Csehek és magyarok a német trónviszályban

A 11-12. század során egyértelműen a német területek gyakorolták a legerőteljesebb hatást a nyugati kereszténységhez csak később csatlakozott közép-európai államokra. A gazdasági, kulturális és társadalmi vonatkozások mellett fontos kiemelni, hogy a Német-római Birodalom aktuális politikai kurzusa volt az a tényező, amelyet a térség uralkodói szinte mindig kénytelenek voltak figyelembe venni politikai lépéseik előtt. A 12-13. század fordulóján azonban fordult a kocka, ennek következtében a Cseh és a Magyar Királyság is beleszólhatott a birodalmi belügyekbe.

1197. szeptember 28-án elhunyt VI. Henrik (1190–1197) német-római császár Messinában, egy mindössze három éves fiút hagyva hátra örökösül. A kis Frigyest ugyan az előző évben már német királlyá választották a birodalmi fejedelmek, ám ifjú kora miatt a megváltozott helyzetben már nem kívántak kitartani e döntésük mellett, ezért új uralkodó után néztek. Jelöltből azonban több is akadt. Az elhunyt császár családját, a Hohenstauf-dinasztiát támogató fejedelmek a kezdetben még unokaöccse jogait érvényesíteni próbáló Fülöpöt, I. (Barbarossa) Frigyes (1155–1190) legfiatalabb fiát emelték trónra, míg a Stauf-ellenes párt a hírhedt Oroszlán Henrik (1142/1156–1180) szász és bajor herceg fiának, Braunschweigi Ottónak esküdött hűséget.

 

A Hohenstauf-családfa (Ábra: Rudolf Veronika)

A két rivális távoli rokonságban állt egymással, az általuk létesített szövetségek azonban jól mutatták, hogy a családi béke helyreállítása nem szerepelt a terveik között. Fülöpöt ugyan kezdetben egyházi pályára szánták, ám mivel VI. Henriknek sokáig nem született férfi utóda, 1193-ban visszatért a világi szférába és a Sváb Hercegség élére állt (ekkortól nevezték Sváb Fülöpnek). Később feleségül vette II. Izsák (1185–1195/1203–1204) bizánci császár lányát, Irént – amivel együtt járt a Bizánccal való jó viszony is –, valamint fenntartotta az apja idejéből örökül maradt jó viszonyt Franciaországgal. Braunschweigi Ottó ezzel szemben élete egy jelentős részét Angliában töltötte, és ennek megfelelően élvezte nagybátyja, Oroszlánszívű Richárd (1189–1199) támogatását, aki ezzel egy erős szövetségest kívánt szerezni a kontinensen II. Fülöp (1180–1223) francia király ellenében.

                                                     

     

Sváb Fülöp a Kölni Királykrónikában (13. sz.)                 Christian Tunica festménye IV. Ottóról (1836)

A kirobbanó trónviszályba III. Ince (1198–1216) pápa is bekapcsolódott, mivel Konstancia császárné a végrendeletében őt tette meg a kis Frigyes gyámjává, valamint ráhagyta a Szicíliai Királyságot, melynek már addig is a hűbérura volt. A pápa ennek ellenére félretette a Stauf-sarj jogcímeit, hogy ne kerülhessen sor a Birodalom és Szicília Itáliát körbekerítő egyesítésére, és 1201-ben Braunschweigi Ottó mellett foglalt állást. A bizonytalan helyzet a Birodalom minden uralkodójának alkalmat teremtett a nagypolitika megízlelésére, hiszen egy jól időzített oldalváltással vagyonra vagy akár hosszú távú hatalomra is szert lehetett tenni. Ezt a lehetőséget Přemysl Ottokár cseh herceg (1192–1193/1197–1198) használta ki a legjobban: csapatai már 1198-ban Sváb Fülöp oldalán harcoltak Würzburg alatt, aminek jutalma az oly régóta áhított királyi cím lett. Mainzban maga Fülöp helyezte Ottokár fejére a koronát, aki így Csehország harmadik koronás uralkodójává vált.

A frissen felkent Ottokár ezt követően a Magyar Királysággal fennálló baráti viszonyt kívánta szorosabbra fonni. Eltaszította feleségét, Adélt, a meißeni őrgróf testvérét, majd 1199-ben feleségül vette Imre (1196–1204) magyar király nála majdnem 20 évvel fiatalabb testvérét, Árpád-házi Konstanciát. A pápának küldött indoklás szerint a házasság felbontásának oka a túl közeli rokonság volt, ám ez igencsak kétséges, hiszen már 10 éve házasok voltak és több gyermekük – köztük egy fiuk –  is született. Valószínűbb, hogy a cseh király egy rangban is hozzá illő hölgyet kívánt a feleségévé tenni, valamint hogy a Magyar Királyság szövetségét hasznosabbnak ítélte a továbbiakban a Meißeni Őrgrófságénál.

 

Ottokár és Árpád-házi Konstancia 

Hermann türingiai tartománygróf zsoltáros könyvében (1211–1213)

A frigyet a III. Ince sokáig nem volt hajlandó elismerni, a válást kimondó prágai püspök ellen még vizsgálatot is indított, ráadásul Adél bátyja, Dietrich (1198–1210) meißeni őrgróf is intrikálni kezdett a cseh király ellen Sváb Fülöpnél, sőt átmenetileg az Osztrák Hercegséggel is megromlott a viszony. A házasság legfontosabb következménye mindazonáltal Imre aktív bevonódása volt a Birodalom belügyeibe.

A magyar királyt az Aragóniai Konstanciával kötött házassága a pápai táborhoz kötötte, ezért – valamint III. Ince vonakodása és Dietrich áskálódásai miatt – Ottokár unokatestvérével, I. Hermann türingiai tartománygróffal átállt IV. Ottó táborába. 1203-ban személyesen vezetett hadat Sváb Fülöp ellen, akit egészen Erfurtig üldözött. A cseh király seregében ekkor ott tartózkodtak Imre kontingensei is, a Lübecki Arnold által a „legromlottabb emberi nemnek” nevezett kunokból és besenyőkből álló segédcsapatok.[1] A magyar király sem most, sem később nem vett részt személyesen a birodalmi belharcokban, emögött egyrészt belpolitikai okok álltak, másrészt az, hogy a Magyar Királyság csak közvetetten volt érdekelt ezekben az összetűzésekben, hiszen – ellentétben a Cseh Királysággal – nem volt a Birodalom tagja.

Az 1203-as hadjárat valódi győztese a jó taktikusnak bizonyult cseh király volt, Fülöp menekülése után sor került immáron második koronázására Merseburgban. A IV. Ottó jelenlétében lezajlott aktust a pápai legátus, Guidó palestrinai püspök végezte, így ezúttal a pápai elismerés sem váratott magára. A koronát nyert Ottokár azonban nem dőlhetett hátra: a következő évben a Sváb Fülöp által ostrom alá vett Weissenseehez kellett sietnie a szorult helyzetbe került Hermann kérésére. A már betegeskedő Imre ezúttal is sógora parancsnoksága alatt küldte csatába embereit. A cseh sereg közeledtének hírére Fülöp felfüggesztette az ostromot és nyílt csatára készült, ám Ottokár, szembesülve a Stauf-sereg nem legyűrhető túlerejével, az éjszaka leple alatt elmenekült. És bár szigorúan véve veretlen maradt a csatatéren, megaláztatása teljes volt.

E kellemetlen élményhez társult legfőbb szövetségesének, Imrének a halála. Mint ismeretes, a gyermek III. László (1204–1205) rövid regnálását követően II. András (1205–1235) trónra lépése mélyreható irányváltást eredményezett mind a magyar bel-, mind a külpolitika terén. András már hercegként az Imrével ellentétes táborhoz, Sváb Fülöphöz és követőihez csatlakozott a Meráni Gertrúddal kötött házassága révén, ami most könnyen veszélybe sodorhatta volna az eddig oly szívélyes cseh-magyar viszonyt, ám sógora újabb pártváltása miatt erre végül nem került sor. A cseh király természetesen nem csak Imre halála miatt váltott tábort; IV. Ottó wasserbergi vereségén (1206) felbuzdulva a közvélemény egy jelentős része Sváb Fülöp győzedelmeskedését vizionálta már, továbbá Meißeni Dietrich újabb ármánykodása – rávette Sváb Fülöpöt, hogy Ottokár unokatestvérének a fiát, Teobaldot ismerje el cseh királynak – is ebbe az irányba terelte.

 

A Přemysl-családfa (Ábra: Rudolf Veronika)

A békének azonban nagy ára volt: a 7000 márkás kárpótláson felül Ottokárnak vissza kellett fogadnia eltaszított feleségét, Adélt, ami érthető módon felettébb rosszul érintette az Árpád-házat. Konstancia mindazonáltal 1205-ben egy fiúnak, a későbbi I. Vencelnek adott életet, ami újabb fordulatot eredményezett. Adélnak ismét mennie kellett, Sváb Fülöp pedig – jó érzékkel – ejtette Dietrichet és Vencelnek ígérte fiatalabb lánya kezét.

Az újfent egy oldalon álló és az örökös megszületésével egymáshoz még közelebb kerülő magyar és cseh királyok természetesen részt kívántak venni Sváb Fülöp IV. Ottó és Waldemar (1202–1241) dán király ellen 1208-ban meghirdetett hadjáratában. A szövetségesek követték a korábbi sémát: Ottokár személyesen vezette hadseregét a gyülekezés helyszínére Bambergbe, seregének soraiban pedig jelen voltak a magyarok segédnépei. A hadjárat megindítása előtt Sváb Fülöp még részt vett az unokahúga, Burgundi Beatrix és Meráni Ottó esküvőjén, majd a ceremónia után visszavonult a püspöki palotába pihenni, ahol VIII. Wittelsbach Ottó (1189–1209) rajnai palotagróf egy megszegett ígéret miatt bosszúból leszúrta.

 

VIII. Wittelsbach Ottó leszúrja Sváb Fülöpöt.

A Szász Világkrónika miniatúrája (14. század első harmada)

Az addig példátlan királygyilkosság komoly következményekkel járt. A feltételezett tettestársakat, Ekbert bambergi püspököt és Henrik isztriai őrgrófot IV. Ottó birodalmi átokkal sújtotta, ami miatt menekülni kényszerültek. Mint ismeretes, nővérük, Gertrúd és II. András fogadták be őket, a magyar király pedig a későbbiekben is minden tőle telhetőt megtett a rehabilitációjuk érdekében. A bambergi királygyilkosság legfontosabb következménye minden kétséget kizáróan a trónviszály lezárulása volt: ellenjelölt hiányában Sváb Fülöp korábbi támogatói átálltak az elhunyt rivális idősebbik lányát, Beatrixot feleségül vevő IV. Ottóhoz. A változások szele természetesen a cseh és a magyar királyt sem kerülte el. 1209-ben I. Ottokár és II. András is elküldte követeit Altenburga, ahol Lübecki Arnold szavaival élve „sok tárgyalás után elszánták magukat és megerősítették a békét” az új császárral.[2]

A történtek ellenére sem Ottokár, sem II. András nem tartott fenn szorosabb kapcsolatot IV. Ottóval, így amikor utóbbi addigi patrónusa, III. Ince ellen fordult, majd hadat vezetett Szicíliába a lassan felcseperedő Frigyessel való leszámolás céljából, a cseh király egy percig sem habozott, és csatlakozott a császárellenes összeesküvőkhöz. A pápa 1210-ban kiátkozta IV. Ottót, a következő évben pedig elérte, hogy a Birodalom fontosabb fejedelmei – köztük Ottokár – német királlyá válasszák Frigyest. A vesztét érző IV. Ottó ugyan megpróbált kilábalni egyre romló helyzetéből és az Ottokár első házasságából származó fiának, Ulászlónak juttatta hűbérül a Cseh Királyságot, ám e tette hatástalan maradt, mivel II. Frigyes (1212–1250) a Szicíliai Aranybullában Ottokárnak és utódainak biztosította a cseh területek feletti az örökös királyságot.

                                                             

     

Frigyes                                                                             A Szicíliai Aranybulla

                      Frigyes: De arte venandi cum avibus (1258–1266) (1212)

A források hallgatnak róla, hogy II. András mikor csatlakozott II. Frigyes táborához, ám az általános közhangulat és az erőviszonyok változása, valamint Ottokár állásfoglalása nyilván nem kerülte el a figyelmét, ahogyan az sem, hogy az új király az elhunyt Imre özvegyét, Aragóniai Konstanciát vette feleségül. A magyar király követei mindenesetre jelen voltak Frigyes koronázásán, valamint igen valószínű, hogy 1213-ban Tamás ispán vezetésével egy kisebb magyar kontingens is harcolt IV. Ottó ellen Szászországban.[3]

A II. Frigyes és IV. Ottó közötti belháborúnak végül az angol-francia ellenségeskedésben is fordulatot hozó Bouvines-i csata vetett véget 1214. július 27-én, melyből Frigyes és szövetségese, II. Fülöp francia király került ki győztesen. Ottó ekkor visszavonult családi birtokaira Braunschweigba, ahol 1218-ban elhunyt.

 

Fülöp és IV. Ottó a Bouvines-i csatában

a Grandes Chroniques de France-ban

A fentiek tükrében nem túlzás az a megállapítás, hogy a német trónviszály legnagyobb nyertese nem az abból győztesen kikerülő II. Frigyes, hanem I. Ottokár cseh király volt. A 16 évnyi háborúskodás során Ottokár ötször választott, illetve váltott oldalt, szinte minden jelentősebb hadműveletből kivette a részét és a Birodalom legbefolyásosabb fejedelmévé vált. Minden császáraspiránstól kicsikarta a királyi koronát a maga számára, a Szicíliai Aranybullával pedig az örökösei részére is sikerült biztosítania azt. Mindeközben gyümölcsöző szövetségi viszonyt tartott fenn a Magyar Királysággal, melyet az Árpád-házi Konstanciával kötött házassága indított el. E kapcsolat következtében vált lehetségessé a cseh és a magyar fél együttmozgása a trónviszály idején és ez alapozta meg a Babenberg-örökségért kirobbant harcig fennálló harmonikus kapcsolatot a két szomszéd között.

 

Rudolf Veronika

[1] Arnoldus Lubecensis: Cronica Slavorum. In: MGH SS XXI. 215.

[2] Arnoldus Lubecensis: Cronica Slavorum. In: MGH SS XXI. 246. o.

[3] ÁÚO XI. 230.

Ezt olvastad?

Az utókor által a „Harcias” melléknévvel illetett Babenberg Frigyes osztrák és stájer herceg (1230–1246) uralkodását több, nemcsak regionális, de nemzetközi
Támogasson minket