,,Derék vitézek, de nincsenek még idomítva.” – Az utolsó nemesi felkelés

2018. június 12-én, a Történész Sörest tavaszi évadának utolsó előadásán Medgyesy-Schmikli Norbert (PPKE BTK) művelődéstörténész, egyetemi docens több szempontból is rendkívüli előadására került sor a budapesti Klisé Bárban. Az előadó az 1809. évi napóleoni hadsereg magyarországi jelenlétét és a nemesi felkelés történetét, hétköznapjait, hadmozdulatait ismertette a közönséggel, mindezt interaktív, rendhagyó előadói elemekkel gazdagítva. Medgyesy-Schmikli Norbert beszélgetőpartnere Szuromi Kristóf (PPKE BTK) történész, egyetemi oktató volt.

A napóleoni háborúk fő hadszíntere Európa volt, de érintette a világ számos pontját, Észak-Afrika és Ázsia egyes területeit is beleértve. Érthető, ha Magyarország sem volt ez alól kivétel. A hosszú évszázadokra visszanyúló nemesi felkelés intézményét a magyar országgyűlés (1808) ismét életre hívta, mikor a francia csapatok bevonultak a Dunántúl északi részére, s az ország az ütközetek helyszínévé vált.

Az est Szuromi Kristóf felvezetőjével kezdődött, majd átadta a szót az előadónak. Medgyesy-Schmikli Norbert „Majd elfeledtem győri vitézségtek” – Emlékezés az elátkozott (?) 1809-es nemesi felkelésre címmel tartotta előadását. A hallgatóság többek között választ kaphatott arra, hogy milyen hadiesemények történtek 1809-ben az Észak-Dunántúlon, miért tartózkodott Bonaparte Napóleon serege a Magyar Királyság területén, miért Győrnél került sor a döntő csatára, milyen érdemeket mutathatott fel a magyar nemesség, miért nem álltak a magyar hadak Napóleon oldalára, mikor „függetlenséget” ígért, volt-e a hadra kelt seregnek indulója, illetve valóban egy elátkozott nemesi felkelésről volt szó, mely a Habsburg Monarchia vereségéért felelt a francia császárral szemben?

A győri csata (Kép forrása: Wikipedia)

Az előadó felhívta a figyelmünket arra, hogy történelmünk több eseményéhez sajnos mindmáig torzítások és hamis közhiedelmek fűződnek. Ezek közé tartozik az 1809. évi magyar nemesi felkelés (insurrectio) és a június 14-én Győrtől délre, Kismegyernél lezajlott, Petőfi Sándor által „győri futásként” emlegetett csata megítélése is. Bevezetőjében felvázolta, hogy a nemesi felkelés vagy más néven inszurrekció Magyarországnak a középkorra visszavezethető hagyományokkal rendelkező intézménye volt. Alapja, hogy a magyar nemes elsősorban katona, aki lovon, valamint gyalogosan köteles hadba vonulni és vérével adózni, ha az országot külső (fegyveres) támadás fenyegeti. A történelmünk utolsó nemesi hadba vonulására került sor Bonaparte Napóleon francia császár (1804–1814/1815) hadai ellen. Az 1808. évi országgyűlés megszavazta az inszurrekciót, melyet Habsburg József főherceg, Magyarország akkori nádora szervezett meg és vezetett 1809 márciusa és 1810 januárja között. Kellett ezt tennie annak ellenére, hogy a Napóleonnal való háborút a bécsi udvar, elsősorban Habsburg Károly főherceg és köre kezdeményezte, József nádor mindvégig ellenezte.

Medgyesy S. Norbert kitért arra a tényre, hogy Napóleon május 15-én, Schönbrunnban kiadott egy nyilatkozatot, melyben felajánlotta a magyaroknak, hogy Rákos mezején gyülekezzenek és válasszanak maguknak olyan új királyt, aki nem a Habsburg-házból származott. A magyar nemesség ezt az ajánlatot, ma már érthető módon – a korábbi keserű lengyel példa (1807) és a spanyol inszurrekció (1808) brutális leverése példáján és saját hagyományai védelmében – visszautasította.

A hallgatóság belső szemei előtt egy hatalmas nemesi megmozdulás képei rajzolódhattak ki az előadó elmondása nyomán: az egész országra kiterjedő (generalis) felkelés során minden vármegye felállította lovas- és gyalogos ezredeit, továbbá a verbunkos zenét játszó, lelkesen buzdító zenekarát. A nemesi felkeléshez csatlakoztak a jászok, a kunok, a hajdúk és a székelyek is. A nemesség otthonaiból több száz éves kardokkal, puskákkal, buzogányokkal, fokosokkal és karikás ostorokkal indult el, hogy eleget tegyen hazafias kötelességének, és a Rába mentén megállítsa az országba 1809. május 29-én betört franciákat. A magyar nemesek közül ekkor összesen 38.628-an fogtak fegyvert.

Medgyesy-Schmikli Norberttől megtudhattuk, hogy a megmozdulások hatására buzdító költemények is születtek: Kisfaludy Sándor író, a Zala vármegyei inszurgens lovasság főparancsnoka, József nádor szárnysegédje megírta A lelkes magyar leány című színdarabját (a piliscsabai Boldog Özséb Színtársulat 2009-ben felújította) és Hazafiúi szózat a magyar nemességhez című iratát, valamint Druschetzky György zeneszerzővel együtt a „felülés” indulóját. Csermák Antal György zeneszerző megkomponálta Az intézett veszedelem, avagy a Haza szeretete című program-vonósnégyesét.

A hadmozdulatokkal kapcsolatban a közönség nyomtatott térképeken követhette nyomon az eseményeket. A francia seregek néhány nap alatt megszállták Moson, Sopron, Vas, Zala vármegye területét, továbbá Veszprém és Győr vármegye nagy részét, majd nagyjából a Rába vonalánál foglaltak állást. Az első jelentősebb összecsapásokra június 3–4-én a Győrtől nyugatra lévő Öttevény környékén került sor, ahol a magyar hadak Mosonmagyaróvárig verték vissza a francia csapatokat. A következő összecsapások a Marcal-mentén, június 9–10-én, a Vas, Zala és Veszprém vármegyék határán lévő Karakó, Kamond, Tüskevár és Jánosháza falvakban, a Dabrókai Betyárcsárda környékén zajlottak. A pesti, veszprémi és Fejér megyei nemesi felkelő ezredek először itt szálltak szembe a francia erőkkel, melynek eredménye az lett, hogy a IX. osztrák-magyar (császári-királyi) hadtest érintetlenül vonulhatott tovább Pápa és Győr irányába. Június 11-én az Alvinczy-gyalogság és az Andrássy-dandár Pápánál állta útját a francia előrenyomulásnak.

Eduard Kaiser: A győri csata, 1809 (Kép forrása: mek.oszk.hu)

Az előadó kiemelte, hogy a döntő ütközet Győrtől délre, Kismegyernél zajlott le 1809. június 14-én. Az osztrák-magyar haderő a Nádorváros–Szabadhegy–Kismegyer mocsaras vonalon (Nagy-L. István hadtörténész legújabb kutatásai szerint) összesen 21.900 sorcsapat és Landwehr, mintegy 13.400 inszurgens katonával és 32 ágyúval álltak szemben a francia sereggel, mely a Gyirmót–Ménfőcsanak–Győrújbarát dombjain 53.865 katonával és 144 ágyúval vonult fel. A francia túlerő egyértelmű volt, különösen a nehéztüzérség területén. Nehezítette a védelmet, hogy a franciák dombokon, a császári-irályi és a velük a csata előestéjén egyesített inszurgens csapatok mélyebb és mocsaras területen, rossz terepen foglaltak állást. Az első francia rohamot a császári-királyi és inszurgens csapatok visszaverték, ám az összecsapás egy pontján az inszurgens lovasság százszámra fulladt a megáradt Pándzsa-patakba. Az ún. Mecséry-lovasság egy részének sikerült a tervezett hadmozdulat, de lovaik a nem ismert zajban a szintén kiöntött Viczay-ároknál megtorpantak és megvadultak. A Mecséry-lovashadosztály menekülni kezdett, de a derékhad tovább küzdött. A főparancsnok, János főherceg 17 óra tájban egységes visszavonulót fújatott Komárom felé. A parancsra néhány nemesi alakulatnál valóságos futás kezdődött, amely több ezer embert (magyar és osztrák reguláris katonát is) magával ragadott. Hittaller tizedes zászlótartó (hogy megmentse) letépte az inszurgens magyar zászlót a rúdjáról, de a francia katonák rárohantak és elvették tőle a golyó tépte lobogót. Ezzel ért véget a küzdelem.

Mint az Medgyesy-Schmikli Norbert elmondásából kiderült, a csatatéren több mint tízezer ember holtteste maradt, a nemesi felkelők közül pedig közel kilencszázan haltak hősi halált. A vereség okaként az osztrák hadvezetés hibáit (rossz terepválasztás, haditerv és élelem-utánpótlás hiánya) jelölte meg az előadó, továbbá a nemesi felkelők elégtelen fegyverzetét és kiképzetlenségét. A császári vezérkar teljesen a nemesi felkelőkre hárította a felelősséget a vereségért; innen származik a mindmáig élő hamis köztudat.

Az előadó szerint az ütközetben az inszurgensek egy rég elfeledett harcmodort alkalmaztak: a könnyűlovas és gyalogos vitézi taktikát, amit még a török végvári időkből és a Rákóczi-szabadságharcból örököltek. Európa ezt a taktikát már évszázadok óta nem ismerte és 1809 óta sem alkalmazta soha többé. Érdekes, és megható jelenetekről kaphattunk ismereteket az előadásból: Medgyesy-Schmikli Norbert kiemelte az egyes vármegyék harcosainak összetartását, bajtársi ragaszkodását, és az egymás családtagja iránti szolidáris védelmet. Sokan az életükkel védték azokat, akikről tudni lehetett, hogy otthon várja őket a családjuk. Érdekességként emelte ki, hogy így menekülhetett meg Jókai Mór édesapja, ásvai Jókay József (1781–1837) is, akit egy inszurgens társának az önfeláldozása mentett meg.

A győri csata – hadrend a korabeli térképen (Kép forrása: mek.oszk.hu)

Amint azt a hallgatóság megtudhatta, a csata utáni éjszakán regénybe illő hőstettek történtek: báró Meskó József vezérőrnagy inszurgensei az ütközet idején az abdai, a győrszigeti, újvárosi és a pinnyédi sáncoknál állomásoztak. Meskó bravúros kitörést hajtott végre: a franciák hátában közel 1300 lovassal és 4000 gyalogossal érintetlenül elindult nyugat felé, és Vág falunál átkelt a Rábán, hogy egyesülhessen az előrenyomuló VIII. (Chasteler) császári-királyi hadtesttel. Erre Marcaliban sor is került június 22-én. Az egyéb hőstetteket is végrehajtó Olgyay Boldizsár századoskapitány más útvonalon, de szintén sikeresen tört ki a francia gyűrűből.

A kitörés tervét a kismegyeri csata estéjén a 18 éves gróf Széchenyi István huszárhadnagy vitte csónakon, a Mosoni-Dunán és az Öreg-Dunán át, francia parti őrség szeme láttára és lövéseinek süvítésében. Kalandos akciója után az ifjú Széchenyi másnap reggelre megérkezett Komáromba, és átadta Meskó üzenetét József nádornak.

Meskó katonái Jánosháza–Keszthely–Marcali–Szárszó–Siófok–Lepsény irányában délről megkerülték a Balatont, és Székesfehérvár–Csákvár–Tata felé szinte hiánytalanul megérkeztek a nádor által kijelölt összpontosítási körzetbe: Komárom várába. A franciák 10 napos ostrommal bevették Győrt, a magyar és osztrák csapatok Komáromban várták a további parancsokat.

Az előadásban elhangzott, hogy a znaimi (Znojmo, Csehország) fegyverszüneti megállapodás a Rába vonaláig engedélyezte a francia megszállást. Augusztusban újabb tárgyalások kezdődtek az osztrákok és a franciák között. Napóleon egy éjszakát (1809. augusztus 31-én este) Győrött töltött a Bezerédj-palotában, amely a mai Király utca 4. szám alatt található. Az őszi tárgyalásokat a Schönbrunnban 1809. október 14-én aláírt béke zárta le. Ennek értelmében a francia csapatok kivonultak Magyarországról. Legutoljára Kőszeget hagyták el november 30-án. A békefeltételek szerint a győri vár nagy részét viszont le kellett rombolni.

Az előadó tréfásan, Caffarelli francia hadügyminisztert idézte az inszurgens életformáról és nemesekről: „Derék vitézek, de nincsenek még idomítva.” Utalva arra, hogy gyakran sok alkoholt fogyasztó és mulatozó nemesek a felvonulás alatt milyen szokatlanul viselkedtek, ám ennek ellenére, és hogy korszerűtlen haderőt képviseltek, bátran szálltak harcba a modern francia csapatokkal. Az 1809. évi események tovább éltek a költészetben és az irodalomban is. A verbunkos zene és részben a magyar inszurgens figurája ihlette Kodály Zoltán Háry Jánosát, illetve Vas Gereben Nagy idők, nagy emberek című művének néhány fejezetét (1856). Jókai Mór pedig – saját levéltári kutatásait is felhasználva! – a Névtelen vár című regényét szentelte az inszurrekció emlékének.

Az est folyamán az 1809-es nemesi felkelés történeti emlékezetéről, az ezzel kapcsolatos kutatási eredményekről, illetve korabeli adomákról hallhatunk, és mindemellett egy-két inszurgens nóta és induló is felcsendült. Medgyesy-Schmikli Norbert átfogó, közérthető, színes előadásban ismertette meg a közönséggel a napóleoni seregekkel harcoló magyar nemesi felkelés történetét. Az előadó végig kapcsolatot tartott a közönséggel; a múlt átélését segítette, hogy az inszurrekció dalait, indulóit az előadást követően együtt énekelhették vele a résztvevők.

Balogh Ádám

Ezt olvastad?

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative
Támogasson minket