„Füstbe ment terv” – Bossányi Árpád és a győri püspökség római okmánytára

Amikor 1881-ben XIII. Leó pápa megnyitotta a Vatikáni Levéltár kapuit, mi magyarok sem tétlenkedtünk: a kutatás és a forrásfeltárás a jeles pap történész, Fraknói Vilmos vezetésével, nagy erőkkel indult el. A nyolc kötetben napvilágot látott Vatikáni Magyar Okirattár jelentős tudományos presztízst szerzett a magyar kutatásnak. Fraknói az 1890-es évek elején azonban a források közlését már másképpen, egyházmegyénként csoportosítva képzelte el. A szakmai érv elsősorban az volt, hogy a pápai hivatalok a beérkezett és kibocsátott iratok jelentős részét az egyházmegyék szerint iktatták, így a dokumentumok ez alapján történő válogatása, rendszerezése nem jelenthetett különösebb gondot. A másik érv egyértelműen financiális volt: a Vatikáni Magyar Okirattár bonyolult támogatási rendszere helyett, egy főpásztor és székeskáptalan mecenatúrája az efféle vállalkozás számára könnyebben megnyerhető volt. Az A veszprémi püspökség római oklevéltára című négykötetes mű – amely Hornig Károly veszprémi püspök és a veszprémi káptalan példaértékű támogatásával látott napvilágot – fényesen igazolta Fraknói elgondolásának helyességét.

XIII. Leó pápa (Forrás: biografieonline.it)

Az így megindult munkához sajnos más egyházmegyék nem csatlakoztak. A győri pap történész, Balics Lajos például – aki 1891 és 1893 között kutatott a Vatikáni Levéltárban – nem egyházmegyéje történetéhez, hanem A róm. kath. egyház története Magyarországon című kétkötetes munkájának folytatásához gyűjtött anyagot. Szűk két évtizeddel később azonban a Dunántúli Hírlap 1909. szeptember 23-i számában a következő, biztatónak tűnő rövid hír jelent meg:

„Dr. Nitsch Árpád János püspöki titkár a napokban Rómába indul, hogy a megyéspüspök megbízásából a vatikáni levéltárban kutatásokat eszközöljön, és az egyházmegye történetére vonatkozó okiratokat egybegyűjtse. Dr. Nitsch Árpádot eddigi irodalmi tevékenysége különösen is kvalifikálja e megbízatásra. Az egyházmegyei és országos levéltár okiratai alapján készült több, értékes irodalmi művét ismerjük eddig is.”

Mielőtt történetünket tovább folytatnám, ismerkedjünk meg röviden főszereplőnkkel, Nitsch Árpáddal. 1879-ben látta meg a napvilágot az Abaúj-Torna megyei Aranyidán egy bányászcsaládban. Gimnáziumi éveit Kassán töltötte, majd egy évet a szepesi püspöki papneveldében tanult. 1899-ben a bécsi Pázmáneum másodéves növendéke lett, ahol megnyerte a rektornak, Széchenyi Miklósnak a bizalmát. Miután Széchenyi gróf győri püspök lett, maga mellé vette, és püspöki szertartójává tette, majd 1907-ben a győri orsolyita iskola igazgatójává és püspöki titkárává nevezte ki – az időközben a Bécsi Egyetemen teológiai doktorátust szerzett Nitsch Árpádot. 1909 őszétől 1911 márciusáig kutatott a Vatikáni levéltárban, majd hazatérte után a püspök kinevezte magyarkeresztúri plébánosnak.

Gróf Széchenyi Miklós (Forrás: keptar.oszk.hu)

Bár a forrásaink egybehangzóan arról árulkodnak, hogy Nitsch – aki nevét időközben Bossányira magyarosította – a győri egyházmegye forrásait gyűjtötte össze, a Regesta supplicationum. A pápai kérvénykönyvek magyar vonatkozású adatai című kétkötetes munkája – amely Budapesten a Szent István Társulatnál jelent meg Fetser Antal akkori győri püspöknek ajánlva 1916-ban, illetve 1918-ban – az 1342 és 1394 közötti időből közli az avignoni pápákhoz benyújtott magyar vonatkozású kérvényeket.

Bossányi Árpád munkája nem aratott osztatlan sikert: a második kötet megjelenése után Lukcsics József és Áldásy Antal tollából kíméletlen kritikák össztüze zúdult rá. Leginkább Lukcsics kritikája volt lesújtó: „Az egész oklevéltár a magyar egyháztörténelmi tudománynak nem nagy hasznára, még kisebb dicsőségére válik.”

A negatív vélemények elsődleges oka az volt, hogy a Bossányi Árpád által kiadott kérvényeket Fraknói Vilmos és a Római Magyar Történeti Intézet kutatói már korábban összegyűjtötték és az így összeállt kézirat már kiadásra is elő volt készítve. Bossányi tehát egy már befejezett munkát végzett el újra, ráadásul recenzensei szerint jóval alacsonyabb színvonalon. A kérdés, hogy mindez vajon hogyan történhetett meg?

Fraknói Vilmos (Forrás: sk.wikipedia.org)

A válasz talán Bossányi Árpád Rómába küldésének körülményeiben keresendő. Bár 1910. július 2-án püspökének címzett levelében arról írt, hogy a főpap római kiküldetésével régi óhaját teljesítette, és a bőkezű mecénás Széchenyi Miklósról sem elképzelhetetlen, hogy Hornig Károlyhoz hasonlóan ő is támogasson egy ilyen nagyszabású vállalkozást, az egész akció mégis megtervezetlennek tűnik. A Széchenyi püspök bizalmát élvező – magyarított vezetéknevénél maradva – Bossányi karrierje gyorsan ívelt felfelé. A pálosokkal és a majki kamalduliakkal kapcsolatos egyháztörténeti munkássága nem volt számottevő, hiszen elsősorban szépirodalommal foglalkozott, novellákat és iskolai színjátékokat írt.

A források alapján rendelkezésünkre álló adatok azt valószínűsítik, hogy Rómába küldését egy kínos botrány okozta, melynek előzményei 1907-ig nyúlnak vissza. A győri orsolyita zárda nővérei között komoly feszültség alakult ki, mert a fiatalabb nővérek jelöltje, Hancz Emerica alulmaradt a zárdafőnök-választáson az idősebb apácák támogatását élvező Horváth Alojzia ellenében. Ezzel egy időben Széchenyi Miklós püspök az akkor huszonhat éves Bossányi Árpádot nevezte ki az orsolyita polgári leányiskola élére. Az ifjú pap fiatalos lendülettel vette át az iskolát: történelem tankönyvet írt, a diákok lelki és műveltségi fejlődését elősegítendően elindított egy szépirodalmi füzetsorozatot és a diákokkal – a kor szokásaival ellentétben – kifejezetten közvetlen hangot ütött meg. Mater Alojzia házfőnöknő ellenlábasainak – akik az igazgatóban a zárdafőnök kegyeltjét látták – és az iskola tanári karában személyes okokra visszamenő irigyei számára ez utóbbi viselkedés elegendő indokot szolgáltatott arra, hogy Bossányit az iskola erkölcseinek lezüllesztésével és diáklányok megrontásával vádolják. 1909 nyarán a főnöknő lemondott, a tanév végén pedig Széchenyi püspök felmentette Bossányi Árpádot is igazgatói megbízatásából. A főpap – a kialakuló botrány elmérgesedésének egyfajta megelőzésének oka miatt – az ügyben érintett titkárát Rómába küldte.

Ballagás a győri orsolyita iskolában

 1909 decemberében, az orsolyita zárdában lefolyt vizsgálat során a nővérek többségének véleménye szerint a kialakult helyzet oka az volt, hogy Bossányi Árpád – Mater Alojzia zárdafőnök tudtával – a diákokkal paphoz nem illő módon viselkedett. Bossányi 1910 tavaszán – már távollétében – fegyelmi vizsgálatot kért önmaga ellen. A kivizsgálást végző püspöki biztos bár tisztázta Bossányit a súlyos vádak alól, de a diákokkal szemben tanúsított túl közvetlen viselkedése miatt a hibák egyik fő okozójának mégis őt tartotta. Az 1910 júniusában hazatérő Bossányi Árpádot tehát nemcsak befejezésre váró kutatása, de a Győrben kialakult kínos helyzete is titkári állásáról való lemondásra és Rómába való visszatérésére sarkalhatta. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy 1910 októberében a Népszava terjedelmes cikket közölt az esetről. Eszerint „A püspök kegyence az olasz kolostorokéhoz hasonló botrányokat rendezett az Orsolyarendi zárdában”, továbbá „Tanuk vannak rá, hogy Nitsch Árpád igazgató éjszakának idején kocsival állott meg a zárda előtt, három-négy leánykát beültetett a fiakkerbe, ö maga a bakra ült és fölhajtatott a püspöki palotába és ott lévő lakásán zsurokat és vacsorákat rendezett.” A cikk tudni véli, hogy: „A püspök kegyencét elküldték büntetésből tanulmányútra Rómába.” Egy biztos, az igaztalan vádak alapján kitört botrány Bossányi biztatóan induló karrierjét derékba törte, élete végéig magyarkeresztúri plébános maradt.

Hogy Áldásy Antal és Lukcsics József kritikái kedvetlenítették el, vagy élete végéig viselt magyarkeresztúri plébánossága akadályozta meg abban, hogy a továbbiakban egyháztörténettel, különösen a győri egyházmegye beígért római okmánytárával foglalkozzon, nem tudni. Az 1920-as években, napilapokban publikált néhány történelmi tárgyú írásaitól eltekintve többé nem foglalkozott történettudománnyal. Gyermek- és ifjúsági színpad címmel szerkesztett irodalmi antológiát elemi népiskolások számára írott gyermekszínjátékok közlésére, melyben ő is megjelentetett műveket. A papné címmel adta ki folytatásos regényét az Élet című folyóiratban, és ifjúsági regényt írt A guanchok kincse címmel. Mikor 1934-ben Breyer István püspök a győri egyházmegye monográfiájának megírására bizottságot hozott létre, Bossányi abban már nem vett részt.

Bossányi Árpád esete sok szempontból ma is tanulságos. A vatikáni magyar kutatások során sajnos több olyan ügyről is tudunk, melynél egymástól függetlenül többen is átnéztek egy-egy sorozatot, bár Bossányi példája ezeken belül is kirívó. Az ilyen esetek a római magyar kutatásokat koordináló szervezeti keretek megteremtésével, megfelelő koordinációval és rendszeres nyilvános megjelenéssel elkerülhetők. Bossányi, a hányatott sorsú pap munkásságának igazi értékelését talán kéziratai alapján végezhetnénk el, de azok egyelőre ismeretlen helyen lappanganak.

Nemes Gábor

Felhasznált irodalom:

Nemes Gábor: Győr egyházmegyeiek a késő középkori Rómában, in: Magyarország és a római Szentszék II. Vatikáni kutatások a 21. században. Szerk. Tusor Péter – Szovák Kornél – Fedeles Tamás (Collectanea Vaticana Hungariae I/15) Budapest-Róma 2017. 107–136.

Tusor Péter, Magyar történeti kutatások a Vatikánban (CVH I/1exc.), Budapest–Róma 2004.

A cikk az Újkor.hu és az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Ezt olvastad?

Jelen írás a fiumei kormányzói helyettesek és kormányzóhelyettesek származását, családi összeköttetéseit, társadalmi beágyazottságát, képzettségét, kompetenciáit és életpályájuk legfőbb fordulópontjait mutatja