A csendes amerikai és az el nem köteleződés illúziója
Graham Greene klasszikus, a francia indokínai háború idején játszódó, A csendes amerikai címet viselő regénye több filmes feldolgozást is megért. Vajon Phillip Noyce 2002-es alkotása mit mesél a történészeknek a korszakról – és mennyire képes hűen visszaadni a könyv világát?
Franciaország Vietnamban lezajlott gyarmati konfliktusa – vagyis az első indokínai háború (1946–1954) – nem tartozik a legnépszerűbb filmes témák közé. Az 1950-es, 1960-as évek zömében francia, hazafias háborús kalandfilmjeit leszámítva alig néhány jelentősebb, a témára, illetve korszakra fókuszáló alkotást láthattunk eddig a mozivásznon. Közülük kiemelendő a veterán katona és haditudósító Pierre Schoendoerffer Điện Biên Phủ (1992) című háborús eposza, amely a címben megnevezett ütközetre koncentrál, és igen hitelesen adja vissza az eseményeket, nem kis részben a rendező személyes emlékeinek köszönhetően, mivel ő maga is megjárta a csata poklát. (Később egy rendkívül megrázó riport/dokumentumfilmet is készített az amerikai-vietnami háborúról Le section Anderson (Az Anderson szakasz) címmel, amely 1968-ban kiérdemelte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-t.) Érdemes még megemlíteni a szintén Oscar-nyertes Indokína (Indochine, 1992, rendezte Régis Wargnier) és a vietnami Áo lụa Hà Đông (A fehér selyemruha, 2006, r. Luu Huynh) filmeket, amelyek ugyan nem kifejezetten a fegyveres konfliktusra összpontosítanak, ám – a jelen cikkben bemutatott alkotáshoz hasonlóan – többé-kevésbé hiteles képet festenek a gyarmati Indokína hétköznapjairól és nyomasztó politikai légköréről.
A csendes amerikai plakátja (Forrás: miramax.com)
Amikor szóba kerül A csendes amerikai, az ember három műre asszociálhat: Graham Greene, a 20. század egyik legjelentősebb angol írójának regényére; illetve arra a két filmalkotásra, melyeket a könyv ihletett. Itt az „ihletett” szóra kell helyeznünk a hangsúlyt, hiszen egyik film sem adja vissza igazán hűen a regény mondanivalóját, habár el kell ismerni, hogy cikkünk tárgya, Phillip Noyce 2002-es rendezése közelebb áll Greene víziójához, mint az 1958-as első feldolgozás (r. Joseph Mankiewicz), amely jelentősen átírta a regény cselekményét, az amerikai közönség igényeihez igazítva, kommunistaellenes kiáltványként interpretálva a történetet. Ez bizonyos mértékben érthető az Egyesült Államok 1950-es évekbeli politikájának és mentalitásának ismeretében, azonban a hurráoptimista amerikai propaganda sem tudta megmenteni ezt a gyengébb filmalkotást. Ebben az írásban tehát az újabb film bemutatására vállalkozunk, összevetve azt az eredeti regénnyel, hogy választ kapjunk a kérdésre: mennyire lehet történeti szempontból hiteles egy szépirodalmi mű és filmes adaptációja – illetve, érdemes-e egyáltalán ebből a szempontból vizsgálnunk A csendes amerikait?
