„Egy jó történész sohasem tud eleget” – interjú Juhász Balázzsal

Juhász Balázs Olaszország 19–20. századi történelmével, a magyar–olasz kapcsolatok két világháború közötti, valamint első világháború alatti történetével foglalkozik. Első könyve 2018-ban, Olasz–magyar katonadiplomáciai és katonapolitikai kapcsolatok: A Bethlen-kormánytól a Gömbös-kormányig címmel jelent meg, ezt a Trianon és az olasz diplomácia: Dokumentumok a békeszerződés előkészítéséről 1919-1920 és az Antant-ellenőrzés Magyarországon című forráskiadások követték. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék egyetemi adjunktusaként, valamint az MTA Lendület Trianon100 kutatócsoport tagjaként dolgozó Juhász Balázzsal pályájáról, oktatói munkájáról, kutatásairól, az első világháború alatti olasz hadifogságról, Triesztről, illetve a fasizmusról beszélgettünk.

Juhász Balázs. Fotó: Juhász-Kiss Regina / https://vilagunk-blog.blogspot.com/

Újkor.hu: Itt, ezen a fórumon, ahol most beszélgetünk, mindig egy szakmai kérdéssel szoktak kezdeni. Én sem szeretnék kilógni a sorból, tehát megkérdezem: véleményed szerint mi a jó tiramisu titka?

Juhász Balázs: Szarvasi mascarponét tilos használni… és várni kell egy éjszakát, hogy összeérjen a mű.

Híres vagy arról, hogy minden egyes szemeszter végén a hallgatóidat meghívod egy tiramisu-partira. Honnan származik az ötlet?

Édesanyámtól. Ő hegedűtanárnő, és minden karácsony előtt, illetve a tanév végén koncertet rendez, ahol a tanítványai a szülők előtt is bemutathatják mit tanultak. Ugye a diáksereg – korosztálytól függetlenül – szereti a hasát, úgyhogy egyfajta motivációs tényező, hogy utána finomságokkal töltekezhetnek. Nagyon sokszor segítettem Édesanyámnak szállítani az édességeket, és hamar megtanultam, hogy ez is egy hasznos eljárás. A szorgalmi időszak utolsó hetében már igazából nem „használhatók” a hallgatók, hiszen ez az időszak mindig tele van zh-kkal, így érdemes egy kicsit kikapcsolni őket, és egy más kontextusban, akár kevésbé formális helyzetben lehetőséget hagyni nekik a kérdéseik feltevésére, és a nem megfelelő jegyek javítására.

Jellemző rád ez a rugalmasság az órákon és számonkérés pillanatában is. Voltam már vizsgádon, és tapasztaltam, hogy azok jó hangulatban telnek. Bár azt is meg kell jegyezni, hogy ez korántsem jelenti azt, hogy nem kell teljesíteni. Mi változott megítélésed szerint a ti időtök és napjaink, köztetek és a mostani diákok között?

Óriási különbség van a felkészültség terén. Egy egyetemi hallgatónak, ha most kerül be a rendszerbe, akkor sokkal kisebb a háttértudása, mint amit az én időmben vártak el. Ezen persze lehet javítani. A készségszintű hiányosságok már súlyosabb problémát jelentenek: például az én időmben föl sem merült olyasmi, hogy a szemináriumi dolgozatot ne formázza meg nyelvileg az írója. Most viszont ilyen jellegű problémákkal is szembesül a tanerő. Ezen kívül más a csoportdinamika. Sok esetben tapasztalom, hogy a hallgatók együttműködése nem az igazi. Sokszor előfordult már vizsgán, hogy az, aki már befejezte, elment haza, és a tapasztalatait nem osztotta meg a kint várakozókkal. Hallgatói éveim során pedig ez akkora nagy buli volt. Kibeszéltük, hogy a tanár éppenséggel milyen kérdéseket tett fel; komoly volt-e a vizsga, mennyire volt izzasztó a számonkérés. Végülis ez az interakció ugyanúgy az emberi kapcsolatok ápolásának az egyik lehetősége, és sok esetben úgy látom, hogy ez hiányzik, vagy legalábbis hiányos.

