Egy hullámzó karrier – Richard Nixon politikai pályafutása

Richard Nixon politikai pályafutása nagyon érdekes ívet rajzol le a 20. század második felében, hatása az egyik legmeghatározóbb az amerikai történelemben. De ki volt valójában az Egyesült Államok 37. elnöke, az a harcos antikommunista, akit Eisenhower alelnökeként ismert meg a világ? A nagy taktikus, akinek sikerült elérnie, hogy az 1960-as választási vereség után, 1968-ban újra mögé sorakozott fel a Republikánus Párt? A pragmatikus politikus, aki szakítva korábbi radikális nézeteivel, hangsúlyozta a szuperhatalmak békés egymás mellett élését? Vagy pedig az a bukott államfő, aki az amerikai történelem legnagyobb politikai botrányának főszereplőjévé vált?

Richard Milhous Nixon 1913. január 9-én született a kaliforniai Yorba Lindán, egy kvéker család második gyermekeként.  Anyagi nehézségeik miatt iskolás korától kezdve az apja boltjában dolgozott, mégis éltanulónak számított. 1934-ben summa cum laude minősítéssel végezte el a Whittier Főiskolát, és felvételt nyert a jóhírű Duke Egyetem jogi karára, amit 1937-ben végzett el. Visszatért Whittierbe, ahol ügyvédként helyezkedett el. 1938-ban ismerte meg későbbi feleségét, Thelma Catherine Ryant, akivel 1940-ben házasodtak össze.  A második világháború alatt Új-Kaledónia szigetén, egy kiképző bázison látott el tiszti szolgálatot.

Richard Nixon 1974. április 29-én. Forrás: Wikipedia
Richard Nixon 1974. április 29-én. Forrás: Wikipedia

Belépése a politika világába nem nevezhető szokványosnak. A Republikánus Párt olyan jelöltet keresett, aki sikerrel szerepelhet az 1946-os képviselőházi választáson, és mivel Nixonban látták meg a lehetőséget, végül őt indították el. Bár nem vett részt harcokban, a republikánus kampány fő stratégiája Nixon katonai múltjának hangsúlyozása volt. A hidegháborús hazafias patrióta hangulat közepette mindez elégnek bizonyult, és így Richard Nixon nyerte el a képviseleti megbízást. Már ekkor megmutatkozott azon adottsága, hogy képes a politikai helyzethez hozzáigazítani mondanivalóját.

Kongresszusi munkája során tagja lett a hírhedt Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnak. A McCarthy szenátor nevével fémjelzett testület nem éppen alkotmányos módszerekkel támadta a kommunista pártot és annak holdudvarát. A bizottság tevékenységét ellentmondásos ítélték meg Amerikában, de működése a szovjet fenyegetés miatt nem ütközött komolyabb ellenállásba. Az itt elvégzett munkája nagy befolyást szerzett Nixonnak a Republikánus Pártban, olyannyira, hogy amikor Eisenhower bejelentette, hogy a jobboldal jelöltjeként kíván indulni az 1952-es elnökválasztáson, a párt nyomására Nixont választotta alelnökjelöltjének.

Ekkor kellett szembenéznie élete első politikai botrányával: támogatói titkos pénzalapot hoztak létre a számára, ami felvetette a vesztegetés vádját. Az ügy odáig fajult, hogy Eisenhower komolyan elgondolkodott, meg kellene szabadulnia alelnökjelöltjétől. Nixon – karrierjének megmentésében reménykedve – televíziós nyilatkozatban cáfolta a vádakat, és sorsát az amerikai választópolgárokra bízta. A tévénézőknek a Republikánus Párt országos bizottságának kellett táviratozniuk, hogy támogatják-e Richard Nixon alelnökjelöltségét. Nyilvánvaló volt, hogy ebben aktívabbak lesznek a jobboldali gondolkodásúak, akik nagy többséggel támogatták a további jelöltséget, így Nixonnak ezzel sikerült megkerülnie Eisenhowert a döntésben. Az 1952-es választásokat elsöprő többséggel nyerte meg Eisenhower és a Republikánus Párt.

Az új elnök azonban nem felejtette el a pénzalapról szóló botrányt, a lehető legkevesebb beleszólást engedett csak alelnökének a hivatalos ügyekben. McCarthy szenátor tevékenysége eközben pártszakadással fenyegetett, és Nixont kérték fel közvetítő szerepre. Az alelnök erre tökéletesen alkalmas volt korábbi politikai múltja és akkori szerepköre miatt, hiszen a párt centrista és radikális szárnyával is jó kapcsolatokat ápolt. Amikor azonban választania kellett közülük, a mérsékelt körök mellett döntött, és nem vett részt a hírhedt szenátor bukásában. Második alelnöksége alatt tevékenyebb volt: először Latin-Amerikában tett hosszabb körutat, ezt azonban félbe kellett szakítania az ottani ellenséges hangulat következtében, Venezuelában ugyanis kövekkel dobálták meg a kocsiját. Több sikert ért el Szovjetunióban tett utazásával, amely során tárgyalt Hruscsovval, és a világhírűvé vált konyhai vitával óriási népszerűségre tett szert.

Az 1960-as republikánus előválasztáson sikeresen legyőzte a liberális szárnyhoz tartozó Nelson Rockefellert, eközben a Demokrata Párt John Fitzgerald Kennedyt indította el az elnökválasztáson. A televízió elterjedésének az okán először jelentek meg televíziós elnökjelölti viták a kampány során, amelyeket Kennedy fiatalos megjelenésével, valamint az Eisenhower-kormány bírálatával sorra megnyert. Az 1960-as választás az amerikai történelem addigi legszorosabb küzdelmének bizonyult. Kennedy alig 113 ezer szavazattal kapott többet, de ami igazán érzékelteti a nüánsznyi különbséget, hogy ha a billegő államokban 13 ezer szavazattal többet kap Nixon, megnyerte volna a választást. Amennyiben a recesszió miatt egy hónappal a szavazások előtt nem növekszik 400 ezerrel a munkanélküliek száma, vagy, ha öccse, Donald egy héttel a voksolás előtt nem keveredik pénzügyi botrányba, valószínűleg Richard Nixon nyert volna 1960-ban.

A vereség után hetekre visszavonult a nyilvánosságtól, újra ügyvédként praktizált, majd bejelentette, hogy indul az 1962-es kaliforniai kormányzó választáson. Politikai előadás-sorozatba kezdett, és megírta első könyvét, az 1962-es Hat válságot, amelyben összefoglalta addigi tapasztalatit és politikáját. A kampány során az emberek mégsem tudtak elvonatkoztatni attól a közvélekedéstől, hogy Nixon a kormányzóságot csak elnöki ambíciói érdekében kívánja felhasználni. A végeredmény így is alakult: Pat Brown, a regnáló kormányzó 300 ezerrel több szavazatot kapott. A vereség utáni sajtótájékoztatón, kimerülten mondta el Nixon később híressé vált szavait: „Nixon nem lesz többé itt, hogy rugdoshassák”.  Bejelentette, hogy visszavonul a politikától, és újra ügyvédként helyezkedett el. Idővel azonban újra bekapcsolódott az amerikai politikai életbe, és előadásokat kezdett tartani.

A Kennedy ellen elkövetett 1963-as dallasi merénylet megrázta a világot, Lyndon B. Johnson lett az Egyesült Államok új elnöke. Az 1964-es választáson a Republikánus Párt a szélsőséges nézeteiről híres Barry Goldwatert indította. Az amerikaiak azonban elutasították Goldwater hidegháborús uszító nézeteit és szegregációs politikáját, Johnson elnök hivatalában maradhatott, több mint 16 milliós szavazat-különbséggel. Nixon látta előre a vereséget, és már a választásokat megelőzően saját ’68-as indulására készült. Megpróbálta összefogni a pártot, és kiegyezni a liberális Rockefellerrel, emellett Goldwater híveivel is tárgyalt. Az 1966-os időközi választáson erőteljes kampányt folytatott, 35 államban 86 jelöltet támogatott és több mint 6 millió dollár adományt gyűjtött a párt számára.

Nixon ezután külpolitikai körútra indult, először bejárta Nyugat-Európát, ahol vezető politikusokkal tárgyalt, majd személyesen fogadta VI. Pál pápa is. Útját a keleti blokkban és a Szovjetunióban folytatta, végül Ázsiába is ellátogatott. Az út végén megszületett benne a felismerés, hogy a vietnámi háború túl sok energiáját köti le az Egyesült Államok geopolitikai képességének, és emellett külföldön nagyon népszerűtlen. Kampánya során sikerült újra becsatornáznia azokat a befolyásos üzleti köröket, amelyek már 1960-ban is támogatták.

A televízió rohamos terjedése miatt az 1968-as kampány teljesen különbözött a nyolc évvel korábbitól. Nixon 1960-ban még végigjárta az unió 50 államát, 1968-ban már televíziós stúdiókban beszélt előre megválogatott közönség előtt, és vitázott Hubert Humphrey-val, a Demokrata Párt jelöltjével. A kampány központi témája a bűnözés, az áremelkedés és a háború lett. A vietnámi beavatkozás rendkívül népszerűtlen volt, az amerikai társadalomban Nixon ezért a konfliktus befejezésével kampányolt.

Az 1968-as választás megint nagyon szorosnak bizonyult, de ezúttal Richard Nixon nyert: 31,7 millió szavazatott kapott, félmillióval többet, mint Humphrey. Az elektorok számának szempontjából már biztosabb talajon állt a Republikánus Párt győzelme – 301 elektori szavazatot szerzett, 191 demokrata ellenében. Richard Nixon egy olyan időszakban lett az Egyesült Államok elnöke, amikor a vietnámi bevetés okán az ország megosztott volt, és amikor a hidegháborús verseny a tetőfokára hágott.

Az 1968-as választási eredmények (forrás: en.wikipedia.org)

Elnöksége alatt Nixon igyekezett tartani magát legnépszerűbb választási ígéretéhez, a vietnámi háború lezárásához, úgy, hogy közben nem adja fel teljesen az amerikai érdekeket. A stratégia kidolgozása leginkább a külügyminiszteréhez, Henry Kissingerhez köthető, amely szerint a légierő aktívabb jelenlétével kell minimalizálni a szárazföldi csapatok szerepét, miközben felfegyverzik a dél-vietnámi csapatokat, majd abban az esetben teljesen kivonják az amerikai erőket, ha Dél-Vietnám már képes megvédeni a határait. Nixon az elképzelései szerint belpolitikai sikert kovácsolt volna az eljárásból, azonban Észak-Vietnám, majd a háború eszkalációjával Kambodzsa és Laosz bombázása óriási tömegtüntetéseket váltott ki országszerte, a média közvetítő szerepének köszönhetően.

A kivonulás részben szakítást jelentett az eisenhoweri dominóelvvel, de a háború olyan nagy bel- és külpolitikai károkat, valamint katonai és gazdasági terhet jelentett az Egyesült Államoknak, hogy a Johnson-kormányzat geopolitikai stratégiája tarthatatlanná vált. A várakozástól eltérően azonban sem a bombázások, sem a fegyverszállítás nem pótolhatta az amerikai szárazföldi csapatok jelenlétét, és a háború irányítása kicsúszott Nixon kezéből, aki nem kockáztathatta meg, hogy politikájában visszafordul. Megkezdődtek a párizsi tárgyalások, amelyek végén, 1973. január 27-én az Egyesült Államok bejelentette a csapatkivonást, ami két hónap leforgása alatt meg is történt.

Több siker jutott az elnök számára a külpolitika más területein. Az 1950-es, 1960-as évek folyamán Kína gazdasági potenciálja akkorára nőtt, hogy az Egyesült Államok nem kezelhette tovább kommunista páriaként. Nixon, a híres antikommunista, merész lépésre szánta el magát, gazdaságilag és politikailag nyitott Mao Kínája felé. A diplomáciai küldetést Kissinger látogatása készítette elő, majd ezt követte az elnök 1972. februári útja. Nixon tárgyalásokat folytatott Mao Ce-tunggal és Csou En-lajjal, amelyek során rendezték Kína ENSZ-tagságát, Tajvan helyzetét és felélénkítették az ázsiai ország és az Egyesült Államok gazdasági kapcsolatait. A két országnak, hogy gazdasági fejlődésüket fenntartsák, kölcsönösen szükségük volt a másik piacára. Nixon emellett szét akarta választani az egymástól elhidegült két kommunista szuperhatalmat. Amerika elsődleges vetélytársának továbbra is a Szovjetuniót tartotta, de Kínán keresztül kívánt további gazdasági előnyökhöz jutni, valamint megakadályozni, hogy egységesen lépjenek fel az Egyesült Államok ellen. Utólag kijelenthető, hogy ez volt talán Nixon legnagyobb politikai sikere, ami elvezetett korunk gazdasági és politikai helyzetéhez.

Nixon moszkvai látogatása legalább ilyen horderejű diplomáciai lépésnek bizonyult. A két nagyhatalom megértette, hogy közös érdekeik vannak a békés fejlődésben, és katonai úton nem tudnak a másik fölé kerekedni, így megindult a két, egymástól teljesen eltérő világszemlélet és gazdasági berendezkedés párbeszéde. Hogy csökkentsék a kölcsönös megsemmisülés veszélyét, Brezsnyev szovjet vezető és Nixon 1972 májusában aláírta a SALT-1 egyezményt, amely korlátozta a két szuperhatalom fegyverkezési versenyét. Ezen külpolitikai események hatására Richard Nixon Amerika történetének egyik legnagyobb választási győzelmét aratta 1972-ben: 520 elektori jelölést szerzett, és 18 millióval kapott több szavazatot, mint demokrata ellenfele, George McGovern.

Második elnökségét azonban beárnyékolta az a botrány, ami miatt ma elsősorban ismeri a világ. A Nixon-kampány menedzsmentjének tagjai 1972 januárjában terveket készítettek elő, miszerint titkosszolgálati eszközökkel, lehallgató berendezéseket helyeznek el a Demokrata Párt Nemzeti Bizottságába, a Watergate épületkomplexumba. A műveletre 1972. június 17-én került sor, azonban egy bejelentés miatt a helyszínen elfogták az öt elkövetőt. A Fehér Ház a betörést harmadosztályú ügynek nevezte, és elhatárolta magát az eseménytől. A nyomozás során óriási szerepe volt a sajtónak, hiszen a média-nyilvánosság nélkül az eljárás valószínűleg elhalt volna. A Washington Post két újságírója, Bob Woodward és Carl Bernstein a sajtó-nyilvánosságot felhasználva bebizonyították, hogy az elnök politikai köre érintett az ügyben, méghozzá oly módon, hogy a betörők pénzügyi kapcsolatban álltak Nixon választási kampányával, és az elnök újraválasztásán dolgozó emberek finanszírozhatták az akciót. A nyomozás döntő kérdésévé vált Nixon érintettsége az ügyben, hiszen ha kiderül, hogy az elnök részt vett a bűncselekményben, akkor szembement az amerikai jogrenddel, és megfoszthatták hivatalától.

Az ügy felderítése lassan folyt, és a választók jelentős része kezdetben szkeptikusan viselkedett az újságírókkal szemben, így az nem volt befolyással a novemberi választásra. Az eljárás azonban a betörők elítélésével nem ért véget, az ügyészség igyekezett felderíteni a további szálakat. Az ezt követő események – a sajtó és a vizsgáló szervek nyomására – sarokba szorították az elnököt, és leváltatta politikai szövetségesét, Richard Kleindienstet, majd új igazságügyminisztert nevezett ki Eliot Richardson személyében. Richardson a további vizsgálattal Archibald Coxot bízta meg, aki a Nixon kormányzattól függetlennek számított.

A szenátus 1973 februárjában vizsgáló bizottságot hozott létre, és a meghallgatások során kiderült, hogy Nixon minden beszélgetéséről hangfelvétel készült, ami bizonyíthatta érintettséget az ügyben. Cox elérte, hogy a szenátus megszavazza a szalagok kiadatását, amit Nixon az elnöki privilégiumaira hivatkozva megtagadott. Az elnök megpróbálta akadályozni az igazságszolgáltatást, és utasította Richardsont, hogy távolítsa el Coxot. Az igazságügyminiszter inkább a lemondást választotta, minthogy az elnök kérésére szembe menjen a szenátusi döntéssel, és így tett helyettese, William Ruckelshaus is. Végül Nixon Robert Borkot nevezte ki igazságügyminiszternek, aki Cox eltávolítása után szintén lemondani kényszerült.

A Nixonra nehezedő nyomás azonban nem szűnt meg. Vádeljárás alá vonták több bizalmasát, és valószínűleg csak elnöki jogköre mentette meg attól, hogy ő is a vádlottak padjára kerüljön.  Jelentés született a felvételek tartalmáról, azonban ezek nem tartalmazták a teljes hanganyagot, ami növelte a társadalom gyanúját, valamint a jelentés a vulgáris nyelvezete miatt óriási közfelháborodást keltett.

Végül három fő vádpont fogalmazódott meg az események hatására: az igazságszolgáltatás akadályozása, hatalommal való visszaélés, és hogy az elnök nem működött együtt a képviselőházzal. A vád alapját a betörés képezte, amire a hatalommal való visszaélés vonatkozott, az igazságszolgáltatás akadályozása, vagyis Cox eltávolítása, a kongresszussal szembeni ellenszegülés pedig a hangfelvételek ki nem adását taglalta. Negyedik vádpontként indítványozták Kambodzsa bombázását mint háborús bűncselekményt. Nixon felmérte helyzetét, hogy országos legitimitását és pártbéli támogatását elvesztette, ezért, hogy elkerülje a további eljárást, elébe ment a dolgoknak, és történelmi lépésként 1974. augusztus 9-én az első és mindmáig egyetlen elnök lett, aki lemondott hivataláról. Alelnöke, Gerald Ford 1974. szeptember 8-án kegyelemben részesítette.

Politikai pályája egy igencsak figyelemreméltó 20. századi történet: villámszerű karrierjét Nixon annak köszönhette, hogy elképesztő lendülettel vetette bele magát a feladatokba, és mindig azt a politikai irányt kereste, amely találkozott a választói akarattal. Híres antikommunistaként kezdte, de idővel, ahogy egyre közelebb került az elnöki székhez, mérsékelte nézeteit, és képes volt először átfogni a Republikánus Pártot, majd az 1972-es választásokon, országos szinten is jelentős többségi támogatást szerzett. Azonban opportunizmusa és hatalomvágya ütközött az amerikai alkotmányos berendezkedéssel, és a Watergate-botrány elmélyítésével egyre rontotta esélyeit, míg végül elvesztette először a társadalom, majd saját pártja bázisát.

Nixon elnökségének hatéves mérleg rendkívül megosztó, a Watergate-ügyben tanúsított magatartása szembement az amerikai alkotmányos gyakorlattal, és aláásta az Egyesült Államok tekintélyét a világpolitikában, valamint megtépázta az elnöki hivatal becsületét belföldön. Kambodzsa és Laosz bombázásával nem tudta stabilizálni a térséget, az akció ellenben körülbelül 100 ezer civil áldozatot követelt. Másfelől azonban ő volt az az elnök, aki felismerte, hogy a vietnámi stratégia nem tartható tovább, ezért lezárta az amerikai részvételt a háborúban. Diplomáciai lépésekkel rendezte Kína és az Egyesült Államok viszonyát, valamint csökkentette az atomháborús fenyegetést a SALT-1 egyezmény aláírásával. Nixon a bukás után évekig visszavonult, megírta emlékiratait és beutazta a világot. 1994. április 22-én hunyt el, temetésén részt vett az akkor élő öt amerikai elnök, és beszédet mondott Bill Clinton, Henry Kissinger, valamint Billy Graham tiszteletes.

Plaszkony Péter

Felhasznált szakirodalom:

West, Doug: Richard Nixon: A Short Biography – 37th President of the United States, Kindle, 2017.

Vajda Péter: Nixon, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1972.

Avar János: Nixon a Fehér Házban, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1969.

The Washington Post: The Original Watergate Stories, A Division of Diversion Publishing Corp., 2012.

Ezt olvastad?

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy
Támogasson minket