Az alapul szolgáló regény borítója (Forrás: wikipedia.org)
A második kérdésre könnyebb választ adnunk: érdemes, de bizonyos fenntartásokkal, már a forráskritika hagyományos eszközein túl. Graham Greene könyve előszavában – a Vietnamban élő barátainak szóló ajánlásban – így nyilatkozik: „(…) láthatjátok, hogy egyébként keveset vettem át a valóságból… Még a történelmi eseményeket is átcsoportosítottam. … Ilyen apró változtatások miatt nincs lelkifurdalásom. Regényt írtam, nem történelmet.” (Szőllősy Klára fordítása, ahogy az összes többi is.) Már ebből is egyértelműen kiderül, hogy nem dokumentumregényt tartunk a kezünkben, ám ettől még nagyon is kordokumentum – ez utóbbira pedig erősen rájátszik a majdnem fél évszázaddal később forgatott film. Greene figyelemreméltó „terepmunkát” végzett: 1951–54 között háborús tudósítóként dolgozott Saigonban (ma Ho Shi Minh-város), írásait a Times és a Figaro is közölte; így tehát mondhatjuk, hogy rendelkezett némi helyismerettel, és volt bizonyos rálátása a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatokra – mindez a regényben is tetten érhető. Habár szereplői szinte mindannyian kitaláltak, a környezet, amelyben elhelyezte, és a politikai–ideológiai–társadalmi–gazdasági kulissza, amely előtt mozgatja őket, jórészt valóságos. Ez a hitelesen megrajzolt háttér teszi számunkra különösen érdekessé a regényt és a filmet: a szerző (önmagáról mintázott) újságíró, tudósító főhősének szenvtelen cinizmusát pajzsként használva, a kívülálló elfogulatlanságával mesél a polgárháborúba süllyedő országról. Azonban a történet bizonyos pontjain egyértelműen kitűnik, hogy ő maga mit gondol a helyzetről, és hogy egy ilyen kényes szituációban mennyi realitása is lehet az elfogulatlanságnak meg a függetlenségnek. Ehhez még érdemes hozzátenni, hogy bár a regény 1955-ben jelent meg, még mai szemmel nézve is meglepő, Greene milyen tisztán látta az USA vietnami beavatkozásának természetét és lehetséges kimenetelét…
A cselekmény egy szerelmi háromszög körül bonyolódik, amelyhez csupán érintőlegesen kapcsolódik a politikai intrika, illetve (különösen a regényben) egy krimi történetszál. 1952-ben járunk, a háború javában dúl, elsősorban az ország északi részén, Hanoi városától nyugatra, a Vörös-folyó térségében. Nem csupán a franciák és a Viet Minh (a Ho Shi Minh vezette kommunisták) küzdelme ez: részt vesz még benne tucatnyi különböző hadúr, politikai párt, vallási közösség (Cao Đài, Hòa Hảo stb.) és paramilitáris szervezet (mint például a hírhedt, bűnözőkből szerveződött Bình Xuyên.) A regény erénye, hogy meg is nevezi a fontosabbakat, és igyekszik hitelesen bemutatni, kicsodák–micsodák, és pontosan mit akarnak. A filmben erre már csak idő hiányában sem volt lehetőség, ám így az ott prezentált politikai paletta meglehetősen szegényesre sikerült: azt sugallja, mintha Indokínában az 1950-es évek elején csupán a franciák, a kommunisták és a „nemzeti erők” küzdöttek volna egymással az ország irányításáért. Holott a nemzeti erők első egységfrontja is csak a békekötés után, 1955-ben jött létre: korábban ezek a szervezetek nemcsak egymással, de időnként – frakciókra szakadozva – önmagukkal is hadban álltak.
Történetünk főhőse Thomas Fowler (Michael Caine erős, Oscarra jelölt alakításában), angol újságíró és haditudósító. Középkorú, kiábrándult, cinikus ám valahogy mégsem ellenszenves: egyre kilátástalanabb, magányos küzdelme, hogy hitelesen tudósíthasson a háborúról, tiszteletet ébreszt. A szerző láthatóan örömét lelte a karakterben (nem meglepő, hiszen sok szempontból önmagáról mintázta), ahogy Caine is a figura életre keltésében, aki így a regényben és a filmben egyaránt szórakoztató és szerethető minden gyarlóságával és esendőségével egyetemben. Fowler vietnami szeretője a hangsúlyosan „elszegényedett, de jó családból származó” saigoni lány, Phuong (Thi Hai Yen Do). A háromszög utolsó csúcsa Alden Pyle (Brendan Fraser), az ifjú, idealista amerikai, a „Gazdasági Misszió” lelkes tagja, aki némi akadémikus műveltséggel, ám tapasztalatok nélkül érkezett Délkelet-Ázsiába, „azért, hogy segítsen.” Pyle, a csendes amerikai („egy nagyon csendes amerikai”, ahogy Vigot felügyelő, a saigoni francia rendőrség tisztje fogalmaz) már halott történetünk kezdetén, ám a nyomozás szála nem túlságosan fontos – a filmben szinte alig kerül elő. Akkor végül is miről szól a regény, illetve a film? A szerelemről? Válaszunk újfent nem: Phuong karaktere bántóan kétdimenziós, sokkal inkább a „távol-keleti szerető” sztereotípiájának archetípusa, mint hús-vér személy. Visszatérő motívum, hogy nehéz vele a kommunikáció, mivel angolul egyáltalán nem tud, és franciául is csak a konyhanyelv szintjén – filozófiai vagy politikai kérdések megvitatására alkalmatlan. Tegyük hozzá, hogy Phuong esetében azért tetten érhető a könyv és film között eltelt fél évszázad: ha emancipációról nem is beszélhetünk, Phillip Noyce próbálta kicsit emberibb színben feltüntetni ezt az amúgy szándékosan egyszerű, ám valamiképpen mégis titokzatos karaktert.
