Domonkosok a Margitszigeten – visszatérési kísérlet a második világháború árnyékában

A Margitsziget manapság a kikapcsolódás, a szórakozás és az elmélyülés helyszíne, számos sporteseménynek ad otthont. A legtöbbeknek a névadó szentnek egykor otthont adó kolostor romjai jutnak eszébe róla. A közvélemény előtt talán kevésbé ismertek a részletek Margit itteni életéről, az pedig még kevésbé, hogy a 20. század közepén a török időkben elmenekült domonkos apácák majdnem visszatértek a szigetre. Jelen írás a domonkosok és a Margitsziget kapcsolatát mutatja be, külön kitérve egy kevésbé ismert, 20. századi epizódjára.

A Boldogasszony domonkos templom a szigeten

Az írott források majd’ mindegyike kitér a Margitsziget nevének középkori eredetére. Sőt, nem egy esetben megtudhatók további részletek IV. Béla adományairól, Margit életéről, szentté avatási ügyéről, a szigeten lezajlott más, az ország sorsát meghatározó eseményekről, például IV. Béla fia, Béla macsói herceg haláláról. A muhi csata (1241. április 11.) után Veglia szigetére menekült IV. Béla az országát sújtó katasztrófa közepette elvesztette két leánygyermekét (Katalint és Margitot). Ekkor Laszkarisz Mária királynéval fogadalmat tett, miszerint születendő leányukat Istennek ajánlják. A Klissza várában 1242. január 27-én született Margit kezdetben a veszprémi Szent Katalin domonkos kolostorban nevelkedett, majd 1252-ben a nyulak-szigeti Boldogasszony kolostor falai között folytatta életét, amelyet apja, IV. Béla alapított számára, és ellátta azt adományokkal. A feltárt romok három nagyobb építési periódusra utalnak; az 1240-es évek második felében egy központi, cisztercita iskolázottságú műhely végezte az építkezést, amelyet a ciszterci hagyományokon túl a román stílus elemei (például félköríves ablakok) jellemeztek. A második építési periódusban történt a szentély nyolcszögletűvé bővítése a 14. század végén. Végül a 15. század végén, 16. század elején megtörtént a szentély és kápolna átboltozása, az apácakórus átépítése. Az utolsó építési szakasszal a kora gótikus elemek kerültek túlsúlyba (ilyenek például a támpillérek, a párkánydíszek, a faragott oszloplábazatok, a magasabb hálóboltozat és az apszissal kiegészített szentély).


Budai látkép (1880-90, FORTEPAN/BFL, Klösz György felvétele)

A kolostoralapítás után néhány évtizeddel a Margitsziget a domonkos apácáké lett IV. László király adománya (1276) révén, amely rendelkezést többször is megerősítettek (1276, 1278, 1282, 1283). A sziget gazdasági (birtokjogi) kérdéseivel az apácák helyett a domonkos testvérek – ügyintézők (procurator), tisztek (officiales) – foglalkoztak; ez az alapítástól érvényben volt minden, a kolostor által birtokolt területre. A kolostor lakói 1526-ben Nagyszombatba, majd 1541-ben Nagyváradra menekültek, s a város melletti domonkos zárdában telepedtek le. A tagjai számában megfogyatkozott, egykor margitszigeti közösség „kiköltözését” 1563-ban a környéken megjelenő törökök siettették. Nagyszombatba érkezésükkor a klarisszáknál leltek menedékre, majd 1567-ben a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt domonkos kolostor egy részét kapták meg (az épület a férfi szerzetesek kihalásával teljes egészében a tulajdonukba került). A csapások itt sem kerülték el az apácákat, kolostoruk (1575) és templomuk leégett, megélhetésüket alamizsnából fedezték. A tarthatatlan helyzetet – II. Mátyás király kérelmére – V. Pál pápa brévéje oldotta meg 1615-ben; ez a margitszigeti közösség maradékát Szent Klára rendjének pozsonyi kolostorába olvasztotta. A kívánt költözés 1618-ban történt meg. Az ezt követő évtizedek adatait Némethy Lajos így foglalta össze:

„1635-ben még kettő életben volt közülök, kik egykoron Nagyszombatban fejedelemasszonyok valának. Ezek a domonkos rend ruháját életfogytiglan viselték. Ezeket mindvégig fehér apácáknak nevezték ruhájuk színe után, míg a klarisszák fekete színű ruhát használtak. 1637. év szeptember havában, midőn Ferrarius művét kibocsátotta, már csak egy élt közülök, kinek, ha még a Nyulak-szigetéről menekültek közül való volt, és nem később lépett a rendbe, legkevesebb 112 évesnek kellett lennie.”

A domonkos apácák Boldogasszony kolostora az Árpád-kor végének legvagyonosabb egyházi birtokai közé tartozott, templomukat a lakosság ismert zarándok- és búcsúhelyként tartotta számon. Az 1937–1938-ban feltárásokat végző Lux Géza – kőpárkány-töredékek, csonkított emberábrázolások alapján − feltételezte, hogy az épületeket a török uralom alatt felrobbantották. A kolostor és templom romjait a 19. század elején hordalék takarta, magas fű borította, környékét az évszázadok alatt sűrűn benőtték a fák és cserjék. Radványi Imre Margit-sziget története (1858) című munkájában a romok kutatását 1812 teléig vezette vissza, a pusztító hideg ugyanis megtizedelte a romok körüli növényvilágot, amelynek rendezésekor fegyverekre, töltényekre, rengeteg csontvázra bukkantak. Nem biztos azonban, hogy ez az adat hitelt érdemel; Kubinyi Ferenc Radványi munkáját megbízhatatlannak értékelte:

„[…] nevezett munkában a képzelődésnek nagyon tág tér van hagyva, a leírás sokkal általánosabb, s kevésbé bocsátkozik egyes részletekbe, semhogy tudományos szempontból kielégítő lenne.”

A „feltárás” kiváltó okaként a források leginkább az 1838. évi árvizet emlegették. Toszt Károly nádori főkertész ugyanis ezt követően javította meg a töltéseket, az ehhez szükséges földet a szentély feletti föld megmozgatásával kívánta biztosítani. Ekkor kerültek elő a következő leletek: korona, gyűrű, pénz, aranyfoszlányok és gyöngyök. A dokumentálatlan, minden szakmaiságot mellőző feltárás első leírása is csupán néhány évvel később született: Luczenbacher János Margitsziget-írása (1847), majd Kubinyi Ferenc Margitsziget műemlékeivel foglalkozó tanulmánya (1861). Kubinyi Ferenc talán elsőként készített pontos felméréseket a domonkos romokról, majd írásba is foglalta tapasztalatait: 1861-ben a fő- és melléképület alapjait omladék borította, a falak magassága legalább három-négy láb volt, helyenként akár a háromnégy ölt is elérte. A templom alapfalait letisztították, belülről kiásták, láthatóvá váltak a sarkaikból kiemelkedő faragott kőoszlopok. Kubinyi feltételezte, hogy a szentély alapfalai néhány lábbal magasabbak lehettek, ezeket Toszt hordatta le. A templomban talált sírok csontvázait ugyan Toszt főkertész később közös sírba temettette el, a sírmellékletek egy része kézen-közön elveszett (a koronát kivéve, amely ma is a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében található). Meglepő módon, még a kevésbé mozgatható „tárgyak” sem voltak biztonságban. Kubinyi így vallott erről:

„Itt lesz helyén felemlítenem, miképp a romok kiásásakor a templom belsejében még két oszlopfejezet létezett, melyek azonban a romokból elvitetvén, jelenleg Toszt József, volt nádori főkertész lakásán, Óbudán láthatók.”

A domonkos apácák meneküléskor elrejtett kincsének legendáját ismerték a pesti és budai polgárok még a századforduló éveiben is. A külföldiek számára készült, francia–magyar–német nyelvű Budapesti Látogatók Lapja 1888-ban felemlegette a szóbeszédet:

„A szájhagyomány szerint van a szigetnek egy pontja, melyet Margit halála napján éjfélkor különös fény áraszt el, körülötte a levegő rendkívül kellemes illattal telik meg, és az égi zene ihlető hangjai szólalnak meg. Mihelyt az éjféli harangszó visszhangja elnémul, rögtön kék lángocskák kígyózzák körül a helyet, hol állítólag nagy kincs van elrejtve. E hagyományt a nép közül sokan hitték, s még most is láthatók a szigeten az éjféli kincsásók munkájának nyomai.”

A történet talán legismertebb leírása Krúdy Gyula Szent Margit – Mesemondás (1927) című kisregénye. A regényidő a 19. század fordulójára vezeti vissza az olvasót, visszavarázsol a „mesék, álmok, költemények és legendák” idejébe. Máriási huszárezred-parancsnok neje és leánya, Máriási Ilona lakja a zöld zsalugáteres, sárgára festett földszintes házat; együtt élnek a szigeti legendákkal: a török elől menekülő, nyárfákká változott apácákkal. Nagyszombat éjjelén Szent Margit hívásakor Máriási Ilona tanúja lesz a zárda megelevenedésének, szeme előtt vonulnak el a zárdaszüzek, V. István király, Erzsébet hercegnő és Árpád-házi Margit, aki elvezeti az apácák kincséhez, majd utat mutat a budai apácák zárdája felé. Talán nem alaptalan a feltételezés, hogy a legendát a templom 1838. évi feltárásakor előkerült kincslelet táplálta, ugyanakkor az ekkor történtek hatással voltak Árpád-házi Szent Margit kultuszára is. Így vélekedik erről Bőle Kornél domonkos szerzetes, Margit szentté avatásának későbbi promotora:

„1838-ban pedig szinte az elemek szóltak az ügybe. A nagy áradás következtében feláztak a szigeti templomban a sírok, sok nép járt a szigeten, sokat beszéltek, írtak Boldog Margitról, s azt hitték a sírját találták meg. Ez ugyan nem volt igaz, hiszen tetemei 1541 óta nem voltak a szigeten, de bizonyítja a szent iránt való osztatlan érdeklődést.”

Való igaz, több tényező együttese vezetett a Margit-kultusz megújulásához a 20. század elején. Egyike volt ezeknek a Margitsziget, a domonkos romok könnyebb megközelíthetősége a szárnyhíd megépülésével (1900), a domonkos romok Fővárosi Közmunkák Tanácsa által elrendelt feltárása és megóvása (1915), nem utolsósorban Szent Domonkos rendjének budapesti megtelepedése és működése. Mindez újabb fejezetet nyitott Árpád-házi Margit kanonizációjának történetében. Ebbe a sorba illeszkedhetett bele Gárdonyi Géza ismert történelmi regénye, az elsőként 1908-ban publikált Isten rabjai. A mű az 1930-as évektől élte reneszánszát, és széles körben megismertette a lakosságot Margit életével. A Margit-kultusz intenzívvé válása és a várt szentté avatás hatással volt az Isten rabjai filmváltozatának létrejöttére. Az 1942-ben Bulla Elma főszereplésével leforgatott film valószínűleg tovább növelte a regény népszerűségét a későbbiekben, amihez talán még hozzájárult az is, hogy XII. Pius pápa a Maxima inter munera kezdetű, 1943. november 19-én kibocsájtott bullájában hivatalosan is megerősítette Árpád-házi Margit szentként való tiszteletét.


Margitsziget – Forrás (1890 után, Fortepan/BFL, Klösz György felvétele)

Visszatérési kísérlet: a margitszigeti domonkos kolostor épületének terve (1944)

Bőle Kornél (1887−1961) a 19. században megreformált domonkos rend magyarországi tagjainak egyik leg ismertebb alakja volt, országos hírnévre tett szert missziós és szónoki tevékenységével. A jelentős írásos hagyatékot felhalmozó, nagy munkabírású szerzetes vállalásai közül talán Árpád-házi Margit kanonizációja ügyében végzett promotori tevékenysége az egyik legfontosabb. Az 1920-as évektől kezdve közvetlenül (prédikációival, rádiós szerepléseivel, római kutatásaival) és közvetve (Margitot népszerűsítő kiadványok, levelezés stb.) is ennek előmozdítására törekedett. A második világháború vészterhes éveiben a hívők számára a magyar nép bűneiért való vezeklés hasonló fontossággal bírhatott, mint egykor, a tatárjárás utáni Magyar Királyságban, így Szent Margit kanonizációja és a másodrendi közösség visszatelepedésének terve szorosan összekapcsolódhatott. A domonkos rend az új közösség épületének helyét a Margitszigeten képzelte el.


Margitsziget – Laképület (1880-90, BFL/Fortepan, Klösz György felvétele)

A domonkos apácák margitszigeti letelepedésének gondolata a 20. század elején két alkalommal merült fel. 1921-ben – ekkor az Osztrák–Magyar Rendtartomány tagjaiként tevékenykedő – a magyarországi domonkosok letelepedésének hétszáz éves jubileuma kapcsán került elő; ugyanekkor tárta fel Lux Kálmán építész a sziget tulajdonosa, vagyis Budapest főváros részéről eljáró Fővárosi Közmunkák Tanácsa megbízásából a domonkos apácák középkori épületegyüttesét. Ugyanígy nem hiányzott a segítő szándék a főváros részéről 1937-ben sem, amikor egyeztetésre került sor Badalik Bertalan, a szent domonkos rend Osztrák–Magyar Rendtartományának tartományfőnöke; Homonnay Tivadar, Budapest székesfőváros főpolgármestere és az FKT elnöke, Bessenyey Zénó között. A felek közötti tárgyalások megszakadtak az építkezés anyagi fedezetének hiányában. Kérdésessé vált az is: valóban a másodrend térjen-e vissza, hiszen az országban már jelen levő reguláris harmadrend tagjai is ajánlkoztak a beköltözésre. A fordulat 1944-ben következett be; ez az év ugyanis változásokat hozott az ügyben érintett szervezetek és személyek életében is. Badalik (ekkor már az 1938-tól független Magyar Rendtartomány tartományfőnökeként) még az 1944 januárjára tervezett szent Margit-ünnepségek előtt fordult az FKT-hez a margitszigeti domonkos rendház és lapidárium ügyében, immár Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek elvi beleegyezésével.


Margitsziget a romoknál (1878 körül, Fortepan/BFL, Klösz György felvétele)

Az FKT 1944. február 22-i közgyűlésétől kezdve − egészen működésének 1944 végi ellehetetlenüléséig − változó intenzitással foglalkozott az építendő kolostorral. Március 21-én kelt iratában rögzítette támogatási szándékát azzal a fontos kitétellel, hogy az épület területszükségletét a minimumra kell csökkenteni. Ez az elv tűnik ki a közgyűlési hozzászólásokból, a számos helyszíni szemléből (mindezekhez az FKT létrehozta a Margitsziget Bizottságot). A templom és zárda tervezésére a rendtartomány Petrovácz Gyula mérnököt kérte fel, akinek a nevéhez akkoriban a kalocsai érseki főegyházmegye számos egyházi funkciójú épülete fűződött. Petrovácz számtalan helyszínrajzot készített, a leendő épület a fennmaradt vázlatokon (nyolc darab) a középkori domonkos romok közvetlen közelében, vagy ettől csekély távolságra helyezkedik el. Két helyszínrajz biztosan az FKT elé került, ugyanis Kaffka Péter által átrajzolva, láttamozva küldték vissza a rendtartománynak. Feltételezhető, hogy Petrovácz a helyszínrajzi vázlatokat Badalik jóváhagyásával vagy javaslatára készítette, sőt, a terület kiválasztása körüli események kettejük magánlevelezéséből rekonstruálhatóak. A domonkosok 1944. május 9-i beadványára csupán szeptember elején érkezett válasz az FKT-től, ebben a Margitsziget Bizottság javasolta a már kijelölt, közvetlenül a romok melletti terület régészeti feltárását és a László-kápolna lebontását, pályázati bizottság felállítását és az épületterv pályázatának kiírását. A domonkos rend csupán utóbbi alól kért mentességet, ugyanis erre a feladatra jóval korábban Petrováczot kérték fel, továbbá a pályáztatással járó anyagi terheket is szerették volna elkerülni. A rend életében 1944 őszétől állandósuló anyagi gondok miatt az építkezés teljes költségét, még az eddig elvégzett munkák elszámolását is (főként Petrovácz bérét) a főváros vállalta át.


