Boszorkányperek a Német-római Birodalomban

A jó és gonosz megjelenése az emberi hitvilágban a kezdetektől megtalálható. A gonosz legtöbbször az ördög formájában jelent meg, akihez több szolgálót párosítottak, s a gyakorlatban népmesei világunk telis-tele van gonosz teremtményekkel, melyek a történet végén elnyerik méltó büntetésüket. Noha a boszorkányok a folklór termékei voltak, a köréjük épülő – középkorú gyökerű, de ókori előzményekkel bíró – hiedelmek, feltevések nem maradtak a mesevilági keretek között, hiszen az emberek elhitték, hogy ezek a gonosz lények valóban léteznek, s ennek eredményeként megkezdődött és a kora újkorra „divattá” vált üldözésük, különösen a Német-római Birodalom területén.

A mesék egyik leggyakoribb gonosz szereplője a boszorkány, aki magyar viszonylatban a vasorrú bábával azonosítható. (Maga a boszorkány kifejezés nálunk először a kora újkorban fordult elő Heltai Gáspár protestáns lelkész révén.) A két kifejezés között azonban egy lényeges különbséget fedezhetünk fel: amíg a boszorkány mindenkor élő emberi lény, földi halandó, aki a róla beszélők között él és tevékenykedik, addig a vasorrú bába egy túlvilági szellemalak. A boszorkányokat nem mindig és mindenhol ábrázolták negatív szereplőként, sokszor ugyanis a varázsló szerepét töltötték be, sőt egyes történetek a jó és a gonosz boszorka  küzdelmére épültek. A boszorkányokról alkotott elképzelés azonban az érett középkorra módosult és a hétköznapi ember elkezdett hinni létezésükben. Többféle típust különböztettek meg, amelyek közül  a legelterjedtebb a rontó, ártó szándékú, varázserővel bíró volt, de például hittek az állati alak felvételére képes seprűs boszorkányok létezésében is. Mindezekben a közös az a természetfeletti erő birtoklása volt, ami mögött az ördöggel való szövetkezést vélték felfedezni. Ilyen képzet mentén kezdetét vette a halandókra veszélyt jelentő boszorkányok felkutatása és elpusztítása.

Ifj. Benedikt Carpzov szász jogtudós (Forrás: wikipedia.org)

A boszorkányüldözések és az ehhez kapcsolódó perek Kelet-Európában nem jelentek meg olyan erőteljesen mint az Ibériai-félsziget területén, a német ajkú területek azonban e tekintetben az élen jártak. A Német-római Birodalom boszorkányperei az ún. nyomozó elv szabályai szerint alakultak, s a Inquisitionsprozess – melyet magyarra fenyítő törvénykezésnek lehetne fordítani – meghatározó volt a procedúra lefolytatásában. A perfajtáról és magáról a törvénykezésről a korban nagy tekintélynek örvendő ifj. Benedikt Carpzov szász bíró-jogtudós munkái révén rendelkezünk ismeretekkel. Műveiben háromféle elkövetőt különböztetett meg: a delinquenst, azaz a gyanúsítotatt; a Verbrechert, azaz a bűnözőt, gonosztevő; valamint a Flüchtige-t, azaz az üldözendő, kézre kerítendő személyt. A nyomozó per egyik legfőbb elve pedig az volt, hogy nemcsak kérelemre (feljelentésre), de hivatalból (saját kezdeményezésből) is lefolytathatták az eljárást a hatóságok.

A kánonjogi perekre visszavezethető nyomozási rendszer szinte tálcán kínálta az erőszakos „bizonyító” módszereket, ugyanis az igazság kiderítése céljából a vádlottat addig kínozták, amíg nem vallott – vagy rosszabb esetben addig, amíg bele nem halt abba. A kor kegyetlenségét mutatja azt is, hogy nemcsak a vádlottakat, de a tanúkat is alávethették efféle vallató tortúrának. A német ajkú területeken ennek alkalmazását korlátozták: V. Károly császár uralkodása alatt, az 1532. évi regensburgi birodalmi gyűlésen elfogadott büntető törvény, a Contitutio Criminalis Carolina alapján csak megfelelő számú, súlyú gyanújel, vagy félbizonyíték birtokában lehetett azt elrendelni, enyhébb esetekben nem. Németföldön a boszorkányperek további sajátossága abban rejlett, hogy a végítélet előtt kötelező jogi szakvéleményt voltak kötelesek kérni a bíróságok.

A boszorkányság bizonyításának számtalan módját ismerték és alkalmazták a Német-római Birodalom területén, amely különféle „próbák”, „istenítéletek” segítségével zajlottak le. Az egyik legkegyetlenebb próba az ún. hidegvíz próba, vagy más néven a boszorkányfürdő volt: a vádlottat összekötözték, mély vízbe dobták, és így megbizonyosodtak arról, hogy az illető ártatlan-e. Ha a víz felszínén maradt, akkor az ördög védelmét élvezte – aki nem hagyta elsüllyedni –, s a vádlott tehát bűnös volt. Egy másik korabeli vélekedés szerint a boszorkányok azért nem süllyedtek el, mert könnyebbek voltak másoknál, s mindezt természetesen az ördöggel fenntartott kapcsolatra vezették vissza. A boszorkányfürdőnek azonban voltak ellenzői a jezsuiták és az orvosok körében, így az nem terjedt el mindenhol, például Itáliában, illetve Spanyolországban nem találták jelét. Megjelent azonban a 16. századi Dél-Németalföldön, Franciaországban, illetve a Német-római Császárság egyes területein.