2008 és 2014 között voltál doktori hallgató, az egyetemet pedig 2003-ban kezdted, történelem-olasz szakon. Középiskolában két helyen biztosan megfordultál, Budapesten és Rómában. Ráadásul a római műintézmény, a Giulio Cesare (Liceo Statale Classico Giulio Cesare – A.G.) számos egykori vagy mai olasz híresség középiskolája. Mit kaptál Rómától és Olaszországtól? Nem feltétlenül a nyelvtudásra gondolok, mert ugye az adja magát.

Igen, természetesen az olaszországi öt év előremutató volt, hiszen adott egy stabil nyelvtudást, de elmélyítette a történelem iránti szeretetemet is. Én ugyanis már ötödik általános iskolás koromban eldöntöttem, hogy vagy a zene vagy ez. Viszont érdekes módon Olaszország, amely állítólag a zene országa, pont a zenei karriernek vetett véget. Klasszikus gimnáziumba jártam, latint és ógörögöt tanultunk olyan óraszámban és követelményrendszer mellett, hogy nem tudtam eleget gyakorolni a hegedűvel. Így háttérbe szorult a zene, és nyert a történelem. Érdekes tehát, hogy Olaszország járult hozzá ahhoz, hogy a történelmet vigyem tovább az akkor megszerzett olasz mellett. Ami nekem nagyon fontos és pozitív volt, és hozadékként most is érződik, az az iskolai rendszer. Mit jelent ez? Nem az a lényeg, hogy poroszosan bemagoltassunk mindent, hanem az, hogy adaptívan kell értelmezni a kötelező tananyagot, sokszor projektmunka segítségével. Nagyon sok módszertani dologgal szembesültem, és kicsit a káosz, az állandó olasz káosz is segített.

Miben segített az olaszos káosz?

Abban például, hogy miként éljük túl a lehetetlen szituációkat, és hogyan készüljünk föl ezekre. Olaszország erre teljes mértékben alkalmas. Illetve még egy dolgot meg kell említeni: az emberek mentalitását, nemcsak az iskolában, hanem azon kívül is. Persze a Giulio Cesare különleges műfaj volt, ott azért a nyolcvanas években még lövöldöztek, meg rendőr poszt volt az iskola előtt. Ott voltak komoly politikai problémák, meg elköteleződés is bizonyos irányba. Ez mind benne van a képletben. Viszont ennek ellenére a Giulio Cesare egy elit gimnázium volt. Megtapasztaltam tehát Rómában, hogy ez mit jelent, úgy, hogy tanulnom kellett ugyan, de nem haltam bele. Budapesten azután az Apáczaiban lettem kistanár, mivel tanári végzettségem is van. Ott megtapasztaltam, hogy milyen az élet egy magyar versenyistállóban. Így össze tudom hasonlítani, hogy milyen különbségek és hasonlóságok vannak a két ország oktatása között. Nagyon nagy hálával tartozom az olasz iskolarendszernek, hogy ebben is „élhettem”. Olaszország olyan téren is sokat adott, hogy… a Giulio Cesarenak van egy előtörténete. Az a környék, az a közeg bizony szoros kapcsolatot ápol a fasizmussal, én pedig főleg a két világháború közötti olasz–magyar kapcsolatokkal foglalkozom. Ez visszavezethető arra, hogy akkoriban megfogott a közeg. Azok a kérdések, amik ott felmerültek, valahogy megragadtak bennem. Megválaszolásuk máig izgat történészként.

Erre rá is akartam kérdezni, hiszen 2019 tavaszán magyar–olasz konferenciát szerveztünk a 100 éve született fasizmusról Budapesten. Miért tartottad, vagy tartod fontosnak ezt a témát, amit nagyon sok tévhit, babona, misztikum vesz körül – már olyan szempontból misztikum, hogy „jaj Istenem, jobb erről nem beszélni, mert itt csúnya dolgok derülhetnek ki, olyanok, amelyek senkinek sem jók”?

Elég összetett jelenség a fasizmus, magyarországi tálalása pedig minden, csak nem teljeskörű. Jó, persze úgy is fel lehet vezetni, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, és én olaszos érdekeltségemből adódóan érdeklődöm eme téma iránt. Ezt azonban úgy is lehet ám tálalni, hogy a fasizmus mint jelenség nemcsak olaszos vonatkozású, hanem az egész világon érződik a hatása. Ez persze erősen megkérdőjelezhető, és – hogy finoman fogalmazzak – a nemzetközi fasizmus is több problémát vet fel, mint amennyit megold. Feltételezhettük tehát, hogy e kérdéskör iránt nemcsak azok érdeklődnek, akik „olaszőrültek”. Adva vagyon az is, hogy ennek a témának a magyarországi feldolgozottsága problémás, illetve ez az évforduló lehetővé tette számunkra, hogy a kérdéskört ne csak hagyományosan, történészi szemszögből közelítsük meg, hanem rengeteg olyan aspektust helyezzünk előtérbe, amelyek izgalmasak és ugyan köthetők a fasizmushoz, de sokszor nem kizárólag ennek köszönhető létrejöttük. Ide tartozik a sport, bizonyos művészeti kérdések, és sorolhatnánk. Számos olyan témát bele lehetett sűríteni a konferenciába, amely a témát élvezetessé, a kívülálló számára is izgalmassá tehette, hogy ne csak a szakmabéliek okulhassanak.

Milyenek voltak a visszajelzések?

Erős érdeklődés övezte a konferenciánkat, már a szervezési fázisban is. Jól lehetett érezni, hogy hiátust tölt be. Elindított valamit, egy olyan folyamatot, hogy erről a kérdésről a későbbiekben is beszéljünk, még inkább elmélyítsük. Örülök, hogy az utólagos megnyilvánulások is csak pozitívak voltak, ezért úgy gondolom, hogy mi szervezők jogosan bízunk abban, hogy lesz utóélete.

Erről most ne beszéljünk, mert babonásak vagyunk, hanem térjünk vissza egy kicsit Olaszországba, és ugorjunk vissza az időben is. Említetted, hogy Róma nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem a zene irányába indultál el. Vajon Olaszország hozzájárult ahhoz, hogy első világháborúval foglalkozó történész lettél?

Az első világháború érdekes módon későbbi szerelem. Eredendően a két világháború közötti korszakkal, ezen belül katonapolitikával és katonadiplomáciával foglalkoztam a doktori disszertációmban, persze olasz–magyar vonatkozásban. Amikor elkezdtem az anyaggyűjtést, rádöbbentem, hogy hatalmas hiányosságok vannak, és hogy majdnem mindenki az első világháborúval és annak közvetlen utóéletével foglalkozik, vagy pedig a második világháború közvetlen előzményeivel, történetével és utóéletével. Találtam tehát egy minimum tizenöt éves időintervallumot, ami problémás. Az első világháború így eredendően nem volt benne az érdeklődési körömben. Viszont szép lassan rádöbbentem, hogy ha a két világháború közötti korszakról beszélünk, az kapcsolódik az első világháborúhoz, az pedig a tizenkilencedik század folyománya. Szép lassan elkezdtem visszafelé lépdelni. Foglalkoztam az az első világháború lezárásával, majd ebből következett az, hogy mi történt az első világháború alatt: mik, kiket hogyan mozgattak. Most, éppenséggel hadifoglyozok, dehát ez is a nemzetközi kapcsolatteremtés egy lehetőségeként indult el, és rádöbbentem, hogy az olaszországi osztrák–magyar hadifoglyok – köztük jelentős számú magyar – milyen sokat tettek, milyen sokrétű munkát végeztek, milyen sok emlékük létezik a mai napig, gondolva gátakra, erdőkre, különböző vízerőművekre, amelyek napjainkig élő tárgyi emlékei ennek a kényszertartózkodásnak. Rengeteg olyan dolog van itt is, amiről nem tudunk, vagy nagyon keveset tudunk. Egy jó történész sohasem tud eleget, illetve már megint egy olyan témáról van szó, ami nem a hagyományos hadtörténeti vonalat képviseli. Engem nagyon érdekel a hadtörténelem, viszont nem a hagyományos, a ki honnan, mikor, mivel lőtt. Ezzel szemben minden olyan dolog, amely a háborúhoz, vagyis egy krízishelyzethez köthető, tehát a gazdaság, a társadalom, az életkörülmények, a kultúra annál inkább megmozgat. Magyarországon ezeknek a kérdéseknek a tanulmányozása nem mindig volt népszerű. Most is nagyon sokan foglalkoznak hasonló témakörökkel, de ezek az aspektusok mindig is háttérbe szorultak. Annak ellenére, hogy a hagyományos hadtörténeti megközelítés eredményei sem teljeskörűek és véglegesek.

A hadifoglyokról jut eszembe. Volt egy magyar válogatott futballista, majd nagyon sikeres olaszországi magyar edző, Weisz Árpád, aki 1915 novemberében egy nehezen kimondható területen (Mrzli Vrh) a súlyos ütközetek egyike után olasz fogságba, majd Trapaniba került. Elég komoly harcokat vívtunk azokban a napokban az olaszokkal, az olasz hadvezetés pedig az ország belseje felé szállította a hadifoglyokat. Talán még szerencsés is volt, hogy nem Szardíniára került?

Az, hogy valaki hadifogoly volt az Olasz Királyság területén, nem jelentett mindenhol egyenlő bánásmódot. Hiszen, ha valaki tiszt volt, az privilégiumokat élvezett, de ugyanúgy meghatározó tényező volt, hogy honnan érkezett az illető. Tehát, ha az olaszok ejtették fogságba, mint például Weisz Árpádot, akkor automatikusan végigment a karanténon, szűrővizsgálatokon, és végül eljutott a fogolytáborba. Az általad említett asinarai eset egy másik történet. Ugyanis ott volt egy szerb átjátszó állomás is – talán furcsa is a kifejezés, hiszen a szerb hadifogságban lévő osztrák–magyar hadifoglyok kerültek olasz kézbe. Igen, az úgynevezett „halálmars” döntően határozta meg az életkörülményeiket. Élelmiszerből kevés volt, a higiéniai viszonyok rosszak voltak. Ezek bizony mind hozzájárultak ahhoz, hogy mire Asinara szigetére kerültek, a kolera pusztított közöttük, és igen sokan haltak meg. Az persze már az olaszok sara, hogy nem kellőképpen tudták kezelni ezt a problémát, de a járvány megfékezése után a szigeten lévők esetében is az általános olaszországi tényezők voltak a meghatározóak.

Mit tudunk a hadifoglyok életéről? Weisz például megtanult olaszul. Mikor tértek haza a hadifoglyok?

Az olaszországi közeg egyfajta kapcsolattartást is feltételezett. Ezek a hadifoglyok lehetőséget kaptak nyelvtanulásra, kurzusokat tartottak nekik. Weisz Árpád is így tanulhatott meg tökéletesen olaszul. A tanulás persze nem volt kötelező, nem is mindenki tanulta meg a nyelvet. Sok esetben még a hadifogság utolsó évében, 1919-ben is problémát jelentett, hogy a hadifogolytábort meglátogató püspök, vagy egyéb egyházi személy nem tudott közvetlenül beszélni az összes fogollyal. A tisztek viszont általában igen, és a két világháború közötti korszak magyar katonai felsővezetéséből sokan – például Röder Vilmos, Guilleaume Árpád, Shvoy István – voltak korábban olaszországi hadifoglyok. A fogság tehát nyelvi ismeretszerzéssel, kulturális kapcsolatfelvétellel járt együtt. A fogvatartottak olvashattak, és nem kizárólag csak sajtót, hanem könyveket is. Kértek szakirodalmat, művészeti könyveket, regényeket, ismerkedtek a kultúrával. Ez a későbbiekben a döntéseiket is befolyásolhatta. De nemcsak magyar, hanem román példát is tudok felhozni: Alexandru Averescu tábornok egykor a torinói hadiakadémiára járt, majd az első világháború alatt, illetve a két világháború között befolyásos román katonatisztként politikai szerepet is kapott, és olaszos érdeklődését a torinói időszakban kialakított kapcsolatrendszerére vezethetjük vissza. Ez a fajta olaszországi tanfolyam, vagy a hadifoglyok esetében az olaszországi tartózkodás nagyon sok esetben a későbbi döntésekre is hatással volt.

Jól látom, hogy az utóbbi időben mintha Trieszttel is foglalkoznál, mintegy kikapcsolódásként?

Annyiban igen, de csak annyiban, hogy érdekelnek az impériumváltások, jelen esetben az olasz hatalom trieszti megjelenése. Ezek érdekesek, hiszen egy ismeretlen, vagy csak félig ismert közegben izgalmas, hogy az új államhatalom hogyan próbálja átvenni az előző helyét. Új gazdasági rendszereket épít ki, a helyi lakossággal átalakul a kapcsolatrendszere. Trieszt az első világháború előtt is vegyes nemzetiségű város volt, lakosai különböző arányban ugyan, de leginkább németül, szlovénül, és olaszul beszéltek. Trieszt és az Olasz Királyság között már ez utóbbi létrejöttekor létezett egy kapcsolat, viszont a város azért virágzott, mert a Monarchia egyik legfontosabb kikötője volt. 1918 végétől viszont az Olasz Királyság kikötője lett, ami különböző változásokat feltételezett, már csak azért is, mert ettől kezdve más jogrendszer vonatkozott rá, és a hátországa is megváltozott. Egy kikötő akkor működik jól, ha van hátországa, ezt pedig Trieszt jórészt elveszítette. Tehát itt egyszerre lehet emberi sorsokat, nagy politikai döntéseket, valamint diplomáciatörténeti jelentőségű kérdéseket vizsgálni. Ennek a vegyes képletnek egyébként a hadifoglyok is részét képezték, hiszen ők – nagyon sok esetben a Szibériából hazatérők is – Trieszten keresztül utaztak haza.

Érdekes, hogy a fasizmus később erős lesz ezen a területen. Miért alakulhatott ez így?

Ez identitáskérdés is. Ha én a határ közelében élek, akkor ugye etnikai problémák is kötődhetnek a politikai jellegű összetűzésekhez. Trieszt határmenti város volt, és esetében az olasz nacionalizmus egyfajta etnikai rasszizmussal társult. Utóbbi a szlávok ellen irányult, akiket lenézték kulturálisan, de Trieszt mint határbástya erős nacionalista indulatokat is szított. A faji törvénykezés Olaszországot illetően pont itt kezdődött 1938-ban. A város közege nagyon jó táptalajnak bizonyult a fasizmus számára, amit képviselői ki is használtak. Ez persze folytatódott a második világháború után. A foibák (a karsztvidéki víznyelők helyi neve, amely természeti képződmények a politikai ellenfelekkel történő leszámolás helyszíneivé váltak: a fasiszta hatalom is előszeretettel lőtte bele ellenfeleit a foibákba, amely eljárás hatványozott mértékben folytatódott a titóista erők részéről, ezúttal az olasz, és nem csak a fasiszta lakossággal szemben) és a terület hovatartozásának rendezetlensége több évtizedig elhúzódó konfliktus forrása lett. E kérdés boncolgatása során tehát rengeteg olyan dologra lehet választ kapni, ami a nemzetiségek egymás mellett éléséből adódó problémák lehetséges megoldásaként szerepelhet.

A rasszizmus és az egymás mellett élésből adódó problémák milyen módon jelentkeztek Olaszországban a fasizmus alatt?

Olaszország esetében külön kell választani a zsidóságot a határ menti nemzetiségektől. A zsidó vallású olaszok számaránya a teljes olasz lakossághoz képest nagyon alacsony volt. Így tehát nem merülhetett föl sohasem olyan kérdés, hogy a „zsidó ellopta a munkámat”, a „zsidó megszerezte azt a vagyont, ami az enyém volt”, ezért az ilyen jellegű problémák nem vezethettek antiszemita megnyilvánulásokhoz. A határmenti, vegyes nemzetiségű területeken – ez főleg a németajkúakat és Dél-Tirolt, illetve keleti határnál élő szláv, főleg szlovén lakosságot jelenti – más problémák merültek fel A németajkúakat nagyon keményen elnyomták, ennek ellenére az olaszok mindig is becsülték a germán kultúrát. A szlávságot nagyon csúnyán lenézték, ez pedig bizony-bizony nagyon sokszor rasszista jelleget öltött. Viszont ahhoz, hogy két határmenti nép egymás közötti kapcsolatából intézményesített rasszizmus legyen, állami beavatkozás kellett, ami a fasizmus esetében megvolt. Viszont azt is bele kell számolni ebbe a képletbe, hogy a Monarchia egyik legnagyobb zsidó közössége Triesztben élt, és ez a közösség az Olasz Királyságban is fennmaradt. Európa második legnagyobb zsinagógája éppen itt van. Tehát ez a zsidó közösség megélte az olaszságát 1919 után, és amikor majdhogynem derült égből villámcsapás jelleggel – pont Triesztben – Mussolini meghirdette az olasz faji politikát és törvénykezést, akkor ez a zsidóság hirtelen meg kellett, hogy találja azt az új kontextust, amiben létezhetett. A fasizmus nem törekedett a zsidóság fizikai megsemmisítésére, a rezsimet inkább a szabad rablás jellemezte, semmi több. A megsemmisítés gondolata 1943-tól, a németek megjelenésével merült fel. Érdekes módon Olaszország területén csak egyetlen megsemmisítőtábor volt, és ez is Trieszt hátországához tartozott.

Juhász Balázs. Fotó: Juhász-Kiss Regina / https://vilagunk-blog.blogspot.com/

Az ELTE BTK adjunktusaként dolgozol, tagja vagy a Trianon 100 MTA-Lendület kutatócsoportnak, és nagyon gyakran az első világháborús karsztvidéken találni téged hadtörténész kollegáiddal. Hogyan lehet ezt fizikailag bírni?

Ez egy élvezet, ehhez igazából őrület kell, szenvedély. Az, hogy az ember kinn tartózkodjon, folyamatosan jelen legyen a helyszínen, abból is adódik, hogy elég sok ideig dolgoztam a Hadtörténeti Intézet és Múzeum alkalmazottjaként, ahol eredendően olaszos referens voltam, majd a nemzetközi kapcsolatokkal is foglalkoznom kellett. Ebből adódott, hogy nagyon gyakran megfordultam arrafelé kapcsolattartóként, tolmácsként is, tehát nem kizárólag mint történész. Kutatóként persze megfordulok konferenciákon is arrafelé, viszont ez a kapcsolat barátivá vált. Nagyon sok olyan ismerősöm van odakint, akik igaz barátok lettek – közöttük vannak olyanok például, akik az esküvőmön is jelen voltak vendégként –, és ez így családi szinten is megédesíti a dolgot, hiszen nemcsak azért megyek ki oda, hogy dolgozzak, hanem azért is, hogy barátokkal találkozzak.

Azt mondtad az előbb, hogy szükséges a szenvedély is. Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy ezt az életérzést Rómában megszokhattad. De itthon, az órákon hogyan lehet az ember szenvedélyes? Azt mondják rólad egyébként mindezek mellett, hogy nagyon felkészült és nagyon laza vagy.

A hallgatósággal való kapcsolattartásban fontos az előtörténetem, hiszen én a Studio Italia tolmácsképzésénél például megtanultam, hogy felnőttoktatásban hogyan lehet lazán, szigorúan és eredményeket produkálva kombinálni a tanítást. Tehát ebből az előtörténetből adódik, hogy a fegyelem fenntartása számomra egy dolog, a nagyon jó emberi kapcsolatok kiépítése pedig ezzel kompatibilis. Mivel a jó emberi kapcsolat, jó órai hangulat elősegíti az óra sikeres megtartását is, ezért nekem az az egyik alapfilozófiám, hogy a hallgatóság érezze jól magát, amellett, hogy persze dolgozzon is. Tehát, ez a kettő számomra összeegyeztethető, úgyhogy én ilyen szellemben próbálom az óráimat megtartani. Tehát nem kizárólag a korrekt emberi kapcsolat kialakítása, hanem az órai hangulat megteremtése terén is.

Mit gondolsz, a hallgatók élnek, vagy inkább visszaélnek ezzel a lehetőséggel? Milyenek a tapasztalataid?

Az egyetemi rendszer működéséből adódik, hogy a hallgatónak nincs sok választási lehetősége. Amilyen kurzust hirdetek, arra kell jönnie. Úgyhogy ez egyfajta kényszerpálya.

Emberileg?

Tematikailag eléggé behatárolom a lehetőségeket. Utána jön persze az emberi oldal, hogy hogyan közelítem meg a kérdést. Ugye ezt meg kell szokni. A már összeszokottabb csoportoknál a sutkák [tréfák – a szerk.] csak úgy röpködnek az órán, és a poénokat az ember lecsapja, tehát lehet humorizálni. Valaki erre alkalmas, valaki már kevésbé. Valaki beleszokik, valaki nem. Természetesen érkezett már olyan visszajelzés, hogy nem mindenkinek tetszett az oldottabb hangulat, de általában a csoportoknál ez működik. A visszajelzések alapján pedig azt hiszem, hogy a hallgatók vevők erre a stílusra. Ebből arra következtetek, hogy a dolog működőképes.

Juhász Balázs. Fotó: Juhász-Kiss Regina / https://vilagunk-blog.blogspot.com/

Ha megnézzük az óráidat, azoknak a – saját, egyáltalán nem mérvadó statisztikám szerint – több mint kilencven százaléka olasz tematikájú; Piuszok, egyesítés, magyar–olasz kapcsolatok, fasizmus. Milyen tapasztalataid vannak azzal kapcsolatban, hogy milyen háttértudással, Olaszország-képpel érkeznek az óráidra a hallgatók?

Vegyessel. Néha találkozom olyan hallgatóval, akinek van valamiféle olaszos előtörténete: tanulta a nyelvet, folytatott előtanulmányokat, érdeklődik az ország és a kultúra iránt. Ebben az esetben jól hasznosítható és korrekt előzetes tudásról beszélhetünk. Általában viszont ezek az órák inkább újdonságot jelentenek a hallgatók számára. Például az, hogy volt egy magyar légió Olaszországban az olasz egység létrehozásának idejében, egyáltalán nem számít közismert ténynek, nem is szokták általában tudni, és teljes megdöbbenés szokta övezni, amikor beszélek róla. Nagyon sokszor olaszos szemszögből nézek diplomáciatörténeti dolgokat – például európai szövetségi rendszerek, európai diplomáciatörténet a 19. században –, és úgy szoktam kialakítani a tematikát, hogy ennek legyen valamiféle olaszos kötődése is. Nagyon sokszor azzal is meg lehet döbbenteni a hallgatókat, hogy például a görög szabadságharcnak milyen olaszos vonatkozásai vannak (Byronról tudnak). Tehát azt tudják, hogy volt egy filhellén mozgalom, de azt, hogy az itáliai félszigetről elmenekült forradalmárok jelentős része görög zászló alatt folytatta a küzdelmet, eszükbe sem jut. Nagyon sok információ esetében az ismeretek összekötése hiányzik, illetve a konkrét ismerethiány is megmutatkozik. Lehet dolgozni ezen hiányosságok pótlásán, én jórészt így teszek.

Andreides Gábor

Juhász Balázs Academia.edu oldala ide, MTMT-be feltöltött publikációs jegyzéke pedig ide kattintva érhető el.

Ezt olvastad?

A ma ismertetett forráskiadvány története kalandos és egyben szerencsés is. Kalandos, mert 1944 októberében a front elől Nyírbátorból Budapestre menekült