Császárportrék: Claudius, a szörnyeteg?

Claudius császár uralkodása és személye felemás megítélés alá esett már a római korban is.  A császárt Kr. u. 54. október 13-án érte a halál. Utódja, a hírhedt Nero császár magasztaló gyászbeszédében az elhunyt császárt az istenek sorába emelte. Bár a rendelkezésre álló források alapján nem tudunk egyértelmű képet festeni Claudius uralkodásának korabeli megítéléséről és halálhírének fogadtatásáról, annyi azonban bizonyos, hogy az új uralkodó, Nero trónra lépésétől egy új aranykor eljövetelét várták a kortársak. Ekkor még a birodalmi arisztokrácia és a hadsereg sem sejtette, hogy a későbbiekben vissza fogják kívánni Claudius uralmát.

 

Claudius császár (Forrás: wikipedia)

Claudius Kr. e. 10-ben született a galliai Lugdunumban és felmenői között találjuk a római arisztokrácia több prominensét is. Apai ágon a sokak által nagy cselszövőként emlegetett Livia császárné volt a nagyanyja, míg anyai ágon Marcus Antonius volt az egyik őse. Apja, Drusus korán meghalt, így anyja, Antonia és nagyanyja, Livia nevelte fel. Gyermekkorát és egész életét meghatározta beazonosítatlan betegsége, amely a későbbiekben befolyásolta a császári megítélését is, és több forrás is azt állítja, hogy betegsége miatt nem kapott meg különböző tisztségeket és kiváltságokat. Gyermekkora java részét különböző nevelők mellett élte le, akik eltérő hatással voltak a későbbi császár fejlődésére. Suetonius szerint Claudius egyik nevelője egy idegen istállófelügyelő volt, akinek feladata az volt, hogy a gyermek minden hibáját kegyetlenül megtorolja. Azonban a fiatal Claudius egyáltalán nem volt tehetségtelen vagy ostoba, Augustus császár is nagy tudásúnak és remek szónoknak tartotta. Ezt  bizonyítja a Suetonius révén fennmaradt levele is, amelyben Augustus, fogadott fia és utóda, Tiberius előtt méltatta Clausiust:

 

Hogy unokád, Tiberius, miképpen nyerhette el tetszésemet, mikor beszédét mondta, kedves Liviám, azon, pusztuljak el, de ma sem győzök eléggé csodálkozni. Nem értem, hogy aki egyébként ennyire összefüggéstelenül beszél, hogyan képes szónoklatában oly összefüggően elmondani, amit mondania kell.[1]

 

Ismeretlen betegsége egyes esetekben javára volt, mivel Tiberius császár és utóda, Caligula vélt vagy valós okokból kifolyólag gyakran ritkították meg saját rokonságukat mint lehetséges trónkövetelőket. Az ókori anekdoták szerint Claudius több alkalommal is elmebetegséget színlelt, így kerülve ki a vérengző princepsek látóköréből.

Az sem kizárt, hogy trónra kerülését pont ennek köszönhette, bár a történészek álláspontja nem egyértelmű ezzel kapcsolatban. Mikor 41-ben az összeesküvő praetorianusok (császári testőrség) kivégezték Caligulát és családját, a remegő Claudiust az egyik függöny mögül rángatták elő. Ettől kezdve azonban felfelé kezdett ívelni a karrierje annak ellenére, hogy az új császár csekély vezetői tapasztalattal rendelkezett, mivel korábban fontosabb tisztséggel ritkán vagy rövid időre ruházták fel. Trónra lépése előtt csupán egyszer, 37-ben választották consullá, Caligula császárral osztozott a magistratuson. Politikai legitimitásának megteremtésére   az istenek közé soroltatta nagyanyját, Livia császárnét, emellett szüleinek gyászünnepet szavaztatott meg, hogy ezzel is hangsúlyozza kiemelkedő származását. Trónra kerülését követően nem kezdett általános tisztogatásba, noha volt, akit kivégeztetett hatalmának biztosítása érdekében. Császárként mértéktartásról tett bizonyosságot, ezzel összhangban nem fogadta el a senatus által felkínált imperator és a pater senatus címeket, továbbá a pater patriae megszólítást is csak a későbbiekben vette fel.

 

Claudius császárrá választása. Lawrence Alma-Tadema 1867-es festménye

(Forrás: wikimedia)

Claudius császárként egyáltalán nem bizonyult alkalmatlan uralkodónak. Magáévá tette Augustus államszervezési elvét, s ennek megfelelően az államigazgatást  a szakképzett libertinusokra (szabadosok, azaz felszabadított rabszolgák) építette. Erre azért volt szükség, mert az államigazgatásban a szakképzett munkaerő terén állandó hiány jelentkezett, a senatorok ugyanis nem végeztek ilyen jellegű munkát, mivel azt rangjukhoz méltatlannak tartották. Emellett a senatus sem tudott olyan szintű hatékonysággal működni már Claudius idején, mint korábban. Mindezek miatt a császár a saját szabadosait helyzte az államigazgatás főbb tisztségeibe, akik egyébként kitűnő munkát végeztek. Név szerint is ismerjük azt a három libertinust, akik Claudius segítségére voltak: Narcissus, Callistus és Pallas. Ők voltak a császár legfőbb bizalmasai, de kívülállónak számítottak a római politikai körökben, így komoly ellenszenvvel viseltetett irántuk a senatorok rendje. A római patríciusokat már a puszta gondolat is felháborította, hogy egykori rabszolgák fontos államigazgatási feladatokat végeznek. Tartottak attól, hogy ezek a szabadosok könnyen befolyásolni tudják majd a császárt, ugyanakkor ókori történetírók szerint a libertinusok teljes hűséggel viseltettek Claudius iránt. A császár igyekezett jó viszonyt ápolni a senatori renddel, hiszen a hatalomgyakorláshoz szüksége volt rájuk. Gesztusokat tett irányukban, többek között ismét az irányításuk alá helyezte Macedonia és Achaea provinciákat. Ennek ellenére – már-már a köztársaság kori dictatorok hatalmával élve – Claudius erősen centralizált rendszerben irányította a birodalmat, ugyanakkor önkényes uralma  – elődjével és utódával ellentétben – soha nem lépett át egy olyan határvonalat, amely széleskörű szervezkedésre adott volna okot személyével szemben. A princeps politikailag megerősödött, a köztársaság korából megörökölt intézmények pedig elvesztették fennhatóságuk java részét.

A gyakorlatban Claudius császár aktív szerepet játszott az állam mindennapi működtetésében. Részt vállalt többek között a bíróságok munkájában, gyakran önmaga is bíráskodott, bár ez irányú tevékenységét a történetírók többször kritikával illették, mondván, hogy nem mindig a törvényeket követve hozott ítéletet. Birodalomszerte számos építkezés kezdeményezője volt, több nagyszabású vízvezetéképítés, valamint az ostiai kikötő bővítése is a nevéhez fűződik. A kereskedelmi útvonalakat bővítette, rengeteg új utat és csatornát építtetett. Ez irányú tevékenységei szociális intézkedésekként is felfoghatók, hiszen javították Róma népének vízellátását is. Emellett új szántóföldhez próbált jutni a mocsarak lecsapolásával, de e kísérlete kudarcba fulladt.

A császár a provinciák igazgatásában is tevékeny szerepet vállalt. Galliában a térség pacifikálását és romanizálását azzal igyekezett előmozdítani, hogy római polgárjogot adott egyes lakóknak. A polgárjog adományozása során Claudius bőkezűnek bizonyult, uralkodása során birodalomszerte jelentős tömegek részesültek polgárjogban. A császár ezzel egyben a hadsereget is meg akarta erősíteni, hiszen csak az lehetett legiós, aki római polgárjoggal rendelkezett. Uralma alatt kezdődött el Mauretania és Thracia  provincia kialakítása, amelynek célja – a közigazgatási okok mellett – a birodalom védelmének megerősítése volt, de ő emelte  colonia rangra Savariát is. Ezzel a mai Szombathely római kori fejlődése kezdetét vette, s egy apró kis településből eljutott odáig, hogy a 3. századra tartományi székhellyé emelkedett. Savaria mellett számos más várost is alapított azért, hogy a leszerelt legiósokat az egykori szolgálati helyükhöz közeli pontokon tudja letelepíteni.

Claudius – elődeihez hasonlóan – igyekezett folytatni Róma terjeszkedő, hódító politikáját.  Bár 43-ban  önszántából indult Britanniába hadjáratra, a kampánnyal valójában a Senatus előtt kívánta bizonyítani hatalmát. Az időzítés megfelelő volt a támadásra, hiszen Britanniát belső ellentétek feszítették szét: a római cliensek és a rómaiak uralmát elvető kelta őslakosok küzdöttek egymással. Verica, az atrabasok vezére a kibontakozó konfliktus során a császárhoz fordult, s Claudius a nehéz helyzetbe került törzsfő segítségére sietett. 43-ban átkelt a Brit-szigetekre, és sikerült elfoglalnia a belviszályok által szabdalt Brittanniát.

A császár magánélete meglehetősen fordulatosnak bizonyult. Több házasságot kötött, de ezek rendre valamilyen formában rossz vagy tragikus véget értek.  Első felesége, Aemilia Lepida kicsapongó életet élt és gyilkosság gyanújába keveredett, ezért el kellett válniuk. Gyermekeik sorsa is szerencsétlenül alakult, Drusus nevű fiúk egy gyümölcstől megfulladt, míg kislányukat éhhalálra ítélték, mivel bebizonyosodott, hogy nem Claudiustól fogant. Második feleségétől, Aelia Paetinaától – akitől egy lánya született – szintén elvált.

 

Claudius utolsó két felesége: Messalina és Agrippina (Forrás: wikipedia)

Harmadik felesége, Valeria Messalina, sokkal érdekesebb személynek bizonyult elődeinél. Messalinával kapcsolatban több forrás is fennmaradt, az antik auctorok  jelentős része megemlékezett e „különleges asszonyról”. Többek között Suetonius és Tacitus is utalnak Messalina felettébb kicsapongó életvitelére, ugyanakkor lehetséges, hogy e híreszteléseket a császárné riválisai kezdeményezték, ami az ókori Rómában egy bevett politikai fegyver volt. Az idősebb Plinius Naturalis Historia című munkájában leírja, hogy az ifjú császárné versenyre hívta ki Róma leghíresebb kurtizánját, akit Messalina sikeresen le is győzött azzal, hogy egy nap alatt 25 vendéget fogadott. Iuvenalis, szatíraköltő, egyik művében meretrix Augustaként hivatkozik rá, vagyis olyan  császárnéként, aki üzletszerűen kéjeleg. Messalina életének e kicsapongó életmód okozta a végét is. Egyik szeretőjével, Gaius Siliussal házasságot kötöttek azzal a céllal, hogy megdöntsék Claudius császár hatalmát. Az uralkodó azonban tanácsadói révén értesült az összeesküvésről és Messalinát házasságtörés miatt kivégeztette.

Messalina császárnéi „ténykedése” során számtalan olyan orgiát szervezett a Palatinuson álló császári palotában, amelyről egész Róma tudott, a császárt leszámítva. Messalina azonban hibát követett el azáltal, hogy gátlástalanul, saját igényeinek kielégítésére használta fel hatalmát. Claudius negyedik felesége azonban merőben más volt: Agrippina Minor a római történelem egyik legálnokabb   és egyben legzseniálisabb asszonya volt. Fiatalon már két házasságon is túl volt és az idős Claudiust sem esett nehezére elcsábítania. A császár a senatus rosszallásával mit sem törődve vérfertőző kapcsolatot kezdett saját unokahúgával, ezáltal megnyílt az út az asszony előtt. Agrippina azonban teljesen más volt, mint Messalina, mindent pontosan megtervezett, ez jól kivehető Tacitus leírásából is:

 

Megváltozott ettől fogva a város, és minden egy asszonynak engedelmeskedett, aki nem pajkos játékot űzött a római államból, mint Messalina: feszes és mintegy férfias szolgaság, kifelé szigor és még gyakrabban gőg; otthon semmi szemérmetlenség, csak ha hatalmának használt. Mérhetetlen pénzvágyát azzal takarta, mintha az az uralom támaszául szolgálna.[2]

 

Célja egyértelműen saját fiának, Neronak a hatalomba juttatása volt. Először is örökbefogadtatta a fiút Claudiussal, így háttérbe szorította annak gyermekét, Britannicust – aki az ókori szerzők szerint is alkalmatlannak lett volna az uralkodásra. Ezt követően már nem volt más feladata, mint hogy félreállítsa az idős princepst. Agrippina ténykedése nyomán vélhetően megmérgezték a császárt, aki 54. október 13-án elhunyt. Utódja a trónon örökbefogadott fia, az ifjú Nero lett.

Claudius császár életművének megítélése azonban halálát követően is kurrens téma maradt az antik szerzőknél.  Az utókor sok mindent olvashat Claudiusról, ugyanakkor a vélemények többsége nem túl hízelgő az egykori császárra nézve. Három viszonylag teljes leírás maradt ránk a császárról, Suetonius és Tacitus történeti művei, valamint az ifjabb Seneca politikai pamfletje révén. Megvizsgálva ezeket a műveket, elmondhatjuk, hogy a császárt általában gyengeelméjűnek titulálták, habár a megítélése körül még így is árnyalt különbségek alakultak ki.

Suetonius, a császáréletrajzok szerzője, egy felettébb ellentmondásos leírást adott Claudiusról. Pontosan leírta a császár fogyatékosságait, aki dadogott és sánta volt. Ugyanakkor azt is megemlítette Suetonius, hogy Claudius számos dologban megmutatta tehetségét és ezáltal megbecsülést szerzett magának. Testi és szellemi hibái miatt azonban több esetben gúny tárgyává vált, még a családján belül is. Suetonius szerint édesanyja, Livilla például Claudius   trónra kerülésekor „nyíltan, mindenki füle hallatára átkozódni kezdett a római nép ily szerencsétlen, ily méltatlan sorsa miatt”.[3] Caligula császár szintén több alkalommal megalázta saját nagybátyját a tömegek előtt. A későbbi császár visszahúzódó jelleme ezzel is magyarázható – Claudius nem szeretett a nyilvánosság előtt mutatkozni, valamint mélyen bizalmatlan volt és mindenben veszélyt látott. Ez persze ahhoz vezetett, hogy egy szűk kör segítségével igyekezett megoldani a birodalom problémáit. Bizalmatlanságát az is tetézte, hogy több ízben kíséreltek meg összeesküvést szőni ellene.

Tacitus történeti művében, az Annalesben az általa hangoztattott történetírói hitvallásnak, „a harag és részrehajlás nélkül” való írásnak nem tudott teljes egészében megfelelni Claudius esetében. A császárt egy testi és lelki szörnyként festette le, aki ráadásul még zsarnokként is viselkedett és halomra öletett senatorokat és római lovagokat egyaránt. Az bizonyos, hogy Claudius 13 évnyi uralma alatt körülbelül 35 senatort és több mint 33 római lovagot végeztetett ki, de még így is túlzó Tacitus állítása, aki a továbbiakban tehetetlen uralkodónak is titulálta, akit bábként rángattak szabadosai, és számos esetben rómaiak ellen ítélt mások javára. Leírása szerint a császár részeges és hirtelen haragú, illetve negyedik feleségének rabja volt, akivel vérfertőző kapcsolatban élt.

A szerzők közül kizárólag az ifjabb Seneca volt kortársa Claudiusnak. A Játék az isteni Claudius haláláról (más néven Apocolocynthosis) című pamfletje egy olyan gúnyirat, amelyben Seneca „szerencsétlen bohócként” jellemezte az írás keletkezésekor már elhunyt császárt. Halálát is büntetésként vezette fel azért, mert csorbította Róma fényét azzal, hogy polgárjogot osztogatott birodalomszerte. Emellett egy kevésbé kecsegtető utolsó mondatot is Claudius szájába adott Seneca:

 

– Jaj nekem! Azt hiszem, összerondítottam magam. Hogy megtette-e, nem tudom; az biztos, hogy mindent összerondított.[4]

 

A halálát követően Seneca művében Claudius az istenek közé kerül, és mindenkinél be próbálja magát hízelegni. Ez Herculesen kívül senki esetében sem sikerült, ugyanis mindenki megvetette, és nem kívántak befogadni egy olyan személyt, aki még csak normálisan beszélni sem tudott és valamely barbár nép tagja volt. A mű talán legjelentősebb pontja az a jelenet, amelyben az isteni Augustus kezdi el szidalmazni saját rokonát és utódját. Augustus ugyan összehasonlítja az istenekkel Claudiust, de minden esetben negatív előjellel teszi ezt, továbbá számtalan embert felsorol, akit Claudius  „jogtalanul” kivégeztetett. Végül az istenek arra ítélik Claudiust, hogy Caligula császár rabszolgája legyen a túlvilágon.

Mindenképp érdemes megjegyezni, hogy 1934-ben jelent meg Robert Graves angol író kétkötetes életrajza Claudiusról, Én, Claudius illetve Claudius, az isten címmel. Ez a mű azonban sok esetben nélkülözi a történelmi valóságot. Claudius Graves műve szerint azonban egy briliáns elme volt, akinek a császárság csak kényszerű teherként nehezedett a vállára. Életrajzírásában Graves egyfajta „jó császárként” igyekszik bemutatni Claudiust, aki a lehető legjobban és leghasznosabban próbált segíteni Róma népének, azonban belefáradt a szélmalomharcba  a senatus és a saját családja ellen és megtörten halt meg.

 

Claudius denariusa, rajta az arcképével (Forrás: wikipedia)

Claudius életművét értékelve fel kell tennünk a kérdést: mi okozta Claudius kétes megítélését a történetíróknál? A kérdésre a választ részben a Claudiusról író szerzők részrehajlásában lelhetjük meg. Senecanak minden oka megvolt arra, hogy negatív véleményt nyilvánítson Claudiusról, hiszen a császár 41-ben  száműzte őt Korzika szigetére, mivel akkori felesége, Messalina azt terjesztette, hogy Seneca intim viszonyt ápolt Claudius egyik rokonával – érthető hát Seneca utálata, arról nem is beszélve, hogy Nero nevelőjeként propagandaeszköznek is szánhatta művét, így férkőzve be az ifjú Nero kegyeibe. A sors fintora, hogy a híres filozófus Claudius uralkodása idején úgy került vissza Rómába, hogy egy, a császárt dicsérő művet írt, később Neronál pedig kegyvesztett lett, majd öngyilkosságot követett el.

Tacitusnál szintén a személyes gyűlölet és a megvetés áll a negatív Claudius-kép hátterében. A szerző a senatori rendhez tartozott, akik a régi római értékeket hangoztatták és elvetették a császárok diktatórikus kormányzását. Claudius számos intézkedése megbotránkoztatta, mint például a szabadosok fontos tisztségekbe való helyezése, a senatorok kivégzése, illetve a római polgárjog gyakori osztogatása. Érdemes megjegyezni, hogy Tacitus nem csupán Claudiusra, hanem a többi császárra és azok hozzátartozóira is kivetíti a negatív megítélést.

A Claudiusról szóló források közül talán Suetoniusé a legtárgyilagosabb leírás. Suetonius körülbelül 122-ig császári levéltárosként szolgált Traianus és Hadrianus uralkodása alatt, így olyan elsődleges forrásokhoz juthatott hozzá, amelyek napjainkra nem maradtak fenn. Így például Suetonius láthatta még Augustus Claudiusról írt leveleit is. Suetonius művében Claudius jó és rossz tulajdonságai egyaránt leírásra kerülnek,  azt feltételezhetjük, hogy bár valóban voltak testi problémái Claudiusnak, de ennek ellenére igyekezett ellátni a feladatait, s munkáját alapvetően megfelelően végezte. Környezetének hatására azonban személyisége jelentősen megváltozott, s ezáltal lett olyan, amilyennek a források leírják. Figyelembe kell vennünk továbbá azt is, hogy míg Claudius és Nero a Iulius-Claudius dinasztia tagjaiként, alanyi jogon uralkodhattak, a Nero bukását követően trónra kerülő Flaviusok és Antoninusok egyaránt csak fegyverrel tudták megszerezni a birodalom feletti irányítást. Lehetséges, hogy Suetonius művével azt igyekezett bizonyítani, hogy a régi császárok egyáltalán nem voltak tökéletesek, s az ő hibáik is hozzájárultak a birodalom hanyatlásához, amely egyben a római arisztokrácia új családjai előtt is megnyitotta a színrelépés lehetőségét.

Annyi bizonyosan kijelenthető, hogy a leírások erősen túloznak Claudius császár állapotáról és a történelemben számos olyan esetről tudunk, amikor egy személyről az utókor szándékosan hamis képet festett le – elég csak Könyves Kálmán esetére gondolni, amely jól példázza, hogy egy fizikailag egészséges, nagy tudású emberből miként lehet egy púpos, dadogó, gonosz trónbitorlót alkotni a történetírásban. Majd kétezer év távlatából nem tudjuk teljes hitelességgel feltárni Claudius életét és korát, hiszen nem áll rendelkezésünkre kellő számú forrás. Az utóbbi száz évben az ókortudomány igyekezett ellensúlyozni a történetírók által alkotott negatív császárképet, ugyanakkor a történeti művekben és tankönyvekben napjainkig is megmaradt Claudius császárról alkotott „szörnyeteg-kép”.

 

Magdus Tamás

 

[1]                            Suetonius: Caesarok élete, Claudius, p. 4

[2]                           Tacitus: Annales XII, p. 7

[3]                           Suetonius: Caesarok élete, Claudius, p. 3

[4]                           Seneca: Játék az isteni Claudius haláláról, p. 4

 

 

Ezt olvastad?

Magyarország nemzeti ünnepének alkalmából a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum „forradalmi hangulattal” várja az érdeklődőket. A rendezvényt idén új helyszínen,
Támogasson minket