Egy „kultúroltó” közösség – Bemutatkozik a Pécs-decentrum Kulturális Egyesület

2015 októberében „Nőuralom?!” című programsorozatával színezte Pécs város amúgy sem szürke kulturális életét a Pécs-decentrum Kulturális Egyesület. A civil szervezet célkitűzéseit, tevékenységi körét és a nagy érdeklődés által övezett rendezvényt Pech Éva jóvoltából ismerhetik meg Olvasóink.

A periférián alternatív centrumként jelen lévő, 2008-ban alakult Pécs-decentrum Kulturális Egyesület célja a társadalmi érdeklődésre számot tartó kérdések polifonikus feldolgozása. „Az interkulturális és interdiszciplináris párbeszéd jegyében kerekasztalhoz hívjuk az eltérő területek szaktudósait, politikusokat, művészeket és pedagógusokat, hogy megnyissuk a hiteles laikus-profi beszéd csatornáit … hogy hasznosuljon mindaz, ami a tudós fejekben van.”  –  invitál mindenkit a szervezet elnöke, V. Gilbert Edit.

Az egyesület a város közéletének mozgásban tartásához éves „kultúroltásaival” és havi rendszerességgel jelentkező tematikus beszélgetéseivel járul hozzá. A spektrum széles: a kortárs világ- és magyar irodalomtól vallási, emberi jogi kérdéseken vagy bioetikai, antropológiai problémákon át a történelemig terjed. Ez utóbbi területről kiemelhető például Dr. Kiss Zsuzsanna történész és Vörös István Károly helytörténész a szégyen, a bűn és a gyász érzéseit a holokauszt pécsi eseményeinek vetületében taglaló, idén márciusi, Trafikbeli beszélgetése. A sokfelé ágazó ösvényeket a metodika fogja össze: ihlettel telítő, bátorító kötetlenség közegében áramló beszélgetésfolyam fenntartása, amelynek révén a nézőpontok spontán hálózatosodása a befogadás – közösség – humánum etikai talapzatán, egymás arkhimédészi köreit nem zavarva, hanem abba bevonódva érhető el. Az egyesület gondozásában megjelenő A perifériáról a centrum sorozatban eddig négy kötet látott napvilágot.

A női méltóság megélésének egyéni útjai állnak nyitva

„Nőuralom?!” – ha halljuk a konferenciacímet, halljuk a feminista ideológia lerágott csontjainak zörgését is? Vagy Arisztophanész komédiájának címe az univerzális emberi konfliktusokat árnyaltan, több oldalról bemutató, és ez által klasszikussá váló Nagy Alkotók szellemét idézi meg? Ez utóbbi történt inkább október „idusán” Pécsett, a Civil Közösségek Házában megrendezett két napos pódiumbeszélgetés-sorozaton többnyire koncentrált beszélgetések zajlottak, amelyeken a feminizmus és a nő témáját szépirodalmi, nyelvészeti, történelmi, szociológiai, pszichológiai, politikatudományi, vallási, színházi, képzőművészeti, laikusbarát megközelítésekből járhattuk körül. A szűk egy órás szekciók nem mindig adtak lehetőséget a tárgyuk kimerítő elemzésére, de a gondolatébresztőnek bizonyult diskurzusokat a „szünetekben” már teljesen szabadon lehetett folytatni, további ihletet merítve a művészeti karos fiatal alkotók igazi modern dizájnos, grafikus konferenciaplakátjaiból.


A konferencia hallgatósága (fotó: Szanyi-Nagy Judit)

És hogy mit tudtunk meg? Hát matriarchátus az nem volt. Sohasem. Legalábbis az ókorszakértő történész előadó, beszélgető-társ álláspontja szerint az ismert leletanyag (pl. a híres, willendorfi vénusz) nem szolgáltat elegendő bizonyítékot egy nődominancia-állapotú társadalom létezésére, hiszen az ilyen termékenység-szobrokat olyan hiedelmek és rituális szokások is magyarázhatják, amelyekből még nem következi a közösség életében megvalósult női irányítás. Ennek igazolásához sokkal több, az őskori, ókori ember életének mindenféle területeire kiterjedő tárgyi forrásra lenne szükség. (Végül is a fedetlen keblű krétai kígyós „papnő” ábrázolások ellenére sem tartjuk úgy, hogy a minószi kultúra akkor bizonyítottan matriarchális berendezkedéssel bírt volna!)

Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor honnan az „ötlet”? A matriarchátus fogalma inkább egy XIX. századi elméleti konstrukció. Az ekkori tudományfelfogás az emberi történelmet szépen korszakokra osztható, egyszerűsített sablonokkal leírható, címkézett szekvenciák sorozataként szerette látni. Mivel a patriarchális berendezkedés fogalma már létezett, logikusnak tűnt egy matriarchális feltételezése is, amely nyilván megelőző, kezdetlegesebb, fejletlenebb forma lehetett. E hipotézisre húzták rá a jól felmutatható, de koherens anyaggá össze nem álló, kevés leletet.


Részlet a plakátkiállításból (fotó: Szanyi-Nagy Judit)

De mi a helyzet akkor a női magazinok és a feminim netbulvár kedvenc gumicsontjaival, jelen korunk eldugott, kis, matriarchálisnak tekintett egzotikus társadalmaival (khászi, moszuo, minang)? Elképzelhető, hogy a témát antropológiai megközelítésből elemezve egész más következtetésre jutnánk. Talán érdemes is lenne ezen a vonulaton továbbmenni, már csak azért is, mert az előbb hivatkozott médiumok „konyhaantropológiai” cikkei szinte kizárólag bezzeg-társadalmakként állítják be ezeket a közösségeket, azt sugallva, hogy egy nők által dirigált világ erőszakmentes és boldog. (Mondjuk éppen a már említett delfin-kedvelő krétai minósziak is éppen békeszerető népként tartatnak nyilván – legalábbis a legendák szintjén.)

Pedig ezzel épp ellentétes képet fest egy másik, nagyon is patriarchális görög világ drámaírója. Ha komolyan vesszük Arisztophanészt, akkor úgy tűnhet, nem is olyan nagy baj, hogy nőuralom – ezek szerint – nem volt. Inkább valljuk be, hogy mi nők legalább akkora diktátorok tudunk lenni!

Talán azért is lehet ez így, mert a „gyengébbik” nem képviselői – különösen az igazán elismertek – nagyon is erősek, és harcaikban megedződve már csak igen nehezen vetik le a mindent-meg-tudok-oldani-nincs-itt-semmi-gond védőpáncélját. Legalábbis számomra ez derült ki a beszélgetést vállaló, hivatásukat, karrierjüket, családi életüket tiszteletreméltóan menedzselő, különböző korú sikeres nők vallomásaiból, akik között vállalkozó, értelmiségi és hétgyermekes édesanya is helyet kapott. A magán ezer kis praktikával segítő, saját lábán is megálló amazon kirajzolódó képének az árnyoldalát is megmutatták a színházi aspektus előadásai. Különösen Brecht: Jó ember kerestetik című drámájának a nő által eljátszott férfiszereppel operáló, a vígszínházi feldolgozást ismertető előadás indíthatott el fájdalmas asszociációkat.

De nemcsak szerepkörében mutatták meg sokszínűen a nőket a beszélgetések, hanem korosztályi szempontból is. A média fősodrának egyoldalú, modellfazonú szépségideáljától csábítva önpusztító szokásokat felvevő tizenéves, önmagára már érettebben néző egyetemista személyes beszámolójára szépen rímelt A vámkisasszony című monodráma harmincas hősnőjének alakja, aki kénytelen rájönni, hogy a méltó női létezéshez a kordivatoktól és külső szerepelvárásoktól való függetlenség megszerzésén át vezet az út.

Izgalmas ellentét feszült a művészeti középiskolások szuper, friss-ropogós Arisztophanész-feldolgozásának szabadszájúsága, és a káromkodás gender nyelvészeti, verbális erőszakra és szexuális elnyomásra koncentráló megközelítése között. Sőt, szolidabb összecsapásra is sor került a feminista irodalomtudomány lelkes, fiatalabb hívei és a rutinosabb, az aspektust totalizálni nem kívánó, érettebb korú szakértők között.


A művészeti gimnázium tanulóinak előadása (fotó: Szanyi-Nagy Judit)

Mint látható: voltak szelíd viták, de nem vonzott be a program harcosan ideologista mentalitást. Így volt jó. Aki a vallási szekcióban elmérgesedő csatározásokra számított, az is kellemesen csalódhatott. Az egyes egyházak, világlátások képviselői/ismerői a korrektség jegyében törekedtek pozitív nőképek bemutatására. A valóban értéktelített és szép ideálok azonban fájó ellentétben állnak a realitásokkal, különösen, ha nemcsak szűk környezetünkre gondolunk, hanem a világ „másik” részére, ahol a nők az elnyomás különböző horrorisztikus fokait (indiai égő özvegyáldozat, női külső nemi szerv csonkolása stb.) is kénytelenek megtapasztalni, amint az az emberi jogi szakértő vonatkozó előadásából is kiderült.

Bár ha ez utóbbihoz viszonyítunk, ki kellene bújnunk a bőrünkből örömünkben, ám a kortárs magyar irodalmat olvasva mást sem látunk, csak szenvedést és gyötrelmet. Egyértelműen igaz ez a nők által írott legújabb művekre (Szvoren Edina, Kiss Noémi, Hidas Judit), de az együtt érző Borbély Szilárd vagy a kevésbé együtt érző Petri György sem ábrázol éppen idealisztikus képet. A női testet tudatosan tárgyiasító alkotókról már ne is beszéljünk! És hogy mi hiányzott? Hát a pasi! Legalábbis ha a XX. század második felének elismert női alkotóinak regényeit nézzük, a nőket megértő, mélyérzésű ÉS erős, világban helytálló, jellemes férfi különféle alakjai üres halmaznak tűnik. Ugye, ez a legnagyobb bajunk?

Pech Éva

 

Ezt olvastad?

Több mint hat éve foglalkozom intenzíven a múzeumi munkám mindennapi részeként – ahogy ma nevezzük – az Élő Történelem fejlesztésével,