„Csak igazi varázslók álmai válnak valóra.” – Boglár Lajos (1929-2004) emlékére

Egy egyedülálló etnográfus, aki nélkül a dél-amerikai indiánokról jóval kevesebben tudnának Magyarországon. Anyaggyűjtése nemcsak a tárgyakra korlátozott. Fényképei, filmjei széles körben megismertették kutatásait. A néhány nap híján tíz évvel ezelőtt elhunyt Boglár Lajosra emlékezünk.

Boglár Lajos mind a terepmunkában, gyűjtésben, múzeumi tárgyfogalomban, mind a publikációkban, kiállításokban, tudományos kutatói tevékenységben, közművelődésben, egyetemi oktatásban, tudomány-népszerűsítésben és szervezésben évtizedek óta sokat és sokfélét alkotott…csodálatos képessége, hogy kanalizálni tudja mindezt. Nemzeti intézmény, csodálom is, hogy nem kapott sokféle díjat, érdemrendet…” írta Voigt Vilmos kollégájáról.


Boglár Lajos arcképe
Forrás: Még találkozunk! szerk,: Kovács Nóra – Prónai Csaba – Szeljak György – Vajda Zsuzsa. Bp., 2004. hátlap.

Élete

Boglár Lajos 1929. december 27-én São Paulóban, Brazíliában született, Luiz Brasil Boglár néven, édesapja, id. Boglár Lajos ugyanis diplomata volt. Brazíliai születése hatással volt a kutató egész életére, ő maga így vall erről: „lényeges dolog, hogy a szívem az brazil. /…/ tehát vissza-visszatérek minden évben, de a fejem az európai.” 1942-ben a Boglár családnak haza kellett térnie Brazíliából, ugyanis Magyarország, mint a tengelyhatalmakhoz tartozó állam, hadat üzent a dél-amerikai országnak, így megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok. Boglár Lajos nagy nehézségek árán alkalmazkodott a magyar nyelvű iskolához, ugyanis, bár három éves korától egyformán beszélt portugálul, németül és magyarul, de magyarul írni tizenhárom éves koráig nem tanult.1948-tól az ELTE bölcsészkarának hallgatója lett, ahol etnológiát, s mellette kiegészítésül régészetet, esztétikát és művészettörténetet hallgatott. Vajda László, mint Ortutay Gyula ifjú tanársegédje, ekkor vezette be az etnológiai kurzusokat – Boglár az ő hatására választotta ezt a szakirányt. 1951-ben az ÁVH elkobozta születési bizonyítványát, felszólította, hogy kérvényezze a magyar állampolgárságot és változtassa meg keresztneveit: így lett Luiz Brasil Boglár Boglár Lajossá. Már egyetemistaként alkalmi munkákat végzett a Néprajzi Múzeum Amerika-gyűjteményében. Az egyetem elvégzése után, 1953-ban azonnal állást is kapott, mint muzeológus, majd 1970-től osztályvezető lett. 1979-ig volt a múzeum munkatársa. 1957-ben, Kaj Birket-Smith meghívására Koppenhágába utazhatott, itt tartotta meg első külföldi előadását. Lehetősége nyílt ellátogatni Párizsba és megszervezhette első terepmunkáját is: 1959-ben utazott el a nambikuara-indiánokhoz. Az év végére azonban haza kell térnie, ugyanis múzeumi engedélyét nem hosszabbították meg. A restaurációs folyamat részeként az egykori katonatiszteket, belügyi alkalmazottakat a Kulturális Minisztériumba és a Néprajzi Múzeumba vezényeltek, a Múzeum igazgatóhelyettese is egy volt ÁVH-s tiszt lett. „A belügyest nem érdekelték a betegségek, a szakmai eredmények, jobban izgatta, mit csináltam másfél évig külföldön. Rövidesen megsúgták jóakaróim, hogy néhányan az új vezető bögyében vagyunk” írta élete ezen időszakáról Boglár Lajos. A nehéz helyzetből Ortutay Gyula mentette ki: kórházba dugta – a tüdőklinikán feküdt hónapokig anélkül, hogy bármi baja lett volna. 1969-ben a történelemtudományok (néprajz) kandidátusává avatják, disszertációját a nambikuara-indiánok néprajzából írta.

Folytatódott terepmunkáinak sorozata, közben 1975-től, Voigt Vilmos meghívására címzetes docensként kezdett tanítani az egyetemen. 1979-ben az MTA főmunkatársa lett. 1990-91-ben az egyetemen önálló etnológiai programot indított, majd B-szakként önállósította a kulturális antropológiát. Egészen 1995-ig, nyugdíjba vonulásáig irányította is azt, de ezután is közreműködött az oktatásban. 1989-től a Magyar Latinamerikanisták Társaságának elnöke volt, majd elnöke lett a Magyar Kulturális Antropológiai Társaságnak és a Brazil-magyar Társaságnak is. 1999-ben a Mítosz és kultúra: két eset című munkája elismeréseként a szociológiai tudományok akadémiai doktorává avatták. Betegsége fokozatosan hatalmasodott el rajta, de humorát és életkedvét nem tudta elvenni tőle. Szinte élete végéig kutatott, tervezett. Gyógyulása érdekében egy fekete szekta küldött az interneten keresztül legalább száz gyógyító szellemet, továbbá megjelent egy mexikói sámán, ő is gyógyította. Egyszer egy újságíró megkérdezte tőle, hisz-e ezekben, mire ő: „Én a szolidaritásban hiszek, és a szolidaritás az pszichoterápia.” 2004 szeptemberében ragadta el őt a halál.

Kutatói tevékenysége, terepmunkái

Minden talán még 1939-ben kezdődött, mikor a Boglár család még Brazíliában élt, s édesapja jelentős sajtóvisszhangot kiváltó tanulmányutat szervezett az akkor még csaknem ismeretlen Goiás államba a karazsa indiánokhoz. Az egész család ment, de Boglár Lajost édesapja még túl fiatalnak tartotta a hosszú útra. Ahogy ő maga emlékszik: „Engem, az egyetlen brazilt a családban nem visznek felfedező útra! Zokogtam.” Vigasztalásul édesapja felajánlotta, hogy menjen egy ismerős családdal a békés tengerparti guarani indiánokhoz, Itanhaembe. Itt találkozott a tizenhárom éves Boglár először indiánokkal, s ez lett számára a döntő momentum, mely meghatározta életének folyását, irányát.

1957-ben, Koppenhágában sikerül megszerveznie első terepmunkáját, majd az 1959-es évet is Brazíliában töltötte. Maga a kutatás igencsak keserves volt, ami adódott egyrészt abból, hogy társ híján minden feladat őrá hárult, másrészt a nambikuara-csoportok körülményeiből. Az év vége felé erős maláriás rohamot kapott, São Paulóba kellett mennie kórházba. A nambikuarák kedvesen búcsúztatták: „Ha nem jössz el megint, mondd meg, hol laksz, elmegyünk Lucióval, elsétálunk oda.” Ebből a terepmunkájából született 1965-ben Trópusi indiánok között című könyve, 1966-ban pedig kandidátusi értekezése, A nambikuara indiánok néprajza.


Rituális maszkok és sámánok Venezuelában; Boglár Lajos felvétele, 1968. Forrás: www.magyarszemle.hu

1963-ban „lezárult a nambikuara-korszak, megkezdődött a piaroa-periódus”, azaz venezuelai munkásságának időszaka; 1967-68-ban járt közöttük első alkalommal, a dél-venezuelai Amazonas Szövetségi Területen, Halmos István zenekutató társaságában. A piaroáknál még 1974-ben és 1977-ben folytatott terepmunkát. Ebből a kutatásból született meg a Wahari 1978-ban, illetve a Mariweka című kötet 1987-ben.

1979-ben kezdte el a gyermekkorában megismert guaranik kutatását. Segítésükre létrehozta a „Guarani-alapítványt”. Itt figyelmét elsősorban a mongarai szertartás kötötte le, amikor is az indiánok azért táncolnak és éneklik imáikat, hogy „halál nélkül eljussanak a Gonosz Nélküli Földre, a Boldogság Szigetére.” Ez szinte lételemükké vált; ahogy azt egy idős indián megfogalmazta: „Tudod, ha nem éneklünk, meghalunk.”

1983-ban ismét köztük dolgozott, ugyanis hivatalos lett egy mongarai szertartásra – egy névadó szertartásra, ahol Boglár Lajos a guaraniktól a Mirim („Kicsi”) nevet kapta.  A guaranikról akadémiai doktori értekezésében írt csupán, összefoglaló könyv nem született róluk.

Eközben kutatásainak egy másik iránya is kezdett kibontakozni. Itt kezdett el ismerkedni a par excellence amazóniai műfajjal, a tollművészettel, melynek kutatása előtérbe került munkásságában: kiállításokat szervezett, katalógusokat adott ki. A munka során a téma nemzetközi szaktekintélyévé vált. A tollakat, díszeket funkciójuk szerint vizsgálta. Két fő csoportba osztotta őket: társadalmi, illetve mitikus-mágikus vonatkozásúakra. Hatalmas tárgyi anyagot gyűjtött a témában. 1998-ban adta ki Nekrei című, portugál, angol és német nyelven megírt összefoglalását ezirányú kutatásainak.

1991-es útja során ismerte meg egyik legkedvesebb adatközlőjét, a brazíliai származású, bölcs wayanát, Wayaman apót. Mikor 1992-ben másodszor látogatta meg kis települését, Wayaman megjegyezte: „Már másodszor jössz el hozzánk, és én még nem láttam a te faludat.”  Boglárt nem hagyták nyugodni az idős ember szavai, akinek ráadásul látása rohamosan romlott, és szeretett volna segíteni rajta. Kepes Andrással közösen 1993-ban az idős indiánt Párizsba, majd Magyarországra hozták, ahol együtt megnézték Budapestet, a Balatont, a Velencei-tavat és a Mátrát. Sor került egy ausztriai és egy németországi útra is, ahol egy múzeumban a wayana tárgyakat nézegetve, a muzeológusok legnagyobb ámulatára, Wayaman felfedezett egy édesapja által készített táncmaszkot. A nagy utazás után is kapcsolatban maradtak, Boglárt lenyűgözte Wayaman személyisége.

1998-ban három hónapra ismét Dél-Brazíliába mentek. Boglár Lajost ekkorra már az a kérdés érdekelte, mit tudnak mai leszármazottak a kolonizációról, a botokudo indiánok ellen viselt kíméletlen harcokról. Minthogy az indiánok rezervátuma nem messze található, ez lett Boglár első számú célpontja. Megismerkedett a karizmatikus botokudo-leszármazottal, Marcusszal, aki ezekkel a szavakkal lépett oda hozzá: „Én azt hiszem, Ön az az ember, aki megírja az én életrajzomat: hogy hogyan pusztították ki a családomat, az egész nemzetségemet.” A mondottak mélyen megérintették Boglárt, feljegyezte Marcus összes szavát, több órányi filmet készített. Ahogy maga írja: „Ez az utolsó – mondhatnám úgy – »szerelem«, hiszen erről beszéltem, hogy ilyen tízéves szerelmek vannak.”

Boglár Lajos antropológiája. A módszertan

A nambikuaráknál kezdett kikristályosodni Boglár munkamódszere: „Minden láthatót, hallhatót rögzíteni akartam, ezért is igen korán kezdtem fényképezni, filmezni, majd a technika jóvoltából hangfelvételeket is készíteni, nem beszélve arról, hogy tárgyakat is kívántam gyűjteni a Néprajzi Múzeum részére. Számomra egyenértékűvé vált így tárgy, fotó, hang és mozgókép.” A terepmunkára akkor nem vihetett társat, úgy érezte, ha vihetett volna, az egész kutatás sikeresebb lett volna. Az esetből tanulva ettől kezdve sehová sem ment egyedül.

Boglár Lajos 1979-ben az Ethnographiában cikket jelentetett meg, melyben igyekezett összefoglalni terepmunkái néhány tapasztalatát, tanulságát. Kezdetként rögtön leszögezte, hogy a megközelítés megfelelő módját kialakítani korántsem egyszerű. Meg kell győzni a közösséget, hogy nem vagyunk sem misszionáriusok, sem kereskedők, illetve, hogy szándékaink békések. Fontos az alkalmazkodás: tiszteletben kell tartani a meglátogatott embercsoport viselkedési normáit. Csak a legszükségesebbeket szabad magunkkal vinni, a ruházatnak nem szabad hivalkodónak lennie, étkezni és fürödni együtt kell az indiánokkal. Az ajándékozás a kapcsolatteremtés fontos része, azonban mindig tudni kell, hogy mit, mikor, kinek és mennyit szabad ajándékozni. Saját tapasztalataként Boglár megemlíti, hogy bár mindenütt örömmel vették el a felkínált „jó dolgokat”, bozótvágót, zseblámpát, előfordult, hogy az ajándékozás javak fitogtatásának tűnt. Végül a megközelítés eszközei közt nem kis szerepet kapott a tekintélyre hivatkozás: például Venezuelában a piroák közt már régóta dolgozó orvos, Dr. Baumgartner János ajánlotta be az indiánoknak, a bananali guarani főnök magnós üzenete is jelentősen megkönnyítette a Prumirim falubéli kapcsolatfelvételt, s a tekintélyes Wayaman apó barátsága is nagy segítségnek bizonyult.

A terepmunka maga nyelvészeti, pontosabban szótári adatok gyűjtésével kezdődik, a helyiek is szívesen tanítják a „tudatlan fehért.” A szótárkészítésben kezdetben Boglár Lajosnak sokat segítettek a helyi gyerekek. Muzeológiai jelentőségén túlmenően a kapcsolatteremtésnek, de a megismerésnek is fontos része a mindennapi tárgyakkal kapcsolatos kérdések feltevése, amit többnyire csere vagy vásárlás követett. Boglár Lajos a tárgygyűjtemény leírását magukra az indiánokra bízta, folyamatosan ismerhette meg ezáltal a dolgok-jelenségek osztályozását.

A megfigyelt tények, elolvasott adatok ellenőrzését, majd feldolgozását előbbre vitte egy kísérlet, mely állandóan alkalmazott munkamódszerré vált: a „bennszülött kritikája.”Például Wahari című művének kéziratait is visszavitte indiánjaihoz „lektorálásra”.

Pau brasil című könyvéből a wayana-expedíció kapcsán megtudhatjuk, hogyan is készült Boglár Lajos terepmunkáira. Két része van a felkészülésnek. Az első a szakmai: elolvasni és kijegyzetelni minden fellelhető szakirodalmat a szóban forgó területről és népeiről. A másik a technikai: a legfontosabb információk birtokában álltak neki összeállítani a felszerelést. Az antropológiai kutatás legfontosabb módszere a résztvevő megfigyelés, azaz a falu életében való jelenlét, a tevékenységek-események megfigyelése. Az asszonyok világa mindig zártabb, Boglár Lajos hasznosnak tartotta, ha nők-lányok is részt vesznek a kutatásban. Befogadásuk érdekében a lányok, akik vele dolgoztak a wayanák közt, csatlakoztak a konyhamunkát végző asszonyokhoz.

Boglár Lajos azt tartotta, hogy ezeket az embereket csak úgy érthetjük, meg, ha nemcsak adatközlőnek tekintjük őket, hanem beszélgetőpartnernek. Nagyon kifejező, ahogy megfogalmazza, amit terepmunkáiról gondol: „Amikor ott élek az indiánok között, bizony nem érdekel az antropológia. A terepen nincs elmélet, ott csak az ember van. Amikor egy indiánkunyhóban egy indiánmítoszt hallgatok, akkor ott engem jobban érdekel maga az indián. S amikor ezt itt elmondom, akkor jobban érdekel a mítosz.”

Vizuális antropológia, néprajzi filmezés

A filmezést, fotózást Boglár Lajos nagyon fontosnak tartotta, a jó, teljes terepmunka elengedhetetlen feltétele volt számára. Már mikor kisfiúként a guaraniknál járt, az útra kapott kis Boksz fényképezőgépével több képet készített. Saját bevallása szerint ezek a fotók: „bizonyosan hozzájárultak, hogy e nagyon áhított találkozás képei tűélesen belém vésődtek.” Később sokat és szívesen filmezett, a ’60-as évek elején amatőrfilm-fesztiválokon több díjat is nyert. 1958-ban barátaival amatőr filmstúdiót alapítottak, Chaplin Stúdió néven. Házi lapjuk is volt, a Montázs.

A Magyarországon forgatott filmeket elsősorban felkészülésnek tekintette a dél-amerikai terepmunkára, később persze itthon is forgatott néprajzi filmeket. 1961-ben a Néprajzi Múzeumban filmkurzust is indítottak.

Dél-amerikai terepmunkái eredményeként rengeteg filmet készített el, sokszor ő maga volt filmjei rendezője, forgatókönyvírója, operatőre is. 1962-ben készült el első dél-amerikai filmje, a Brazíliai indiánok között című, a legutolsó pedig A búvópatak felszínre tört című volt, amit 1998-ban mutatott be a Duna Televízió.


Boglár Lajos terepen. Forrás: www.blikk.hu

Muzeológusi tevékenysége

Voigt Vilmos megjegyzése szerint „Boglár a kiállíthatatlant is kiállította: az őserdőbe meztelenül induló vadásztól a Coca-Colás dobozig.” Útjai során több ezer tárgyhoz jutott hozzá csere, ajándék vagy vétel útján: a kollekció jelentős része Budapestre került, de jutott belőle Amszterdam, Drezda, Frankfurt, Freiburg, Párizs és Tervuren múzeumaiba is; gyakran ezek a múzeumok küldték őt ki, hogy – többek közt – tárgyakat gyűjtsön a számukra. Számos kiállítása közül a legfontosabb talán a Néprajzi Múzeumban Ecsedy Csabával készített, állandónak szánt etnológiai kiállítás: Az őstársadalmaktól a civilizációkig című.

Tudományszervező tevékenysége: a kulturális antropológia szak elindítása

A Kulturális Antropológia Tanszéket 1989-ben kezdték szervezni, majd 1990-1991-ben indult az első évfolyam. Döntő momentum volt a Soros Alapítvány beavatkozása a bölcsészkari reformba. 1989 végén kezdtek hozzá egy amerikai típusú kulturális antropológia program összeállításához. Boglár Lajos Borsányi Lászlóval, Sárkány Mihállyal és Prónai Csabával közösen fogalmazta meg a pályázatot, amit 1990 júliusában el is fogadtak: a kulturális antropológia így B-szakként önállósult.  Az anyagi hátteret a Soros Alapítvány és a Tempus támogatásai biztosították, majd a tanárok és a diákok közösen létrehozták a Szimbiózis alapítványt azzal a céllal, hogy a későbbiekben a támogatások mellett a tanszék önálló pénzforrással is rendelkezzék.

A megalakulást követően Boglár Lajos levelet írt a külföldön élő magyar antropológusoknak, illetve a Current Anthropology című folyóiratnak, hogy publikálja, a tanszék létrejött, mindennemű segítséget elfogadnak, könyveket, dokumentációt kérnek, bármit, amit csak adni tudnak. Többen válaszoltak, hogy szívesen jönnénk tanítani, elsőként Hollós Marida, a Brown University professzora érkezett, Fulbright-ösztöndíjjal. Mindezek mellett a Tempus-program keretében már az első évben több külföldi vendégtanár érkezett a kis tanszékre, majd négy nyugat-európai egyetem lett a tanszék partnere.

Boglár Lajos tanszékvezetőként koordinálta a feladatokat, s az alapozó képzés nagy részét ő oktatta. Azt tartotta, az oktatásban: „A legfontosabb a személyes kontaktus, a beszélgetés. És én nemcsak azt tudom, hogyan gondolkodik és mit olvas, hanem azt is, ki a férje és milyen gondjai vannak.” Tabellát vezetett diákjairól, érdeklődésükről, előmenetelükről: „milyen nyelven tud, mit olvas, hol tart most.”

1995-ben a kulturális antropológia A-szakká vált, s ugyanez évben Boglár Lajos nyugdíjba vonult, nem vezette tovább a tanszéket, az oktatásban azonban továbbra is részt vett.

Félbeszakadt feladatok

Betegsége és halála sok terve, feladata teljesítésében akadályozta meg. Tervei közt szerepelt egy wayana-indiánokról szóló monográfia, illetve szerette volna egy külön kötetben közzétenni mindazt, amit az idős Wayamantól hallott. Utolsó „szerelmeiről”, a botokudókról szóló filmet nem maradt ideje elkészíteni és a XIX-XX. századi etnocídium történetét sem tudta már megírni, ahogy tervezte. A botokudo Marcus életrajza is csupán Brazíliában, portugálul jelenhetett meg.

Filkó Veronika

További irodalom:

http://boglar-hagyatek.blogspot.hu/

Mítosz és kultúra. Két eset. (Szimbiózis) Budapest, 1996.

Pau Brasil. Budapest, 2000.

Még találkozunk! Szerk. Kovács Nóra–Prónai Csaba–Szeljak György–Vajda Zsuzsa. Budapest, 2004.

Ezt olvastad?

Az egyetemi tanulmányok kezdetén mindenkinek fontos megismerkednie az általa választott szakma alapvető fogalmaival és működésével, ami a kulcs ahhoz, hogy
Támogasson minket