Divat, egyén, társadalom

A most megjelent Divat, Egyén, Társadalom című tanulmánykötet az ELTE BTK-n megrendezett Divattörténeti Tudományos Konferencián elhangzott előadásokból készült cikkeket gyűjti össze. A téma széles körű tudományos feldolgozása régóta váratott magára, így a könyv hiánypótlónak tekinthető. Az érdekes írások egyben igen fontos kérdéseket vetnek fel és járnak körül a divatról és annak történetéről, ember vagy közösség és öltözködés viszonyáról.

A kötet bemutatója az ELTE Múzeum körúti campusán a Gólyavár Pázmány termében lesz 2017. március 8-án 17:30-kor.

Ez a könyv számos, Magyarországon jelenleg divattörténettel foglalkozó kutató eredményeit foglalja magában. Mint ilyen, önmagában is újszerű, hiszen hasonló tudományos, a magyar elméleti szakemberek munkáit tartalmazó tanulmánykötet eddig nem jelent meg. Épp ezért került az elejére, bevezető tanulmányként F. Dózsa Katalin: A viselettörténet története című cikke, mely azokat az indítékokat tekinti át, amelyeknek köszönhetően az érdeklődés a régebbi korok divatjai felé fordult, és amelyek hatására a divat történetének tudományos feldolgozása elkezdődött és részben megtörtént. Ilyenek voltak a 18-19. század nagy eszmei és művészeti áramlatai – a klasszicizmus, a romantika és a historizmus -, a műgyűjtés, vagy a színházi jelmezek korhű voltának igénye. F. Dózsa Katalin bemutatja és értékeli ennek a folyamatnak a legfontosabb állomásait: a nemzetközi és hazai szakirodalom eddig megjelent jelentős átfogó műveit, múzeumi kiállításait, azok katalógusait, valamint a divat elméletét, működési mechanizmusát elemző munkákat is.

Antalóczy Tímea és Pörczi Zsuzsanna szerzőpáros tanulmánya a pszichoanalízist, mint a vágyat középpontba állító módszert állítja párhuzamba a divattal, hiszen az öltözködést is a tetszés, a szépség iránti vágy mozgatja. Azt a fogalomkészletet – „divat-szótárat” – elemzi nemzetközi példákat is segítségül hívva, mellyel az ember az öltözködéshez viszonyul, és keresi a választ arra a kérdésre is, hogy a szépségről alkotott fogalom tekintetében mi az örök, és mennyi a különböző korok szelleme.

Hermann Veronika tanulmánya két, a kortárs társadalomtudományok szempontjából releváns szubkulturális identitásmodellen, a hipszter és a punk történetileg módosuló kategóriáin keresztül próbálja meg igazolni azt a tézist, mely szerint a különféle szubkultúrák nemcsak magukban hordozzák a mainstream tömegkultúra esszenciális jellegzetességeit, de ráadásul annak ellenére termelnek újra bizonyos kulturális (és társadalmi) különbségeket, hogy éppen ezek felforgatására jöttek létre.