Margitsziget – Fürdőház (1880-90, Fortepan/BFL, Klösz György felvétele)

Az FKT szeptember végétől nem ülésezett, így a kolostor ügye először három hónapra, majd végleg lekerült a napirendről. Hasonlóan alakult ez Budapest, vagyis Budapest főváros törvényhatósága esetében: a támogatói szándék nem öltött valóságos alakot az ostrom idején, de később a háborús károk rendezése alatt sem.  A helyszínrajzokon kívül fennmaradt további dokumentáció − többek között a templom és az ehhez csatlakozó, négyzetes alaprajzú udvar köré épült zárda vázlattervei − alapján képet alkothatunk az épületről. e tervek szerint az új zárda alapterülete 795 m2-t tett volna ki, míg a középkori zárdáé kb. 1508 m2 volt. A jelentős alapterület-csökkenés egyik oka, hogy a zárda helyzete és megítélése a 20. századra alapvetően megváltozott. Bár elvben mind a főváros, mind a hívők a margitszigeti kolostor megújulását támogatták, egy szerzetesközösség jelenléte mindenképpen módosított volna a terület park- és üdülőjellegén. Ezért törekedtek arra az FKT-tagjai, hogy minél kisebb területet kelljen kikapcsolni a sziget életéből. Az ásatások eredményeképpen azonosított, a középkor során használatban levő melléképületekre (például ispotály, betegek kápolnája, gazdasági épületek) az új közösségnek nem volt szüksége. A háromszintesre tervezett zárda alagsorába kerültek az ezeket pótló, helyettesítő helyiségek (kazánház, vasaló-, mosókonyha, szárító, a fehérnemű, burgonya és káposzta tárolója, zöldség-, gyümölcs- és ruhatárak, légó óvóhely). A földszintre a közösségi helyiségeket (ebédlőterem, munkaterem, látogatótér) és a domonkos atyák szobáit, az emeletre pedig a karnővérek (tizenkét fő) és apácanövendékek (három fő), továbbá a laikus segítők celláit tervezték. Nem meglepő, hogy az új tervek igazodtak a 20. század igényeihez: a helyiségek egykori funkciói módosultak, továbbá néhány új szükséglet ellátására is be kellett rendezkedni, pótolandó például a külső gazdasági épületeket. e változtatások közül fontos kiemelni, hogy a tervek az apácaközösség lelki felügyeletét ellátó két domonkos atya celláit a zárdán belül, ugyanakkor az apácák által használt helyiségektől elkülönítve képzelték el. Az egyhajós, öt boltmezőből álló templom szentélyében kaptak volna helyet a László-kápolna üvegfestményei. Petrovácz a hajó lapidárium felé eső részén szintén üvegfestmény-díszítést képzelt el, míg a zárda felé néző ablaksor üvegezését ornamentális motívumokkal oldotta volna meg. A templom – az apácák által használt karzaton kívül – 440 állóhelyet, kétszáztíz ülőhelyet biztosított a hívők számára. Mind a 33 méter magas toronnyal rendelkező templomra, mind a zárdára minimális dekoráció jellemző. Nem állapítható meg, hogy a korabeli modern építészet elvei szerint a funkció előtérbe kerülése indokolta ezt, vagy a rendtartomány az építkezés költségeit szerette volna ezzel csökkenteni. A domonkos templom és zárda felépítésére nem került sor, noha Badalik Bertalan még tett erre kísérletet azzal, hogy 1948 novemberében elküldte Molnár Ernőnek, a Központi Egyházművészeti Hivatal igazgatójának a teljes dokumentációt. A másodrendi nővérek 1948-ban végül Szegeden, a Madách utca 9. szám alatt telepedtek le, de innen 1950. június 9-én, a szerzetesrendek felszámolásakor el kellett költözniük.

A szerző A Margitsziget 19. századi képeken című kötete nemrég jelent meg. Bővebb információk a borítóra kattintva találhatóak.

Gilányi Magdolna

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket