A boszorkányüldözés és háttere az újkori Európában

A 16–17. század legsúlyosabb jelenségei között tartjuk számon a boszorkányüldözést. Nők és férfiak ezreit vetették máglyára, végezték ki, állították koholt vádakkal bíróság elé. Az első, pánikszerű üldözési hullámok a 15. század első évtizedeire tehetők, ezek elsősorban az Alpok területén bontakoztak ki, a boszorkánygyűlölet azonban az évtizedek során Európa-szerte ismert jelenséggé vált, és egészen a 18. századig tovább élt, nemcsak az emberek köztudatában, hanem a boszorkányellenes törvényekben is. Kérdéses azonban, hogy milyen tényezők járultak hozzá, hogy egy hiedelemből egész kontinenst érintő üldözési hullámba torkolljon.

A boszorkányhit eredete és változásai

Bár a boszorkányperek és a boszorkányok üldözése leginkább a 16–17. századra voltak jellemzőek, a boszorkányoktól való félelem már az ókori és középkori népi hiedelemvilágban is megjelent: az ókori görög–római társadalom eleinte az ókeresztényeket, majd a Kr. u. 3. századtól kezdve a keresztényeket vádolták meg boszorkánysággal, mágiával. További német kutatások a boszorkányság fogalmát egészen az antik római és pogány germán hitvilágig vezették vissza. A középkor folyamán számos helyi, egymástól eltérő hiedelemkép élt az emberekben a boszorkányokkal kapcsolatban, a közös mindegyikben az ártó szerep volt. Erre számos példát találunk: frank területeken úgy hitték, a boszorkányok egy fajtája (incubusok) éjszakánként az emberre telepszenek, és lidércnyomást okoznak; Svájcban és a környező országokban elterjedt hiedelem volt, hogy az újszülöttnek ártanak a boszorkányok; Tirol vagy Felső-Bajoroszág területén „boszorkánykitapsolás”-sal védekeztek az ellen, hogy a boszorkányok kárt tegyenek a termésben, vagy a rontással sújtsák a parasztok állatait.

A középkori boszorkányfogalom az újkor folyamán számos olyan tulajdonsággal bővült, amely jól mutatja az évtizedek során bekövetkező gondolkodásbeli változásokat. Míg a korábbi korszakokban a boszorkány egyfajta javasasszony szerepet töltött be a helyi közösségek életében, az újkorban megjelenő démonológusok (a démonok és a démonokban való hit rendszerbe foglalt tanulmányozása, a démonok rendszere, tana) egyre inkább az ördöggel való kapcsolatra, illetve a boszorkányszombatokon (boszorkányok összejövetele és az ördöggel való találkozás időpontja; a népi hiedelemvilág szerint az összejövetel hegytetőn, dombtetőn történt meg) való részvételre helyezték a hangsúlyt. Ez az egyre általánosabb boszorkányfogalom és boszorkánygyűlölet a démonológusok értekezéseivel karöltve nagyban hozzájárult a későbbi, pánikszerű üldözési hullámok kialakulásához.

Démonűzés. A képen látható boszorkányt a pap segédje lefogva tartja, míg az elvégzi rajta a démonűzést. Fametszet, 1598. Forrás: Wikipedia

Teológiai munkák

Az első teológiai munka, amely tovább erősítette a boszorkányokról alkotott negatív képet, Johannes Nider, domonkos rendi szerzetes 1475-ben megjelent Formicarius (Hangyaboly) című művének 5. könyve volt. A késő középkori kereszténységet foglalkoztató kérdések mellett célja a boszorkányokkal kapcsolatos nézetek bemutatása, illetve ezek teológiai okfejtése. Művének nem titkolt szándéka volt, hogy segédeszközként használható legyen gyóntatások és prédikációk alkalmával. A könyv sikerét mutatja, hogy az évtizedek során a boszorkányüldözés legnagyobb hatású kézikönyvévé vált. Számos olyan kérdést vet fel, amelyekből jól látszik, miként vélekedtek a korszakban a boszorkányokról. Többek között arra kereste a választ, hogy a boszorkányok miként képesek ártani az embernek, van-e mód a boszorkányrontás eltávolítására, illetve Isten akarata miért engedheti meg a boszorkányok létezését. A mű számos olyan utalást is tartalmaz, amely tovább erősítette a nőkről, mint ártó boszorkányokról való gondolkodást.

Azonban elsősorban nem Nider munkáját kötik a boszorkányság teológiai megközelítéséhez, hanem a Heinrich Krämer, (1430 k.–1505) és Jakob Sprenger (1436–1495), domonkos rendi inkvizítorok tollából 1486-ban született Malleus maleficarum (Boszorkánypöröly) című művet. A könyv jelentősége nem csak gyakorlatias jellegében mutatkozik meg, hanem abban is, hogy elsőként részletezi a boszorkányszombat mint jelenség jellemzőit és fontosságát.

