Duca della Vittoria: Armando Diaz és az I. világháború

Az I. világháború centenáriumának évében nemcsak az ismertebb tényekről esik szó, de előkerülnek olyan témák is, amelyek kevésbé közismertek az adott országban élők számára. Az olasz fronton harcoló osztrák-magyar hadsereg ütközeteiről sokat tudunk, de a harcokat vezető hadvezérek életútjáról talán kevesebbet. Armando Diaz, akinek a nevéhez kötik azt a „fordulatot”, amellyel az olasz hadsereg vissza tudta verni az ellenfél támadását, Olaszország szerte mély tiszteletnek örvend. Jelen írásomban arra vállalkoztam, hogy bemutassam Diaz életútját, emellett kortárs vélemények ismertetésével igyekszem az I. világháborúban betöltött szerepét is körvonalazni.

Út a katonai hírnévig

Armando Diaz 1861. december 5-én, Nápolyban látta meg a napvilágot egy felemelkedő spanyol származású család, Ludovico Diaz és Irene Cecconi fiaként. Nagyon fiatalon lépett katonai pályára, 1879-től kezdve a torinói Királyi Tüzérségi Akadémián tanult önkéntes zsoldosként. Apja halála után nehéz anyagi helyzetbe került a család, így Armando édesanyja az akadémia igazgatójához fordult annak érdekében, hogy fia taníttatásához némi támogatást kérjen. Diaz meghálálta a segítséget, mivel kitűnő eredményekkel végzett, például az akadémiai diákszakasznak a vezetőjévé vált, így nem meglepő, hogy már 1884-ben tüzér hadnagy lett, majd 1895-ben, a torinói Katonatiszti Iskola elvégzése után a vezérkar szolgálatába állt, ahol Alberto Pollio tábornok műveleti osztályának titkárságára került. A szintén itt szolgálatot teljesítő Enrico Cavaglio szerint Diaz „szürke karakter és emellett oly annyira alkalmazkodó, mint amennyire a tésztát át lehet alakítani más karakterré.” Giuseppe Perotti, a vezérkari testület parancsnoka szerint viszont „minden tekintetben kiváló és különösen figyelemreméltó a gyorsasága és az elképzeléseinek kivitelezése”. 14 évig volt a hadműveleti osztály parancsnoka, majd 1899-ben őrnaggyá nevezték ki, ezután a 26. gyalogezred egyik zászlóaljparancsnoka lett, így karrierje egyre gyorsabban kezdett felívelni. Mindezek mellett 1896-ban feleségül vett egy nápolyi nemesi asszonyt, Sarah de Rosa-t, akitől 3 gyermeke is született: Marcello, Irene és Anna. A magánéleti sikerek mellett a katonai pályán is előrelépések mutatkoztak. 1905-ben alezredessé nevezték ki, majd 1909. szeptember 30-án a firenzei 15. hadosztály vezérkari főnöke lett.

Az első külföldi katonai szolgálatot az 1911-1912 között zajló olasz-török konfliktus idején teljesítette, ezzel az újságok címlapjára került. A 93. gyalogezred hadvezéreként, 1912. szeptember 20-án a zanzur-i ütközetben megsérült a bal vállán, miközben a tűzvonalban vezette a csapatait. Erről az esetről a „Tribuna Illustrata” 1912. október 13-ai számában részletesen tudósítottak, és egy képet is csatoltak, melyen Armando Diaz a hordágyon fekve megcsókolja az olasz zászlót. Ez volt az a momentum, amikor Diaz mint hős katona jelent meg az olasz nép előtt, ezáltal egyre ismertebbé és népszerűbbé kezdett válni.

 

Az I. világháborúban

1914. augusztus 2-án Olaszország kinyilvánította semlegességét, majd szinte azonnal megkezdődött az antant és a központi hatalmak küzdelme az olasz támogatás megszerzéséért. A „licitálást” végül az antant nyerte meg, így 1915. április 25-én megszületett a londoni egyezmény (olaszul: Patto di Londra). Olaszország számos területi ígéretet kapott (például Gorizia, Tirol déli része, Dalmácia, az Adriai-szigetvilág döntő hányada, Vlore városa), emellett az olaszoké lett az Albánia feletti protektorátus, továbbá az Oszmán Birodalom és a német gyarmatok felosztásakor igényt formálhattak bizonyos területekre. 1 hónap múlva az olaszok hadat üzentek az Osztrák-Magyar Monarchiának, így megkezdődtek a mozgósítások.

Az olasz csapatok főparancsnoka, Luigi Cadorna 1914. október elsején vezérőrnaggyá nevezte ki Diaz-t. „Nem ismertem eddig Diaz ezredest, de ebben a 2 hónapban, amikor a titkárságot vezette, kapcsolatban voltam vele, nekem úgy tűnt, hogy ő a legtekintélyesebb tisztviselő, legintelligensebb, legaktívabb, gyorsan elintézi a bonyolult munkákat, és tökéletesen ismeri a különböző szervek működését. Azt gondolom, hogy a legjobb vezérkari ezredes.”– így írt Cadorna Diazról. 1916. június 29-én vezérezredessé nevezték ki, majd a 3. olasz hadtest 49. hadosztályának vezetője lett, és ennek a csapatnak az élén vett részt „Cadorna vállökéseiben” (olaszul: „Le spallate di Cadorna”), azaz a 7., a 8. és a 9. isonzói csatákban. Mint ismert, ez a három támadás súlyos veszteségekkel járt az olasz hadsereg számára, ebből kifolyólag a Cadorna-ba vetett hit egyre jobban gyengült. A 10. és a 11. isonzói ütközetben Diaz már a 23. hadtest élén állt. Ahogy csökkent az olasz katonaság harci morálja, ezzel párhuzamosan úgy növekedett Armando Diaz jelentősége. Ennek az egyik legfőbb oka az volt, hogy a folyamatos demoralizáló történések egyértelműen rontották az olasz hadsereg pozícióit. John Keegan, a neves hadtörténész „Az első világháború” című könyvében részletesen foglalkozik az olasz morál hanyatlásával, véleménye szerint: „Minden hadseregnek megvan azonban a töréspontja. Akkor érhetik el, amikor a harcoló alakulatokban szolgálók eljutnak odáig, hogy magukban úgy kalkulálnak, életben maradásuk valószínűsége átlépte a lehetőség és a valószínűség közötti választóvonalat, a határt, amely a halál véletlenszerű eshetőségét nyilvánvaló statisztikai valószínűségétől elválasztja.” Ezt a pontot 1917 őszére érte el az olasz hadsereg. Nem könnyítette a helyzetüket Cadorna sem, ugyanis több olyan büntető intézkedést is bevezetett, amellyel a harci szellemet sikerült rombolnia, gondoljunk itt a legismertebbre, a sommás felkoncolásra. Ezek után nem volt meglepő, hogy a „caporettói áttörés” vagy olasz szemszögből nézve „caporettói összeomlás” (olaszul „La disfatta di Caporetto”) után Luigi Cadorna-t menesztették. Az olasz front összeomlása után 1917. november 6-7-én Rapallo-ban ültek össze az antant vezetői. Az olasz delegációt Vittorio Orlando miniszterelnök, Sidney Sonnino külügyminiszter, Vittorio Alfieri hadügyminiszter és Carlo Porro, a hadsereg vezetőjének helyettese képviselte. A szövetségesek hosszas viták közepette igyekeztek megoldást találni a caporettói csatavesztés orvoslására, illetve az olasz front megerősítésére. Orlando úgy emlékezett erre a konferenciára, mint „a reményvesztett imádkozás és várakozás Gecsemáné kertje”. Végül létrehozták a Legfelsőbb Haditanácsot (tagjai az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és Olaszország voltak), amely többek között arra volt hivatott, hogy az együttes olasz-antant haderőt irányítsa. Cadorna-t a Haditanácshoz helyezték át, 1917. november 8-án pedig Armando Diaz-t kinevezték az olasz hadsereg vezetőjének. Több indokot is lehetne mondani, hogy miért pont őt választották, de csak egyet emelnék ki, mégpedig azt, hogy III. Viktor Emánuel király is alkalmasnak találta az irányításra, és támogatta pozícióba helyezését, bár a kinevezés előtt csak háromszor találkoztak. A 3. találkozóra 1917. július 16-án került sor, amikor az olasz király meglátogatta a 23. hadtestet, amely épp az Isonzó bal oldalán található Cassegliano-nál állomásozott. Miután Diaz jelentett a királynak, azután Viktor Emánuel ezt mondta: „Ez a tábornok egy nap képes lesz szolgálni!”

 

Nem volt könnyű Diaz feladata, ugyanis egy széthullott olasz hadsereggel kellett szembenéznie, és nem mellesleg az osztrák-magyar haderővel is. A parancsnok igyekezett megkedveltetni magát, olyan intézkedéseket hozott, amelyek növelték a népszerűségét, például engedékenyebb szabadságolási rendszert kínált a legénységi állománynak, több alkalommal is leült beszélgetni a katonákkal és így tovább. Az antant segítségének, az olasz hadsereg feléledésének, a Monarchián belüli problémáknak és Diaz vezetésének köszönhetően az 1918. október 24-én kezdődő Vittorio Veneto-i csatában győzelmet arattak a túlerőben lévő osztrák-magyar hadsereg felett. E siker következményeként 1918. november 3-án Padovában megszületett a fegyverszüneti egyezmény, ezzel az olasz front megszűnt. Másnap, november 4-én Armando Diaz kiadta a „Bollettino della Vittoria”-t (magyarul Győzelmi Közlemény), amelyben az osztrák-magyar hadsereg megfutamodását és az olasz katonák hősiességét foglalta össze.

 

„Duca della Vittoria”

Diaz a háború után sem tűnt el a közéletből. Az 1921. év roppant mozgalmas volt életében, ekkor lett szenátor az olasz parlamentben, emellett III. Viktor Emánuel királytól a Vittorio Veneto-i győzelem miatt megkapta a „Duca della Vittoria” (magyarul „Győzelem hercege”) címet is. Az év végén az Egyesült Államokba utazott, novemberben Kansas City-be látogatott, ahol részt vett a Szabadság-téri Emlékmű felavatásán. Népszerűsége megkérdőjelezhetetlen volt, azonban a fasiszta éra beköszöntésével ez némileg megváltozott. 1922-ben a „Marcia su Roma” idején Diaz a fegyveres beavatkozás ellen voksolt, 1922-1924 között hadügyminiszter és hadseregtábornok volt, és az I. világháború idején tett szolgálatait az „Olaszország marsallja” címmel jutalmazta Mussolini, ezek miatt többen is megvádolták azzal, hogy szimpatizál a fasisztákkal és behódol a rendszernek. Nyilvánvalóan mélyebb kutatásokat kellene végezni ahhoz, hogy ezt jobban meg tudjuk ítélni. 1924 után visszavonult a politikától, 1928. február 29-én halt meg Rómában. 

 

Armando Diaz kétségtelenül az egyik legfontosabb személy az I. világháborús olasz történelemben. A háború ideje alatt nyújtott teljesítménye hozzájárult ahhoz, hogy Olaszország ne csak a sorozatos vereségekre és hibákra emlékezzen ezzel a 4 évvel kapcsolatban, neve összeforrt az olasz hadsereg talpra állításával és a Vittorio Veneto-i győzelemmel.   

Császár Ildikó

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket