Bukovinaiak Kiskunhalason – két sikertelen székely-csángó telepítés margójára (1883, 1903)

 „Csángók Halason. Furó Lajos úr 22 bukovinai csángó családot hozat le harkai birtokára ideiglenes letelepedésre. A csángóknak szombaton, e hó 9-én este kellett volna érkezniük a vasúton, de útközben valamelyik vendégszerető városban ott marasztalták őket, úgyhogy lekéstek a vonatról. Távirat érkezett azonban tőlük, hogy vasárnap reggelre itt lesznek.” (Halasi Újság, 1883. június 10. 2.)

Ez jelent meg, a nemcsak kiskunhalasi, hanem országos szinten is érdekes hírnek számító eseményről, miszerint bukovinai székelyek érkeznek a dél-alföldi városba. A többek által is kezdeményezett, majd a kormányzat által is felkarolt összefogás eredményeként 1883 első felében mintegy 3520 magyar jött a Kárpátokon túlról az Al-Duna vidékére, és 125 család Arad vármegyébe dolgozni, letelepedni. Később 1888 és 1910 között közel kétezer bukovinai érkezett Bánátba, Partiumba és Erdélybe. Az első telepesek hatalmas ünneplés közepette érkezetek a jobb megélhetés és élet reményében. Idénymunkát is vállaltak más vidékeken, de nem mindenhol jártak sikerrel, pedig Kiskunhalason kétszer is próbálkoztak ezzel.

„… a bukovinaiakat pedig kevesebben levén mielőbb telepítsük be, ha nem akarjuk, hogy akár a muszka akár az oláh elnyelje őket.” (Berecz Antal (szerk.): Földrajzi Közlemények. Ötödik Kötet. Budapest, Magyar Földrajzi Társulat. 1877. 199.)

Kiskunhalasi redemptus gazda a századfordulón (Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas anno… Kiskunhalas, 2009. 174.)

Így adta közre tájékoztatóját a Keleti-Kárpátokon túlra szakad magyarokkal kapcsolatban 1877-ben László Mihály katolikus pap a Földrajzi Közlemények című folyóiratban. A megrendítő hangú felszólítás értő fülekre talált. Jókai Mór a Hon című lapjában buzdított a visszatelepítésre, míg a Szent László Társulat és Odescalhi Artúr herceg is a támogatók élére állt. Csángó bizottság alakult, vezetője Somssich Pál képviselőházi elnök lett. Az al-dunai telepítési kormánybiztos Nagy György volt.

Kiskunhalason is nagy örömmel fogadták a bukovinai magyarok letelepítését és foglalkoztatást, és ösztönöztek mindenkit, hogy támogassa az ügyet. A Halasi Újság 1882 telétől igyekezett helyet szentelni ennek, sőt, felvetette, hogy érdemes lenne a futóhomokra is meghívni a „csángókat”. A korszakban még így hívták őket, de ma már tudjuk, hogy a bukovinaiak többségében székelyek. A helyi lap a népszerűsítésük érdekében még tárcasorozatot is szentelt a történetük, eredetük és az 1764-es mádéfalvi veszedelem bemutatására:

A csángóknak nevezett bukovinai magyarok politikai menekülteknek maradékai, őseik a múlt században a németek erőszakoskodásai elől voltak kénytelenek kibújdosni az országból. (…) Az osztrák trónra később Mária Terézia ült; egész Európa fegyvert fogott ellene, de a magyar nemzet hősies önfeláldozása megmenté a trónján ingadozó királynőt. Az ő uralkodása alatt küldetett Bukov tábornok a székelyföldre, hogy a szabad székelyek közt zsoldosokat szedjen a hadsereg számára és a fegyverfelvételt a székelyek közt, ha szépen nem, hát erőszakkal is keresztül vigye. (…) Kétségtelen tehát az elmondottak után, hogy a most betelepülő testvérek nem csángók, hanem tősgyökeres csíki és három széki székely ősök utódai.” (Halasi Újság, 1883. június 24. 1.)

A szerencsétlen sorsú népcsoport behívása meghallgatásra talált. Furó Lajos nagybirtokos 1883. június elejétől a Kiskunhalashoz tartozó Harka pusztára hívott be Pancsováról 22 családot, 70 főnyi bukovinait. Országszerte beszámoltak erről a telepítésről is. Például a Budapesti Hírlap, a Fővárosi Lapok, a Nemzet, és a Politikai Újdonságok című lapok rövid hírként, de lehozták a hasábjaikon a különleges eseményt. Az elsősorban az Al-Duna körüli munkák miatt betelepült emberek valószínűleg nagy reményekkel érkeztek ide mezőgazdasági munkát végezni.

Nagy volt a honfiúi lelkesedés a városban is:

Most, midőn a hazafias buzgalomnál egy sokkal hatalmasabb tényező, a szükség egy birtokost rákényszerített, hogy a csángók ide hozatalával kísérletet tegyen, a midőn e kísérlet sikerülte következtében a birtokosok és gazdák közül – többen hasonló lépésre készülnek, nem lesz talán időszerűtlen újból napirendre hozni a kérdést, Hazafias tettről a nemzetiségnek azáltal teendő szolgálatról, hogy idegen földre vetett vérrokonaink a magyarságnak megmentessenek, nem szólunk. A mai világban, az önérdekek harca közt, kevés fogékonyság van e jelszavak iránt s a miből közvetlen haszon nem várható, az olyasmiért nem igen fárasztja magát senki. Épen azért más szempontból akarjuk tekinteni most a telepítés kérdését.” (Halasi Újság., 1883. június 17. 1.)

A város ekkor több, mint 15 ezer lelket számlált, határa 112 ezer kataszter hold. A lakosság fele külterületen élt. A korabeli újságcikkek alapján kevés volt a munkaerő, vagy valószínűleg az olcsóbb munkáskéz. A halasi pusztán az élet nagyon kemény volt, nagy kitartás és szorgalom kellett, hogy valaki megéljen itt. Az 1870-80-as években a gabonából leginkább a rozs és a búza vetésterületét tudjuk kiemelni.

Halasi paraszt család a futóhomokon, (Thorma János Múzeum Fotótár: F 4258)

Az idill azonban még egy hónapig sem tartott. 1883. júliusban már a polgármester előtt Furó Lajos nagybirtokos panasza, miszerint:

„…a bukovinai székely-magyar aratók az engedelmességet megtagadták, a mennyiben júl. 2-án az ispán felszólítására az aratáshoz hozzá nem fogtak, s kijelentették, hogy addig nem aratnak míg a konvenciójukat ki nem kapják; – panaszolja továbbá, hogy a munkások között rest, hanyag dolgozók vannak, engedetlenek is, kik a takarmány munkánál s összerakásnál úgy a lakhelyül adott 30 öles dohány pajtában papiros szivarkákkal veszélyeztetik a vagyon biztonságot habár e tekintetben az ispán által többször eltiltottak.” (Halasi Újság, 1883. július 8. 3.)

A telepítési kormánybiztosság irányelvei szerint a polgármester a bukovinaiak követelését a munkaadó kötelességének tekintette, vagyis előre fizetett bért, illetve aratóként heti 1 véka rozslisztet, 2 font szalonnát, 6 icce főzeléket, sót, krumplit adjon nekik. Ám helyben hagyta, hogy a Furóval és más alkalmazottjaival összeférhetetlen bukovinai Kerekes Mihály bandagazdát leváltsák, elbocsássák és a helyébe Kelemen Mártont állítsák. Hivatalosan a 2139/1883. sz. és a 2243/1883. sz. Kiskunhalas polgármesteri, a 19,661/1883. sz. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei alispáni elnöki végzés, valamint a 31.383/1883. sz. telepítési kormánybiztossági átirat is hivatalossá tette mindezt. A bukovinai magyarok munkájuk végeztével 1883. augusztus 12-én, bár jussuk egy része valamint úti és szállítási költségeik kifizetetlenek maradtak, örökre elhagyták a Harka pusztát.

Fontos adalék lehet, hogy a közel 70 bukovinai családneveiből jó párat ismerünk. Így tudjuk, hogy voltak köztük: Balog, Bíró, Buta (Buda?), Fehér, Kelemen, Kerekes, Király, Kovács, Nagy, Varga nevűek. Közülük a Buta és a Varga tipikus, gyakori andrásfalvi nevek közé sorolható. A sűrűn előforduló bukovinai magyar nevek közé tartozott még: a Balog, a Kerekes, a Kovács és a Nagy. Továbbá, néhány sajnálatos eset miatt még több információhoz juthatunk velük kapcsolatban. Felmerült, hogy már 1883. június második felében járvány ütötte fel a fejét köztük, ugyanis többen is, főként gyermekek elhunytak a szállásaikon. Molnár István városi főorvos megállapította, hogy nincs fertőzéses betegség köztük, kijelölt lakhelyük megfelelő. A halotti anyakönyvekből így megtudhattuk, hogy vegyesen reformátusok és római katolikusok is voltak köztük. Igen gyakori Kelemen és a Bíró családok közti házasodás. Valószínűleg az ideérkezett 22 család többsége ebből a két famíliából kerülhetett ki, vagy volt velük közeli rokonságban.

Kiskunhalas határa, 1900. (Végső István: Kiskunhalas Helytörténeti Olvasókönyv II. kötet, Kiskunhalas, 2005. 14. ábra)

Nem tudunk és nem célunk igazságot tenni az 1883-as eset körül. Arra viszont fel kell hívni a figyelmet, hogy pont ebben az időszakban 180 bukovinai érkezett Csanád vármegyébe, a kunágotai Jakabffy Zoltán birtokára. Onnan is panasz tört fel a csángókból a kifizetetlen jussuk miatt. 1883. augusztusban eljárást kezdeményeztek a telepítési kormánybiztosságnál. Az ügy végét nem ismerjük, de annyi biztos, hogy Kunágotán még 1883 ősszel is laknak bukovinaiak. Kiskunhalasra visszatérve, mivel a munkaerőhiány nagy volt, így nehéz elképzelni, hogy a munkaadónak ne állt volna szándékában az aratók megtartása. Elképzelhető, hogy a csapat vallási vegyessége is csalódást okozott. Furó Lajos református volt, és a katolikusok (archaikus) életmódja sem biztos, hogy szimpatikus volt. Vagy éppen azok dühítette, akik túlságosan is szabadon éltek, amint ami errefelé megszokott.  Az viszont mindenképpen elgondolkodtató, hogy Vári Szabó polgármester megállapítása szerint Furó adós maradt 183 forint 51 krajcár munkabérrel, és a bukovinaiaktól vásárolt búza vétel árával, 611 forint, 43 krajcárral.

Nagyon fontos kitérni arra, hogy ki is volt Furó Lajos? Református nagybirtokos, 1840 körül születethetett, öt gyermek édesapja. Felesége, a befolyásos és ismert halasi Zseny család leszármazottja volt. Furó a helybeli képviselőtestület és a Halasi Takarékpénztár igazgatósági tagjaként is tevékenykedett. Ő építette a városban a második gőzmalmot 1882-ben. Komoly cséplőgép „parkja” volt. A városon kívül a Felső-Bácskában, Baján, Zomborban, Borotán illetve a Szerémségben is voltak több ezer holdas birtokai. Hosszú életet élt meg, így még a Magyarország című lap egyik 1914 őszi tárcájába is bekerült, mint „csizmás, magyar ruhás öregúr”. Ott vallotta meg, hogy kezdetben pásztorkodott, majd kupec lett, így szerezte nagy vagyonát. Megosztó személyiség lehetett. A szintén kemény akaratú Vári Szabó polgármesterrel tovább folytatta személyeskedésbe fajuló „harcát”. Amellett, hogy évek múltán is felmerült, hogy nem fizette ki a munkásait, a város vezetőjét egy képviselőtestületi ülésen okmányhamisítónak nevezett, ezért évekig elhúzódó pereskedés indult köztük.

Viszont a kiskunhalasiak nem adták fel a telepítési terveiket. Szintén egy nagybirtokos család, a városi vezetőket, viriliseket, értelmiséget is adó Kolozsváry Kiss família próbálkozott Pirtó pusztára telepíteni a bukovinaiakat. Hadikfalváról és Józseffalváról. Több szakaszban, 1903 novemberétől mintegy 40 családot szerettek volna idehozni. Így írt erről a helyi lap:

Új Csángó-telep. Bizonyára emlékezik még közönségünk egy része Fúró Lajos volt halasi birtokos vállalkozására, ki pár évtizeddel ezelőtt csángó-magyarok telepítésével próbát tett, mely azonban akkor balul ütött ki. (…) Kívánjuk, hogy ez a kísérlet sikeresebb legyen az elsőnél.” (Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1903. november 25. 3.)

Csángó szekeres gazdák. – Cielhulszki marosvásárhelyi fényképész fölvétele után rajzolta Biczó Géza kiskunhalasi gimnáziumi rajztanár. (DKA.OSZK )

A kívánság sajnos, nem teljesült. Mint sejthető volt a több mint két évtized múltán érkezők sem ismerték azokat a zord, természeti viszonyokat, amiket az Alsó-Kiskunság kínált. A királydinnyés, kietlen homokon való munka embert próbáló volt minden időben. A józseffalvi magyarok is itt szembesülhettek azzal, hogy a Duna-Tisza közén nem mindenhol a zsíros fekete földek vagy virágzó gyümölcsfa ligetek a jellemzőek. Az idetelepült bukovinaiak állítólag nagyon gyorsan, elmentek innen, szinte nyomtalanul elhagyták a szállásaikat. Ezért, mivel ilyen hamar „elillantak” ezt a területet Illancsnak nevezték el. Ahogy írták a pirtói homokról:

A növényzet vegetál, nem él meg rajta csak a kutyatej. Ilyen hely a halasi Illancs, innen mindenki elillan, mert a szél mindent elhord. A kanadai nyárfa nem tud a magasba szökkenni, csak bokor marad.” (Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1928. március 28. 3.)

A furcsa, kissé erőltetett „címzés” leginkább Nagy Czirok László néprajzkutató révén maradt fenn, aki a két világháború közti újságírói munkássága alatt gyakran használta ezt a kifejezést. Ez viszont nem összetévesztendő a közeli Felső-Bácskában ugyanígy nevezett homokhátsággal.

Illancs – szinte szépirodalmi – leírása is jól érzékelteti a mostoha természeti környezetét, de azt is, hogy voltak, akik meg tudták szelídíteni az itteni, terméketlennek tűnő talajt:

„És ez a homok ez az Illancs – ahogyan egyébként nevezik is – egészen különleges sajátos karaktert öltött magára… (…) Ma már itt-ott feldugják fejüket szőlőtőkék, felbukkan bennük a kiffer térhódítása, apró kunyhók, földbevájt viskók romantikus rezgései nyiladoznak megbolygatott hajlataiban, ha lassan, csak lépésben haladva kezdi a kultúra itt is hódító útját. (…) Gondja aztán az Illancsnak is van, talán több a gond itt, mint bárhol másutt, mert a termés olyan parányi, hogy ott az igényeket a sárga homokig le kell szállítani. A homoki léleknek legpregnánsabb kifejezője ez az Illancs, ahol mindén homokszem egy-egy, idők, vénöreg tanúja… (…) És ebbe a homokba mégis befúródtak már szép gazdaságok is. Elől vezet Fábián István v. képviselő, Rákóczi, Kovács, Dózsa, Kis, Rébék, Égető, Modok, Szűcs, Szabó tanyák.” (Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1933. október 7. 3.)

Az ideérkezőkről kevesebbet tudunk, mint a 19. századi úttörő elődeikről. A források csak nagyon gyéren említik őket. Létszámukat sem tudjuk pontosan, de azt igen, hogy egy idős római katolikusok halt meg. közülük  Ebből tudható, hogy Hadikfalváról is jöttek a pirtói pusztára. E szerint Antal, Bíró és Keresztes családok képviseltették magukat, amelyek valóban gyakori vezetéknevek voltak a bukovinai magyarság körében. Nem tudjuk mikor mentek el, de 1904. februárban még Kiskunhalas, Pirtó pusztán tartózkodtak.

A helyi sajtó még évtizedek múltán is szívesen idézte fel a különleges eseményeket. Érintőlegesen újra, 1905-ben foglalkoztak az „illancsi csángó” üggyel. Egy akkori cikk szerint a futóhomokon borzasztóan kemény életmód mellett lehet csak megélni, és a vizek hiánya sokakat elrémiszt. Azonban főként a „harkai csángók” emlékezete maradt meg. A két világháború közti időszakban is néhányszor felidézték emlékezetünket. A helyi hírlapok sajnálkozva, értetlenkedve, kommentálták rövid ittlétüket és gyors távozásukat.

Adattári, levéltári források

Kiskunhalasi Római Katolikus Főplébánia, Halotti anyakönyv (1855-1883), 1883.

Kiskunhalasi Református Parókia, Halotti anyakönyv (1859-1895), 1883.

Magyar Nemzeti Levéltár – Bács-Kiskun Megyei Levéltára, XXXIII.1 a) Kiskunhalas halotti anyakönyve (1902-1905), 1903-1904.

Felhasznált források

Az Újság, 1910. december 17.

Budapesti Hírlap, 1883. június 12., augusztus 19., 1884. január 29..

Fővárosi Lapok, 1883. június 12., 1891. szeptember 17.

Halasi Újság, 1883. június 10., június 17., június 24., július 8., július 15., augusztus 12.

Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1903. november 25., 1912. július 24., 1921. január 5., 1928. március 28., 1933. október 7.

Kiskunhalasi Újság, 1905. április 16.

Magyarország, 1914. szeptember 10.

Nemzet, 1883. június 11., október 10.

Pesti Hírlap, 1883. július 22.

Politikai Újdonságok, 1883. június 13. 

Felhasznált irodalom

Berecz Antal (szerk.): Földrajzi Közlemények. Ötödik Kötet. Budapest, Magyar Földrajzi Társulat. 1877.

Dr. Bikfalvy Miklósné: Pirtói emlékkönyv. Pirtó Község Önkormányzata, 2002.

Fazekas Tiborc: Családnevek a bukovinai székelyek körében. In:

mnytud.arts.unideb.hu/nevarchivum/konyvtar/szemelynev/tanulmanyok/fazekas.doc (Letöltés 2020. 03. 15.)

Fodor Ferenc: Földművelés és állattartás. In: Ö. Kovács József – Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig. Kiskunhalas Város Önkormányzata, 2005.

Janó Ákos: Gazdasági élet. In: Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas helytörténeti monográfia I. Kiskunhalas Város Tanácsa, 1965.

Lehóczki György: Kiskunhalas polgármesterei és tanácselnökei. In: Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas Almanach Városismertető az ezredfordulós Kiskunhalasról. Kiskunhalas Város Önkormányzata, 2002.

Mihók Sándor (szerk.): Magyar Compass – pénzügyi évkönyv 1887. Budapest, Pesti Könyvnyomda Rt., 1887.

Nagy Cirok László: Kiskunhalasi krónika – Töredék Kiskunhalas múltjából. A város néprajza, története, anekdotái a szájhagyomány és régi írások alapján. Kiskunhalas, Thorma János Múzeum, 2002.

Nagy Czirok László – Vorák József: Nagyjaink. In: Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas helytörténeti monográfia I. Kiskunhalas Város Tanácsa, 1965.

Nagy Szeder István: Kiskunhalas város története oklevéltárral IV. Kiskun-Halas város gazdaságtörténete. Kiskunhalas, Saját kiadás, 1935.

Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma. Budapest, Ad Librum, 2009.

Szűcs Károly: A kiskunhalasi városkép alakulása 1849 és 1945 között. In: Ö. Kovács József – Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig. Kiskunhalas Város Önkormányzata, 2005.

Wicker Erika–Knipl István: Középkori falvak a császártöltési határban. In: Bárth János (szerk.): Cumania 21.  – A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete, 2005.

Végső István

Ezt olvastad?

Az Eszterházy Károly Egyetemen 2015 és 2020 között működött „A dualizmus kori magyar országgyűlések tagjainak feltárása és társadalomtörténeti elemzése” címet