitáció körülményeinek szemléltetése nyomán, a módosabb parasztgazdák bevonásával kibomlik a diktatúra “társadalmiasításának” gyakorlata. Rigó Róbert tanulmányában rávilágít arra, hogy a Kiskunságban a polgárosodásnak indult módos paraszti réteg birtoktagozódásának nyomán az egész országban itt volt a legalacsonyabb a nagybirtokok aránya. Ez az 1945-ös földosztástól a kollektivizálás befejezéséig terjedő időszak körülményeit döntő mértékben meghatározta. A szerző a Megyei Tanács Mezőgazdasági Osztályának küldött téeszszervezési jelentések és panaszlevelek nyomán, a személyes életsorsok tükrében mutatja be a beléptetési kampány során történteket, valamint az azokra adott társadalmi reakciókat. Külön érdekesség, ahogy a hatalom a személyes túlkapásoknak titulált atrocitásokkal járó felelősséget próbálta eltolni magáról a helyi szintű végrehajtásban résztvevőkre. (119. oldal)

„Földműves-szövetkezeti társasjáték” a termelőszövetkezetek népszerűsítésére és a „kulákok” megbélyegzésére

Farkas Gyöngyi írása több szempontból is figyelemre méltó: először is felveti a kutatott témának gender history megközelítésű módszertani alapjait. Másrészről egy nyírségi település mikrotörténetének példáján keresztül részletesen bemutat egy, a kádári emlékezetpolitika miatt agyonhallgatott jelenséget: a kollektivizálással szembeni nyílt társadalmi ellenállást. Az 1960-ban történt asszonytüntetés motivációit: a földjükhöz, a kialakult helyzethez, pártállam helyi korifeusaihoz, valamint saját férjükhöz való viszonyukat megértve egyszersmind megkérdőjeleződik a magyar társadalom passzív tehetetlenségéről szóló toposz. Káli Csaba a tanulmányában az ország túlsó végére, a Nyugat-Dunántúl térségébe kalauzolja az Olvasót. Zala megye dombokkal tagolt földrajzi szerkezete miatt a földosztás során országosan itt voltak a legalacsonyabb értékű juttatott birtokok. A mikrotörténeti munka szemlélteti Zalaegerszeg és térségének társadalmi átalakulását egyének és csoportok életpályáinak tükrében. A szerző a tanulmányban túllép az “elkövető-áldozat” dichotómiáján: bemutatja a lokális közösség konfliktusmezőit, a lakosság érvényesülési és túlélési stratégiáit, valamint egy egyedi esetnek tűnő, tragikus kimenetelű “merénylet” körülményeinek bemutatásával szemlélteti, hogyan konstruálja a rezsim visszamenőlegesen a társadalmi emlékezetet. Czetz Balázs Fejér megyéről szóló kutatásai egy teljesen eltérő adottságú térségről szólnak: 1945 előtt az egész országban itt volt a legmagasabb a nagybirtok-koncentráció. A szerző a téeszszervezés sikeréről szóló kvantitatív pártállami forrásokat ütközteti a beléptetés körülményeiről szóló kortárs tapasztalattörténetekkel – főként ügyészségi iratokat, panaszleveleket és feljelentéseket felhasználva, ezzel is az alapos forráskritika fontosságára intve a pályája kezdetén lévő kutatókat. A tanulmányt olvasva árulkodó a részrehajlás, ha gondolatban összevetjük az agitátorok brutalitásáról szóló feljelentések, valamint a “téesz-elleni izgatás” ügyében végzett vizsgálatok és hatósági intézkedések számát és alaposságát – a meghozott ítéletekről nem is beszélve.

Soós Viktor Attila írása kutatás-módszertani szempontból hiánypótló jelentőségű. Bár a tanulmány jobbára forrásközlés, mégis egy sor fontos dologra bukkanhatunk, amely további regionális szintű kutatásokat indukálhat: az Állami Egyházügyi Hivatal iratanyagai arról tanúskodnak, hogy egyházpolitikai szempontból döntő jelentőségű volt az egyházak anyagi bázisát és társadalmi-, “spirituális hátországát” képező, egyénileg gazdálkodó parasztság téeszekbe kényszerítése. A tanulmány egy sor kutatói problémát felvet a kényszerkollektivizálás egyháztörténeti vetületei kapcsán: a regionális szintű kutatási eredmények alapján mennyiben tekinthető sikeresnek az országos szintű pártállami egyházpolitika? Milyen szerepe volt a beléptetési kampány idején a pártállam transzmissziós szíjaként tevékenykedő békepapi mozgalomnak? Mindez milyen hatással volt a tradicionális keresztény életformára és a hitéleti tendenciák változásaira? A hagyományos paraszti életformára vonatkozóan külön ki kell emelnem a kötet utolsó tanulmányát, Horváth Gergely Krisztián írását. Ez a könyv leghosszabb tanulmánya, ugyanakkor ez árul el a legtöbbet az egész kényszerkollektivizálás társadalmi jelentőségéről. A tanulmány egyediségét a viszonylag mellőzött forrástípus adja: az “érett” Kádár-korszak szociográfiai forrásait felhasználva, antropológiai alapossággal világítja meg a parasztságnak, mint egykori társadalmi csoportnak és életformának a világát. A megrendítő visszaemlékezések és interjúk a legintimebb részletekbe menően tárják fel életsorsuk tükrében az egykori életüktől és identitásuktól megfosztott embereknek a földjükhöz való érzelmi viszonyát, a kuláküldözés és a beléptetési kampány megpróbáltatásait, és főként a téeszesítés hosszú távú társadalmi-kulturális következményeit. Beszélőek a szerző által idézett források szemantikai jellegzetességei: a személyiségbe épült belső cenzor, a szerény produktumot mutató téeszeken belül a munkamorál züllése és a faluról való elmenekülés mind visszaköszönnek a riportokban Ezek nyomán végképp megkérdőjeleződnek az MSZMP vidékpolitikájának konszolidációs hatásairól szóló nézetek.

Agitálás a szövetkezet mellett Szabadszálláson. Forrás: NTF

Összességében elmondható, hogy egy több szempontból is hiánypótló kötet született a két évvel ezelőtti előadások nyomán. Fontos eredmény, hogy míg korábban a vonatkozó szakirodalom főként politika- és gazdaságtörténeti narratívát érvényesítve kutatta a mezőgazdaság kényszerkollektivizálásának történetét, az utóbbi négy-öt év során azonban egyre inkább előtérbe kerülnek a társadalomtörténet-írás nézőpontjait érvényesítő tanulmányok, mint például az ebben a könyvben szereplő munkák. Szerkezeti szempontból áttekinthető, jól tagolt, olvasmányos és pontosan szerkesztett munkáról beszélhetünk, melynek a nyomdai kivitelezése is igényes. Nem is nagyon tudnék hiányosságokat említeni, legfeljebb annyit, hogy a beléptetési kampány részletes taglalása mellett nem mindenütt szerepelnek az újonnan létesült téeszek úgynevezett “megszilárdításáról”, annak körülményeiről és a patronálásnak nevezett gazdasági mentőintézkedésekről szóló információk. Ezen körülmények részletezése jobban megvilágíthatja a téeszek gazdasági képtelenségének, valamint ehhez kötődve az egykori egyéni termelő középparasztság megváltozott munkamoráljának okait. Továbbá Balogh Dorottya és Horváth Gergely tanulmányainak olvasásakor felvetődött bennem, hogy agrártörténeti szempontból hiánypótló kutatási téma lehetne egy, a mezőgazdaság kényszerkollektivizálásának ökológiai következményeit vizsgáló tanulmány.

A kötet adatgazdagsága mégsem megy az érthetőség és olvasmányosság rovására, így a történész-szakma berkein kívül bátran ajánlom középiskolai történelemtanároknak is oktatói segédanyagként, és minden történelem iránt érdeklődő olvasónak is. Annál is inkább, mert az ilyen és ehhez hasonló tudományos műhelymunkák belátható időn belül egy átfogó 19–20. századi magyar gazdaság- és társadalomtörténeti szintézis alapjául szolgálhatnak.

Sulák Péter Sándor

Az ismertetett kötet adatai: Magyar dúlás. Tanulmányok a kényszerkollektivizálásról. Szerk. Galambos István – Horváth Gergely Krisztián, (Magyar vidék a 20. században, 4., Sorozatszerk.: Fodor Pál, Horváth Gergely Krisztián, Kiss Réka, Ö. Kovács József), Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2019. 228. p.

Ezt olvastad?

A lengyel II. János Pál pápa kétségtelen, hogy a pápaság közel két évezredes történelmének valaha élt legnépszerűbb és egyik legnagyobb