Egy félreértett kapcsolattörténet? Németalföld és Magyarország a 16–17. században

Németalföld kora újkori fogalma és története jelentős mértékben eltorzult Magyarországon, noha a korban és a nemzetközi irodalomban is jól definiált és kutatott tartományról van szó. Hogy hívták Észak-Németalföldet, „Hollandiát” a korban? És Dél-Németalföldet, „Belgiumot”? Melyik ápolt szorosabb kapcsolatokat Magyarországgal és Erdéllyel? Esszénk végére sok tekintetben meglepő, de egyértelmű válaszokat kínálunk.

—-

1986, Budapest. G. W. de Vos van Steenwijk, holland királyi nagykövet így kezdte a holland–magyar kapcsolatok ötszáz évét tárgyaló füzethez írt előszavát: „A történelembe nem szabad olyasmit belemagyarázni, ami nem történt meg. Ezért nem állíthatjuk a hollandmagyar kapcsolatokról, hogy […] szorosak és intenzívek lettek volna. […] A két ország kapcsolata változó volt. Közös gazdasági és politikai érdekek csak ritkán hoztak bennünket össze, kivéve az Erdélyi Fejedelemség aranykorát […].”

2019, Budapest. Balogh Tamás, a Károli Gáspár Református Egyetem docense így zárta a Szépművészeti Múzeum impozáns katalógusának nyitótanulmányát (a kiállítás a flamand festészetet, köztük Rubensét mutatta be): „Magyar néderlandistaként […] nemegyszer keserűen tapasztaltam, hogy Hollandia dicsősége a köztudatban elhomályosítja Dél-Németalföldét. Furcsa, és külön vizsgálódást igényelne, miért van az, hogy a […] dél-németalföldi – magyar vonatkozások tömkelege sem tudott érdemben változtatni a közkeletű képen.”

Az Olvasó itt elgondolkozhat. Miként lehetséges, hogy egy globális hatalom, Hollandia története annak aranykora után 300–400 évvel elhomályosítja a korabeli belga–magyar kapcsolatrendszer mai vizsgálatát? Észak-Németalföld kapcsolatai nem voltak mélyek hazánkkal, így nem is teremthetne komolyabb versenyhelyzetet. Ráadásul, több mint százezren látták a kiállítást: komoly fogadókészség mutatkozik a dél-németalföldi kultúra iránt. Egyáltalán, miért számít ez a kérdés, az egyetemes kultúra vizsgálatán kívül, ha egyik reláció sem volt erős?

Balogh Tamás kérdésfelvetése mégis alapvető és rendkívül pontos. Pontosabb, mint gondolná. Izgalmas kalandra hívjuk hát az Olvasót. Bemutatjuk, hogy milyen kép él jelenleg a hazai tudományosságban a németalföldi–magyar kapcsolatokról, utána pedig azt, hogy mit mutatnak az elmúlt évek alapkutatásai. A különbség és annak okai magukért fognak beszélni. Végül fejest ugrunk néhány forrásba, hogy kibogozzuk az összegubancolódott szálakat.

Leo Belgicus avagy a Belga Oroszlán: jellegzetes, oroszlánalakú térkép Németalföldről. Latinul egykor egész Németalföldet Belgiumnak hívták.

(Forrás: en.wikipedia.org)

A kapcsolatrendszer – ahogy eddig ismertük

Első ránézésre hasonlóan erős a két kapcsolatrendszer erőssége. Ehhez képest a holland–magyar reláció (mint látni fogjuk) valóban túlreprezentált azokban a szakkiadványokban és tanulmányokban, amelyek az utóbbi évtizedekben „németalföldi–magyar” cím alatt jelentek meg. Ennek egyik egyszerű magyarázata, hogy Dél-Németalföldet elsősorban a holland nyelvű kultúrában jártas néderlandisták, kisebb részben a francia történelemmel foglalkozók kutatják. Több néderlandisztika tanszék virágzik, húszmillióan beszélik a nyelvet. „Belgikanisztika” szakot hiába keresünk, és a mai Belgiumban hollandul, franciául, németül beszélnek.

Közismert tény, hogy a 16. század első felében több hullámban kettévált V. Károly német-római császár Habsburg birodalma, egy „spanyol” és egy „osztrák” ágra, és Németalföld egésze az előbbihez került. Ez 1558-ra vált véglegessé, amikor a közép-európai ágból I. Ferdinánd átvette a császári méltóságot. Az is köztudott, hogy a 16. század 60-as éveitől Németalföld is fokozatosan kettészakadt, egy déli, katolikus és egy északi, protestáns irányítású részre. Előbbi a Spanyol Monarchia része maradt, utóbbi felkelést, majd függetlenségi háborút indított, amely 80 évig tartott. Ezt az 1648. évi, vesztfáliai békék sorába tartozó holland–spanyol zárta le.

Nem meglepő, hogy a németalföldi–magyar kapcsolatokat egészen az 1560-as, 1570-es évekig mindkét „tábor” magáénak érzi és a dél–észak felosztásnak nincs is sok értelme. A két tartományrész között egészen a 17. század első feléig létezik átjárás. Hollandia a felemelkedését részben éppen a Délről menekülők know-how-jának és tőkéjének köszönheti. A késő reneszánsz és humanista relációk sorába tartoznak a magyar humanisták, mint Zsámboky János vagy Dudith András kapcsolata Justus Lipsius politikatudóssal. Nicasius Ellebodius orvos és Carolus Clusius (Charles de l’Écluse) botanikus magyarországi tartózkodása mellett örök téma Habsburg Mária özvegy magyar királyné brüsszeli kormányzósága, és régens-titkárának, Oláh Miklósnak a munkássága. Lipsius személye az identitásváltásai (délről indul, északon tölti legjobb éveit, aztán visszatér) és magyarországi hatása miatt duplán felbukkan. Mindezeket a 20. század közepére többnyire feltárták.

A tartomány kettészakadásával a holland–magyar relációban előtérbe kerültek a reformációhoz köthető és diplomáciatörténeti kapcsolódások.  Apáczai Csere János és több ezer magyarországi és erdélyi diák hollandiai egyetemjárása, Szepsi Csombor Márton útleírása (Europica Varietas) és a holland szellemi élet és nyomdaipar termékeinek jelenléte mellett említendő, hogy több esetben egész Európa e két tartományra figyelt. Az Erdélyi Fejedelemség aranykorában a két állam együtt harcolt a Habsburgok ellen. A magyar protestáns gályarabok tengeri kiszabadításának (1676) híre is bejárta a kontinenst.

Már a dél-németalföldi részhez köthetők a szintén intenzív nyomdatörténeti kapcsolatok, például Nádasdy Ferenc esetében. Gislenius Busbequius (Ghiselin de Busbecq) flamand író és diplomata művei hatással voltak Zrínyi Miklósra. Habsburg Mária után a déli kormányzók még sokáig Mátyás király egyik misekönyvére tett kézzel tettek esküt. Hadtörténészek a hadvezérek és a francia nyelvű tartományrészen verbuvált vallon katonák magyarországi jelenlétével, a németalföldi hadseregszervezés hatásával foglalkoztak. Hálásak lehetünk Kees Teszelszkynek, Réthelyi Orsolyának, Bozzay Rékának, Gera Juditnak és más néderlandistáknak, hogy utánajártak a Croÿ család vélt Árpád-házi leszármazásának, a magyar szentek, királynék reprezentációjának, ikonográfiai és információtörténeti hatásoknak, vagy összefoglalókat írtak és fordítottak a németalföldi nyelv(ek)ről, történelemről.

Ogier Ghiselin de Busbecq (Busbequius) (1522-1592) flamand író, diplomata, I.

Ferdinánd német-római császár konstantinápolyi követe. Úttörő szerepet játszott az Oszmán Birodalomban népszerű tulipán nyugat-európai elterjesztésében. Exclamatio c. műve Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosságának elsődleges forrása. (Forrás: wikimedia.org)

A kapcsolatrendszer – ahogy a források mutatják

Valójában nem szükséges méricskélni, hogy melyik reláció volt a mélyebb vagy jelentősebb. A források világosak és magunk németalföldi és európai kutatóútjaink során meggyőződhettünk róla: a Dél-Németalföld és Magyarország közötti kapcsolatrendszer sokkal intenzívebb volt, mint a holland–magyar. Hogy is lehetne másként? A Spanyol Monarchia és az osztrák Habsburgok politikai szövetsége 200 éven keresztül összeforrasztotta Németalföldet és a Magyar Királyságot. Itt röviden nyolc, tematikus példát említünk.

Kezdjünk gazdaságtörténettel. Százezer mázsányi besztercebányai réz áramlott az antwerpeni tőzsde és faktorok segítségével a spanyol Habsburg és portugál birodalmak pénzverdéibe,  ágyúöntödéibe, majd onnan a flottába, újvilági erődökbe, vagy (fűszerért) Indiába. Németalföldön is készítettek ágyúkat belőle. Név szerint ismerünk flamand rézkereskedőket.

A hadügyi vonatkozások a korábban gondoltnál is gazdagabbak. Az 1630-as évektől több ezer horvát–magyar katona harcolt a kor legnagyobb állandó hadseregének, a Flandriai Seregnek a hivatalos (!) kötelékében, több ezredest itt is név szerint ismerünk. Valóságos „zöld folyosó” élt Németalföld és a Magyar Királyság között: vallon, brabanti, luxemburgi hadvezérek, tisztek, gyalogosok, tüzérek ezrei (és velük a hadvezetési, technikai tudás) érkeztek Magyarországra V. Károly német-római császár idején, a tizenötéves (1591–1606) és harmincéves (1618–1648) háborúban, majd az Oszmán Birodalom alól felszabadító harcokban.

Művelődéstörténeti téren a déli-németalföldi civilizáció kulturális termékei látványosan jelen voltak Magyarországon. A könyvtárak telve vannak az ottani kiadású kötetekkel: a budapesti Egyetemi Könyvtárban 1000 körüli a számuk. Magyar szerzők több tucatnyi műve jelent meg Dél-Németalföldön. Rengeteg a spanyol–németalföldi szerző a magyar arisztokraták (esztergomi érsekek, mint Forgách Ferenc vagy Pázmány Péter, vagy a Zrínyi-család) könyvtáraiban: teológusok, történészek, jogtudósok, kartográfusok, filozófusok, polihisztorok.

A politikai kapcsolatok terén Somogyi Márton személyében magyarországi nemes bizalmasa és tanácsosa volt Albert és Izabella kormányzóknak. Somogyi Brüsszelből írt leveleiben vigasztalta rendszeresen pártfogóját, Dietrichstein bíborost Bethlen Gábor erdélyi fejedelem dúlásai miatt, s Somogyi neki küldte Cervantes Don Quijotéjának a Közép-Európában ismert egyik első példányát. Albert főherceg részese volt a 17. század eleji, Habsburg-ágak közötti harcnak, a „Bruderzwist”-nek, melynek fontos kérdése volt, kit jelöljön a dinasztia a magyar trónra.

Németalföldi diplomaták sora hajtott végre küldetéseket a Habsburgok nevében Bécsben vagy Konstantinápolyban: Cornelius de Schepper, a már említett Busbecq és Jacques Bruneau. Utóbbi hozta tető alá kollégáival a Pázmány Péter esztergomi érsek legfontosabb diplomáciai küldetése (1632, Róma) alapjául szolgáló szövetségtervezetet. A kormányzók több száz kötetnyi levelet kaptak Közép-Európából, saját és Madrid követeitől és császári tanácsosoktól, számos bizalmas információval. Délen többet tudtak Erdélyről, mint északon: Báthory Gábor erdélyi fejedelem meggyilkolásának (1613) legautentikusabb forrása például (magától a megbízott Abaffy Miklóstól) jelenlegi tudásunk szerint egyedül Brüsszelben maradt meg.

Ahogy várható, ezek a küldöttek részt vettek a Magyar Királyság reprezentációs eseményein és ezekről részletesen beszámoltak. Albert diplomatája, Philippe de Croÿ II. Mátyás magyar király és Habsburg–Tiroli Anna 1611. évi lakodalmán vett részt, előkelő helyen ülve az asztalnál. Izabella egyik követe az 1625. évi magyar király-koronázásról küldött részletes riportot. Mások a Szent Korona útjairól számoltak be röviden a 17. század elején.

A jogtörténetben nemrég derült fény egy különleges kapcsolatra az 1598. évi, híres németalföldi adománylevél és a Pragmatica Sanctio-t becikkelyező 1723. évi törvények között.

Végül, de nem utolsósorban az egyháztörténetben a jezsuita kapcsolatokon túl ismert, hogy Brüsszel közel 100 éven keresztül agentúrát, majd rezidentúrát tartott fenn Rómában. A küldöttek pedig rendszeresen beszámoltak magyarországi ügyekről: a már említett Pázmány-követségről éppúgy, mint a pápai csapatok oszmánellenes nagykanizsai hadjáratáról.

Zsámboky János (1531-84) tudós humanista Bombo nevű kutyájával az Antwerpenben kiadott Emblemata c. emblémáskönyvében.

(Forrás: studiolum.com)

A sort hosszan folytathatnánk. Ezek a példák jól mutatják: a Dél-Németalföld és a Kárpát-medence közötti kapcsolatrendszer a civilizáció minden rétegét áthatotta. Természetesen voltak olyan területek, ahol a holland–magyar reláció volt kimagasló vagy különleges: így a holland diplomáciai jelenlét Konstantinápolyban, vagy a hollandiai egyetemjárás. Utóbbi, noha jelentős mértékben kényszerű választás volt a németországi háborús helyzet miatt, sokszorosan felülmúlta a dél-németalföldit. Egyre több jel utal arra, hogy a rézkereskedelemből- és felhasználásból Észak-Németalföld is kivette a részét.

Nem kérdéses: ha azt vizsgáljuk, hogy a két tartomány közül melyik területén található több hungarika, melyik képviselői mozgattak meg több anyagi és emberi erőforrást, melyik reláció váltott ki több személyes interakciót, akkor a dél- és észak-németalföldi kapcsolataink nincsenek egy súlycsoportban. Mindez nem értékítélet, és nem is verseny. Pusztán annak logikus és tényszerű lenyomata, hogy Brüsszelben, Bécsben, Pozsonyban ugyanaz a dinasztia uralkodott, és a központokat megszakítatlan földrajzi folyosó is összeforrasztotta: az osztrák tartományok és az úgynevezett Spanyol Út Itália és Németalföld között. Ezekkel a keretekkel Hollandia, ha akart volna, sem tudott volna versenyezni. A kapcsolattörténeti olló dél és észak között egyébként megmarad a 18. században. Végül: a magyar–dél-németalföldi kapcsolatok erősségét részben éppen az a cél váltotta ki, hogy a Habsburgok legyőzhessék Hollandiát és szövetségesi rendszerét. 1648 után pedig többször is szövetségessé vált a két gyarmatbirodalom.

Mikor kuszálódtak össze a történelmi szálak?

Miért nem ismerősek, néhány kivétellel, az Olvasó számára a fenti kapcsolattörténeti láncszemek? Noha a fenti eredmények mintegy fele saját kutatásainkhoz kötődik, és publikálásuk folyamatban van, a másik fele legalább említés szintjén régóta ismert a nemzetközi irodalomban vagy forrásgyűjteményekből. A válasz talán váratlan: az alapkutatások elmaradását elsősorban az eredményezte, hogy sem a hispanistákat, sem a hazánk kora újkori egyetemes történeti beágyazottságát kutatókat nem érdekelte különösebben a tartomány.

Aki valaha mélyebben kutatott 16–17. századi németalföldi történelmet, tudja: 100 éven keresztül a brüsszeli Habsburg politikai vezetés és adminisztráció államtitkársági és hadügyi iratainak (némi túlzással) legutolsó jegyzete, tollfirkája, bejegyzése is spanyolul volt. Miként azt is, hogy a dél-németalföldi történelem végső mozgatórugóinak forrásai nem Németalföldön, hanem elsősorban egy Simancas nevű spanyolországi város levéltárában találhatók. Az alsóbb szintek forrásai pedig leggyakrabban franciául és spanyolul vannak. A németalföldi Habsburg uralom nem egy rövid közjáték volt Belgium történetében, hanem egy szerves kapcsolat a 17. század közepéig európai hegemóniával bíró világbirodalom és annak (miként a Szépművészetis katalógus fogalmaz) ékköve között. A fenti tények meghatározzák az alapkutatások természetét is, amelyek (nincs rá jobb szó) érdeklődés hiányában korábban elmaradtak. Az utolsó érdemi erőfeszítések Horváth (Hatvani) Mihály kutatásai és az 1850-es években megjelent négykötetes brüsszeli forrásgyűjteménye voltak.  Mindezt erősítette, hogy a spanyol Habsburgok kutatása a 21. századig egzotikumnak számított. Nem véletlen, hogy az utolsó jelentős és egyetemes történetírói teljesítmény mind néderlandisztikában, mind hispanisztikában ugyanazon személyhez, Wittman Tiborhoz köthető. Érdemei művei osztályharcos szemlélete ellenére vitathatatlanok.

Mivel az alapfeladatot a hispanisták és a „kora újkorosok” nem végezték el, „elaltatták” és elkényelmesítették a néderlandistákat és a frankofón kultúrát kutatókat, akik bátran elfoglalták a teret és igyekeztek azt legjobb tudásuk szerint betölteni. Ebből, mint említettük, kiváló tanulmányok születtek. Ám az űr betöltésére széleskörű levéltári alapkutatások, nyelvtudás és szakirodalmi pallérozottság hiányában nem lehettek képesek, és a vizsgált témák (pár kivétellel) a felszínen maradtak. Továbbá, nem rejthetjük véka alá véleményünket: téma- és címválasztásaik megfelelő reflexió hiányában összességében nem javítottak a helyzeten. Három példát hozunk.

Nicolas de Kun 1999-ben kiadott és Brüsszelben megjelent remekművét a belga–magyar és luxemburgi–magyar kapcsolatok 1100 évéről egyetlen szakcikkben sem láttuk hivatkozni, noha két pozitív hazai könyvismertetőt kapott, Zachar Józseftől és Niederhauser Emiltől. Nem volt ugyan szaktörténész, és saját levéltári kutatást alig végzett, műve mégis olyan részletgazdag a kora újkorra, hogy a témái kifejtése több kötetet megtöltene. Hozzátesszük: a munka szinte hozzáférhetetlen itthon.

Második példacsokrunk Habsburg-Németalföld lemaradására és elnyomására vonatkozik. A Wittman-korabeli marxista szemlélet („spanyol járom”, „spanyol katolikus reakció”, „a középkor legsötétebb hagyományaihoz visszakanyarodó szellemi élet”, hogy Németalföld aranykora c. művéből idézzünk) ugyan eltűnt, de a nyomai megmaradtak. Omer Vandeputte az 1996-ban magyar nyelven megjelent, a holland nyelvről írt munkájában még mindig „spanyol elnyomásról” írt. Balázs Péter a Belga-Németalföldről szóló könyvében 2016-ban így fogalmaz: „nem vitatható, hogy a 17. század, különösen annak második fele, mind gazdaságilag, mind demográfiailag, mind politikailag elborzasztóan sötét korszaka a belga történelemnek”. A Kossmann-féle Németalföld-történet (1998) „megengedőbb”: „a helyzet nem volt annyira kétségbeejtő, mint ahogyan általában emlegetni szokták, összehasonlítva azonban a terület korábbi virágzásával és Holland tartomány […] fejlődésével, nem sok ok volt az elégedettségre”.

Tisztában vagyunk a spanyol uralom egyes időszakainak zsarnoki és elborzasztó természetével, és a belga–holland gazdasági olló kinyílásával. Nem tisztünk felülvizsgálni a belga történetírás számos jeles képviselőjének a fentiekre rímelő értékítéletét sem. Mégis, a fenti állítások mai tudásunkkal tévesek vagy félrevezetőek. Nem arra gondolunk elsősorban, hogy a történelmet a győztesek írják, és a holland propaganda hatásai ma is kimutathatóak a belga történetírásban, mint arra cikkében Balogh Tamás is felhívja a figyelmet. Nem is arra, hogy miként Balázs Péter jogosan megjegyzi: Belga-Németalföld története “meghökkentően aluldokumentált”. Sokkal inkább arra, hogy ha tényleg ilyen volt a tartomány állapota, ahogy arról magyar nyelven tájékozódhatunk, akkor milyen lehetett a mégiscsak fejletlenebb Magyarországé, amely intenzív kapcsolatban állt vele? Mit közvetítünk ezzel, nem említve, hogy míg a 17. század a felkelések és kiegyezések története a Kárpát-medencében, addig ugyanekkor Dél-Németalföldön belpolitikai téren béke honol, noha a lesújtó állapotok alapján mást várnánk? És leginkább arra gondolunk, átnézve a kora újkori gazdasági fejlődésre vonatkozó friss szakirodalmat, hogy mind 1600-ban, mind 1700-ban a dél-németalföldi, egy főre eső GDP felülmúlta mind a franciát, mind a németet, mind az osztrákot! A lemaradás inkább a 18. századra tehető. Az angol előzi meg 1700-ra a belgát, és persze a holland lő ki látványosan a 16. században, de egész Európa mellett húz el. A holland „nemzettársak” sikere nyilvánvalóan a belgáknak fájt a legjobban.

Végül bevalljuk: átnézve az elmúlt 30–40 év néderlandisztikai szöveggyűjteményeit és nyelvkönyveit, filológiai, kulturális és kapcsolattörténeti összefoglalóit, úgy látjuk, kontraproduktívnak bizonyult a „németalföldi” szó erőltetése mind a nyelvre, mind az észak-németalföldi tartományra vonatkozóan a holland, néderlandi vagy észak-németalföldi helyett. Világos számunkra, hogy az elsősorban holland–flamand nyelvet és kultúrát kutatók a fogalomba történelmi értelemben beleértik a mai Hollandián (angolul: Netherlands, hollandul: Nederland) kívül Dél-Németalföldet is, a gyakorlat azonban nem mindig ezt mutatja. Gyakran előfordul, hogy az adott szerző számára a „németalföldi” és a „holland” egymás tükörfordításai, vagy ha nem, akkor Dél-Németalföld hangsúlytalan szerepet kap. A sok példából egyet említünk. A „Magyarország és Erdély képe Németalföldön a Bocskai-felkelés és Bethlen Gábor hadjáratai idején 16041626” c., közel negyvenoldalas tanulmány Kees Teszelszkytől fél oldalt szentel Dél-Németalföldnek, ahol (tapasztalataink szerint) jóval több forrás található a témában. A fél oldal tartalma pedig azt az érzetet kelti, hogy a tartomány csak az udvariasság kedvéért lett egyáltalán megemlítve: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy Németalföld a felkelés után két részre szakadt. A déli rész, beleértve Antwerpent, még mindig Habsburg-hű volt és spanyol hatalom alatt állt, azonban ott is figyelemmel kísérték a Bethlen Gáborral kapcsolatos híreket. […]

A fenti példák azt a képzetet keltik még a szaktudósban is: a dél-németalföldi történelem vizsgálata kevésbé fontos. Csodálkozunk, hogy Hollandia fénye elhomályosította Belgiumét?

Fogalmak kihegyezése

Mielőtt összefoglaljuk meglátásainkat, röviden kitérünk néhány alapfogalomra. Fentebb már használtuk a belga, holland, németalföldi, flamand szavakat. Mennyire anakronisztikusak ezek? Hogy hívták magukat ezek a népek és hogy hívták mások őket?

Pázmány Péter 1635 elején hosszú levélben győzködte az ekkor már a protestáns Svédországgal évek óta tárgyaló I. Rákóczi György erdélyi fejedelmet. Mégpedig arról, hogy a harmincéves háború közepén a császár és a Habsburgok helyzete rendkívül rózsás. Levelének kiváltó oka az 1634. évi nagy nördlingeni győzelem volt, amelyet a spanyol és császári hadak, és katolikus szövetségeseik értek el a svédek és szövetségeseik ellen. A spanyol fővezér, Ferdinánd bíboros-infáns ezután Brüsszelbe indult, hogy átvegye az Izabella 1633. évi halála után megüresedett kormányzói hivatalt. Adjuk át Pázmánynak a szót: „Onnan osztán a Spanyol király öcscse egyenesen Nyderlandba ment, és a Császár népe közzül hatezer lovas […] kisirhette, mig a maga országába érkezett Nyderlandba.” A Ferdinándot Brüsszelbe követő lovasok közül egyébként négyezer horvát–magyar katona volt.

Németalföld azonosítása Dél-Németalfölddel gyakori volt a korabeli forrásokban, az Osztrák Állami Levéltár hadügyi és diplomáciai irataiban ez jól látható. A vallon katonákat rendszeresen hívták így. A hollandokat a katolikusok előszeretettel hívták lázadóknak (niderlendische renegierte), de gyakori volt az Egyesült Tartományok, Államok (Staaten) vagy (a parlamentjéből) a Generalstaaten elnevezés, az egész (déli és északi) tartományra pedig a gesamte Niderlande használata. A spanyolok is gyakran így hívták a déli tartományt (Países Bajos, ami tükörfordítása más nyelvekének: Pays-Bas franciául, Low Countries angolul), az északit pedig (már akkor elterjedt módon, legfontosabb provinciája után elnevezve) Hollandiának (Holanda).

Pázmány a levelei nagy részében azonban a Belgium szóval (és annak formáival) nevezte meg Dél-Németalföldet. Kevésbé ismert, hogy a latin eredetű szó a középkorban és a kora újkorban az egész Németalföldet és lakóit (natio Belgica) jelentette. Ez a 16–17. század fordulójától kezdett kikopni a szóhasználatból. Azaz Belgium éppúgy „Németalföldet” jelenti történeti értelemben, mint maga „Németalföld”. Nem véletlen, hogy a 16. század végétől kétszáz évig fennálló németalföldi Egyesült Tartományok (Republiek der Zeven Verenigde Nederlanden), melyet hívtak a korban Egyesült Németalföldnek, Köztársaságnak is, latin elnevezése Belgium Foederatum (Belgia Foederata) volt, szemben Dél-Németalfölddel (Belgium Regium vagy Belgia Regia vagy Belgium Hispanicum). Sőt, ismerünk olyan 17. századi térképeket, ahol a mai Egyesült Államok-beli New York elődje, Új-Amszterdam Új-Belgium (Novum Belgium, Nova Belgica) területén jelenik meg: ez fogalmilag teljesen pontos, hiszen latinul így hívták Új-Néderlandot (vagy ha úgy tetszik, Új-Németalföldet), amihez azonban természetesen Dél-Németalföldnek nem sok köze volt.

New York Új-Németalföldön? Az amerikai metropolisz elődje, Új-Amszterdam a 17. században Új-Németalföldön (hollandul Nieuw Nederland, latinul Nova Belgica) feküdt. Jól látszik mindez a híres Jansson-Visscher térképen. A térkép alján Nieuw Amsterdam / Nieuw Jorck látképe. A fogalmi sokszínűséget mutatja, hogy Új-Hollandiának viszont a mai Ausztrália egyes területeit nevezték. (Forrás: nieuwnederland.org)

A belga mellett a flamandot is rendszeresen használták, és a provincia (Flandria) jelentése pars pro toto-ként kiterjedt az egész déli, sőt az egész németalföldi tartományra. Olyannyira, hogy például Madridban így nevezték a tartományt igazgató tanácsot (Consejo de Flandes), Rómában pedig a brüsszeli nunciatúrát (Nunziatura di Fiandra). A nyolcvanéves háborút is hívták „flandriai háborúnak”. Ma egyébként Flandria (Flamand régió) nagyjából Belgium északi részét fedi le, ahol elsősorban hollandul beszélnek, és a terület kulturálisan kiterjed Hollandia és Franciaország egy részére is. Élt a hollandoknak az ősi batávokkal való azonosítása mellett a közös burgundi múlt is. Valójában a 16–17. század nagy részében egész Németalföld (a tizenhét középkori provincia) és a Burgund Grófság együtt alkotta a Német-római Birodalom burgundi kerületét, amelynek feje a spanyol Habsburg uralkodó volt.

Egy valósághűbb Németalföld-kép felé

Az V. Károly-féle, majd spanyol Habsburg világbirodalom és a Kárpát-medencei államiság sokszínű és szoros kapcsolatrendszere a korábban gondoltnál nagyságrenddel nagyobb mértékben kiterjedt Habsburg-Németalföldre is. A reláció számos eleme teljesen feltáratlan. Nicolas de Kun remekműve aktív felhasználásra és (némi átdolgozás után) fordításra vár. Alapkutatásaink folytatódnak. A Történettudományi Intézet részvételével kutatói projekt indult a belga–magyar kapcsolatok 1600 és 1800 közötti történetének vizsgálatára, amelyben mi is részt veszünk, noha a koronavírus-járvány hatásai miatt egyelőre halasztódik.

A terület évszázadok óta foglalkoztatja az angolszász, francia, holland, spanyol és természetesen a belga történetírást egyaránt. Magunk is tapasztaltuk, hogy egyetlen téma számos ország kutatóinak érdeklődését egyszerre kiválthatja, így egyszerre több helyen emelheti a hazai tudományosság láthatóságát. Nem elhanyagolható szempont, hogy a nyugat-európai nemzetek történelme közül a belgáé hasonlít leginkább a magyaréhoz: ennek komparatív vizsgálata is gyümölcsöző lehet.

Guillaume II de Croÿ (1458-1521), V. Károly császár nevelője, tanácsosa. A

Németalföldön évszázadokig virágzó Croÿ-család vélt és általuk hirdetett Árpád-házi leszármazása évszázadokon keresztül foglalkoztatta a Habsburg-uralkodókat és a történettudományt. (Forrás: wikimedia.org)

A 16–17. században bizonyos értelemben nem máshol, mint Németalföldön (és az ott birokra kelő Spanyol Monarchia és holland Egyesült Tartományok tengerentúli tartományain) dőlt el a mai napig hatóan Európa és a világ sorsa. Ha valaki a modern kapitalizmus, a protestáns–angolszász gazdaságszervezés és a brit és amerikai birodalmak máig tartó hatalmának eredetét kutatja, akkor azt részben a kora újkori Németalföldön fogja megtalálni. Ezen a gazdasági, hadügyi, politikai, intellektuális küzdőtéren és a mellékhadszíntereken a korábban gondoltnál jóval nagyobb arányban és mértékben vettek részt magyarországi anyagi erőforrások és személyek. A hatás pedig kölcsönös volt. Látni kell azonban az érem másik oldalát: a kapcsolatrendszer a déli tartományrésszel volt erősebb, még akkor is, ha érdemes hangsúlyozni a két Németalföld állandó kölcsönhatását, még a 17. században is gyakori szimbiózisát.

Monostori Tibor

Bibliográfia

Általános és kapcsolattörténeti összefoglalók

Aszalós Éva: Hollandia kontinentális külpolitikája és Európán kívüli tengeri-kereskedelmi expanziója, 16091715. Nyíregyháza, Bessenyei, 2010.

Balázs Péter: Belga-Németalföld újkori története (13841830). Budapest, L’Harmattan, 2016.

Balogh Tamás: „Dél-Németalföld Rubens korában (1577–1640)”. In: Tátrai Júlia, Varga Ágota (szerk.), Van Dyck és a flamand festészet fénykora, Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2019. pp. 23-37.

Bozzay Réka, Pusztai Gábor (szerk.): Debrecentől Amszterdamig. Magyarország és Németalföld kapcsolata. Debrecen, Néderlandisztika Tanszék, 2010.

Bozzay Réka (szerk.): Történetek a mélyföldről. Magyarország és Németalföld kapcsolata a kora újkorban. Debrecen, Printart-Press, 2014

Kossmann-Putto, J.A. – Kossmann, E.H.: Észak- és Dél-Németalföld története. Stichting Ons Erfdeel vzw, Flamand-Holland Alapítvány, 1998.

Nicolas de Kun: Onze siècles de relations Belgo-Hongroises et Luxembourgo-Hongroises. Bruxelles, Maison de la Hongrie, 1999.

Sivirsky Antal: A holland-magyar kulturális kapcsolatok öt évszázada. Budapest, Akad. Kiadó, 1986.

Omer Vandeputte: A Németalföldi nyelv. Stichting Ons Erfdeel vzw, Flamand-Holland Alapítvány, 1996.

Prak, Maarten: Hollandia aranykora. Budapest, Osiris, 2004.

Wittman Tibor: Németalföld aranykora. Budapest, Gondolat, 1965.

Válogatott szaktanulmányok a dél-németalföldi–magyar kapcsolatokra

B. Szabó János: „Aszimmetrikus hadviselés a XVI. században: a magyarországi és a németalföldi hadszíntér példája”. Hadtörténelmi Közlemények 130 (2017) 3. sz., pp. 827-–54.

Bagi Zoltán Péter: <Adolf von Schwarzenberg „villámhadjárata” 1598 júliusának végén és augusztusának elején>. Acta Papensia 2016. 3/4. pp. 275–288.

Bárány Attila, „Queen Maria, the Cult of Louis II and Hungary in the Low Countries”. In: Bozzay 2014, i. m., pp. 362–397.

Bitskey István: „Németalföldi humanisták a 16. századi Magyarországon”. In: Pusztai–Bozzay 2010, i. m., pp. 45–57.

Fülöp Éva Mária: „Hungarian Students at Leuven (Catholic) University 1425 (1532)–1914”. In Szögi László, Varga Júlia (szerk.), Universitas Budensis 1395-1995. Budapest, ELTE Levéltára, 1997, pp. 277–286.

Liktor Zoltán Attila: „Albert & Izabella – egy főhercegi pár Németalföldön (1598-1621): Egy spanyol adomány és a Pragmatica Sanctio összefüggései”. In: Pázmány Law Working Papers 2020:3, pp. 112.

Monok István, „Verancsics Faustus Ostende kikötőjének megerősítéséről”. Vár ucca tizenhét 1994:3, pp. 151–152.

Monostori Tibor: A Spanyol Monarchia és a Magyar Királyság kapcsolatai a 16-17. században az Ausztriai Ház spanyol főágához tartozó Spanyol-Németalföld perspektívájából. Budapest, MTA TTI,  Lendület „Szent Korona” kutatócsoport, 2014. Kiadatlan kézirat.

Monostori, Tibor: „Egy magyar arisztokrata Spanyol-Németalföldön a Flandriai Hadsereg szolgálatában. Forgách Péter koronaőr lovasezredének szerződtetése 1637-ben”. Lymbus – Magyarságtudományi forrásközlemények 2019, pp. 157–174.

Monostori Tibor: „Tündérmese. Egy magyar apród rendkívüli karrierje Habsburg Németalföldön a lovagrend kapujáig”. Újkor.hu, 2020.04.05

Monostori Tibor: „A spanyol aranykori és a magyarországi irodalom: egy új paradigma”. Irodalomtörténeti Közlemények 124 (2020):4, megjelenés alatt.

Réthelyi Orsolya: „Gertrúd királyné és Szent Erzsébet a Németalföldön: Az Árpád-ház a Croÿ család reprezentációjában”. In: Majorossy Judit (szerk.), Egy történelmi gyilkosság margójára: Merániai Gertrúd emlékezete, 1213-2013. Szentendre, Ferenczy Múzeum, 2014, pp. 231–243.

Sahin-Tóth Péter: „A vallon-francia katonaság sajátos szerepe a hadviselő felek közötti kapcsolatokban a tizenöt éves háború idején”. In: Petercsák Tivadar, Berecz Mátyás (szerk.): Információáramlás a magyar és török végvári rendszerben – Studia Agriensia 20. (Eger, 1999), pp. 227–241.

Tátrai Júlia, Lengyel László: „Archduke Albert (1621) on the catafalque: a picture of old-new acquisition”. Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts (2008) no. 108–109, pp. 79–106.

Teszelszky, Kees: „A magyar toposzok használata a kora újkori Németalföldön: Szent Gellért, Szent István, Szűz Mária és a magyar korona megjelenése a németalföldi irodalomban, művészetben és röpiratokban”. In: Ajkay Alinka, Bajáki Rita (szerk.), Pázmány nyomában: Tanulmányok Hargittay Emil tiszteletére. Vác, Mondat, pp. 425–434.

Ezt olvastad?

I. Bevezetés A mohácsi csata felé vezető út legismertebb állomásának vitán felül Nándorfehérvár eleste számít. Az 1521. júniusától augusztus végéig lejátszódó