„Dictatores malleo” avagy „Hogyan kezeld autokratád?” – Ismertetés

Jelige: „Népszerűen mérsékelt jelölt kerestetik!”

Nem tudunk elmenni amellett, hogy ne emlékezzünk meg a kötet ajánlói közül arról a Francis Fukuyamáról, akinek a történelem végéről alkotott 1989-es – már akkor is sokak által bírált – optimista elméletét jelen soraival kérdőjelezi meg. A „Győztünk!” felkiáltást immár a megdöbbent elcsendesedés váltotta fel…

Kép forrása: Kossuth Kiadó

A bevezetőben az alkotópáros, Steven Levitsky és Daniel Ziblatt azon megilletődésének ad hangot, hogy azok a jelenségek, melyekről az egyetemen oktattak, immár alakot öltöttek a világ „legdemokratikusabb” államában, az Egyesült Államokban is. Igyekeznek tudásukat felhasználva történelmi és jelenkori analógiákon keresztül axiómákat alkotni, egy szempontrendszert felállítva elősegítni a modernkori demokráciákat fenyegető személyek beazonosítását, így segítve elő meggyengítésüket.

Ezután Juan Linz munkásságának alkalmazásával megállapítanak négy fő indikátort az autoriter politikusok felismeréséhez:

  • viszonya demokratikus elvek tiszteletben tartása kapcsán, szóban és tettben is;
  • viszonya az ellentábor tiszteletben tartása, legitimálása kapcsán;
  • viszonya az erőszakos fellépés alkalmazásának jogához;
  • viszonya a médiával, politikai cenzúra alkalmazásának kérdésében.

A szerzők olvasatában:

aki a négy közül akár csak egyen fennakad, aggodalomra ad okot.” (32. oldal)

A demokratikusnak tekinthető állam világi szentháromságon alapszik: egyrészt a választópolgárok demokratikus keretekkel szemben felállított elvárásain; másrészt a hagyományos pártelitek szélsőséges eszmékkel kapcsolatos mértékletességén; végül az első kettőt átitató demokratikus „láthatatlan” keretrendszeren.

Az első pillér kapcsán kutatóink megállapítják, hogy a demokrácia „könnyűnek találtatott”. A választópolgárok demokratikus érzülete és a demokrácia (vélt) „egészségi” állapota egymáshoz viszonyítva néhány esetben eltérést mutathat. Egyes országokban a diktatórikus tendenciák ellenére a lakosság többsége demokratikus államként tekint hazájára.

A második a hagyományos pártelitek mérsékelten centrális politikája azaz, hogy mennyire fogadják be, főképp teszik jelöltté gyakran a közéletben ismertté vált vagy katonaviselt, de politikai előélettel alig vagy nem is rendelkező, a széles rétegeknek sokat ígérő „homo novusokat”. Ezt a pártok „kapuőrző” feladataként nevesítik. Pontosan ezt a szerepet nem töltötték be sokszor a centrista pártok szemellenzős rövidlátásuk miatt. Ahogy a hagyományos pártharcokban edződött Franz von Papen egykor kijelentette Hitlerről:

„Két hónapon belül olyan szűk sarokba szorítjuk őt, hogy visítani fog.” (24. oldal – Richard Evans nyomán)

A 20. században jellemzően még erőszakos hatalomátvétel tett pontot a demokráciák végére. A század végi, 21. század eleji autoriter példák új vonása, hogy azok leplezik magukat, és létük manapság a szavazófülkékben kezdődik.”(13. oldal)

Miért? A vizsgált országok politikai-gazdasági-társadalmi (ritkán természeti vagy egyéb okból kihirdetett szükségállapot) nehézségekkel küzdenek. A nehézségek türelmetlenséget, majd radikalizmust szülnek, és a demokratikus keretek, alkuk hosszadalmas akadályokat állítanak a gyors reformok útjába. A centrumpártok támogatása által legitimált „szélrebeszélők” vezető pozícióban ígéreteiket beváltásán túl, a hagyományos liberális demokratikus szabályok lebontásába is belefogtak.

Alapvonásaik közé tartozik a politikai ellentábor nem ellenfélként, hanem ellenségként történő kezelése. A politikai közbeszéd durvulására – tekintet nélkül kormány és ellenzéki oldalon is – sajnos számos példa akad, az Államokban is. Ellenzéküket – az idők szavát meghallva – már változó eszközökkel szalámizzák fel a lefizetéstől a börtönbüntetésig bezárólag.Az eredményesség érdekében a bíróságokat – akár létszámukat felemelve – bennfenteseikkel töltik fel, így változtatva meg a végrehajtó szervek demokratikus működését. (89. oldal) A kritikus médiafelületeket felvásárolják, politikailag semleges műsorok szolgáltatására váltanak. A gazdasági-művészeti élet meghatározó szereplőinek sorsa szintén vagy a behódolás, vagy a periféria, esetenként az emigráció. Végül az újabb választási győzelmeket a választási törvények és körzetek igény szerinti átalakításával teremtik meg.

Az eddig leírtakat olvasva felvetődhet az olvasóban: Az Egyesült Államok vajon kivételt képez? A válasz meglepetésünkre az, hogy nem. Sőt! A politikai pártok kialakulásától kezdve jelen van vitakultúrájukban: Lincoln rendeleteiben; a déli államok kormányzatának fejadóhoz és írni tudáshoz kötött cenzusában; egészen odáig, hogy a két párt politikai kiegyezésének alapja a 19. század utolsó harmadában:

a faji kizárás és az egypárti uralom megszilárdítása [volt] a déli államokban” (138. oldal)

A harmadik „szentség” sem segít: Az USA alkotmánya, demokratikus kerete tágas kiskapukat nyithat az autokrata felfogású vezető számára. Az USA intézményei széleskörű jogosítványokat adnak képviselőik kezébe: az elnöknek törvény szerint joga bevádolni, lecserélni a bíróságok tagjait, a szenátoroknak korlátlan obstrukcióra, a szenátusnak a kormánytagok kinevezésének megakadályozására, a kongresszusnak az elnökkel szembeni vádemelésre volna lehetősége.

S mégis e „szentség” kialakult hétköznapi gyakorlata, a „gentleman’s agreement” íratlan elvei alapján a fentebb említett gyakorlatokra alig akadt példa, s ahol e „láthatatlan kéz” hiányzott (lásd latin-amerikai államok), ott nem működött az Államok alkotmányára hajazó alaptörvény, csak halott betű maradt. Más megfogalmazásban, a hatalmat gyakorlók „intézményi önmérsékletet” gyakoroltak, féltek átlépni a törvényi szabályzókon. Ilyen szokásjog alapú önkorlátozásra példa a Washingtontól eredő kétperiódusos elnöki ciklus intézmény.

George Washington beiktatása. Kép forrása: Mountvernon.org

Ezt támogatta második „szentség” korlátozó intézkedései. A 20. század elejétől számos demagóg politikust, „outsidert” tart számon az USA politikatörténete. Velük „szemben” az Elektori Kollégium játszotta a villámhárító szerepet. Idővel azonban kiderült, hogy az atyák nem számoltak politikai pártok kialakulásával, és azzal, hogy ezután az elektorok nem tiszteletreméltó civilekből, hanem a pártok delegáltjai közül fognak kikerülni, nem civil kapuőrök, hanem politikai ajtónállók lesznek. A szűrés a „füstös szobákban” folytatott háttéralkuk során valósult meg, a populista jelölteket kiszórták. A „szervezeti” – a kötet ezt a kifejezést a pártok befolyásos, vezető tagjaira alkalmazza (52. oldal) – emberek lettek ambivalens módon a mérsékelt demokrácia őrei.

A jelölési rendszert csak a ’70-es években reformálták meg, kötelezővé téve az előválasztásokat, ahol a delegátusok államuk választóival szemben tartoznak felelősséggel. Ezt később a „kapuőr” pártok újfent módosították, hogy a delegáltak közé un. „szuperdelegáltak” ülhessenek. Azóta napjainkig esetenként folytatódott az „árnyékháború” a pártok között: a politikai ellenféllel szembeni, szélsőségesektől átvett durva és militáns hangnem alkalmazása; az elnöki rendeletekkel szembeni obstrukciók; az adott elnök kompetenciájának, hazaszeretetének, még állampolgárságának (!) megkérdőjelezése is; pénzügyi visszaélésekkel kapcsolatos vizsgálatok. Mindez a pártok mentén töredezett médiák éljenző és besározó kereszttüzében. Ennek következtében az elnökök mind többször csak rendeletekkel tudtak élni, ami újabb és újabb ellenállást váltott ki.

Az USA karizmatikus politikusai: Henry Ford, Joseph McCarthy, Huey Long, Coughlin atya.

Az erodálódás, a politikai frontvonalak leszűrődve leképeződtek a társadalomban is. Manapság a demokrata és republikánus szimpatizánsok java nem örülne, ha rokonságba kerülne egy ellentétes pártállású család tagjával. A pártok kezdeti támogató körének társadalmi pluralitása is a múlté, nincsenek átjárások, valaki vagy liberális vagy konzervatív platformon áll. Hasonló megosztást mutat a faji-vallási alapú felmérés, a nem fehér és kevésbé vallásos lakosság döntően demokrata párti irányultságú, szemben a döntően fehér és evangéliumi keresztény bázisú republikánusokkal. A jelenlegi demográfiai folyamatok a demokrata tábornak kedveznek, így a veszélyeztetettség érzete is csak megerősíti a republikánusok radikalizálódását.

Az elnökjelöltek kapcsán 2015-ig – bár szaporodtak a „kívülálló” jelöltek– ezért, illetve a nagy anyagi és emberi erőforrások hiánya miatt nem érkezhetett igazi kihívó az autokrácia oldaláról a mérsékeltek felé. 2015-ben a „kívülállók” minden attribútumával rendelkező Donald Trump indulásával már anyagi erőforráshiányról nem eshetett szó, a kapuőröktől az általa is támogatott vagy fenntartott média vette át a szerepet. Trump „celebritása” vált meghatározóvá, a forma a tartalom terhére. Republikánus ellenfelei „kimerültek”, majd lassan szállingózva támogatásukról biztosították, és – főleg a párt vezető korifeusai – hallgatásba burkolóztak a Clintont támogató egységfront kialakításának felvetődésekor.

Az USA jelenleg is aktív politikusai: Pat Robertson, Steve Forbes, Pat Buchanan. Képek forrása: Wikipédia

A megállapított indikátorok alapján Trump mind a 4 feltételt – több-kevesebb pontját – teljesítve bukott el a teszten: Clintont választási csalással vádolta, bűnözőnek titulálva bűnügyi vizsgálattal fenyegette, és erőszakos fellépésre buzdított. Megválasztása óta sem változtatott bevált gyakorlatán. Családtagjait nevezte ki tanácsadóivá, háborúba indult a kritikus médiafelületek ellen, rágalmazási perekkel fenyegetőzött. A demokratikus kereteken ki-be jár; az őt ellenőrző vizsgáló szervek tagjaira farkast kiált; a fontos hatalmi ágat képviselő intézmények tagjaitól lojalitást vár, elnöki kegyelmet ad jogi egyeztetés nélkül. Eltöröltette az obstrukciót a Legfelsőbb Bíróság tagjainak jelölésénél, ami precedens lehet a későbbiekben, a választási feltételek körülményeinek szigorítását szeretné elérni a kisebbségek kárára. Megnyilatkozásainak kétkulacsossága a választókat elbizonytalanítja az ország valós állapotát illetően, és rontja le a közbeszéden túl a közbizalmat, teszi elfogadottá a skandallumot.

Mit hoz a jövő? Mi várható Trump-tól a későbbiekben? A tényezők és a környezet összejátszásán múlik, a Republikánus Párton, az „agreementhez” kapcsolódó érzékenységükön. Az elnök megbuktatása csak extrém esetben képzelhető el, az anyagi-ideológiai csődhöz vezetne. Egy válság megerősítheti, szükségállapotban az elnök legitim teljhatalmat gyakorol. Kérdés, milyen eredménnyel, ha az illető néhány hónapos kormányzati tapasztalattal rendelkezik. (Ezt az utóbbi mondatot azért törölném, mert a kötet írásakor valóban néhány hónap volt, de most már több év. Mit gondolsz?)

Külpolitikailag a világ demokráciáinak belső állapota összességében ingadozó, számuk a 2000-res évek óta stagnál. Rosszabbodhat a helyzet, ha az Egyesült Államokra, mint eszményképre tekintenek, és az elkerülendő minta ragadós lehet.

Ha Trump gyorsan megbukna, a visszarendeződés javíthatna eme helyzeten, a felbátorodott közhangulat jelentős reformoknak is zöld utat mutatna. Ha jelenlegi politikáját folytatná, a demokratikus játékszabályok kijátszásával bebetonozná és megerősítené választási bázisát, ami súlyos társadalmi konfliktusokhoz vezethet. A legelgondolkodtatóbb az, hogy Trump csak egy szimptóma, amit sokkal nehezebb megoldani, az a két párt választói között húzódó mély társadalmi-faji-vallási törésvonal. Levitsky és Ziblatt szerint a megoldás az lenne, ha a két párt ismét a „…kölcsönös tolerancia és az intézményi önmérséklet normáira.” támaszkodna. (230. oldal)

A demokratikus normarendszer „láthatatlan keze” lenne ismét útmutató a politikai vitákban, döntéshelyzetekben. Egy „olajág” koalíció kialakítása lenne a cél olyan társadalmi csoportok között, akikben az a közös, hogy többé-kevésbé sérti őket Trump autokraticizmusa. A frontárkot átlépve átmenni a másik táborhoz beszélgetni, lehetőség szerint a kérdésekben széleskörűen konzultálni, egységre jutni.

A pártoknak felül kell vizsgálniuk gazdasági holdudvaruk, médiafelületeik hatását is, vajon mennyire erőltetik rá befolyásukat az általuk dotált politikusokra? Ezen felül a Republikánus Pártnak le kell számolnia félelmével, és önmagát megújítva szélesebb szavazóbázist kialakításába kell fognia, akárcsak a Demokrata Pártnak, hogy visszanyerje a fehér szavazók bizalmát. A szociális és egészségügyi kétpárti reformok segíthetnék a társadalmi egyenlőtlenségből fakadó ellentétek enyhülését, a hangulatjavulás újfent közeledésnek kedvezne.

Szerzőink szerint összegezve, az a legfontosabb, hogy az egyén és közösségek egyenlőségébe vetett hitet naponta megvalljuk nemcsak szóban, hanem tettekben is, és az az elköteleződés legyen a láthatatlan mérce, amit Elwyn Brooks White-tól idéznek:

A demokrácia az…a gondolat, amelyről még senki sem bizonyította be, hogy tévedés lenne,…” (249. oldal)

Mészáros István

A kötet adatai: Steven Levitsky – Daniel Ziblatt: A demokráciák halála. Budapest, Kossuth Kiadó, 2018. 304 oldal.

Ezt olvastad?

A Kossuth Klub előadóterme 2018. október 6-án pedagógusokkal, egyetemi hallgatókkal és középiskolás diákokkal telt meg, mivel a Történelemtanárok Egylete (TTE)