A dunai svábok betelepüléséről és identitásáról: Beszámoló Dr. Fata Márta müncheni előadásáról

2015. január 29-én este került sor a Donauschwäbische Kulturstiftung és a Bayerisch-Ungarische Forum szervezésében Dr. Fata Márta müncheni előadására A 18. századi betelepülés és annak szerepe a dunai svábok identitásképzésében (Die Ansiedlung im 18. Jahrhundert und deren Rolle für die Identitätsbildung der Donauschwaben) címmel.

A rendezvénynek a belvárosközeli Haus des Deutschen Ostens adott otthont, amely az egykori német területekkel, illetve a németség keleti településterületeivel foglalkozó kutatókat, kutatásokat igyekszik összefogni mind a speciális könyvtári gyűjteménye, mind támogatószolgálat és rendezvényszervezés révén. A várható érdeklődésre való tekintettel a hallgatóságot az épület legnagyobb helyiségében, a Szudétanémet teremben várták, amit a kb. 80 főnyi hallgatóság meg is töltött. A rendezvényt a ház nevében annak vezetője, Dr. Andreas Otto Weber nyitotta meg, és a hallgatóság köszöntése után röviden beszámolt az intézmény erre az évre tervezett dunai svábokkal kapcsolatos programjairól, majd bemutatta az előadót.

A pécsi származású Dr. Fata Márta jelenleg a tübingeni Eberhard Karls Universität privát oktatója, illetve ugyanott az Institut für donauschwäbische Geschichte und Landeskunde újkorrészlegének vezetője. Előadása nyitásául két aktuális kiadványára hívta fel a figyelmet, amelyek a 18. századi német migráció kérdését, illetve ennek identitásképző hatását tematizálják csakúgy, mint a megtartani kívánt előadása. Annak első részében a 18. századi betelepülés toposszá válását követte végig kronologikusan, jelentősebb eseményeket kiemelve korabeli dokumentumokból, irodalmi művekből vett idézetek alapján.

A mai napig elterjedt nézet, hogy a török hódoltság után kipusztított területre érkező német telepesek egyben a nyugati fejlett technológiák és a kultúra hordozói is voltak, mivel ez a gondolat – hol pozitív, hol negatív színezettel – szinte minden a témával kapcsolatos munkában, de még a középiskolai történelemkönyvekben is fel-felbukkan. A hazájukból a bizonytalanba induló telepeseket, akiknek igen jelentős része az életével fizetett ezért a vállalkozásért, kevésbé fűtötték magasztos eszmék, mindössze egy jobb élet reményében vették magukra az útrakeléssel járó kockázatot. A kultúrahordozói szerep egyik első dokumentációja az ún. bogaroschi (ma Bulgăruș, Románia) sváb petíció, amelyet bánáti sváb községek intéztek a bécsi udvarhoz 1849-ben, benne jogokat követelve maguknak, ha már jelenlétükkel hozzájárultak a térség kultúrájának újjáteremtéséhez.

Ez a gondolat erősödött fel az 1867-es kiegyezés, majd a következő évi nemzetiségi törvény elfogadása után, a német telepesek leszármazottai egyre heroikusabb képet alakítottak ki bátor és erényes őseikről, önazonosságuk másik oszlopává pedig a magyar hazához való hűség vált. Ezt az idealizált múltat tükrözik vissza a 19-20. század fordulóján Stefan Jäger festményei a sváb betelepülésről, illetve Adam Müller-Guttenbrunn versei, amelyekben a felmenőket már a küldetéstudat, a kultúrahordozói szándék hozta a kipusztult, üres, elvadult Kárpát-medencébe. Ez a gondolati ív a 20. század 40-es éveire, nyilvánvalóan a hitleri Harmadik Birodalom hatásától nem teljesen függetlenül vezetett el oda, hogy egyes német csoportok az oszmánok kiűzésében már a lehetőséget vélték felfedezni, hogy a német telepesek valójában megnyújtott karként kössék össze a Kárpát-medencét a német élettérrel. Ugyanez a gondolat szolgált érvül Kelet-Közép-Európa államainak – köztük Magyarországnak is – ahhoz, hogy áruló német kisebbségeiket, „Hitler ötödik hadoszlopait” visszaűzzék Németország új határai közé. A német kisebbségek második világháborút lezáró tragédiája vált identitásuk másik fő formáló tényezőjévé a betelepülés mellett.

Az előadó prezentációja második részében a betelepülés emlékét őrző emlékműveket mutatta be, illetve megkérte a közönséget, hogy amennyiben tudnak egykori vagy még látható betelepítést tematizáló emlékművekről valamely településen, azt jelezzék, mivel ezek teljes körű regisztrálása máig sem sikerült.

A fizikai formába öntött emlékezet sok esetben akkor is árulkodik egy-egy település német múltjáról, ha az ott élők annak emlékét már nem őrzik, így például a kelet-magyarországi Gávavencsellőn található emlékmű tanúskodik a térségbe történt telepítésekről II. József idején. Az emlékműállítás első virágkora a két világháború közötti időszak volt, korábban vidéken egyáltalán nem voltak jellemzőek a világi szobrok, akkor azonban a háborús emlékművek megnyitották az utat, noha a szakrális tartalom többnyire megmaradt. A halottaknak emelt szobrok mellett megjelentek a felmenők tiszteletére készített alkotások is, keresztek, szentháromság-szobrok és a család motívuma váltogatta egymást a nem egyszer tekintélyes méretű emlékműveken, amelyek leggyakrabban a Bácskában fordultak elő. Az ekkor felállított szobrok nagy részét ma már hiába keresnénk, mivel a második világháború utáni berendezkedések nemkívánatosnak tartották a németek politikai és nemzeti öntudatát erősítő efféle alkotásokat.

A reneszánsz egészen az 1990-es évekig váratott magára, amikor is a politikai változások hatására korábban nem szívesen látott témák kerülhettek újra a napvilágra. Ilyen volt a Dunakanyar közelében fekvő Kismaros esete, ahol a német múlt újrafelfedezésének hatására kötelező idegen nyelvvé vált a helyi iskolában a német nyelv, alapítvány alakult a német kultúra ápolására, és elkészült az első német betelepülési emlékmű, amelyen megjelent a hajó (noha még nem az Ulmer Schachtel) motívuma.

A 2000-es évekre ezt számos további emlékmű követte, a gyakori avatások az előadó hipotézise szerint az ilyen alkotások megváltozott funkciójának jelei: míg a második világháború előtti hullám valóban egyfajta politikai öntudat manifesztációja volt, a mostani művek sokkal inkább a német identitás és emlékezet megőrzésének fontosságára hívják fel a figyelmet.

Gyakran használt szimbólumok továbbra is a keresztek és a család, de jellemzőbbé vált a Duna, illetve a betelepülőket szállító hajó megformálása. Ennek egy érdekes példája a Tolna megyei Hőgyész, ahol ugyanazon a téren állítottak fel egy székelykaput 2006-ban a székelyek világháború utáni idemenekülésének emlékére, mellette 2007-ben pedig egy Ulmer Schachtel kapott helyett. Természetesen felfogható az együttes a két csoport szembenállásaként is, ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a két alkotás azonos mester műve, és ugyanazon nyersanyag felhasználásával készültek, ami inkább a dialógusra és a békés egymás mellett élésre utal.

Az előadást intenzív diszkusszió követte az elsősorban idősebb, származása okán érdeklődő közönség részéről. Ez is azt mutatja, hogy a német telepítés témája aktuális, és nagy érdeklődésre tarthat számot Németországban éppúgy, mint Magyarországon.

Márkus Beáta

Ezt olvastad?

A berlini Planpolitik tizenöt fős csapata 2005-ös alapítása óta az állampolgári ismeretek kompetenciaalapú fejlesztését, valamint a politikai vitakultúra való nevelést