Egy listatörténet mámora: Ars memorativa a közép-európai művelődésben

2016-ban Lucie Doležalová, Kiss Farkas Gábor és Rafał Wójcik kritikai kiadásokat és elméleti reflexiókat tartalmazó közös kötettel jelentkezett, amely a kutatócsoport korábbi kiadványaihoz hasonlóan az egyes szövegemlékek tüzetes olvasatából bontja ki a régi memória kultúra közép-európai történetét.


A Klió – Történelmi szemléző folyóirat 1992-ben indult útjára, 2017-ben érte el a negyedszázados életkort.Indulásakor a folyóirat szerkesztői, Gunst Péter és Niederhauser Emil így határozták meg a folyóirat célját:

Folyóiratunknak egyetlen célja van, az, hogy olvasóinkkal, történelemtanárokkal, a történelem kutatóival, a művelt érdeklődővel megismertesse a történettudomány legújabb eredményeit. Kimondottan referens jellegű folyóiratot szeretnénk megjelentetni, amelynek egyetlen célja az, hogy a különféle jellegű újdonságokra felhívja a figyelmet. Arra is, ha egy olyan tanulmány vagy monográfia lát napvilágot, amelyben új ismereteket talál az olvasó, s arra is, ha egy módszertani, vagy történetszemléleti szempontból új munkára bukkanunk.”

Beköszöntő. Klió 1992/1.

A fentiekkel az Újkor.hu szerkesztősége huszonöt év távlatából is azonosulni tud, így köszönhetően a Klió szerkesztőségével kötött együttműködésünknek a negyedéves folyóirat számaiból egy-egy recenzió portálunkon is olvasható lesz.


A közép-kelet-európai tudományosság hírhedt megkésettségéről beszélni aligha lehet a régi memória tanok feltárását illetően. A 2000-es években meginduló nemzetközi textológiai feltárásokhoz a visegrádi országok kutatóműhelyei is korán betársultak, világszinten jegyzett kötetekben jelentek meg késő középkori magyar, cseh vagy lengyel gyűjtemények emlékezetképét vizsgáló írások.

Az Előszóban Kiss Farkas Gábor filológiai kérdésként pozícionálja a diskurzust: noha létezett egy jól körülhatárolható szabályrendszere az ars memorativának (9.), a techné az antikvitás óta szövegváltozatokban létezik, ezért az általános ismertető is az értelmező keret változására fókuszál. A 12. századra az emlékezés gyakorlata szorosan összekapcsolódott a magánkegyességi olvasással és a világ szemiológiai interpretációjával, majd a kompozícióba rendezett jelek az ismeretek tagolásának általános elméleteként lépett fel. (13.) Az ars memorativa kiterjedtsége miatt Kiss Farkas Gábor a sematikusnak ható szabálygyűjteményeket a korabeli képzelet lehetséges határait kijelölő kognitív mintázatként értelmezni: „hiába hasonlítanak a szövegekből kiolvasható mnemotechnikák egymáshoz, az asszociációs módszerek sokfélesége azt mutatja, hogy az átlagos 15. századi pap képzelete sokkal élénkebb lehetett, mint ahogyan mi azt feltételeznénk.” (14.) A historiográfiai áttekintés az általánosítások mellett az ars memorativa történetének szaggatottságára, és egymással párhuzamos, de eltérő pedagógiai, kegyességi vagy enciklopédikus felhasználási lehetőségeire is utal: például a  15. század végén  Itáliában hermetikus emlékezet felfogások kezdenek kialakulni, viszont Kelet-Közép-Európában a monasztikus hagyományból ismert memória mesterségek és a lullista szellemi törekvések szimbiózisban éltek egymással. 

Az információkban gazdag történeti felvezetés és általános meghatározási törekvések ellenére az olvasás és emlékezet történeti-antropológiai összekötöttsége alaposabb kifejtést igényelt volna. Noha a szerző jól érzékelteti, hogy az ismeretfelidézés inkább elocutiora, mintsem inventióra koncentráló 15. századi elméletei döntően meghatározták a késő középkori szöveghasználatot, az elemzés ezen a pontján Kiss Farkas Gábor nem kapcsolja be a szövegértés és írás dinamizmusában a tudati helyekre használt szöveghordozó trópusokat (pl.: viasztábla, könyvlap, florilegium, metszet, enciklopédia). Ezek a kora középkori teológiai kommentárokban is előforduló metaforák azért szorultak volna már az irodalomtörténetet tematizáló fejezetek előtt egy összetettebb magyarázatra, mert az elme képalkotó tevékenysége során nem választották el egymástól a képzetet, a képalkotást és a fizikailag felfogható képet, ezért a hordozónak kulcsszerepe van a felidézés hatékonyságában. Az ars memorativa kiterjedt szóbeli használata ráadásul a kötetben szereplő elemzések tanulsága szerint elkülöníthetetlen a középkori írásbeliségtől, és még a non-verbális praxisok (kézfejhez, kockázáshoz, sakkhoz, oltárhoz, emberi test részéhez kapcsolt nyelvi jelek), vagy élőszóhoz kötődő irodalmi műfajok (prédikáció, imák, világi versek, mnemotechnikai bibliák, bibliai passzusok, stb. recitálása) esetében is a másodlagos leképezéshez hasonlítják a befogadott tapasztalatokat.

Az írótábla metafora az ars memorativa diskurzusokra is kiterjeszthető: az emlékezettani munkák lejegyzésből, másolásból, kompilációból vagy átültetésből kirajzolódó értésmódok is a fogalmak, gondolatok és nyelvi jelölők cseréjéből jönnek létre. Az olvasástörténeti horizont elhagyásával viszont a kötet egészében nem képződik meg az időrendben közölt kelet-közép-európai elméleti szövegeknek egy átfogó imaginációtörténeti narratívája, pedig az egyes magyarázó tanulmányok képesek a filológiai leírás eredményeit dinamizálva kifejteni a befogadás, szövegértelmezés és meditációs képolvasás helyileg meghatározó irodalomelméleti, művelődéstörténeti és reprezentációelméleti kérdéseit.

A fejezet közül elsőként Lucie Doležalová Bohémiát és Morvaországot vizsgáló írása szerepel. A tanulmányban vörös fonalként húzódik végig a huszita mozgalom irodalomra gyakorolt, kétértelmű hatása: egyrészt a háborús pusztítások keresztbe törték a középkori szellemi élet működését, másrészről a száműzetésbe kényszerülő katolikus értelmiségi és a képelőhívás morális hozadékait kereső Husz János követők egy többszólamú emlékezetdiskurzust hoztak létre. Az értelmezői gyakorlatok sokfélesége világszinten példátlan (59.), ugyanis a szakirodalom hagyományosan Erasmus esszéihez köti a memória tanok megingását. Doležalová viszont a következetlen másolási– és kompilációs praxis, ortográfiai hibák, logikailag problémás érvelések nagy száma miatt az eltérő attitűdű szövegemlékeket inkább mennyiségileg reprodukált kollekciónak tekinti, minthogy egy aktív memóriakultúrának lennének a látleletei (31.) Az emlékezés ugyanis a cseh földön keletkezett értekezések többségében minor szempontjaként van jelen, és a tematikus munkák is inkább egy általános odafigyelést igénylő passzív erőként vagy kiegészítő tudásformaként láttatják a memóriát. Például az első Bohémiában keletkezett huszita memória értekezésben (Nam secundum commentatores in libro de memoria et reminiscencia) az olvasás elsajátításához hasonlóan a képelőhívás gyakorlati hasznát szorgalmazza, Beran Matthias de Verona átirata a helyekhez mesterségesen rendelt képek és a nézés közben beáramló képi információ gyakori keveréséből következő tévedések elkerülésének az üdvözítő hatására figyelmeztet, Prágai Martin és későbbi kompilátorai inkább dialektikai szövegekre támaszkodva a galénoszi nedvkórtan szemszögből adnak életvezetési tanácsokat. A gyakorlatra ösztönző olmüci karthauziak eddig feltárt fragmentumai között (56, 58.) pedig egyaránt megtalálhatóak a mesterséges memória haszonalapú fejlesztése és elutasítása is. A De modulo studendi például óvva int az ars memorativától, mert a szellemi erőkifejtés babonákhoz hasonló élettani hatást gyakorol a fejre. (57.)

Noha Doležalová nagyon szerénynek pozícionálja az eddig feltárt elméleti szövegeket, a szabálygyűjtemények és a képzelőerőre erősen támaszkodó prédikációk egymás mellé helyezése, a magukat retorikaellenesnek valló husziták szövegeiből kiolvasható enargeiák, a devotio moderna kérdését megnyitó hüpotüposziszok önmagukban elég bizonyítékot adnak az ars memorativa aktív használatára, még ha Bohémia és Morvaország Nyugat-Európához vagy Lengyelországhoz képest kevesebb épen fennmaradt forrásanyaggal is büszkélkedhet. A fejezetben bemutatott példákat nézve egyetértek a szerző végső, további munkára és szövegolvasatokra buzdító konklúziójával is: „miközben a husziták nyíltan ellenezték a bálványokat (icon) és a képeket (image) egy saját nehézkes és körmönfont vizuális propagandát hoztak létre, amely könnyen hozzákapcsolható az ars memorativához.” (64.)

A foghíjas cseh állományhoz képest Lengyelország már a 10. századból is tud ars memorativa emlékeket felmutatni (65.), ezért Rafał Wójcik másodikként szereplő cikke a teljes középkori összefüggésháló áttekintése helyett csupán a 15. századi művelődéstörténeti kontextusokat rajzolja fel. A szöveg felütéséből megtudjuk, hogy a 15. századi lengyel ars memorativa diskurzusok több szállal kötődnek a korabeli oktatáshoz: a Krakkói Egyetem megerősödésével külföldi nyomtatványokból és kódexekből kimásolt antik és kortárs emlékezetszabályok, retorikai kézikönyvek, (memória tanok felől olvasott) antik szépirodalmi munkák, valamint populáris kegyességi műfajok sokasága árasztotta el a régiót. Habár a szövegekből kiolvasható tudásgyűjtő modelleket mind az egyetemen tanuló diákok, mind pedig a domonkos és ferences szerzetesrendek használták, a leghathatósabb kulturális példákat mindkét csoport számára a nemzetközi hírű vendégoktatók jelenthették (Conrad Celtes, Thomas Murner, Johannes Cusanus, Jacobus Publicus).

A művek formájába rögzített kurzusok izgalmas képet festenek a korabeli szellemi életről: míg Publicius homályosságokban gazdag kézikönyve elegyíti a tudati helyek lullista olvasatát a középkori dialektikai hagyományból ismert képalkotó technikákkal, addig Celtes értekezésében sokkal erősebb törekvések figyelhetőek meg az antik retorikai tankönyvek szöveghű interpretációjára. Thomas Murner középkori szemiotikai rendszerekkel párbeszédben álló, valószínűleg francia gyökerű logica memorativa játékai pedig a jezsuita műveltség számára évszázadokig meghatározó mintaként éltek tovább. (76.) Wójcik részletesen bemutatja a népszerű szövegkivonatok és diagrammok nyomatait és kézi másolatait is, majd a humanista színezetű teóriák tovább élését az obszerváns ferencesek tanító tevékenységében véli felfedezni. A rend észak-itáliai kötődése és missziós elhivatottsága miatt sokan érdeklődtek a szerzetesek közül a szövegrendező elvek iránt, amiről több memória kézikönyv is tanúskodik. Például a Populus meus captivus ductus est…(85), vagy az Opusculum (89) szoros olvasása alapján a ferencesek (1) a későközépkori technikai tudás, valamint komplex, a rész-egész viszonyok, a jel és a jelölt megkettőzöttségét állító írásrendszerek (a betű szószerinti és képi értelme) dialektikai modelljét ötvöző technikákat hoznak létre (2).  A Populus meus captivus ductus est…-ben a devotio moderna hatását mutató illusztrációk (Petri de Rosenheim Rationarium Evangelistarum) emlékezetszervező struktúrákként lépnek fel, amelyeket a Biblia Pauperumok nyelvi visszafordításaként is lehet értelmezni.

Bár Wójcik nem fogalmaz meg expressis verbis állításokat a képek befogadástörténeti kérdéseiről, a szöveg végén érdekfeszítő példákban tanulmányozza a szöveghelyek és a kegyképek között létesülő kapcsolatokat. Wójcik szerint a ferencesek körében a 18. századig biztosan népszerű meditatív képolvasási technikák „hosszú tradícióra nyúlna vissza, és még azokban az időkben is használták, amikor az emlékezet technikának kevesebb jelentőséget tulajdonítottak és csupán az iskolai retorika oktatásnak volt a része.” (106.)

Utolsóként a régi magyarországi emlékezet kultúra nyomai kerülnek mérlegre. Noha az esetlegesen fennmaradt ars memorativa szövegek a cseh vagy lengyel forrásgazdagsághoz képest elenyészőnek tűnnek, Kiss Farkas Gábor egy termékeny kapcsolatrendszert vázol fel a külföldi mintákat követő szövegemlékek és az irodalomhasználat között. Például Francesc Eiximenis másolatban megőrzött, prédikációelméleti érdekeltségű értekezésben a locusokra használt könyv a metaforákat általános szövegszervező kategóriaként vizsgálja, vagy az Ars et modus vitae contemplativa néven emlegetett nyomtatványban Aquinói Szent Tamás allegorikus könyvtipológiájából bont ki egy kép-hely dialektikára épülő olvasásmódot. A szerző szerint az ősnyomtatvány többi része is felfogható „egy választékosan kidolgozott mnemotechnikai gyűjteményként” (120.), ezért a kötet egy névtelen értekezésében (Nota hanc figuram…) tüzetesebben is megvizsgálja a korabeli elméletek által intencionált felidézési praxisokat. A kreatív és nagy elméleti hátteret mozgató elemzés érzékenyen tárja fel a meditatív olvasás jelelméleti, tematikus és történeti kérdéseit, ráirányítva a figyelmet a florilegium hagyomány szöveglétrehozásban játszott szerepére, valamint az eiximenisi artes praedicandi és artes meditandi (sic!) közötti átfedésekre. A fejezet a külföldi szerzők nyomát is feltérképezi a magyarországi ars memorativa hagyományban: noha részletesen ismerteti Conrad Celtes krakkói humanista alfabetikus elméletének magyarországi fennmaradt változatait, a könyvtörténeti adatok elenyésző száma nem teszi lehetővé, hogy Kiss Farkas Gábor túl sok újdonságon tudjon hozzáadni Wójcik írásához.

A művelődéstörténeti digressziót követően a tanulmány szisztematikusan átveszi az artes praedicandi hitszónoklat megalkotásában és szóbeli felidézésben játszott szerepét. A kötet és az írás tetőpontjaként Kiss Farkas Gábor Temesvári Pelbárt, ferences szerzetes egy prédikációjában veszi szemügyre a gyakori akronímiákat, alfabetikus rendezőelvet, valamint a betű szimbolikus és fizikai jelentésének az egymásba fordítását. Az eltérő szófogalmak kijátszásai „további ösztönzést adhattak az isteni nyelv útjának a megkereséséhez, amely létrehozza a szavak és dolgok régi egységét” (159.)

Az írásban felsorakoztatott külföldi minták nem csupán a szövegek kulturális hátterét jelölik ki, hanem összegző érvényű megállapításokként is olvashatóak. Ez a szintetizálási kísérlet viszont felemásan illeszkedik a kötet felépítésébe: hiába érnek össze izgalmasan Kiss Farkas Gábor érvelésében a különböző retorikatörténeti, olvasáselméleti, irodalomtörténeti, művelődéstörténeti szálak, az általános fogalmakhoz a magyar adaptáció torzító tükrén keresztül nyerünk betekintést. Konklúzió híján pedig nincs lehetőség kiugratni a tanulmányokban külön-külön megfogalmazott közép-európai sajátosságokat, ehelyett Lucie Doležalová, Kiss Farkas Gábor és Rafał Wójcik részletekbe menő szövegelemzései egy középkori enciklopédizmust idéző linkrendszert hoznak létre egymás között.

A kötet viszont egységes elbeszélői keret nélkül is szemléletformálóan hat a hazai szaktudományokra és a nemzetközi memóriakutatásokra, hiszen a könyvtörténeti forrásoknak mind a kommentárokban megmutatott kulturális összefüggései, mind pedig a tanulmányokban olvasható értelmezései létrehoznak egy lokális sajátosságokat korábbi kutatásoknál árnyaltabban figyelembe vevő, reflexív párbeszédet tudás, jelentés, anyagi kultúra és irodalom között.

Papp Sára Írisz

A kötet adatai:

Kiss Farkas Gábor szerk.: The Art of Memory in Late Medieval Central Europe. (Czech lands, Hungary, Poland). L’ Harmattan, Budapest, 2016. 368 oldal.

 

Ezt olvastad?

Írásunkban Gulag-túlélők történeteit mutatjuk be, különösen letartóztatásukat és elhurcolásukat kiemelve. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország
Támogasson minket