Drámai törésvonal: nép és oktatás a jogfosztás éveiben. Itália a fajvédelem tanulójaként

Új kötetében K. Farkas Claudia egy eddig nem kellőképpen ismert szervezeti rendszer belső összefüggéseiről és forrásairól tett közzé monográfiát. 1938 augusztusa a Nemzeti Nevelés Minisztériumának körlevelével kezdődően a nevelési színterek „teljesen olasszá” tételével mutatkozott meg, amire ugyan időleges választ adott a zsidó közösségi iskolák (scuola ebraica) létesítése, de az olasz antiszemitizmus a hivatalos politika rangjára emelkedett ekkortól már. Mussolini „új embertípus”, a „homo fascistus” kinevelését vizionálta, azt akarta, hogy az olaszok „szolgai fajból” végre „uralkodó fajjá” váljanak. 

„A Duce zsidókkal kapcsolatos kommunikációját a félrevezetés és a ’kettős játék’ határozta meg. Súlyos következménye lett mindannak, hogy nyilatkozataival megtévesztette az olaszországi zsidó közösséget: eltompította a veszélyérzetüket és köreikben sokáig ’jó Mussolini-kép’ élt. A fasizmus kezdetben nem mutatott rasszista vonásokat, ezzel magyarázható, hogy sok zsidó lépett be Mussolini pártjába. A 20-as évek elején Mussolini olyan értelmű nyilatkozatokat tett, miszerint itt nincs különbség zsidó és nem zsidó között, a zsidók számára Olaszország földje maga az ’új Sion’. Mussolini 1921 novemberében a III. Congresso Nazionale dei Fasci-n úgy beszélt, hogy a fasizmus nagy jelentőséget tulajdonít a faji kérdésnek, ’mert a faj az (alap)anyag, mellyel történelmünket akarjuk építeni’. A fasiszta vezér többször nyilatkozott olyan értelemben, hogy Olaszországban nincs antiszemitizmus, mert az itt élő zsidók állampolgárként és katonaként is ’bizonyítottak’ /…/ ’Ostobaságnak’ nevezte a rasszizmust és így beszélt: »Természetesen nincs tiszta faj, zsidó faj sem. Faj: egy érzés, nem realitás, 95%-ban érzés. Nem hinném, hogy biológiailag bizonyítható lenne egy faj tisztasága«. Majd a germán faj állítólagos felsőbbrendűségén ironizált: »A nemzeti büszkeségnek – mondta – nincs szüksége a faj delíriumára«. Arról is beszélt egy német írónak, hogy Olaszországban nincs zsidóellenesség. /…/ A fasiszta pártba még a harmincas években is sok zsidó lépett be: 1928 és 1933 között 4 920 zsidó tagja volt, az olasz zsidó közösség több mint 10%-a”.

K. Farkas Claudia pécsi egyetemi tanár egy eddig nem kellőképpen ismert szervezeti rendszer belső összefüggéseiről és forrásairól tett közzé monográfiát Jogfosztástól a zsidó iskolákig. Fajvédelem és oktatáspolitika a fasiszta Olaszországban címmel.Könyvének témaköre és korszakról érvényes tudásunk, a rejtett, vagy főképp csak olaszul megjelent publikációk szemléletmódja meglehetősen eltér egymástól, továbbá a jogszabályi háttér vagy ennek történeti manipulatív alkalmazás-technikája még rejtettebb maradt talán napjainkig. Ugyanakkor ezeknek izgalmas történeti párhuzamai a hazai folyamatokkal (ha nem is evidensek, de) analogikusak – s ez a kötet egyik lehangoló közléstartománya –, mely fennen bizonyítja, feltárja és megnevezi az olasz mozgalom rasszista gyökereit és sikereit az európai fasizmusok természetrajzát illetően is… Talán napjaink hazai történeti folyamataitól sem túl távoli eseményeket, melyek révén a korszellem és a legitim fasizmusok tárgykörébe tartozó átalakulások folyamata nem minden mai párhuzam nélkül szólal meg ebben az összegzésben, amely szűkebben az 1938-as faji törvényt és az iskolai zsidóellenes jogszabályokat mutatja be, lényegében elsőként a hazai szakirodalomban, s alapos körképet nyújtva az olasz fasizmus és a zsidóság viszonyáról.

A könyv értékét lehet azon is mérni, hogy ha Gramsci vagy Santarelli, Póczik Szilveszter, Ormos Mária vagy Vajda Mihály értelmezései ismeretesek is valamelyest (a Múlt-Kor hasábjain Andreides Gábor, a Históriában Berend T. Iván is kellő áttekintést közölt). K. Farkas Claudia mindezen háttérismereteket a magyar (és részben az európai vagy közép-európai) neveléstörténeti vagy iskolakutatási alapmunkákból nemigen ismerhető forrásokra építi, melyek a korai Mussolini-rezsim és az oktatás-nevelés viszonyát, a fasiszta indoktrináció pedagógiai intézményesülését, s maga a térség társadalmi válaszait adják meg. Ezáltal a kötetben számos új összefüggés, korábban nem ismert forrás és eddig javarészt ismeretlen vagy nem kellőképpen árnyalt összkép kerül napvilágra.

A Mussolini Olaszországában felvirágzó „reménysugár”, mely a vesszőnyalábok közé fogott bárd szimbolikájával és a feketeingesek győzedelmes vonulásaival telítődött, valójában nem csupán a háború utáni vesztesség-tudat részeként, a gazdaságilag kimerült, morálisan erőszakra hajló, a kommunisták mellett a polgári demokrácia vívmányait is elvitató tónusú mozgalommá erősödött, de kifejezte a déli és északi térségek kiegyezés-képtelenségét, a revansvágyat, a „rendteremtés” igényének és a hatalom nyílt/erőszakos megragadásának programját is, a zsidó iskolák számára a nevelési-oktatási szféra „zsidótlanítását” hozta. 1938 augusztusa a Nemzeti Nevelés Minisztériumának körlevelével kezdődően a nevelési színterek „teljesen olasszá” tételével mutatkozott meg, amire ugyan időleges választ adott a zsidó közösségi iskolák (scuola ebraica) létesítése, de az olasz antiszemitizmus a hivatalos politika rangjára emelkedett ekkortól már. Mussolini „új embertípus”, a „homo fascistus” kinevelését vizionálta, azt akarta, hogy az olaszok „szolgai fajból” végre „uralkodó fajjá” váljanak. Idézem a kötetével egyező témakörökben publikált írásainak egyikéből: „Benito Mussolini rendszere kevesebb, mint két évtized alatt lebontotta a jogbiztonságot adó sáncait a zsidók körül. A fasiszta állam kezéhez 1938 és 1942 között több zsidóellenes törvény tapadt, melyeket autonóm módon jegyzett. 1943 korszakhatár: Mussolini bukása, Észak-Olaszország német megszállása és a Salói Köztársaság megalakulása után a fasiszta és a náci politika egy szintbe került zsidóellenes téren: ekkor a zsidóktól a létezés jogát is megtagadták. Az 1938-ban bevezetett zsidóellenes intézkedésekkel a fasizmus a félszigeten korábban ’bevált’ joggyakorlathoz nyúlt vissza…


Zsidó iskola tanulói a Ferramonti internáló táborban az üldözés évei alatt​. (Forrás: Szombat.org)

Az itáliai zsidók különös, ellentmondásokkal teli történelmet mondhattak magukénak. A Félszigeten jelenlétük az i.e. II. századig nyúlik vissza, és a folyamatosság jellemezte. Sokakat rabszolgaként hurcoltak magukkal római hadvezérek. A római zsidó közösség a legrégebbi Európában. Az i.e. II. századtól éltek zsidók többek között Tarantóban, Otrantóban, Pompeiben, Capuában, Siracusában, Ravennában, Ferrarában, Bresciában és Milánóban is. Az itáliai élet viharokat és szép pillanatokat egyaránt tartogatott az olasz zsidók számára, a velük szembeni toleranciát vagy diszkriminációt a politikai és az egyházi hatalom változó erőtere határozta meg. Egészen a IV. század elejéig a római hatalommal a kapcsolatok összességében pozitívak voltak. A kereszténység megjelenésével – amely i. sz. 380-tól a birodalom hivatalos vallása lett – az olasz zsidók helyzete fokozatosan rosszabbra fordult. A birodalom hanyatlása, majd bukása pedig a pápai hatalom megerősödését hozta. Szabolcsi Miksa megállapítását kölcsönvéve: ’az olasz zsidók is megállották a tűzpróbát. A pápaság árnyékában őrizte meg hitelvét az olasz zsidó’ /…/ Hogy az olasz zsidóság az ókort és a középkort átélte, a história egyik legnagyobb csodája: I. Gergely pápaságától kezdve (i. sz. 590) mintegy tizenkét évszázadon át helyzetüket erősen befolyásolta az aktuális pápák álláspontja, amely mindig más színt öltött. Sorsuk a politikailag extrém módon széttagolt félszigeten nagy változatosságot mutatott, a helyi politikai struktúrák függvényeként. /…/ Az olasz zsidók számára a jogi egyenlőséget a XIX. század hozta meg, az egységállam megteremtésének puzzle-szerű eseménysorozata. 1870. szeptember 20-án felszámolták az utolsó gettót is, Rómában. Új korszak kezdődött Európa legrégibb zsidó közössége számára… A huszadik század elején a zsidó közösség szinte teljesen beolvadt Olaszország szövetébe. Az emancipációval társadalmi érvényesülési csatornák is nyíltak. Az antiszemitizmus – helyesebben talán – antijudaizmus szélsőséges katolikus optikaként azért jelen volt, hátterében a két vallás dogmatikai ellentéteivel. A zsidó közösség tagjai közül sokan futottak be fényes karriert a múlt század eleji Olaszországban és töltöttek be fontos pozíciókat a politikában és a hadseregben. Úgy tűnt – Szabolcsi Miksa szavaival szólva – hogy itt ’a zsidó hite […] semmiben nem akadály’. Néhány példa a zsidók érvényesülésére számokban és pozíciókban kifejezve: 1902-ben az Olasz Királyság hat szenátora volt zsidó, 1922-ben számuk 19-re emelkedett. 1910–1911 között a velencei zsidó családból származó jogász-bankár, Luigi Luzzati lett az ország miniszterelnöke. 1907-től hat éven át Ernesto Nathan töltötte be Róma polgármesteri székét. A zsidók kivették részüket az első világháború küzdelmeiben is, a hagyomány mintegy ötven zsidó tábornok nevét őrzi, közülük a legismertebb Emanuele Pugliese. A fasizmus hatalomra jutása önmagában nem sodorta válságba az olasz zsidók sikeres társadalmi integrációját. A mozgalom alapítói között, annak finanszírozásában is szerepük volt. 1922 októberében a »Marcia su Roma«-ban több mint 230 zsidó vett részt, majd a hatalomra jutást követő küzdelmekben is ott voltak. A győzelem után bármely állami állást nyitva állt előttük. Voltak zsidó tagjai a Fasiszta Nagytanácsnak, sokan szolgáltak a fegyveres erőknél, jelen voltak az egyetemeken, a közigazgatásban, a sajtó területén is… /…/ Giorgio Bassani Finzi Continiék kertje című regénye érdekesen világítja meg mindezt: 1933-ban történt, a fasizmus úgynevezett „Decenniumának” ünnepi évében. A Duce hirtelen, kegyesen, szinte ihletből elhatározta, hogy kitárja karját a ’tegnapi közönyösök és ellenségek’ felé, s e „nagylelkűség” révén egyszeriben kilencven százalékra emelkedett a ferrarai hitközséghez tartozó fasiszta párttagok száma” – így ír a Szerző a fentebb is idézett összegző tanulmányában.


Luigi Luzzatti

Új kötetében részletesen kibontva ír a fejleményekről: 1934 után átalakuló hangnem és a zsidókkal kapcsolatos politika változása 1936-ra már a szerkesztőségekből, újságírók köréből eltávolítandó munkatársakig hatott, mivel úgy vélték: „Az antiszemitizmus elkerülhetetlen ott, ahol a szemitizmus erős. […] A sok zsidó miatt jön létre a zsidóellenesség. A faji politika a félelemből táplálkozott. A fasizmus faji koncepciójában a 30-as évek derekán mély változás állt be, akkor, amikor Olaszország Afrika szarvában vívta gyarmati háborúját az etióp néppel. Már a háború kezdetén, 1935-ben fasiszta újságok, mint például az Il Popolo d’Italia, ’olasz faji öntudat’ szükségességéről kezdtek cikkezni. Mussolini 1935 októberében egy beszédében élesen kikelt az afrikaiakkal kötött házasságok ellen” (u.o. 4-5. old.). „A Ducénak a ’mesztic faj’ létrejöttével kapcsolatos aggodalmai vezettek a diszkriminatív törvénykezéshez. Az etióp háború előtt a fekete kontinens olaszok uralta területein elterjedt volt az ún. ’madamismo’: az itt élő-harcoló katonák és a gyarmatügyi kormányzás tisztviselői közül sokan éltek együtt bennszülött nővel és sokaknak gyermekeik is születtek. A szituáció akkor még nem okozott fejtörést a kormánynak, mert kevés olaszt érintett. Etiópia meghódítását követően az itt élőkkel való kapcsolat más összefüggésbe került: a régi gyarmatoknál (például Líbia) sokkal népesebb területről volt szó, és a terv az volt, hogy többmilliós nagyságrendben telepítenek olaszokat a meghódított területre. Voltak kormányzati elképzelések a ’madamismo’ mérséklésére, például az, hogy az olasz férfiak legfeljebb hat hónapot töltsenek a fekete kontinensen, egyúttal ösztönözték a feleségeket, hogy kövessék férjeiket a távoli helyekre. A sikerrel megvívott gyarmati háború után úgy gondolták, hogy Olaszország ezt az etnikailag heterogén birodalmat csak abban az esetben képes összetartani, ha megóvja magát a ’meszticizmustól’ és nem oldódik fel a »fajok« tengerében. Az 1937. április 19-én kiadott törvényerejű rendeletet értelmében egytől öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatók azok az olasz állampolgárok, akik a Királyság vagy a Gyarmatok területén házastársi/élettársi kapcsolatban éltek Olasz Kelet-Afrika alattvalójával. Büntetés csak az olasz állampolgároknak járt, mindkét nembelieknek, a ’bűntársaiknak’ nem. A »faj minőségének rombolásáért« csakis az olasz állampolgárokat tartották felelősnek, mondván, ők magasabb civilizációhoz tartoznak. Az volt az álláspont, hogy aki »megengedhetetlen kapcsolatot tart fenn« bennszülöttekkel, bizonyítja, hogy megfeledkezett állampolgári kötelességéről. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a faji törvények kibocsátását követően a prostitúciót eltűrte a rezsim). Kelet-Afrikában nyílt faji diszkrimináció történt, és mindez jóval megelőzte a zsidóellenes törvények kibocsátását. A faji tisztaság deklarációjával a fasizmus gyökeres váltást hajtott végre: jogi téren felavatta a »tiszta vér« mítoszát” (u.o. 6-7).


Olasz zsidó iskola a háború után. A fiúk már a cionista mozgalom kipáját viselik​. (Forrás: Szombat.org)

A könyv nyolc nagyobb fejezetben ismerteti a folyamatot kirekesztésig, fajvédelmi iskolapolitikáig, egyetemi szférában ható következményekig, vezető ideológusok képbe kerüléséig és a Fasiszta Nagytanács 1938. októberi üléséig eltelt időszakot, a zsidótörvények okait és politikai hatásait is, nemcsak a politikai, hanem az oktatási, iskolai, közösségi, szülői és mozgalmi miliőkben. Ekként hiánypótló is (például mintegy egyötöde bibliográfia, javarészt eddig kevéssé ismert forrásművekkel), sőt felrázó, agybakólintó munka is, melynek „olvasatai”, akut folyamatokkal párhuzamosítható tónusai, mikropolitikák és fajelméleti hőbörgések terén átlátható analógiái vészterhesen hangzanak. Ahol a gyerekek a fasiszta iskola áldozataivá lesznek, a kultúra általános fasizálódásának végletei mindenütt teret követelnek a sajtóban, az iskolában, a tantestületekben, a faluban, az egyletekben, a szakmai körökben is, valamint ahol a közoktatás csinovnyikjai beáldozzák a tanárokat, iskolai normákat, új generációk képzésének ideológiai programját, ezzel e világkép izolálja s majdan fajvédelmi okokra hivatkozva törvényessé is teszi a diszkrimináció minden módját… –  ott a másságot semmiben és sehogyan sem toleráló világkép totális, de végveszélyt is hordozó uralma köszönt be. A totális kohézió vakreményében és a „nemzet életéből” kizárt állampolgárság evidenciáival itt is, mint sok helyütt másutt, „drámai törésvonal alakul ki a rezsim/nép viszonyában” (116. old.).


Fasiszta Nagytanács

A fejlemények későbbi alakulása már közismertebb. A Szerző e téren fölhalmozott írásai, tanulmányai, könyvei és magyarországi zsidóságtörténeti kutatásai javarészt elérhetők elektronikus úton is, e korábban habilitációs értekezésként fogant szöveg kiadói vállalása pedig a Belvedere Meridionale méltó és fontos vállalása. Az is kevés lenne, ha hetente jelenne meg hasonló opusz. A hóhérság iskoláinak szellemisége, a társadalmi félszek és morális veszteségek mindennapos élményei, a strukturálissá silányuló politikai akarat parttalansága és végzetessége akkor is figyelmeztető tanulsággá tennék e kötetet, ha anyaga, adatai, fölvázolt trendjei végképp a múlté lennének… Kérdés azonban, mely (el)múlt kor lehet olyan valóban „múltidő”, hogy üzenete, mentális hagyatéka a ma számára a feledhetőség mélyére ásni lehetőség legyen…

A. Gergely András

A kötet adatai:

K. Farkas Claudia: Jogfosztástól a zsidó iskolákig. Fajvédelem és oktatáspolitika a fasiszta Olaszországban. Belvedere Meridionale, Szeged, 2015. 139 oldal.

Ezt olvastad?

A forráselemzés, a források értelmezése, feldolgozása a történelemtanítás kulcseleme. Írásunkban arra teszünk kísérletet, hogy egy elsődleges kútfőt, jelen esetben egy