Fowler és Pyle konfliktusa viszi előre a cselekményt; ugyanakkor ez inkább egyfajta mentális szembenállás, különböző személyiségük, neveltetésük, tapasztalataik (életkoruk!) és politikai, ideológiai nézeteik következtében – és sosem nyílt küzdelem. Két ember tragédiája, akik minden különbözőségük dacára kedvelik egymást (Pyle egyenesen tiszteli Fowlert.) A Phuongért folytatott vetélkedésük eltörpül amellett az egyre szélesedő szakadék mellett, ami elválasztja a cinikus, időnként önző, ám empatikus és humánus Fowlert a naiv, de céltudatos, végtelenül eltökélt és a „jó ügy érdekében” bármire képes Pyle-tól. Szerelmi konfliktusuk gyakorlatilag le is zárul a történet tragikus csúcspontja, a Place Garnier-en végrehajtott bombamerénylet idejére – amely esemény azután Pyle sorsát is megpecsételi. Egyes kortárs amerikai kritikusai azzal illeték a regényt, hogy a kommunizmust igyekszik dicsőíteni a kapitalizmussal szemben; ám ilyesmit nyomokban sem találunk. A Viet Minh rémtettei éppúgy előkerülnek, ahogy a Cao Đài és „Thé tábornok” népirtással felérő atrocitása Phát Diêmben. Ez a történet mindenekelőtt háborúellenes: „Gyűlölöm a háborút!” – kommentálja nem egy alkalommal főhősünk a szörnyűségeket, és komolyan is gondolja. Ezért igyekszik kívülálló maradni, és tudósítani mindarról, amit fontosnak ítél: felhívni a figyelmet a borzalmakra. Azt, hogy a franciák veresége elkerülhetetlen, már a kortársak is sejtettek (1955-re pedig már a tegnap híre lett); ám a Pyle által oly nagyra becsült „harmadik erő”, egy (névleg) független, nemzeti csoportosulás, amelyet nem a gyarmattartó nagyhatalmak, hanem a demokratikus Amerikai Egyesült Államok támogat, még igencsak népszerű koncepciónak számított a nyugati világban. Graham Greene azonban testközelből szemlélhette, milyenek – és mi mindenre képesek – a vietnami nacionalisták, és első kézből származó információk alapján ítélkezhetett könyvében a fiktív York Harding nevével fémjelzett ideológiáról.
Végül a nagy számú civil áldozattal járó robbantás fordítja Fowlert Pyle ellen: „Hány halott ezredes szentesíti egy gyermek vagy egy triksahajtó halálát, ha nemzeti–demokratikus frontot építünk?” – teszi fel a kérdést Fowler a Pyle szerint félresikerült merénylet után (mivel a célpont egy katonai díszszemle lett volna) – utóbbi pedig döbbenten téblábol és sopánkodik a borzalmak láttán. A film még lesújtóbb képet fest Pyleról: vietnamiul osztogatja a parancsokat (állítólag nem is ismeri a nyelvet!), és ahelyett, hogy a túlélőkön segítene, inkább azon ügyködik, hogy a sajtó megfelelően dokumentálja a történteket. „Thé tábornok”, vagyis Trình Minh Thế létező személy volt, és Greene tudósítói szemfülességét dicséri, hogy egyrészt valóban ő állt az 1951–53 között zajló saigoni bombamerénylet-sorozat mögött, másrészt valóban igyekeztek a kommunistákat kikiáltani bűnbaknak a támadások miatt. Az azonban vitatott, hogy 1954 előtt kapott-e bármilyen amerikai segítséget.
Ilyen előzmények, ekkora érzelmi sokk után nem meglepő, hogy Fowler kénytelen feladni addigi kívülálló attitűdjét: Pyle sorsát nem a szerelmi viszály vagy az ideológiai ellentét pecsételi meg, hanem Fowler embersége. A történtek után joggal véli úgy, hogy Pyle veszélyt jelent mindenkire, és „ártatlanságában” – amely ebben a történetben nem feltétlenül pozitív jelző – nem is képes megérteni, hogy amit csinál, az rossz; hogy minden emberi élet érték, és tetteivel olyanokat is veszélybe sodor, akiknek semmi közük a háborúhoz. Fowler szemében Pyle az, aki kiterjeszti a harcokat a civil lakosságra, és akit ezért meg kell állítani, mielőtt ténykedése még több áldozatot követel. „(…) előbb vagy utóbb állást kell foglalni. Ha az ember ember akar maradni.” – adja a Viet Minh-ügynök Heng (a filmben Hinh [Tzi Ma], Fowler asszisztense) szájába Greene a regény kulcsmondatát, leszámolva az érzelmi elhatárolódás, távolságtartás kényelmes ám hamis illúziójával.
Kicsoda valójában Alden Pyle? Egy kérdés, amire sem a könyvben, sem a filmben nem kapunk választ. Fowler felveti, hogy az OSS (Office of Strategic Services), az amerikai titkosszolgálat ügynöke. A könyv óvatosabb: mikor Fowler Pyle főnöke felől érdeklődik, Mr. Heng úgy válaszol, „Az a benyomásom, hogy Mr. Pyle többé-kevésbé a maga gazdája.” A filmbeli Hinh azonban továbbmegy: ő az OSS-felvetésre annyit mondd, „Úgy tudom, az új neve CIA.” Lehetséges, hogy 1955-ben még nem lett volna bölcs dolog a CIA-t nyíltan meggyanúsítani azzal, hogy terroristákat támogat… és vélhetően az sem véletlen, hogy az amúgy nagyon tájékozott Greene az OSS nevét említi, és nem a CIA-t – holott utóbbi szervezet 1947-ben alapult, így nemhogy 1955-ben, de már 1952-ben sem hatott újdonságként a névváltoztatás. Mindazonáltal az ilyen látszólag jelentéktelen apróságok is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a már bemutatásra kész film premierjét 2001. szeptember 11-e után egy évvel elhalasztották…
Elképzelhető, hogy Alden Pyle – akárcsak a többi karakter, leszámítva az erősen Greene-alteregó Fowlert – valóban teljes mértékben a képzelet szüleménye; ahogy a szerző maga is bizonygatja a barátainak írott ajánlásban. Annyi azonban bizonyos, hogy az amerikai kormány, a Pentagon és a hírszerzés ügynökei aktívan tevékenykedtek ebben az időben, hogy gátolják kommunizmus előretörését a délkelet-ázsiai térségben (lásd dominóelmélet). Egyesek szerint Pyle ihletője Edward Lansdale hírszerzőtiszt volt, a valódi Thế tábornok CIA-s összekötője. Ám ő csak 1954-ben érkezett az országba, amikorra a regény jórészt elkészült, Greene pedig elhagyta Vietnamot – legalábbis Lansdale hivatalos életrajza szerint.
Érdemes még néhány szót szólnunk a film látványvilágáról. Mind a helyszínválasztás (többnyire eredeti helyszíneken forgattak), mind a kellékek, viseletek elsőrendűek: még a korabeli Indokína szakértői is elégedetten dőlhetnek hátra az eredmény láttán, semmi nem gátolja a beleélést. Christopher Doyle hol fakó, hol sárgás fényben úszó felvételei pedig az archív tudósítások hangulatát kölcsönzik a műnek.
Végezetül próbáljunk meg választ adni a korábban feltett első kérdésünkre, vagyis, hogy mennyire lehet történeti szempontból hiteles egy szépirodalmi mű és annak filmes adaptációja? Nos, A csendes amerikai behatóbb ismeretében most már kijelenthetjük, hogy bár valóban nem történelmi regény, illetve film, amelyekről beszélünk; azonban az erős atmoszférateremtésnek, a valósághűen megrajzolt kulisszáknak és annak a hatalmas háttértudásnak köszönhetően, amellyel Graham Greene – és később Phillip Noyce is – rendelkezett, sikerült egy (többé-kevésbé) fiktív történet köré történelmi szempontból hiteles, történeti tényekkel alátámasztható világot teremteni, amely kétségkívül igényt tarthat a történész figyelmére, és kedvet csinálhat a korszak és a témakör további kutatásához is. A csendes amerikai 1955-ös publikálása óta maga is primer forrássá vált, és véleményem szerint Graham Greene kutatóin túl azok is haszonnal forgathatják, akik az 1950-es évek Vietnamjáról szeretnének többet megtudni.
Réfi Oszkó Dániel
Ezt olvastad?
További cikkek
Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film
Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az ún. népi demokrácia éveinek (1945–1948) és egy embertípusnak, a kisvállalkozó […]
Most vagy soha! – Alkotói szabadság vs. történelmi hitelesség
Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos a filmet helyén kezelni. Mindenki a saját szemszögéből vizsgálja az alkotást, jelen […]
Tom Hanks repülő cirkusza – A levegő urairól történészszemmel
2024. január 26-án mutatták be az Apple TV+ felületén a Levegő urai (Masters of the Air) című minisorozat első epizódját. A kilenc részes háborús dráma utolsó epizódjának premierjét március 15-re […]
Előző cikk
Heti Ajánló 2018/49.
Az év utolsó hónapja is változatos tudományos rendezvényekkel indul. Gazdag kínálatunkban ezúttal is helyet kapott több konferencia, kiállításmegnyitó, könyvbemutató, vitaest, sörest és a Hadtörténelmi Délutánok következő programja is. December 4., […]