Vér Eszter Virág történész és Borovi Dániel művészettörténész tanulmánya egyaránt a magyarok által különösen kedvelt Erzsébet császár- és királynénak, Ferenc József hitvesének megjelenésével foglalkozik. Előbbi Erzsébet 1857-es és 1866-os magyarországi látogatásai kapcsán elemzi, hogy milyen specifikumok jellemezték öltözködéskultúráját illetve vásárlási szokásait itteni tartózkodásai idején, valamint hogy hogyan jelent meg és milyen célt szolgált nyilvános szereplései alkalmával viselt magyaros öltözéke. Utóbbi cikk pedig az 1867-es koronázás kapcsán, és az azt követő évtizedekben készült közismert portréi alapján vet fel egy rendkívül fontos kérdést: azt, hogy mennyiben tekinthető a viselettörténet szempontjából forrásértékűnek egy-egy ilyen ábrázolás. Rávilágít arra, hogy a ruhák bizonyos esetekben más (korábbi) divat szerintiek, így egyrészt a képek datálása pontosítható és elkészítésük folyamata rekonstruálható általuk; másrészt nyomon követhető, hogy az egyes alkotók mikor készítették művüket korábbi ábrázolások (fotó vagy festmény) alapján. Utóbbi esetben azt is vizsgálja, hogy mennyiben dolgozták át vagy egészítették ki fantáziájuk segítségével a képeken látható öltözéket – többnyire azzal az indokkal, hogy az aktuális divatnak megfelelővé módosítsák őket. Volt példa arra is – mint a királyné halála után készült Benczúr Gyula festmények esetében –, mikor eredeti, de korábbi ruhát kapott meg a művész tanulmányozásra. A képek készítésének dátuma tehát minden esetben csupán megfelelő kritikával tekinthető forrásnak a divat szempontjából.


Erzsébet királyné koronázási öltözékében (Forrás: EKM)

A 19. század második felének férfidivatjához, és a férfiszabóság történetéhez jelent új adalékot Lukács Anikó tanulmánya. A 16. századtól kezdve a magyarországi öltözködés sajátos vonala volt a csak itt jellemző, ám mind formájában, mind jelentőségében folyamatosan változó magyaros viselet, melyet külön céhbe tömörült szabók készítettek. Egyikük, Jámbor Endre 1858-ban szabászati szaklappal jelentkezett. Férfidivat-közlönyének elemzése azzal a tanulsággal szolgál, hogy szabómester-szemszögből nézve az üzleti siker és a nemzeti divat terjedése szorosan összefonódott egymással, a kettő egyáltalán nem zárta ki egymást.


Az Árpád tavaszi öltönyt az 5. és 6. alak viseli. Férfidivat-közlöny, 1860. tavasz 
(Forrás: Lukács Anikó doktori disszertáció)

Kollár Csilla a Magyar Nemzeti Múzeum textilgyűjteményében őrzött számos, a híres porcelángyáros Zsolnay családtól bekerült tárgy közül választott egy fénykép-párt tanulmánya tárgyául. A képek a család két fiatal tagját ábrázolják itáliai és német reneszánsz ihletésű jelmezekben, amikben azok az 1882. február 11-én Budapesten, a Párizsban élő híres magyar festőművész, Munkácsy Mihály hazatérése alkalmából rendezett jelmezbálon vettek részt. A historizáló ruhákat a gyár tervezőműhelyében dolgozó Klein Ármin álmodta meg a családtagok számára, melyek később több, a gyárnak készült dekoráció-terven és elkészült tárgyon is visszaköszöntek.

A századforduló női öltözködésének egyik legnagyobb kérdését, a fűzőviselet káros hatásait dolgozza fel cikkében Szentesi Réka. Felvonultatja mind a testet károsító és korlátozó fűző elhagyása mellett érvelőket – orvosokat, feministákat -, mind azokat a szempontokat, melyek a divatos hölgyeket motiválták viselésében. Tárgyalja azt is, hogy a fűzővel torzított női test miért számított státuszszimbólumnak, és hogy a darázsderék mennyiben járult hozzá a nők vonzó megjelenéséhez, ezáltal házassági esélyeik növeléséhez.

A technikai fejlődésnek köszönhetően az egyik legnehezebb textiltechnikát, a csipkekészítést is sikerült gépesíteni, aminek köszönhetően a 19. század második fele és a 20. század eleje között a női ruhákat elárasztották a változatos csipkedíszítések, amiket különösen a szecesszió divatja kedvelt. Épp ekkor, mintegy ellenpontként elevenítették fel a míves kézi technikákat, és alapítottak Magyarországon (is) csipkekészítő műhelyeket: a körmöcbányai, a ma is világhírű halasi, a Szontagh nővérek által készített csetneki, valamint a Hunnia és balatonendrédi csipkék történetét, és dekoratív ruhadíszként való felhasználásuk módjait mutatja be Erdei T. Lilla tanulmánya.


