Egy elképzelt köztársaság – Recenzió Apor Péter könyvéről

„Mi tesz elvont történeti értelmezéseket hitelessé?” Ezt a hétköznapinak egyáltalán nem mondható kérdést teszi fel Apor Péter Az elképzelt köztársaság. A Magyarországi Tanácsköztársaság utóélete 1945-1989 című művének legelején. Ez az alapkérdés első látásra nem feltételez sok konkrétumot, és mégis, a szerző könyvét olvasva elgondolkodtató és ugyanakkor egyáltalán nem evidens tendenciákat látunk kibontakozni.

Mióta a történelemtudomány a 19. század második felében megalkotta saját módszertanát és ezzel hivatalosan is „tudománnyá” vált, a történészek kezei alól kikerülő munkák jelentős része annak a pozitivista elvárásnak igyekezett eleget tenni, hogy a történeti források és bizonyítékok bemutatásával választ adjon arra az alapvető kérdésre, hogy „mi, és hogyan is történt valójában?” A 20. század eseményei azonban bebizonyították, hogy a múlt, és ezzel együtt az emberi társadalmak működésének megértéséhez ez az egy kérdés nem elegendő. Egyre többek számára lett világos, hogy a történelemnek van egy rejtett, ha úgy tetszik „pszeudo tartománya”, mely nem a történelmi események lezajlásának idején, hanem sokkal inkább az események utóéletében nyeri el jelentőségét.

Erre a jelenségre lett figyelmes a szóban forgó kötet szerzője is, amikor ábrázolta a Magyarországi Tanácsköztársaság az 1945 után kialakult kollektív történelmi emlékezetben betöltött szerepét. Olyan ez kis túlzással, mint álom az álomban. Csakhogy ez nem álom. Ez maga a „vörös valóság”, mely a kortársak mindennapjaiban hol tudatosan, hol kevésbé tudatosan, de jelen volt.

A könyv hosszabb bevezetőt követően öt metszetben kívánja bemutatni a dicsőséges 133 nap 1945-öt követő utóéletét. Már a cím alapján is szembetűnik, hogy bár a magyarországi Kommün 1919. augusztus 1-jén megbukott, politikai legitimációs eszközként csak 1945 után és a kommunisták hatalomra kerülését követően kezdett működni. Míg a magát sokszor „ellenforradalmiként” meghatározó, két világháború közötti magyar politikai rendszer „a második bolsevik forradalom vélt veszélyeitől kívánta megvédeni a társadalmat…” (13. oldal), addig a politikai baloldal számára is fejtörést okozott 1919 szellemi öröksége. Ez elsősorban a sztálini tisztogatások során lezajló ámokfutásból adódott, aminek többek között Kun Béla, a Tanácsköztársaság vezéralakja is áldozatául esett.

Az első „előkép” című fejezetben így a Tanácsköztársaság és a Rákosi-rendszer kapcsolata kerül terítékre. Miután lezajlott a magyarországi történettudományban is a kommunista fordulat, a párthoz hű történészek egyik legfőbb feladata az volt, hogy a magyar történelmet egy olyan folyamatként próbálják meg ábrázolni, melynek egyik csúcspontja a kommunizmus első európai hatalomra kerülése. Maga a Tanácsköztársaság mégsem vált az új, nemzeti emlékezet részévé. Az évfordulók megünneplése 1956-ig az MDP belső rendezvényének számított. Az első magyarországi kommunista köztársaság csupán előképe lett az 1945 utáni korszaknak és nem pedig történelmi eredete. Csak az 1956-os forradalmat követően vált a Kádár-rendszer első számú legitimációs eszközévé.

Ezt pedig azzal érte el, hogy az október 23-án megkezdődő eseményeket valamennyi hivatalos fórumon ellenforradalomnak minősítette, a nyilvánosság előtt pedig a pártszékháznál történt lincseléseket és a párttagok ellen elkövetett erőszakot mutatta. A második fejezet, mely a „feltámadás” címet viseli, épp ezért arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, miként igyekezett a konszolidálódó Kádár-rendszer (és legfőképp annak hű történészei) összekötni az „’56-os ellenforradalmi erőszakhullámot” az 1919-es fehér terrorral. Elsődleges eszközük a kivégzéseket és megaláztatást bemutató fotók voltak, de ekkor jelent meg az ’56-os események első, a párt által hitelesített krónikájának első része is.

A földön fekvő, feltehetően halott ember a pártszékház ostromát követően. Kép forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár

Az 1919-es és 1956-os ellenforradalmi terror közötti történeti folytonosságban idővel egy köztes pillér szerepét játszotta az 1944-es nyilasuralom története is. Ezzel kialakult a magyar kommunista történeti tudatnak, egy 1919-en, 1944-en és 1956-on átvonuló íve, mely a jelenben (ez esetben a forradalmat követő időszakban) azt az évtizedes harcot hivatott bemutatni, mely a forradalmi kommunizmus és az ellenforradalmi fasizmus között feszült. Mindezek bemutatására kiváló eszközként szolgált az egykori háborús bűnösök pereinek felelevenítése. A harmadik, „életrajz” című fejezetben, így nagyon is konkrét esetekkel találkozhatunk. Az egykori különítményesek felkutatásával, és életútjuk, valamint háborús szerepvállalásuk bemutatásával az ellenforradalmi folytonosság, valamint ezen jogi-politikai performanszok aktualizálásával az ellenforradalom visszatérésétől való veszély is bemutatható volt. Ezt szolgálta többek között az Alföldön dúló fehérterror egyik alakjának, Francia Kiss Mihálynak, valamint a miskolci Szim Lőrincnek a bíróság elé állítása.

A külső ellenség, az ellenforradalmi fasizmus azonosítása után a hatalmát megszilárdító pártnak saját önazonosságát kellett bizonyítania. Ezt sikerült az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaságban megtalálnia. Legkézenfekvőbb jele az 1959. március 21-én felavatott Munkásmozgalmi Panteon volt, melynek felépítését és létrejöttének körülményeit a negyedik, „Temetés” című fejezet taglalja. Ha az ellenforradalom történeti folytonosságát sikerült megalkotni, úgy ez a monumentális síremlék alkalmasnak bizonyult a jelen kommunistáinak megtalálni saját történelmi gyökereiket. A magyar jakobinusoktól kezdve összegyűjtötték a magyar történelem valamennyi radikális, forradalmi alakját, hogy ezáltal sokkal szélesebb és átfogóbb történelmi tablón tudják saját magukat elhelyezni.

3.kép: A Munkásmozgalmi Panteon. Kép forrása: Mapio.net

Az ellenforradalom bűnöseinek és a forradalom hőseinek meghatározását követően, megkezdődött az a folyamat, mellyel a magyarországi Tanácsköztársaságot az 1960-as és ’70-es évek magyar társadalmának történeti emlékezetébe, és ezen túlmenően mindennapjaiba is sikerült becsempészni.  Az ötvenedik évforduló alkalmából 1969-ben felavatták a központi Tanácsköztársaság-emlékművet az akkori Felvonulási téren. A vörös hadsereg páncélvonatát egy szabályos „road-show” keretében mutatták be több vidéki városban, tavasszal pedig a Forradalmi Ifjúsági Napok (FIN) során alkalma nyílt az fiatalságnak tudatosítani március 15., március 21. és április 4. jelentőségét. A „FIN” így egy újabb kiváló alkalmat kínált a folytonosság ábrázolására.

Wanda Szyksznian plakátja az 1982-es Forradalmi ifjúsági napok alkalmából. Kép forrása: DHM.de

Ha a Kádár-rendszer békés hétköznapjait élvező egyszerű emberek számára 1919, mint a jelenlegi politikai hatalom eredete el is volt adható, addig az értelmiségiek és írók számára is befogadhatóvá kellett tenni az ’56-os megtorlásokat követő Tanácsköztársaság-kultuszt. A hatvanas években a magyarországi történettudományon belül is megkezdődött egyfajta eltávolodás a szélsőséges ideologizálástól, és a születő munkák egyre jobban magukon viselték a szakmaiság jegyeit. Megszülettek az első (és máig utolsó) történeti szintézisek, melyek ugyan komoly, és autentikus forrásanyagra támaszkodtak, mégis elfogult következtetéseket vontak le. Ezek szerint a kommunizmus hatalomra kerülése az első világháborút követően a magyar történelem egyik dicsőséges pontja, melyet az ellenforradalmi szervezkedés és a mérsékelt szociáldemokraták árulása miatt hamar megbukott. Nincs ok azonban búsulni, mivel a negyedévszázados Horthy-fasizmus után újra helyre állt a világ rendje, és ezt az ellenforradalmárok 1956 őszi visszatérési kísérlete sem tudta megdönteni.

A könyv utolsó fejezete mindezek fényében arra keresi a választ, hogy melyek ennek a történetírói irányzatnak a kimutatható hagyományai és hogy a Tanácsköztársaságot megjelenítő történeti munkák miként viszonyultak a korabeli dokumentumokhoz. Ezentúl betekintést nyerhet az olvasó abba, hogy a különböző irodalmi, művészeti és köztéri alkotások milyen szempontból ábrázolták a Tanácsköztársaság által jelölt történeti eseményt és annak mögöttes mondanivalóját.

1956 tizedik évfordulója után a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulója is új értelmet nyert. Míg ’56 a hatalomnak és a társadalomnak is kényes volt, addig a Tanácsköztársaság alkalmas volt az „ellenforradalomra” való utalásokra. A hatvanas évek végén, a prágai tavasz és a különböző diákmozgalmak nyomán Magyarországon is csírázni kezdett egy reformbaloldali mozgalom, főként az ifjúság és a fiatal értelmiségiek körében. Innentől kezdve már nem az ’56-ban részes magyar társadalomnak, nem is a párt saját tagságának, hanem a szüleikkel és azok értékrendszerével, világnézetével, ha úgy tetszik szocializmusával kritikus fiatalságnak kellett a Tanácsköztársaságra való emlékezéssel autentikus baloldali értékeket felmutatni. A könyv utolsó fejezetében erről, illetve a nyolcvanas évek tendenciáiról olvashatunk. Mindez kevésbé hangsúlyos, de a szerző és több szakember jelenlegi, a „Courage” kutatócsoport által végzet munkája érdekes adalékokat szolgáltathat még ez ügyben. (A hatvanas évektől kialakuló ellenzéket és annak kultúráját vizsgáló projekt munkájáról Szőts Zoltán Oszkár cikkében olvashat részletesebben.)

Összegezve elmondható, hogy Apor Péter munkája egyedi és hiánypótló napjaink hazai történetírásában. A szerző érthetően és logikusan illeszti be a Tanácsköztársaság emlékezetét, mint magyar jelenséget egy univerzális kontextusba. A forrásokat remek kritikai érzékkel felhasználó szerző a historiográfiai megállapításokon túl a különböző irodalmi, képzőművészeti, vagy filmes alkotásokkal is megfelelően bánik. Az újszerű megoldásokat, és a történetírás legújabb módszertani eredményeit is felhasználó munka eleget tesz a tudományosság legszigorúbb kritériumainak, ugyanakkor egy nagyon fontos jelenségre is felhívja a figyelmet. Arra, hogy a jelen és a jelent meghatározó politikai rendszerek miként konstruálják meg saját eredetüket a történelmi tényeket elferdítve, vagy egyenesen figyelmen kívül hagyva. Ez volt jellemző az 1956-os forradalmat követő kádári emlékezetpolitikára, de a könyvben leírt, a mindennapokban felszín alatt meghúzódó folyamatnak ismerete napjainkban is lényeges tanulságokkal szolgálhat számunkra.

A kötet adatai: Apor Péter: Az elképzelt köztársaság. A Magyarországi Tanácsköztársaság utóélete 1945-1989. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2014. 228 pp.

Molnár Dávid

Ezt olvastad?

Hogyan látta és láttatta az államhatalom a különböző ellenzéki és ellenkulturális jelenségeket? Hogyan ábrázolható és kutatható az állambiztonság és az