A budai forrásoktól a nőtörténetig – interjú Géra Eleonórával

Géra Eleonóra történész és levéltáros, doktori címét a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerezte meg 2006-ban, négy évvel később pedig az intézmény oktatója lett. 2013 óta a Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense. Több évig Budapest Főváros Levéltárának munkatársaként tevékenykedett, jelenleg az ELTE Nőtörténeti Kutatócsoportjának és az MTA Lendület Családtörténeti Kutatócsoportjának tagja. Munkásságáról és kutatási terveiről Kerényi Éva beszélgetett vele.

Forrás: Habsburg Történeti Intézet

Újkor.hu: Honnan indult a pályafutásod? Már gyermekként is érdeklődtél a múlt titkai iránt?

Géra Eleonóra: Elsősorban a régészet és a múzeumok világa vonzott, hatalmas élményt jelentett számomra, amikor középiskolásként őszinte rajongásomat látva a pécsi régészek lehetővé tették, hogy nyáron részt vegyek a leletmentő ásatásaikon. Pécs, Szigetvár és Siklós háromszögében nőttem fel, az őseim között akadtak olyanok is, akik a Zrínyiek alatt szolgáltak. Ez kellő magyarázatként szolgál arra, miért foglalkozom olyan szívesen a kora újkorral.

Történelem–levéltár–latin szakokat végeztél. Egyetemi éveid során kinek a hatására kezdtél életmód- és mentalitástörténettel foglalkozni? Mely oktatóid inspiráltak a pályán?

Kósa László és Engel Pál akadémikusoknak az Eötvös Collegium hallgatóinak tartott óráin találkoztam először az életmód- és mentalitás témakörével. Kósa professzor úr az, akinek a korszaka közelebb állt hozzám, később a szakdolgozataim és a doktori disszertációm témavezetője lett. Míg Draskóczy István professzor úr óráit (például a sóról) érdekesnek és elgondolkoztatónak tartottam, addig Horn Ildikó szemináriumai a kora újkori erdélyi emberek világába kínáltak mélyebb betekintést, különösen a nő- és családtörténeti vonatkozású részeket találtam kiemelten fontosnak. Soós Istvánnál levéltáros hallgatóként német iratolvasást tanultam, de a császári hivatalnokok, katonák mentalitásáról, hétköznapi életéről sehol máshol nem tudtam meg olyan fontos információkat, mint a több féléven átívelő óráin.

Doktori disszertációdat a protestáns egyháztörténetre fókuszálva a 19. század derekától a 20. század közepéig tevékenykedő budapesti református karitatív intézményekről írtad. Mit kell tudnunk erről a száz évet felölelő időszakról, mennyire játszottak e szervezetek/ ezen egyesületek döntő szerepet a főváros életében?

Érdemes pontosítani a kérdést, mert ma már a protestáns egyháztörténet részét képezik azok a 19. században Pest-Budán megjelenő irányzatok, amelyek a maguk korában, kezdetben kifejezetten a hivatalos egyházon kívül, egyházkritikai célzattal, többnyire egyesületként léteztek. A neopietizmus és az ébredési mozgalmak a teológiai viták helyett, más protestáns irányzatok képviselőivel összefogva, inkább a városok szociális problémáinak megoldására törekedtek. A pietista mentalitást vallók gyakran egyéni és családi érdekeiknél előbbre helyezték a közét, ebből következik, hogy számarányukhoz képest meghatározó szerepet játszottak a karitatív munka szervezésében. Messzire vezetne, ha arra is kitérnék, miként alakult át, szakadt irányzatokra a fővárosi ébredés addig, amíg Ravasz László püspöksége idején, az 1930-as évek elején bekerült az egyház hivatalos programjába. Ennél érdekesebb számunkra, hogy a kicsiny református német leányegyház alkotása, a Bethesda Kórház például máig működik. Az evangélikus-református Országos Protestáns Árvaegylet intézete pedig az egyetlen olyan nagy, egyszerre száznál is több gyermeket befogadó árvaház volt, ahol nem elégedtek meg a gyermekek alapfokú képzésével, hanem a költségeket nem kímélve középfokú és felsőfokú továbbtanulási lehetőséget biztosítottak nekik.

Fő kutatási területed Budapest székesfőváros településtörténete. 2014-ben látott napvilágot Buda 18. század eleji hétköznapjait taglaló monográfiád, amely az átmenetileg lakosság és hagyományok nélkül maradt város újjászületését, multikulturális közösséggé kovácsolódását követi nyomon. Hogyan is lett „kőhalomból (fő)város”?