Ír csipke 1910-ből, Szontágh Erzsébet és Szontágh Aranka munkái
(Forrás: Csetnek)

A női divatszabóság a 19. század közepétől a Worth által kialakított haute couture rendszer szerint működött. Európa szabómesterei Párizsba jártak az újdonságokért, így más országokban a tervezés sokáig háttérbe szorult. A két világháború közötti időszakot vizsgálja Szatmári Judit Anna tanulmánya abból a szempontból, hogy a pesti női szabók többek voltak-e iparos mesternél – ahova a korszak jogalkotása sorolta őket -, munkájukat mennyiben és hogyan szőtte át a művészet és az üzleti szellem. A tanulmány bemutatja azt is, hogy szakmai érdekképviseleti szerveik ezek fejlesztése érdekében mi mindent tettek: párizsi utazásokat, szakmai divatbemutatókat, továbbképzéseket rendeztek, hogy csiszolják a női szabómesterek ízlését, divat iránti fogékonyságát.

Fülemile Ágnes tanulmánya egy magyar származású divattervező és textilművész, Kárász Mariska egy 1927 táján, New Yorkban készített kétrészes, a magyar szűr motívumaival párhuzamot mutató mintával díszített kosztümjét elemzi. Ennek kapcsán vet fel kérdéseket: többek közt a művész (és nővére) munkásságának jelentőségéről, valamint arról, hogy mitől jellegzetesen 1920-as évekbeli, és jellegzetesen amerikai tárgy ez a ruha. Felvázolja azt a komplex környezetet, melynek hatására a magyar cifraszűr újraértelmezése emblematikus törekvésévé vált az idegenbe szakadt Kárász Mariskának már egy jó évtizeddel a magyarországi magyaros ruhamozgalmat megelőzően.

A második világháborút követő évtizedek magyar divatának történetével két tanulmány foglalkozik. Közülük Valuch Tiboré azt mutatja be, miként befolyásolta a divatváltozásokat az öltözködési szokások átalakulása, és hogyan hatott minderre a fogyasztás szerepének fokozatos megváltozása. Nyomon követi, hogy a társadalmi átalakulásokkal együtt járó kultúraváltások, értékváltozások az öltözködés és a divat terén miként jelenítették meg az egyes korszakok társadalmi mentalitását, annak sajátosságait. A szocializmus időszakát ezen szempontok figyelembevételével négy nagyobb korszakra bontja, amiken belül elemzi azokat az átfogó társadalmi folyamatokat, melyeknek tükre volt az akkori öltözködés. Simonovics Ildikó a hatvanas évek fiatal generációjának emblematikus ruhadarabja, a miniszoknya magyarországi megjelenését dolgozza fel. Bemutatja és elemzi a fiatalok merész öltözködésére vonatkozó hivatalos pártállami álláspontot, mely a „szocialista jóízlés” nevében elutasított minden látványos divathóbortot, és leginkább Chanel időtlen kosztümjét propagálta, mint praktikus, és a dolgozó nőnek alkalmas öltözéket. A cikk nyomon követi ugyanakkor a fiatalok körében ténylegesen megjelenő ruhadarabokat, és azokat a megismerési és beszerzési forrásokat is, ahonnan a merész divatkövetők hozzájuthattak az információkhoz és a legújabb darabokhoz.


Az 1960-as évek divatja (Forrás: Fortepan)

A kötetben a tanulmányokon és a hozzájuk tartozó illusztrációkon kívül Csipes Antal iparművész gyűjteményének darabjai: a 19-20. század különböző időszakaiban készült különleges záródású, változatos anyagokból és technikákkal készült táskák jelennek meg.

Szatmári Judit Anna

 

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket