Egy megvalósult(?) álom – Nagy Sándor, a hódító

2004-ben Oliver Stone egy régi álma vált valóra a Nagy Sándor, a hódító című filmeposz bemutatójával. Stone korábbi sikeres rendezései – Salvador, A szakasz, Tőzsdecápák, JFK, Született július 4-én, Nixon – és az olyan színészeket fölsorakoztató stáb, mint Nagy Sándor szerepében Collin Farrell, Olümpiaszt játszó Angelina Jolie, vagy az öreg Ptolemaioszt alakító Anthony Hopkins, bizakodással töltötték el a nagyérdeműt. A nemzetközi fogadtatás azonban kiábrándító volt…

A film és Stone is rengeteg kritikát kapott, kiváltképp az Egyesült Államokban. Stone kálváriáját jól összegzi a következő három tény: (1.) hat Arany Málna-díj jelölés még 2005-ből; (2.) a bevételek – az ugyanebben az évben bemutatott Trója (amiről korábban itt írtunk) közel huszonhétszeres bevételt hozott a készítőknek, mint a Nagy Sándor (3.) 5,5-ös IMDb-index, amely korábbi filmjeinek mutatóival összevetve igen szerény eredmény.

A negatív fogadtatás szinte szükségszerűnek mondható, amennyiben III. Alexandrosz élete nem mesélhető el egy film kereti között oly módon, hogy az elnyerje a közönség, a kritikusok és a történészek tetszését egyaránt. Stone nem a megszokott hollywoodi séma szerint dolgozott – saját bevallása szerint sem. Nem a rendíthetetlen hódítót, hanem a világuralomra törő hadvezérben rejlő embert akarta megformálni, amivel ingoványos talajra tévedt. Stone védelmében azonban le kell szögezni, hogy a kritikák egy része nem megalapozott tényekre épít, valamint Alexandrosz és Héphaisztión – a kritikákban egyértelműen homoszexuálisnak deklarált – kapcsolatát nem korabeli keretek között értelmezik.

Mindezeket figyelembe véve vegyük sorra a film pozitívumait. Zseniális ötlet, hogy a narrátor az idős Ptolemaiosz, Alexandrosz korábbi hadvezére, egyik politikai örököse. Az antik hagyományban ismert, hogy írt egy történeti művet – ezt diktálja a filmben – Alexandrosz uralkodásáról, amely csak erősen töredékes formában, más szerzők műveiben maradt ránk. A képi világ megteremtésében, ahol lehetséges, közismert támpontokon keresztül teszi otthonossá a helyszíneket a néző számára. Alexandria esetében ilyen a világ hét csodájának az egyike, a Világítótorony, vagy a papirusztekercsek sokasága, amiről az alexandriai könyvtárra asszociálunk. Babilóniai bevonulása kapcsán pedig ilyen az Istár-kapu. Itt kell megemlítenünk a pompeii-i Alexandrosz mozaik szerepeltetését is Alexandriában. A főszereplők vonásaira igazított mozaik jól példázza, hogy miként lehet ötletesen mozogni a történelem és a fikció határán. A történelmi hitelességet, a források ismeretét igazolja a következő néhány példa: az a jelenet, amelyben az ifjú Alexandrosz találkozik és betöri a megzabolázhatatlannak hitt Bukephalaszt, olyan mintha a plutarkhoszi életrajz sorai keltek volna életre. Ugyanilyen pontosságról tanúskodik a lakomajelenet is, amelyben Attalosz unokahúga, Kleopátra – a filmben Eurüdiké – miatt szóváltás esik a részeg Philipposz és Alexandrosz között. A lakomajelenetek külsőségekben – koszorúk, füzérek –, eszközeikben – különböző ivóedények – is korhűek olyannyira, hogy akár gimnáziumi órák szemléltetőeszközei is lehetnének. Philipposz karakterének külső megformálása tökéletes. A négy ismert sérüléséből három – szem, kar és láb – egyértelműen látható a vásznon, míg a negyediket, a vállsérülést a ruházat vélhetően elfedi. A történet egyik kulcsjelenete, az ellenség, Dareiosz halála is a plutarkhoszi sorokat visszhangozza. Továbbá ötletesen villant föl híres és kevésbé közismert karaktereket és tárgyi eszközöket egyaránt, úgymint a neves filozófust, Arisztotelészt, Alexandrosz nevelőjét; Alexandrosz édesanyja, Olümpiasz és a kígyók kissé furcsa kapcsolatát; Héraklésszel való rokoni kapcsolat szimbólumaként az oroszlánbőrt; végül, de nem utolsó sorban már az antikvitásból ismert Akhilleusz – Patroklosz és Nagy Sándor – Héphaisztión párhuzamot is.

Nagy Sándor és Héphaisztión kapcsolata a film egyik legvitatottabb és legtöbbet kritizált eleme. Az vitán felül áll, hogy kettőjük kapcsolata igen közeli és bensőséges volt, azonban, hogy ez mennyire érinti az intim szférát, arról több egymástól eltérő álláspont is létezik. Arról nem is beszélve, hogy az antikvitásban és napjainkban a szexuális irányultság társadalmi elfogadása merőben különböző. Maga Oliver Stone is beszél egyik interjújában a homoszexualitáshoz való viszonyulás XXI. századi aspektusairól. Ezzel szemben az ókorban a homoszexualitást és a homoszexuális kapcsolatokat szélesebb körben fogadták el. Gondoljunk csak a Nagy Sándor életúthoz kapcsolódó, bár a filmből kimaradt, 300 fős thébai-i szent csapatra, amely elit alakulat egységét a katonák homoszexuális kapcsolatai is erősítették. Mindezek tükrében Stone aránytalanul nagy hangsúlyt helyez Nagy Sándor és Héphaisztión kapcsolatára, ráadásul szabadon is értelmezi azt.

A filmben a történelemi események vonatkozásában legalább annyi hiányosságot, ferdítést lehet fölsorakoztatni, mint amennyi pozitívumot korábban említettünk. Ahhoz képest, hogy egy olyan hódító életrajzi filmjét nézzük, aki az ismert világ jelentős részét az uralma alá hajtotta, a vásznon mindössze két csatajelenetnek vagyunk részesei. Több csatáról, hadjáratról csak a szereplők vagy a narrátor szavaiból értesülünk. Ha Stone többet áldozott volna a hollywoodi elvárások oltárán, amellett, hogy az eposz akciódúsabb lett volna – khairóneiai csata, kis-ázsiai hadjárat, Egyiptom meghódítása, Alexandria megalapítása –, az ősellenség, a perzsák serege sem tűnne annyira szedett-vetettnek. Ráadásul ebben a megközelítésben kisebb hangsúlyt kapna a közvélemény és a kritikusok által könnyebben kikezdhető, a Nagy Sándorról alkotott személyiségkép.

Ejtsünk néhány szót azokról a jelenetekről, amelyeket a történelemkönyvek másképp tanítanak. A történet végkifejlete szempontjából ugyan nincs jelentősége, de miből állt volna a rendezőnek, ha hű a történelemi tényekhez Alexandrosz utolsó, indiai hadjárata kapcsán. Alexandrosz ugyanis nem a Hüdaszpész (mai Dzselám) folyó menti csatában szerzett súlyos sebesülést, hanem egy későbbi ütközetben a mallosz törzs ellen. Sokkal komplexebb probléma az apa, Philipposz, az anya, Olümpiasz karakterének ábrázolása és a családi viszonyok bemutatása. A film alapján Philipposz egy hedonista, az alkoholt nem megvető uralkodó, aki csak egy a sok közül. Fel sem vetődik a nézőben, hogy ő ugyanaz a nagyformátumú politikus, aki megteremti Makedónia katonai és politikai hatalmát. Philipposz halálának körülményei a vásznon éppúgy vitathatóak, mint filmbéli karaktere. Stone – úgy tűnik – egy Philipposz tiszteletére rendezett ünnepségen testőre, Pauszaniasz kardja által vet véget az uralkodó életének. Forrásaink szerint azonban a gyilkosság egyik lánya esküvőjén következett be. Ez ugyanolyan felesleges ferdítés, mint amiről már az indiai hadjárat kapcsán szóltunk. Már az ókorban fölmerült a gyanú – ami a filmben is megjelenik –, hogy a gyilkosság értelmi szerzője a feleség, Olümpiasz vagy maga Nagy Sándor volt. Stone Nagy Sándor esetleges szerepét apja meggyilkolásában egyértelműen tagadja a fiú viselkedésével – aggódás, majd döbbenet. Olümpiasz esetében azonban éppen ellentétes dramaturgiai megoldásokkal él a rendező. Stone értelmezése nem lépi át az alkotói szabadság kereteit, noha a közvetlen és közvetett történelemi tények nem támasztják alá ezt a verziót. A film keretei között maradva – nem szólva a mentálisan sérült féltestvéréről – az alábbi tények támasztják alá Alexandrosz biztos útját a hatalomhoz. Philipposz a görögök ellen vívott, döntő jelentőségű khairóneiai csatában vezető szerepet adott fiának, amire a filmben is tesznek utalást. Parmenión, apja korábbi hadvezére, Philipposz halála után támogatja, követi az utódot. Éppen ezek miatt Olümpiasznak és Alexandrosznak nem állt érdekében a gyilkosság. A torzítások csúcspontja az a jelenet, amelyben Alexandroszt uralkodóvá kiáltja ki Héphaisztión. A nézőnek úgy tűnik, mintha puszta véletlen lenne, hogy a döbbenettől megbénult Alexandrosz követi apját a trónon.

Nagy Sándor filmvásznon megelevenedő története nem csak a nézőkben és a kritikusokban keltett ambivalens érzéseket, hanem a fogadtatás tükrében a rendezőben is. Oliver Stone a film bemutatása óta eltelt évtizedben további három verziót készített, az utolsót a jubileumi, tavalyi évben (ezekről röviden itt). Úgy tűnik, hogy az álom ugyan megvalósult, de nem teljesedett be, és tíz évig kísértette az alkotót. Stone egy új, formálódó, izgalmas világba kalauzolja el nézőit, azonban ezt a világot sokkal inkább saját képére formálta, ezáltal eltávolodva a történelemi valóságtól.

Seres Dániel

Ezt olvastad?

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy
Támogasson minket