Forrás: Libri

Az említett kötet célja az volt, hogy komplexen mutassa be a török kiűzését követően napokig égő, lakosság nélkül maradt Buda újjászületését. Még a hatóságok sem értettek egyet abban, mit kellene tenni a településsel. A katonaság elsősorban erődvárost és a saját joghatóságát akarta biztosítani. Az Udvari Kamara Johann Stephan Werlein javaslata alapján polgári várost tervezett, és ennek megvalósításához fogott hozzá. A hatóságok nézőpontjai mellett hamarosan megjelent a polgárok formálódó közösségéé, akik a századfordulón már a szabad királyi rangemelésért harcoltak, s néhány év múlva sikerrel is jártak. Érdemes azonban az eseményekhez az egyes emberek, családok szempontjából közelíteni. Az irányított és a spontán betelepítés/betelepülés érdekes, nyelvi és kulturális szempontból igen vegyes közösséget hozott létre. A tabáni ortodox rácok, örmények, a katolikus rácok és a magyarok csoportjai állandó interakcióban álltak a gazdasági és politikai hatalmat gyakorló német polgársággal, a császári hivatalnokokkal vagy a nagy létszámú katonasággal. Sokat elárul a nehézségekről, hogy a szüretre a város kénytelen volt tolmácsot fogadni, hogy így közvetítsenek a tulajdonosok és a munkások között. A Rákóczi-szabadságharc eseményei, a természeti környezet, az időjárás (pl. a Duna árvizei, az extrém hideg, a nagy viharok) vagy az évtizedenként visszatérő pestis és a nagy tűzvészek ugyancsak meghatározták a város fejlődését. Véleményem szerint ebben az időszakban, a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben és a pestiszárlatok idején kell keresnünk a magyarázatot arra, hogy miért fejlődött a későbbiekben dinamikusabban az eredetileg harmadakkora Pest, mint Buda.

A témánál maradva, a budai forráskötetekkel számos díjat is nyertél. Mit kell tudnunk ezekről a könyvekről?

Buda város legfontosabbnak tartott dokumentumáról, a tanácsülési jegyzőkönyvek forrásközléseiről van szó. Ezekbe a kötetekbe jegyeztek be mindent, ami a tanács hatáskörébe tartozott. Többek között a házastársi konfliktusokról is innen alkothatunk képet, vagyis az élet ma privátszférának mondott része sem marad teljesen láthatatlan. A jegyzőkönyvek sajátos, tömör stílusban készültek, mivel a kortársak ismerték az események hátterét. A szöveget akkor tudjuk pontosan értelmezni, a mögöttes szándékot felkutatni, ha mechanikus fordítás helyett a vonatkozó ügyhöz minél több anyagot gyűjtünk a város iratanyagából.A felettes hatóságok, a bécsi Udvari Kamara vagy a sok esetben pártatlan és szókimondó budai várparancsnok jelentéseiért Bécsbe kell utazni, de ezek segítségével esetenként kulcsfontosságú összefüggéseket fedezhetünk fel. Azt hiszem, az előbbiek alapján mindenki számára világos, hogy az ilyen típusú jegyzőkönyvi feldolgozás nagyon időigényes. Simon Katalin és Oross András, újabban pedig Nagy János csatlakoztak a munkához, akik a saját, speciális kutatási területükkel ugyancsak fontos szempontokkal gazdagítják a korszak Budájáról alkotott ismereteinket. Az egyes tanácsülési bejegyzéseket nemcsak lábjegyzetekkel magyarázzuk, hanem a korábbi szakirodalom eredményeinek bevonásával fontosnak tartjuk az említett, új témákat bevezető tanulmányokban részletesen bemutatni. Eddig három kötet jelent meg (az 1699 és 1710 közötti időszakot fogják át), a szisztematikus regesztázás Buda tekintetében új dimenziót nyitott meg a hétköznapi élet kutatásában.

A másik fő kutatási témád a nőtörténet, szélesebb spektrumba helyezve a protestáns nőtörténettől a diakonisszákon át a modern úrinőkig. Mesélj, kérlek arról, hogy miként került figyelmed központjába ez a mindezidáig viszonylag feltáratlan terület?

Ez csak megszorításokkal jelenthető ki. Már egyetemistaként sokat tanultam, hallottam a témáról Fábri Anna, Horn Ildikó és Várkonyi Gábor óráin mind irodalomtörténeti, mind történeti megközelítésből, a magyarországi diakonisszákat pedig Kósa professzor úr hatására „fedeztem fel”. Olyan kutatók is nagy hatást gyakoroltak rám egy-egy munkájukkal, akik soha nem tanítottak. Most csak a magyar szerzőket említeném, Péter Katalint és Szende Katalint, akiknek a könyvei, tanulmányai a felvetett témák nemzetközi vonatkozásainak megismerésére inspiráltak, Ezt követően gondolkodtam el azon, hogy ezek alapján mit lehet kezdeni az általam áttekintett forrásokkal. A Kőhalomból (fő)város nőtörténeti záró fejezete például kifejezetten az említett két utóbbi szerző köteteinek inspiráló hatására született meg.

A fővárosban élő, középosztálybeli nők hétköznapjait mutatja be a korabeli naplófeljegyzésekre, levelezésekre alapozva a Szécsi Noémivel közösen írt, kétkötetes munkátok (Egy budapesti úrinő magánélete, valamint A modern budapesti úrinő). Ezek a 19. század derekától az 1930-as évekig foglalkoznak a kor problémájával. A kötet értékes kutatómunkán alapszik, hiszen társadalmi-gazdasági és politikai változásokon átívelően enged bepillantást a hölgyek mindezidáig „rejtett” életébe, a női budoárok mélyére. Honnan származik az ötlet, s miként váltatok szerzőpárossá?

A mai ember számára számos tanulságot tartalmazó hétköznapi élet kutatása nem ismeri a korszakhatárokat, sőt, nem biztos, hogy szerencsés kizárólag egyetlen korszakot vizsgálni. Az egyetemi hallgatóknak pedig elsősorban az az érdekük, hogy folyamataiban lássák a szokások alakulását. A hétköznapi élet kutatása, a mentalitástörténet, a társadalom- és gazdaságtörténet, a művelődéstörténet, a nőtörténet (és még folytathatnám a rokon területeket) elválaszthatatlanok egymástól. Az úrinős kötetek a politikatörténeti irány helyett a „társadalom másik felének”, a nőknek a szemével és a magánszféra előtérbe helyezésével, interdiszciplináris megközelítésben, de népszerűsítő formában mutatják be az eseményeket és ezek lecsapódását a mindennapi életre. Szerzőpárossá egy közös ismerős közvetítésével váltunk, eredetileg egymástól függetlenül terveztünk hasonló tematikájú könyvet. Számomra, a korábbi kutatásaim és a forrásadottságok miatt adott volt, hogy a nőtörténeti könyvem középpontjába a fővárost és a középosztályt helyezném. Úgy véltük, hogy az interdiszciplináris megközelítés érdekes többlettel gazdagítja majd a munkát. Kezdetektől azt terveztük, hogy nő- és életmódtörténeti kötetünkkel a történelem és az irodalom iránt érdeklődőket, valamint az egyetemi hallgatókat egyszerre szeretnénk megszólítani.

A budapesti úrinő magánélete című kötet bemutatója Bécsben (Fotó: Collegium Hungaricum Wien)

Kutatásaid során az évekig elhúzódó Nagy Háború borzalmai mellett a spanyolnátha is terítékre kerül, annak természete, elterjedésének háttere, az ellene folyó küzdelem és a járvány magyarországi hatásai. A halál valóban „villamoson érkezett”?

Nem feltétlenül érkezett villamoson, de a népszerű jármű alkalmas terepet szolgáltatott a nélkülözés, a vesztes háború és a járvány miatt kibontakozó tömeghisztéria levezetésére. A villamos emellett a városatyák tehetetlenségének jelképévé is vált, bár eredetileg a villamossal kapcsolatos intézkedések éppen a lakosság megnyugtatását szolgálták volna. A fenti témákhoz képest a spanyolnátha nagy váltásnak tűnik, ezért utólag talán magyarázatra szorul. Egyetemistaként kezdtem el foglalkozni a történeti epidemiológia Magyarországon nem túl ismert ágával. Az orvostörténeti megközelítés mellett a járványok társadalomra, életmódra gyakorolt azonnali és hosszan tartó hatásai érdekelnek. A spanyolnátha kapta a legnagyobb publicitást, de a pestisről és a fertőző gyermekbetegségekről jóval több tanulmányom jelent meg.

Emlékkonferencia a kiegyezés 150. évfordulója alkalmából (Fotó: Rudolf Veronika)

„Hiteles hivatás” – ezen a címen látott napvilágot tavaly dr. Merétey Sándor kecskeméti gyermekorvosról szóló könyved, amely annak a szovjet megszállásból családjához írt, de soha el nem küldött levelezésével, pontosabban háborús naplójával foglalkozik. Ki volt ez a „bibliás főorvos”, hol a helye a közéletben és mi a levelek története?

Dr. Merétey Sándor kecskeméti gyermekorvos igazi közéleti orvos volt, tevékenysége nem korlátozódott kizárólag kis betegei gyógyítására. Az ő nevéhez fűződött például a Kecskemét körüli tanyavilágban, az 1930-as években, a csecsemő- és anyavédelem kiépítése. Számos felvilágosító előadást tartott a serdülő fiataloknak, aktívan részt vett vallásos ifjúsági egyesületek, a KIE (Keresztény Ifjúsági Egylet) és az SDG (Soli Deo Gloria) életében. Utóbbi tevékenysége részben magyarázatot szolgáltat arra a kérdésre is, hogy miért hívták „bibliás főorvosnak”. Merétey főorvos mindennapjait, cselekedeteit áthatotta a mély hit, egyike volt a Kovács Bálint lelkész körül kialakult belmissziós körnek, akik meghatározó szerepet játszottak később a szovjet csapatok által elfoglalt Kecskeméten a városi élet újraindításában. A szovjet csapatok közeledésének hírére elrendelték Kecskemét katonai, majd polgári kiürítését, ennek később súlyos következményei lettek. Merétey Sándor barátaival a közeli tanyáján vészelte át a harcokat, majd az elsők között tért vissza egy olyan városba, ahonnan korábban elszállították a kórház felszerelésének jelentős részét. Az ostrom nyomainak takarításával párhuzamosan, az életét kockáztatva látta el néhány alorvos segítségével a betegeket, és vállalta a sebészeti eseteket, bár nem ez volt a szakterülete. Szörnyű körülmények között, a szovjetek zaklatása mellett dolgozott, gondoskodott a betegeknek fekhelyről, ételről, próbálta menteni a saját és rokonai értékeit. Közben semmit nem tudott a feleségéről és gyermekeiről, akiket október vége és március közepe között nem látott. A leveleket azért írta, hogy valami emlékeztesse majd őket ezekre a történelmi jelentőségű időkre. Az újabb leveleket egyébként minden nap lelkész barátja kislányának holmijai közé kellett rejteni, nehogy a szovjetek kezébe jussanak. Teljes bizonytalanságban töltötte a karácsonyt, és csak reménykedni tudott abban, hogy családtagjai nem rekedtek az ostromlott fővárosban. A legizgalmasabb levelek egyike budapesti útjáról számol be: a budai oldalra ugyan nem jutott át, de részletesen tudósított arról, hogyan utazott, kikkel találkozott a kecskeméti karaván, milyen viszonyok fogadták Pesten, amikor a Kálvin tértől az Árpád híd magasságáig gyalogolt átkelési helyet keresve. Merétey Sándor családja hazatérése után sem pihent meg, az ő nevéhez fűződik Kecskeméten a megyei kórház újjászervezése. Példaértékű, ahogyan a hitére támaszkodva ember maradt az embertelenségben.

Milyen témákkal foglalkozol jelenleg, s mik a jövőbeli terveid?

Most a Kőhalomból (fő)város alternatív párján dolgozom, ebben ismét a „város másik fele”, a nők kapnak főszerepet. Emellett Simon Katalinnal hosszú ideje gyűjtjük az anyagot egy közös kötethez a budai fürdőkultúra korai történetéről, most jutottunk a kézirat megírásának fázisába. Nem utolsó sorban pedig Juliane Brandttal dolgozunk régóta együtt egy német–magyar köteten, ami Hermine Biberauernek, a Pestről a kaiserswerthi anyaházba került, majd Bejrútban elhunyt diakonisszának és családjának levelezését öleli fel.

 

Kerényi Éva

Ezt olvastad?

Ujváry Gábort irodalmi érdeklődése vezette el a történettudományhoz. Művelődés-, kultúra-, tudomány-, illetve kultúrpolitika-történettel, valamint historiográfiával foglalkozik, főként a két világháború