Egy haditerv sem éli túl az ellenséggel való találkozást – Helmuth von Moltke élete és munkássága

Ha Magyarországon szóba kerülnek a 19. század nagy hadvezérei és katonai gondolkodói mindenki Napóleonra és Clausewitzre gondol elsőként, esetleg még felmerülnek olyan nevek, mint Radetzky marsall, Görgei Artúr vagy Ulysses S. Grant. Kevesen ismerik azonban Helmuth von Moltke nevét, aki a porosz haderő élén kimagasló sikereket ért el és Bismarck mellett az egyesített Németország – a kisnémet egység – talán legfontosabb alakja volt. Jelen cikkemben az ő életét és munkásságát igyekszem röviden bemutatni.

A korai évek

Helmuth Karl Bernhard von Moltke 1800. október 26-án született Parchimban, a mai Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartományban. A család később az akkor Dániához tartozó Holstein tartományban telepedett le, és a fiatal Helmuth a koppenhágai dán kadétiskolában végezte tanulmányait. 1818-ban a dán hadsereg tisztje lett, azonban 1822-ben átjelentkezett a porosz hadseregbe, mivel úgy ítélte meg, hogy a dán haderő nem kínál számára kellő lehetőségeket.

Már fiatal tisztként is kitűnt intellektusával a társai közül, igen sokat olvasott, és nem csak a katonai irodalmat forgatta. A porosz erőknél először Frankfurt an der Oderbe került, majd 1823-ban felvételt nyert a Hadiakadémiába (Kriegsakademie), amelyet ekkor a híres teoretikus, Carl von Clausewitz vezetett. A Hadiakadémián is kitűnt képességeivel, s a végzés után korábbi állomáshelyére került, a hadapródiskolába oktatóként.

Pályája fokozatosan, de gyorsan ívelt felfelé, 1832-ben már a porosz vezérkar tagja volt. A Hadiakadémia elkezdése és a vezérkarba kerülés közt az ifjú Moltke élénk publikációs tevékenységet folytatott, művei közt található politikatörténeti és szociológiai-antropológiai írásokon kívül egy rövid romantikus novella is. Mivel tökéletesen beszélt angolul, fordítómunkát is vállalt – elkezdte Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története című munkáját lefordítani németre, azonban végül a kiadó elállt a közléstől.

Kalandos évek

1835-ben az akkor már századosi rendfokozatban szolgáló Helmuth von Moltke hat hónapos eltávozást kapott, s az Oszmán Birodalomba látogatott. Konstantinápolyban II. Murad szultán főtanácsadójára olyan mély benyomást tett, hogy a Porta kérvényezte, hogy Moltke maradhasson a Birodalomban és segítsen az oszmán haderő átszervezésében. Az engedélyt megkapta és a következő négy évet az Oszmán Birodalomban töltötte.

 Ezen négy év alatt a fiatal százados komoly munkát végzett. Jelentős segítséget nyújtott az oszmánoknak a porosz mintájú hadseregszervezésben, erődítéseket tervezett és kutatómunkát is végzett. A világ iránt érdeklődő Moltkenek régészeti felfedezése is született, például tőle származik a Nemrut-hegy első leírása. Az újjászervezett sereg 1839-ben Egyiptom ellen vonult, azonban a nebizi csatában vereséget szenvedett. Az oszmán fővezér mellett Moltke tanácsadóként vett részt, azonban a tanácsait nem igazán fogadták meg.

Hazaérve megírta tapasztalatait és élményeit az Oszmán Birodalom hadszervezetéről, illetve később kiadott egy saját kezűleg készített térképet Kis-Ázsiáról. Ez idő tájt ismerkedett meg nővére, Augusta nevelt lányával, Mary Burttel, akivel 1842-ben össze is házasodtak.

1843-ban tanulmányt írt a vasút civil és katonai fontosságáról, és megtakarításait a Hamburg–Berlin vasútvonalba fektette. Később a fejlett német vasúthálózat jelentős segítséget nyújtott a porosz sereg számára mind a Habsburgok, mind pedig a franciák elleni háború során.

1855-ben Frigyes Vilmos herceg adjutánsává léptették elő, majd 1857-ben ideiglenesen vezérkari főnökké nevezték ki, mely posztját véglegesítették a rákövetkező évben. Az 58 éves, ekkor már vezérőrnagyi rendfokozatot viselő tiszt viszonylag fiatalon lett a teljes porosz haderő főparancsnoka. Ezt elsősorban kimagasló tehetségének és kreativitásának köszönhette, ugyanakkor nagy segítségére volt a jó kapcsolat, amelyet a királyi családdal ápolt.

Moltke elgondolásai a háborúról

Ahogy fent írtam, Moltke a Clausewitz vezette Hadiakadémián tanult, és bár sokat merített Clausewitz elveiből, azokat jelentősen átalakította, kiegészítette a saját gondolataival. Megállapította azt – amit már korábban többen –, hogy a tömeghadseregek korában már lehetetlen, hogy egy parancsnok átlássa a teljes hadszínteret. Ehhez hozzávette még Clausewitz azon álláspontját, hogy a háborúban egy parancsnok mindig egyfajta információs vákuumban kénytelen dolgozni, mivel nem fog rendelkezésére állni az összes szükséges információ a helyes döntés meghozatalához – ezt nevezzük háborús ködnek.

Ezek következtében Moltke arra az elhatározásra jutott, hogy szükséges valamilyen módon decentralizálni a hadsereget és annak merev szervezetét. Ez 1869-re nyerte el „végleges” formáját, azonban már 1864-ben a dánok, illetve 1866-ban a Habsburgok elleni háborúk során is alkalmazták a módszert, melyet Auftragstaktiknak neveztek – magyarul küldetésorientált vezetésnek. Ennek a lényege, hogy a főparancsnok csak egy globális célt határoz meg és az általános haditervet készíti el: kijelöli az elérendő célokat. Ezután a beosztott parancsnokokra bízza a feladatvégrehajtást és a tervezést, azt sok esetben egészen az ezredek és zászlóaljak szintjéig tovább bontva. A cél, hogy minden tiszt tisztában legyen a teljes, globális céllal, és ebben a saját szerepével és feladataival, azonban a végrehajtást ne szabályozzák merev rendelkezések, hanem a saját belátására bízzák.

Ennek a gyökerei már Napóleon hadseregében is megjelentek, azonban ilyen mértékű önállóságot még ott sem kaptak a tábornokok – főleg nem a beosztott tisztek. Érdekes, hogy a porosz hadsereg, amit ma a „poroszos fegyelemmel”, a merevséggel azonosítunk, hozott létre egy ilyen fluid szervezeti rendszert.

Ahhoz, hogy ez a szervezeti felfogás sikeres legyen, szükség volt a jól képzett tisztekre, és Moltke vezérkara erre komoly hangsúlyt fektetett. Jelentősen kivették a részüket a kadétok szelekciójából, a vezérkarba csak a legjobb és legtehetségesebb fiatal tisztek kerültek meghívásra, akiket azonban csak próbaidőre alkalmaztak s ezalatt bizonyítaniuk kellett, hogy alkalmasak a rájuk váró feladatok végrehajtására. Hasonló szelekció ment a csapattisztek körében is, és egyre megbecsültebbek lettek az altisztek (őrmesterek, zászlósok) is.

Fontos szerepe volt a kiképzésben a nagyszámú és jól képzett tartalékos állomány létrehozásának is, amire szintén nagy hangsúlyt fektetett Moltke vezérkara, illetve nagy figyelmet fordítottak a vasút fejlesztésére és működésére. Az egyik legnagyobb újításuk azonban talán a távíró gyors bevezetése, fejlesztése és használata volt, aminek köszönhetően Moltke és tisztjei a berlini főparancsnokságról is pontos stratégiai helyzetképpel rendelkezhettek.

És ha már írtam a stratégiai helyzetképről, érdemes megemlíteni a Kriegsspielt, avagy a hadi/háborús játékokat. Ha valaki egy főparancsnokságot képzel el, biztos, hogy sok térképet lát maga előtt, rajta mozgó kis bábúkkal – mint ahogy az látható például a Halál 50 órája című filmben is. Ez a fent említett német játékra vezethető vissza, amit alapvetően szórakoztató, háborúszimuláló céllal hoztak létre, azonban Poroszországban hamar felkeltette a Hadiakadémia és a vezérkar figyelmét, s elkezdték az oktatásban is alkalmazni. Az 1870-es évekre már maga a játék egy kimondottan bonyolult, a háborút minden apró változójával szimulálni igyekező „játékká” vált, azonban az alapkoncepció, a térkép és a rajta mozgó, színes jelölők a porosz főparancsnokság mindennapos háborús életképévé váltak.

Háború a dánokkal és az osztrákokkal 

Schleswig és Holstein tartományok hovatartozása a 19. századra igen kényes kérdéssé vált a dánok és a poroszok közt, azonban amikor 1863-ban a dán király megpróbálta a hivatalosan független tartományokat a saját országába integrálni, Otto von Bismarck kancellár elérkezettnek látta a pillanatot, hogy Poroszország – a Német Szövetség vezetőjeként – megszerezze a területeket. Ehhez sikerült megnyernie a Habsburg Monarchia támogatását is, így a terep készen állt, és 1864. február 1-jén kitört a háború.

Azonban a porosz sereg ekkor még megosztott volt. Sok tábornok nem szimpatizált Moltke új háborús elképzeléseivel, Moltke pedig úgy gondolta, hogy a dánok elleni háború egy jó lehetőség számára, hogy „leszámoljon” az öreg tábornokok elavult ideáival. Ennek megfelelően a háború első szakaszában a vezérkar nem avatkozott a műveletek vezetésébe – és várakozásuknak megfelelően a háború első szakaszában porosz–német erők hibát hibára halmozva megrekedtek a dán védelmi vonalakon, s május elején egy kéthónapos tűzszünetről állapodtak meg a felek.

Moltke ekkor átvette a vezetést, újraszervezte a porosz–német erőket, és a tűzszünet lejártakor új támadást indított, amely átütő sikernek bizonyult, s Dánia hamarosan elvesztette a háborút. A vezérkar és Moltke politikai támogatottsága innentől kezdve megkérdőjelezhetetlenné vált, s erre szüksége is volt a vezérkarnak, mivel már látszottak az új, a Habsburg Monarchia elleni háború jelei.

Németország egyesítése konfliktust okozott a dánok ellen még szövetséges poroszok és osztrákok között, mivel mindkettő vezető szerepre tört. A konfliktus 1866. június 14-én robbant ki, s Moltke kihasználta a porosz vasutat, hogy csapatait minél közelebb mozgassa a Habsburg területekhez és a háborút az „ellenség földjére” vigye. Bár a mellékhadszíntérnek számító Hannoverben vereséget szenvedtek a poroszok, az ellenfél forrásait teljesen kimerítették – a hannoveri sereg két nappal később kapitulált. Az osztrákoknak eközben csapatokat kellett átcsoportosítaniuk az olasz frontra, mivel az olaszok – a poroszokkal kötött szövetség értelmében – szintén hadat üzentek.

Moltke tanulmányozta az osztrák főparancsnokot, Benedek Lajos táborszernagyot, s az ő gyengeségeire is építette a haditervét, mely gyors manőverezésre és a három hadseregre (1., Elbai és 2.) osztott porosz felvonulásra épített, hogy egy a poroszok számára kedvező terepre szorítsák a Habsburg erőket. Ez sikerült is. Bár Trautenaunál időlegesen az osztrákok megállították a porosz I. hadtest előrenyomulását, végül kénytelenek voltak visszavonulni, majd egy, a gitschini csatában elszenvedett vereség után Königgrätz mellett foglaljanak állást. Moltke egész eddig távírón keresztül Berlinből irányított, s csak itt csatlakozott a főerőhöz, azonban végig inkább megfigyelő szerepet töltött be – bízott tábornokaiban és azok ítélőképességében.

A csatára itt nem kívánok sok időt fordítani, azonban lényeges megjegyezni, hogy Moltke elvei ekkor bizonyítottak először látványosan. A csata első szakaszában még a Habsburg csapatok jelentős túlerőben voltak, ugyanis a 2. hadsereg lemaradt az 1. és az Elbai hadsereg mögött, így csak utóbbiak vették fel a harcot az osztrákokkal. Moltke egyetlen utasítása a nap során annyi volt, hogy sürgette a 2. hadsereg parancsnokát, Frigyes koronaherceget, hogy siessen a csatatérre, és erőivel támadja oldalba az osztrák jobbszárnyat, amit az meg is tett, s ezzel eldöntötte a csata sorsát. Azonban a centrumban az 1. hadsereg tisztjei is látványos önállóságról tettek tanúbizonyságot, valamint az Elbai hadsereg mindenféle felső utasítás nélkül kezdett átkarolásba az osztrákok balszárnya ellen, ezzel pedig részben arra kényszerítette Benedek táborszernagyot, hogy a saját jobbszárnyát még védtelenebb és kedvezőtlenebb pozícióba forgassa a beérkező 2. hadsereg számára.

Érdekes anekdota, hogy még a 2. hadsereg beérkezése előtt, a csata egy kritikus pontján, amikor úgy tűnt, hogy az osztrákok megnyerhetik az összecsapást, Moltke a királyhoz fordult és azt mondta: „Felséged ma nem csak egy csatát, hanem egy hadjáratot is megnyer majd.”

A háború hivatalosan még közel három hétig tartott (a königgrätzi csatát július 3-án vívták, a béke aláírására azonban csak 22-én került sor), a kimenetele már eldőlt. Moltke a csatát követően visszautazott Berlinbe és folytatta a harctevékenység koordinálását és az utánpótlás frontra juttatásának szervezését. A fegyverek még épphogy csak elhallgattak, amikor a porosz vezérkar már az új potenciális ellenség, Franciaország elleni hadjárat terveinek előkészítésén kezdett munkálkodni.

Moltke, a császárcsináló

A Franciaországgal való konfliktus már a porosz expanzió kezdetétől fogva borítékolható volt. A franciáknak nem állt érdekében egy erős, egységes Németországot a határukon látni – teljesen meg voltak elégedve a Napóleon által szétvert Német-Római Császárság romjain létező kisebb-nagyobb fejedelemségek laza rendszerével. Poroszország célja azonban pont ezeknek a kis fejedelemségeknek az egyesítése volt. Az osztrákok veresége után létrejött az Északnémet Szövetség, melynek katonai erőit betagozták a porosz vezérkar alá.

Moltke és stábja egy soha addig nem látott sebességű mozgósítást terveztek a franciák ellen, hogy a lehető leggyorsabban, a lehető legnagyobb erővel csaphassanak le a felkészületlen ellenségre. 1870-re már csak egy ürügy kellett, hogy a hadigépezetet mozgásba hozhassák, azonban mindenképpen azt a látszatot kellett kelteni, hogy a franciák kezdték a csetepatét – így távol tartva a briteket és az oroszokat a harcoktól. A casus bellit egy aprónak tűnő ügy szolgáltatta: a spanyolok felajánlották a trónt egy Hohenzollern hercegnek – és éppenséggel a porosz trónon is Hohenzollernek ültek. Az ekkor a francia trónt elfoglaló III. Napóleon császár azt követelte, hogy a poroszok álljanak el minden efféle szándéktól, és soha többé ne támogassanak hasonló kérést. I. Vilmos ezek után kijelentette, hogy nem tartja jó ötletnek a herceg jelölését a spanyol trónra, de ez a franciáknak nem volt elég, és többet akartak: Vilmos írásos garanciában tiltsa meg, „porosz uralkodói minőségben” a trón elfoglalását.  Bismarck – feltehetőleg Moltke tudtával és támogatásával – úgy fogalmazta meg erre a választ, hogy az kellőképpen sértő legyen a büszke francia uralkodó számára – ez volt a híres/hírhedt emsi távirat.

A terv bejött, a sértett Franciaország mozgósította csapatait. Válaszul a poroszok is így tettek, azonban a vasútnak hála, jóval gyorsabban, s sorozatos ütközetekben és csatákban folyamatosan szorították vissza a francia csapatokat, míg azok végül Sedan erődjében leltek menedékre, ahol a porosz erők folyamatos ágyúzása következében kapitulálni kényszerültek. A magukat megadók közt volt III. Napóleon császár is.

Moltke haditerve tökéletesen bevált, a francia ellenállás összeomlott, s 1871. január 18-án I. Vilmost a versailles-i palota tükörtermében koronázták császárrá.

A háborúk után

Moltke a háború végeztével ismét munkához látott: készült a francia revansra, ugyanis biztosra vette, hogy Franciaország az ellene elkövetett sérelmet nem hagyja válasz nélkül – ez azonban az ő életében már nem következett be. 1880-ban vissza akart vonulni a vezérkarnál betöltött posztjáról, azonban ezt a császár elutasította, így 1888-ig töltötte be a pozíciót, és 1891-ben hunyt el. Feleségével haláláig boldog házasságban éltek, azonban gyermekük nem született.

Az utókor amiatt, hogy nem szívesen beszélt, ha nem volt rá szükség, a „Nagy Hallgatag” jelzőt akasztotta rá – egy rossznyelvű anekdota szerint „hét nyelven tudott hallgatni”. Erre gondolva igen érdekes, hogy 2012-ben épp egy olyan felvétel került elő, amelyen Helmuth von Moltke hangja hallható – a két felvétel meghallgatható az amerikai Nemzeti Park Szolgálat honlapján.

Helmuth Karl Bernhard von Moltke elévülhetetlen érdemet szerzett mind a hadtörténelemben, mind pedig az egységes Németország megteremtésében.

Moltke öröksége az a hadügyi filozófia és szervezeti kultúra, amely Németországban egész addig domináns maradt, míg végül a második világháború vihara, Adolf Hitler önkénye, majd a hadsereg brit–amerikai mintára történő újjászervezése el nem söpörte – ennek ellenére napjainkban Moltke gondolatai újra kezdtek előtérbe kerülni az Egyesült Államok különleges műveleti erőinél.

Lengyel Ádám

Felhasznált irodalom

Barclay, Cyril Nelson: Helmuth von Moltke. Encyclopedia Britannica. https://www.britannica.com/biography/Helmuth-von-Moltke (letöltve: 2020. október 20.)

Bencze László: Königgrätz. A testvérháború vége. Budapest, Zrínyi Kiadó, 1991.

Hughes, Daniel (összeállította): Moltke ont he Art of War. Selected Writings. New York, Presidio Press Books, 2009.

Lee, John: Helmuth von Moltke. In.: Roberts, Andrew: A hadviselés művészete. Nagy hadvezérek az újkorban. Budapest, Kossuth Kiadó, 2010. 228–236.

Majoros István: Sedan. Budapest, Zrínyi Kiadó, 1993.

Mombauer, Annika: Helmuth von Moltke and the Origins of the First World War. Cambridge, Cambridge University Press, 2001.

Roth, Günther: Field Marshall Helmtuh von Moltke The Elder. His Importance Then and Now. Army History. The Professional Bulletin of Army History, No.23, 1992. 1–10.

Cowen, Ron: Restored Edison Records Revive Giants of 19th-Century Germany. The New York Times January 30, 2012. https://www.nytimes.com/2012/01/31/science/bismarcks-voice-among-restored-edison-recordings.html (letöltve: 2020. október 20.)

Ezt olvastad?

5+1 könyv az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcról

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.

X