A boszorkány és szövetségese az ördög együtt kovácsolnak vasat ártó célzattal (Forrás: wikipedia.org)

A hidegvíz próbánál – mondhatni – jóval humánusabb próba volt a mérlegelés. Valószínűleg abból a fentebb említett felfogásból indultak ki, hogy a boszorkányok könnyebbek voltak az átlagembernél, így a próba során lemérték a vádlott súlyát. A testsúly becslést a testátmérő függvényében számolták ki. Az utolsó ilyen jellegű próbára a 18. század közepén került sor, s az is előfordult, hogy mérlegelést a hidegvíz próba után alkalmazták, amennyiben az utóbbival nem tudtak megbizonyosodni az illető boszorkánykilétéről.

A következő bizonyítási mód, ami szót érdemel a tűzpróba volt. Ennek lényege a fájdalomérzet vizsgálata volt, ugyanis a hiedelem szerint a boszorkányok nem éreztek fájdalmat. A hóhér, vagy egy képzett sebész  a testen egy stigmát – szemölcsöt, egyéb jegyet – keresett, majd megszúrta azt, s vizsgálat alá vette, hogy a feltételezett boszorkány érez-e fájdalmat, illetve, hogy vérzik-e a szúrás helye. Ha ezeket nem tapasztalták, akkor megbizonyosodtak arról, hogy az ördög jelét találták meg. Annak ellenére ha a vádlott mentes volt efféle jegyektől, nem szabadult a hatóság kezei közül egyhamar, megjelent ugyanis az a felfogás, hogy az ördög csak a bizonytalan boszorkányokat jelölte meg, a biztosakat nem. Ily módon tehát folytatható volt a kínzássorozat, hogy fény derüljön az „igazságra”. Szintén a bizonyítási módok között találjuk a könnypróbát, hiszen a hiedelem úgy vélte, hogy mivel a boszorkányok nem éreznek fájdalmat, nem könnyeznek kínzás közben sem. Így tehát a kínvallatás közben kiemelkedő figyelmet szenteltek a vádlott – általában jobb – szemének tanulmányozására.

Kínvallatás (Forrás: wikipedia.org)

Nem volt egyszerű azok számára sem, akiket boszorkánysággal vádoltak meg, de az nem nyert bizonyosságot. Ha túl is élték a kínzásokat, próbákat, s úgy ítélték meg, hogy a gyanú alaptalan volt, akkor sem élhették egyszerűen szabadon tovább életüket. Felmentő ítéletet a gyakorlatban nagyon ritka esetben hoztak, az elbocsájtás alapja a feltételes szabadlábra helyezés volt, amelyhez kezest követelt a bíróság. A néhai vádlott legtöbbször haza sem térhetett a pert követően, hanem száműzték. Ha a településen maradhatott akkor nem járhatott templomba, vagy ott elkülönített helyre ültették.

Ha azonban kiderült, hogy az illető boszorkány, akkor az életét kioltották máglyán elégetéssel. A halálbüntetés mint büntetési forma elsősorban a világi bíróságokra volt jellemző; s ha erre került volna a sor, az egyházi bíróságok legtöbbször átadták az ügyet a világi bíróságnak és ítéletvégrehajtónak. A máglyán történő elégetésben a tűznek tisztító szerepet tulajdonítottak, s a „szerencsésebbeket” előtte kivégezték – legtöbbször lefejezték –, s így csupán a holttestük került máglyára, nem az égő tűz ölte meg őket. Ez utóbbi volt a ritkább eset, ugyanis inkább súlyosbítani próbálták a szenvedést: tudunk olyan esetről, amikor zsákba varrtak egy asszonyt, s úgy égették el.

Bamberg hírhedt boszorkányháza 17. század eleji ábrázoláson (Forrás: wikipedia.org)

A 15. században megjelent eretnek tanok révén erőteljessé vált az eretnekség üldözése, amelyet VIII. Ince pápa egybekötött a boszorkányüldözéssel. A 16. századra az egyház maga is lefolytatta a pereket, s már nem pironkodott a halálos ítéletek végrehajtása esetében sem, s a század második felére az üldözés elérte tetőpontját. Talán a legemlékezetesebb események Bamberghez köthetők. ahol 6 év leforgása alatt 900 boszorkánypert folytattak le. Külön épületet jelöltek ki a pereknek és a bizonyításnak, s volt példa arra, hogy egyszerre több embert kínoztak: a vádlottak vízzel nem voltak ellátva, viszont sós-borsos heringet kaptak enni,  fürödniük pedig – szomjoltásra és a sebeik gyógyulására kevésbé alkalmas – fűszerezett vízben kellett. Sokan üzletet is csináltak a perekből, ugyanis a hatóság – és a feljelentő – rátehette a kezét az elítéltek vagyonára.

Annak ellenére, hogy kitalált személyekről volt szó, a boszorkányok nemcsak a mesékben, de a valóságban is elnyerték büntetésüket, vagyis a halált. A boszorkányüldözésekben mind a világi, mind az egyházi bíróság kivette a részét, s emberek százait végezték ki különböző bizonyítási módszerek eredményeire hivatkozva. A középkor óta hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmek a 18. századtól háttérbe szoruljanak, majd napjainkra eltűnjenek, s csupán   a mozivásznon köszönjenek vissza egy-egy boszorkányokat felvonultató film keretében.

Benő Viktória

Külső hivatkozások:

Balogh Elemér: A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői. In Jogtörténeti szemle, 2004/4

Boszorkány (2019. 06. 28.)

Kislexikon (2019. 06. 28.)

Solymossy Sándor: A vasorrú bába és mitikus rokonai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.

Boszorkányperek (2019.06.28.)

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket