Egy generációs szintézis Kelet-Európáról

Stefano Bottoni A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig 2014-ben jelent meg magyar nyelven, és már kézbe vehető a második, javított kiadása is. A nagy érdeklődés tapasztalható volt a kötetbemutató kerekasztal-beszélgetésen is, amelyet 2015. február 10-én tartottak az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék Doktori Programja, illetve a Magyar Történelmi Társulat közös szervezésében az ELTE BTK Kari Tanácstermében.

A felkért hozzászólók Bartha Eszter (ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék) és Pók Attila (MTA BTK TTI) voltak, a moderátor Varga Zsuzsanna (ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék).

Fotó: Fekete Bálint

A beszélgetést Pók Attila nyitotta, aki szerint „ilyen típusú szintézist vagy nagyon fiatalon, vagy nagyon öregen ír valaki, nem tipikusan középkorú történészek műfaja”, mivel vagy a fiatalok lendületéből vagy az idősebbek tapasztalatából születnek összefoglalók. A kötet ismertetését a szintézis-írás dilemmáira fűzte fel, elsőként a kronológia határairól esett szó. Pók szerint a kötet előnyére vált, hogy – az eredetileg olasz nyelvű szintézis magyar nyelvű átdolgozása – 1944-ben kezdi a történetet, mert ez meghatározó dátum a régióban, a kötet végpontjával pedig nem kell vitázni, hiszen a szerző a jelenben zárja munkáját. A második kihívást a periodizáció jelenti, ami szintén jól sikerült, ráadásul a kisebb egységeken belül arányosnak találta a politika-, a gazdaság- és a társadalomtörténet arányát. Azt is pozitívumként értékelte, hogy Bottoni jól mozog a globális, a nemzetállami és a mindennapi élet szintjei közt. A könyv további előnye, hogy világszintű összefüggésrendszerbe próbálja beágyazni a régió, vagyis Kelet-Európa történelmét, bár feltehető a kérdés: mennyiben van a régiónak saját története? Erre a dilemmára ad választ az a vezérgondolat, hogy Kelet-Európában a Nyugatot tekintették a mindenkori viszonyítási alapnak, mivel mindig az volt az igény ebben a térségben (legalábbis a politikai és kulturális elit részéről), hogy valamilyen módon adaptálják a nyugati formákat, struktúrákat. Pók szerint a legnehezebb kihívást a nagyrégió földrajzi determinálása jelenti, e tekintetben a könyv bevezető része és az egyik későbbi fejezet között ellentmondás mutatkozik. A szintézis ugyanakkor egy teljesen önálló műfaj („nem analízisek összesöprögetése”), és ahogyan a szerző halad előre a korszakokban és a mű megírásában, újra és újra átgondolja a fogalmakat, ezért nem is nevezte ezt hibának.

Fotó: Fekete Bálint

A történész felidézte Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván és Ránki György szintéziseit, és kifejtette, hogy hiányol egy komoly, a korábbi munkákat alaposan elemző, azokra reflektáló historiográfiai fejezetet. Pók Attila ezt röviden, velősen megtette: Niederhausert szerinte a „túléltem mindezt”, Berend T. Ivánt az „aktív formálója voltam, nehéz helyzet volt, próbáltuk javítani, nem sikerült” jellemezte, míg Romsics Ignác „orvosi látleletet” adott. Szerinte Bottoni könyve „generációs szintézis”, mivel azt akarta megérteni, hogy a szovjet blokk felbomlása után miért nem a várakozásoknak megfelelően alakultak a dolgok. Mindezt persze az aktuális kérdéseket feszegető utolsó fejezetben érezni a leginkább. Pók még egy általános problémára mutatott rá: Bottoni szerint a nacionalizmusnak nem volt szellemi teljesítménye, ez kizárólag politikai program volt. Ő maga nem értett ezzel egyet, mert a nacionalizmus az európai kultúra jelentős eleme: a nemzeti identitással való küzdelem, annak radikális képviselete, egyáltalán a szembenézés vele.

Bartha Eszter az interdiszciplinaritást emelte ki, mint a könyv legnagyobb előnyét, és amelynek követelményeit a szerző sikeresen „megugrotta”. Bottoni a népességfogyást, a kivándorlást és a roma integráció hiányát tartja Kelet-Európa legégetőbb problémáinak. Azzal egyetértett, hogy a korszakolást jól oldotta meg a szerző. Külön kiemelte az 1948-as választóvonalat, amely a sztálinizmus exportja szempontjából indokolt. Természetesen kitért a Kelet-Európa fogalomra is. Míg Niederhauser a modernizáció és a nacionalizmus kettősére építette koncepcióját, Szűcs Jenő a keleti és a nyugati (valamint a köztes) típusú fejlődés sajátosságait vázolta. Bottoni a kötet bevezetőjében konstrukciónak nevezi a régiót, Bartha ezt megkérdőjelezte, és kiegészítette Berend T. és Ránki törekvésével, hogy a régiót a világrendszer-elméletben elhelyezzék. Végül úgy fogalmazott, hogy a kötet a rendszerváltoztatás baloldali (gazdasági–politikai) kritikáját erősíti, mivel azt feszegeti, hogy miért nem az elvárásoknak megfelelően alakultak a folyamatok.

Fotó: Fekete Bálint

A következőkben a szerző reagált az elhangzottakra. Elmondta, hogy a legtöbb kritika a Kelet-Európa fogalmat érintette, ezért a második kiadásban ezt részben javította. Pók Attila megjegyzésére, miszerint belső ellentmondás van a könyvben ezzel kapcsolatban, úgy reagált, hogy ez „touché”. Ő maga úgy látja, hogy a régió mindig a nagy nyugati országokhoz mérte magát (még a munkásság is), onnan merített szellemi erőforrásokat, és a (valós vagy vélt) nyugati trendeket, példákat próbálta adaptálni vagy legalábbis igazodni ezekhez. Mindez kimutatható a két világháború között, de 1953 után is, sőt az 1970-es években Bottoni szerint nyilvánvalóan érzékelhetővé vált. Arra, hogy az 1990-es évek után mi a közös a régióban, nehezebb volt választ adnia. Ő úgy vélte, hogy az elmúlt rendszernek az emléke és a tovább élő mélystruktúrái ilyen összetartó elemek. Ma is sok szempontból hasonló kihívásokkal állunk szemben, mint a rendszerváltoztatás után, és sok tekintetben nincs különbség például Csehország és Albánia között, bár egyértelműen hiba lenne összemosni minden államot. A régió közösségei sok hasonló baklövést követtek el (főleg a társadalom-politikában), és többek közt egy-egy viselkedésmintát vizsgálva még manapság is kirajzolódnak a hidegháborús határok, döbbenetes pontossággal (példaként a kórházi kenőpénzt hozta).

Fotó: Fekete Bálint

A korszakolást illetően elmondta, hogy nem azt állítja, hogy 1944-45-ben volt egy kész terv Moszkvában, amit csak végre kellett hajtania a különböző kommunista pártoknak. Rámutatott azonban, hogy vannak kimutatható azonosságok, például az ifjúsági szervezetek, az erőszakszervezetek, a tájékoztatási politika, valamint az igazságszolgáltatás felett mindenhol gyorsan átvették a hatalmat, miközben Magyarországon és Csehszlovákiában 1948-ig működhetett a többpártrendszer. Bizonyos kérdésekben (a jobboldali és szélsőjobboldali pártokat, vagy a katolikus szervezeteket azonnal kiiktatni) egyeztek a vélemények, és ez nem véletlen. A rendszer átalakítására nem voltak pontos tervek, de a cél közös volt: félreállítani a politikai, társadalmi ellenfeleket, homogenizálni a politikát.

Pók Attila ezek után kitért arra, hogy szerinte Bottoninak meg kellett volna vizsgálnia, hogy az 1989-es felbomlásnak melyek voltak a szovjet rendszer belső, strukturális adottságaiból, és melyek voltak a globális változásokból eredő összetevői. Ezen felül az egyes pártokon belüli csoportellentéteket is érdemes lett volna számításba venni, mivel ezek is hozzájárultak a rendszer gyengítéséhez. Arra is utalt a monori és lakitelki találkozó kapcsán, hogy közel sem volt teljesen egyértelmű, hogy a nyugati modellt kell átvenni, és ez konfliktusokhoz is vezetett.

Bartha Eszter a nyugati modell követése kapcsán azt a kérdést tette fel, hogy vajon valóban vonzó volt-e a nyugat az 1960-as években? Említette Szalai Erzsébet egyik könyvét, amely az 1960-as évek reformvitáiról szól, és amely szerint a rendszerkritikus táboron belül nem volt egyértelmű, hogy át kell venni a nyugati modellt. Hozzátette, nem volt igazán kialakult nyugat-képe a rendszerrel kritikus értelmiségnek, és nem szabad visszavetíteni az 1980-as évekre vonatkozó állításokat.

Varga Zsuzsanna ezek után két újabb fogalmat vezetett fel, amelyekről a beszélgetés résztvevőit kérdezte. Az első a szovjetizálás volt, amelyet Bottoni is használt könyvében, de amelynek tartalmáról nem volt komoly vita. Varga úgy vélte, hogy bár bevett fogalomról van szó, reflektálatlan, ezért érdemes lenne megvizsgálni, hogy meddig lehet ezt használni, mit kezdhet vele a kutató? A másik fogalom a nyugati transzfer, amellyel kapcsolatban azt mondta, hogy ezt már az 1950-es évektől számon kellene tartani, mivel a vasfüggönyön átnyúló gazdasági és kulturális kapcsolatok ki- vagy újjáépítése már ekkor megindul. A két fogalom alrendszerekre vonatkozó (összehasonlító) vizsgálata árnyalná a kialakult képet. Továbbá felvetette, hogy milyen feszítőerőt jelentett a párthűséggel szemben az 1970-es évekre a megjelenő professzionalizáció?

Fotó: Fekete Bálint

Pók válaszában Borhi László kutatásait említette, akire Bottoni is támaszkodott. Kifejtette, hogy amíg a Szovjetunión belüli változásoknak Gorbacsov idején nagy hatása volt a kelet-európai régióban, néhány évvel később a visszahatás lett erősebb. Arra is utalt, hogy a nyugat a régió stabilitásában volt érdekelt, és tartottak a felgyorsuló felbomlás folyamataitól.

Bottoni erre reagált, ő három fázist különített el. Az első fázisban Gorbacsové és a körülötte csoportosuló új szovjet elité volt a főszerep, mivel bennük tudatosult a Szovjetunió válsága. Ez az impulzus gyorsan hatott Kelet-Európára, majd az itteni folyamatok visszahatottak Moszkvára. A történész hozzátette, az etnikai feszültséget sem szabad figyelmen kívül hagyni, például a Kaukázusban már az 1980-as években ellenőrizhetetlen volt a helyzet, a Szovjetunió vezetői az azeri–örmény konfliktust gyakorlatilag tehetetlenül nézték.

A párton belüli ellentétekkel kapcsolatban úgy érvelt, hogy az 1980-as években inkább elméleti és nem gyakorlati viták folytak, például Pozsgay körül olyan csoport alakult ki, amelyik félprezidenciális rendszert akart létrehozni körülbelül 5-10 év alatt. Szlovákiában tény, hogy Mečiar győzelme jelentős volt a szocializmus után, ott valójában csak az ő 1998-as bukása után történt meg a rendszerváltoztatás. Bottoni szerint Magyarországon nem volt nagy ellenzéki potenciál, a gazdasági összeomlás elkerülése sokkal fontosabb volt, mint a párton belüli csaták, és inkább ez feszítette szét a rendszert az 1980-as évek végére.

A továbbiakban a közönség jutott szóhoz, Borsodi Csaba, az ELTE Történeti Intézetének igazgatója a szovjetizáláshoz kapcsolódva egy speciális területről, a felsőoktatás átalakításáról beszélt. Elmondta, hogy nálunk például a jogászképzésben vezették be legkorábban az oktatási reformokat, mert az államapparátusnak erre volt szüksége, míg máshol az ideológiai területek megelőzték ezt.

Fotó: Fekete Bálint

Egy kérdésre válaszolva Bottoni elmondta, hogy ő a 2008-as világgazdasági válságot nagy törésnek érzi, mert ez véget vetett annak a tizenöt éves illúziónak, hogy a gazdaság megy magától, és szépen lassan a régió beéri a nyugatot. A válság miatt szembesülni kellett azzal, hogy nincs konvergencia, megállt a fejlődés. A könyvet 2010-ben kezdte írni, akkor friss volt a sokk, de 2014-re sem lett optimistább. Ha a társadalom–gazdaság–politika hármasát tekintjük, akkor az első kettő sikertelenségéhez az ukrán–orosz események miatt a harmadik, eddig sikeresnek tűnő terület is csatlakozni látszik, mivel a politikai stabilitás is megingott. A kötet szerzője szerint ott volt igazán eredményes a rendszerváltoztatás, ahol a politikai átalakítások egy nagyon erős nemzeti projekthez társultak. Ezekben az országokban (például a balti államokban, ahol az orosz kisebbséggel elbántak) később, ennek nyomán került előtérbe az euroatlanti projekt. A gazdasági problémákat ráadásul néhány évig felülírta a nemzetépítési projekt, például a jugoszláv problémát nem tudták volna megoldani a horvát szeparatizmus nélkül. Hasonlóan, ha 1992-ben Mečiarék a társadalom akaratával ellentétben nem kötik meg a paktumukat, akkor nem születhetett volna meg egy olyan, viszonylag sikeres ország, mint Szlovákia. Ma úgy fogalmazna, hogy az utóbbi néhány évben Oroszország visszalépett Közép-Európába, és az USA is ismét bevonult, azaz küzdőtérré vált a régió. Hangsúlyozta, hogy a politikai folyamatokhoz egy új jelenség, a „kiürülés” párosul. Fel kell tenni a kérdést, hogy ha a nyugat nem váltja be az ígéreteit, és a félperiférián maradunk, akkor mi marad? Mihez tudunk visszanyúlni? A könyv írásakor mindez még nem látszott ilyen világosan, ezért nem is foglalkozott vele komolyabban. Hozzátette, hogy érdemes lenne kutatni, hogy például a magyar társadalom mennyire „nyugatosodott”, mert a társadalom „lelki állapotát” másként nem lehet bemérni, még ha érzünk is tendenciákat.

Bartha Eszter két, szakmunkások körében végzett kutatását idézte, amelyek eredményeként egyértelműen a nyugatban és a liberalizmusban való csalódást regisztrálta. Mindez összekapcsolódik a szélsőjobbra tolódással, valamint a roma-ellenességgel, ami azért is érdekes, mert a nyugati, fejlettebb országrészekben folytatta a vizsgálatot.

Tapolcai László, az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék oktatója szerint a rendszerváltoztatást sokan azért érik veszteségnek, mert azt gondolták, hogy a „létező szocializmus vívmányai” megmaradnak, és ehhez adódik majd hozzá a nyugati jóléti rendszer, amely elsősorban nem a szabadság, hanem a gazdasági teljesítmény, az elérhető javak miatt volt vonzó. A társadalom arra készült, hogy a boltok polcai tele lesznek, akárcsak a vásárlók pénztárcája, nem pedig arra, hogy 30%-os munkanélküliség jöhet. Hozzátette, a szabadság kategória mást jelentett az 1980-as években itt, mivel „valami olyasmi” volt tapasztalható a mindennapokban. Rámutatott egy, a magyar és lengyel modell közötti fontos különbségre is: míg a lengyel politikai palettán a „mi a lengyel nemzet?” kérdésére minden csoportnak van meghatározása, Magyarországon ez nem mondható el, sőt erről párbeszéd sincsen.

Ezek után Müller Rolf, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója reagált Bottoni korábbi, provokatív megjegyzésére, miszerint sajnos a magyar társadalom passzívan szemlélte a délszláv, és szemléli az ukrán konfliktust. A felszólaló szerint a délszláv válsággal kapcsolatban nem volt immunis a társadalom, és rossznak tartotta a párhuzamot az ukrán helyzettel. Fontos kérdést tett fel ezután, ti. hogy a Nyugat milyen Kelet-Európát várt? Egyáltalán mit értünk a Nyugat alatt a „Bécstől Tokióig” terjedő skálán? Emlékeztetett arra is, hogy 1956-ban és 1968-ban a nyugati világ is passzív volt, ezért érdekelte Bottoni véleménye az ezek között fennálló különbségről.

Stefano Bottoni a délszláv kérdésben – például a horvát fegyverszállítás miatt – visszavonulót fújt ugyan, de az Ukrajnával kapcsolatos véleményét fenntartotta. E téren szerinte „szellemi bezárkózás” tapasztalható, mivel nemcsak nem foglal állást a hazai elit, de az értelmiség – kimondatlanul – jelentős mértékben az orosz állásponttal azonosul.

A „nyugat” fogalmát illetően úgy érvelt, hogy ez inkább egy, az emberek fejében létező „nyugat” volt, amit az jellemzett, hogy jobb volt az életszínvonal, mint itt. Manapság „egyre kisebb, eltűnőben van, már csak szigetei maradtak”.

A zárszót Varga Zsuzsanna fogalmazta meg, aki annak a reményének adott hangot, hogy a beszélgetés nyomán talán hasonló munkák látnak majd napvilágot. A közönség soraiban feltűnően sok fiatal ült, talán volt, akit lendületbe hozott a beszélgetés, és megírja a következő „generációs szintézist”.

Fekete Bálint ­– Hevő Péter

Ezt olvastad?

Szvák Gyula egyetemi tanár, az ELTE Történeti Ruszisztikai Tanszékének tanszékvezetője, az Orosz Tudományos Akadémia díszdoktora. Negyven éve az ELTE Bölcsészettudományi