A Boszorkánypöröly 1699. évi kiadásának előlapja. Forrás: Wikipedia

A mű három nagyobb egységre bonható. Az első rész összesen 18 kérdésen keresztül boncolgatja azokat a teológiai kapcsolatokat, amelyek a boszorkányság velejárói voltak: magát a boszorkányt, Istent és az ördögöt. A második részben a boszorkányok ártalmatlanítását részletezik a szerzők. A könyv harmadik része a boszorkányperek gyakorlati eljárását ismerteti. Johannes Nider művéhez hasonlóan a szerzőpáros is hangsúlyozza a nők boszorkánysághitre való fogékonyságát, mivel szerintük az asszonyok hiszékenyebbek a férfiaknál, megbízhatatlan a nyelvük, a boszorkányságot akaratuk érvényesítésére használják. Ezeket számos bibliai és ókori példával próbálták alátámasztani.

A mű sikeréhez hozzájárult az is, hogy Krämer VIII. Ince pápa (1484–1492) 1484. évi engedélyező bulláját a könyv elejéhez csatolta, amely megerősítette az olvasót abban, hogy az egyház támogatja a boszorkányüldözést. Egyes kutatások szerint Krämer engedély nélkül szerkesztette bele a Boszorkánypörölybe Ince egyházi rendeletét.

Az üldözések lehetséges okai

Számos kutató kísérelte meg a boszorkányüldözés mögötti társadalmi problémák felkutatását. Sokan a reformációval megjelenő vallási feszültségekhez, mások az ehhez közvetlenül kapcsolódó vallásháborúkhoz kötötték. Ehhez példaként olyan területeket említenek (Anglia, Franciaország, Vesztfália stb.), ahol a reformáció gyors és intenzív terjedése idején megnövekedett a boszorkányperek száma. Egyes kutatók ennél mélyebb összefüggéseket kerestek: Wolfgang Behringer szerint egyértelmű a kapcsolat a boszorkányüldözések hullámai (melyeknek csúcsa 1560 és 1630 közé tehető) és az 1560-tól jelentkező kis jégkorszak között. Mások az 1585–1588 és az 1592–1593 között terjedő pestishullámban és annak következményeiben látják a boszorkányüldözések gyors elterjedését. Valószínűleg mindegyik kutatónak (részben) igaza lehet, azonban csupán egy, mindent lefedő választ adni szinte lehetetlen.

Az üldözés áldozatai

A rontással, fekete mágiával megvádolt boszorkányok legtöbbször nők voltak – olyan, a közösségnek kiszolgáltatott asszonyok, akik a társadalom peremére sodródva gyanús személynek számítottak. A legproblematikusabb csoportnak a hajadon leányok és özvegyasszonyok minősültek, mivel egyedülálló, független személyként nem tartoztak férj vagy a közösség felügyelete alá. A különböző európai régiók forrásai ugyan lényegesen árnyalják ezt a képet, alapjaiban azonban megerősítik. Jó példa erre a skandináv térség – a mai Dánia területén 1536 és 1693 között lezajlott perekben a vádlottak 90%-a nő volt (kétharmaduk az idős, ötven évet megélt asszonyok közül került ki).

Bár pontos adatot nem lehet megállapítani, a legújabb akadémiai kutatások becslése szerint az európai áldozatok száma százezerre tehető, ebből negyvenezer és hatvanezer között lehetnek a perek halálos áldozatai. Az üldözöttek 80%-a nő volt. Továbbá számos férfi boszorkánypert is ismerünk, arányuk a 17. század folyamán fokozatosan növekedett. A kálvinista Büdingenben a férfi boszorkányperek aránya 3%-ról 17%-ra emelkedett az évtizedek során. Vesztfáliában ez az arány 1650 és 1699 között majdnem elérte az 50%-ot.

A források között elvétve találkozhatunk gyermekek elleni perekkel is, azonban ezek aránya elenyésző. Finnmarkban, a mai Norvégia északi részén 1663-ból hat gyermekpert ismernek a kutatók. A vádlottak mindegyike kislány volt, életkoruk nem minden esetben ismert. A gyermekeket, ellentétben a Dél-Németországban vagy Ausztriában játszódó perekkel, nem ítélték el, feltételezhetően korukból fakadóan.

Az üldözés kezdetei 

Mivel az üldözési hullámok egymással párhuzamosan kezdődtek meg egész Európát érintve, így konkrét, pontos dátumot nem tudnak adni a kutatók. Sokan az 1428-ban, svájci Wallis kantonban megindult boszorkányüldözést jelölik kezdődátumként. Ehhez forrásként Hans Fründ, luzerni krónikás művét használták fel a történészek, aki szerint 1428-ban boszorkányüldözési hullám kezdődött meg a Rhône folyótól délre fekvő két völgyben. A boszorkánygyűlölet és pánik a 15. század során a Német–római Birodalom egész területén elterjedt, a legtöbb áldozatot (kb. húszezer) is itt szedte, ennek oka a régió vallási és etnikai összetettségéből ered.

A Francia Királyság területén korán, szintén 1428-ban indultak meg a boszorkányperek Dauphiné megyében. 1447-ig összesen 162 áldozatot követelt az üldözési hullám, csúcsát a 16. századra érte el, amikor Nicholas Rémy büntetőbíró tíz év alatt 900 boszorkányt égetett el.

Angliában a boszorkányüldözés nem volt elszigetelve Európa többi országától, azonban jelentős üldözési hullám nem történt egészen 1563-ig. Az eltérő jogi fejlődés miatt a szigetországban a kínzás gyakorlata sem vert gyökeret. Az utolsó boszorkányként elítélt személy Jane Wenham volt, akit 1712-ben végeztek ki, az utolsó perre pedig 1717-ben került sor Leicester városában.

Itáliában, hasonlóan Angliához, a 16. században jelentek meg a boszorkányperek az ország északkeleti határában, Friuliban. Itália az évtizedek során számos neves démonológiai szakértőnek adott otthont (pl. Giordano de Bergamo, Bartolomeo Spina, Silvestro Mazzolini, Girolamo Visconti). Ennek ellenére az olasz területeken alig történtek kivégzések, mivel ezeket, ellentétben a közhiedelemmel, a Római Inkvizíció enyhén kezelte.

A Lengyel Királyság területén zajlott le az európai eljárások csaknem fele, azonban a perek nagy része nem végződött halálos ítélettel. Ennek egyik oka lehet, hogy Lengyelországot erős katolicizmus jellemezte már a koraújkorban is, így itt a felekezeti feszültségek nem jártak erős boszorkányüldözési hullámmal.

Az első orosz boszorkányperek 1411-ben, Pskov városában jelentek meg. A kutatás problémája, hogy számos per rekonstruálhatatlan – itt utólagos, összefoglaló jegyzőkönyvek kerültek csak napvilágra. Orosz jellegzetesség, hogy itt arányaiban több férfiboszorkányt fogtak el, mint Európa más részén.

A skandináv boszorkányperek

A skandináv boszorkányhit, hasonlóan Európa többi részéhez, már a 14–15. században megjelent. 1377-ben egy Birgitta nevű nőt csodatételei miatt féltékenységből mágia gyakorlásával vádolták meg, és boszorkánynak (svédül trollkvinna) nevezték. 1425-ben, Koppenhágában kiadott oklevél pedig kijelenti, hogy bárkit, aki mágiával, vagy boszorkánysággal (dánul: troldkvine) foglalkozik, azt kiközösítik az egyházból.

Ennek ellenére boszorkányégetésekre viszonylag későn került sor. Valószínűleg a démonológiai tanok csak később juthattak el a köztudatba; boszorkányellenes törvényeket is csak a 17. századtól vezettek be. A korábban említett művek mellett helyi elméleti munkák is születtek: az egyik leghíresebb Olaus Magnus, uppsalai püspök 1555-ben kiadott, Historia de Gentibus Septentrionalibus című műve. Olaus ebben nem csak a boszorkányvarázslatok fajtájáról ír, hanem a legismertebb skandináv boszorkányüldözést, a Blåkulla-pereket is részletesen tárgyalja. Műve később Európa-szerte ismertté vált.

Boszorkányrablás. Illusztráció részlete Olaus Magnus művéből. Forrás: Wikipedia

A Blåkulla-perek (magyarul: Kék-hegy) Dalarna megyében, a mai Svédország területén 1668-ban kezdődtek, és pontosan tíz évig tartottak. A svédek hiedelemvilága szerint itt gyűltek össze a boszorkányok, hogy megüljék a boszorkányszombatot, és szövetséget kössenek az ördöggel. A parasztok egy része közben attól is rettegett, hogy a boszorkányok elrabolják gyermekeiket, és magukkal viszik őket a Blåkullára. A boszorkánygyűlölet és pánik valódi felizzítója Lars Elvius, älvdaleni pap volt – hatására több ezer embert vontak be a peres eljárásokba, többek közt gyermekeket is. Több tanulmány is rávilágított, hogy a svéd törvények szigorúan tiltották a gyermekek tanúskodását 15 éves kor alatt, azonban az üldözés és a pánik olyan nagy erejű volt, hogy a helyi hatóságok és a kirendelt biztosok nem tudtak mit kezdeni velük. Volt olyan eset, amikor a gyerekek (talán a közösségben való népszerűség utáni sóvárgás miatt) saját édesanyjukat is megvádolták boszorkánysággal. A vádlottak 90%-a nő volt, akik a paraszti rétegből kerültek ki. A hisztéria 1675-re érte el Stockholmot, azonban a központi bíróság alapos vizsgálatainak köszönhetően hamar leállították a pánikhangulatot és a lincseléseket. Az őrület végére közel 250–300 embert végeztek ki – előbb levágták a boszorkányok fejét, majd utána elégették a testüket is.

Német illusztráció a svédországi Morában 1699-ben történt boszorkányüldözésekről és perekről. Forrás: Wikipedia

Az üldözés mértékéhez hozzájárultak a korábban kiadott rendelkezések is. A mai Dánia területén 1576-ban születtek meg olyan törvények, amelyek lehetőséget adtak a boszorkányok máglyára vetésére. A mai Norvégia területén 1617-ben kiadott törvénycikk azonban csak a boszorkányok elűzését rendelte el – ennek gyakorlati érvényességét azonban nehéz megállapítani. A Svéd Királyságban 1665-ben lépett érvénybe olyan törvény, amely elítélte a mágia valamennyi formájának használatát.

Az evangélikus egyház felelősségét sem szabad lebecsülnünk. Ide sorolható Peder Palladius, Zealand tartományának első evangélikus püspöke is, aki 1537-ben végigjárta egyházkerület, és a hívők beszámolója alapján összegezte a boszorkányok rémtetteit, ezzel tovább gerjesztve a kialakult pánikot. Egyes kutatók szerint a boszorkányellenes egyházi fellépések célja valójában egy általános kísérlet volt arra, hogy az egyházi hitéletet jobban az ellenőrzésük alá tudják vonni.

Fontos szerepet töltöttek be a vádlók egyéni érdekei is. A boszorkányüldözés riadalmai között sokszor vádoltak meg olyan asszonyokat, özvegyeket, akik személyes ellentétben álltak a falu többi tagjával. Már a gyanú is könnyen emberi életeket tehetett tönkre. Jó példa erre Bodild Harchisdatter esete: a dán asszonyt 1610-ben egy fiatal fiú vádolta meg azzal, hogy miatta bénult meg. Perbe fogták, a bíróság elutasította a vádakat. Bodildot elengedték, azonban a közösség számára innentől kezdve gyanússá vált. 1614-ben ismét megvádolták boszorkánysággal és megkínozták.

Boszorkányperekkel Észak-Európában egészen a 18. század végéig találkozhatunk, számuk azonban fokozatosan csökkent. A számadatok hasonlóak a kontinens többi régiójához: a meglévő forrásaink 780 norvég, 720 svéd, körülbelül 2000 dán, 80 finn és 120 izlandi pert ismernek. III. Gusztáv, svéd király végül 1779-ben eltörölte a boszorkányokra vonatkozó halálos büntetést, és ugyanabban az évben kimondták, hogy az ördöggel kötött egyezmény nem számít ártó mágiának. Az üldözés mértéke csökkent: a felvilágosodás egy új, boszorkányoktól mentes korszakot hozott nem csak a skandinávok, hanem egész Európa számára.

 

Kőrösi Réka

Külső hivatkozások:

Burns, William E.: Witch hunts in Europe and America. An Encyclopedia. Westport (Greenwood Press) 2004.

Cohn, Normann: Európa démonai. A boszorkányüldözés története. Budapest (Corvina) 1994.

Kallestrup, Louise Nyholm: Knowing Satan from God: Demonic Possession, Witchcraft and the Lutheran Orthodox Church in Early Modern Denmark. In: Magic, Ritual and Witchcraft 6. 2011.

Nider, Johannes: A boszorkányok szemfényvesztései. Formicarius V. könyv. Fordította: Magyar László András. Budapest (Gondolat) 2013.

Östling, Per Anders: Witchcraft Trials in 17th-century Sweden and the Great Northern Swedish Witch Craze of 1668-1678. In: Studia Neophilologica 84; 97-105. 2012

Trevor-Roper, Hugh: The Crisis of the Seventeenth Century. Religion, the Reformation and Social Change. Indianapolis (Liberty Fund) 2001.

 

Ezt olvastad?

Újváry Zsuzsanna (a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nyugalmazott egyetemi docense, mestertanár, a Szent István Akadémia tagja, több tudományos testület mellett
Támogasson minket