Egy népirtás margójára: A török emlékezetpolitika és az örmény genocídium

A 20. századot sajnálatos módon a népirtások évszázadának is nevezhetnénk az emberiség történetében. Legyen szó akár az örmény népirtásról, a holodomorról, a holokausztról, a vörös khmerek tisztogatásairól, a ruandai és a srebrenicai mészárlásokról – vagy napjaink rohingya üldözéséről –, mind egytől egyig a borzalmasabbnál borzalmasabb bizonyítékai voltak az emberi kegyetlenségnek. Bár az örmény népirtás bizonyítékokkal alátámasztott történelmi tény, mégis sok ország nem ismeri el, hogy kormányzati eszközökkel végrehajtott, rendszerszintű népirtás történt az első világháború során. Ezek közé tartozik maga a Török Köztársaság is, amely az emlékezetpolitika eszközeivel mindent megtesz a korábbi szultáni kormányzat szerepének fehérre mosására, s egyben sajátos magyarázattal szolgál arra a több évszázados kudarcsorozatra, amely végül elvezetett az Oszmán Birodalom bukásához.

Az Oszmán Birodalom egy több, mint 500 évig, a 15. századtól a 20. század elejéig fennálló – egyes időszakokban nagyhatalmi státusszal bíró – birodalom volt a világtörténelemben. Az egykor virágzó birodalom azonban a 17. század végére hanyatlásnak indult. A janicsárok időnkénti lázadása és a korrupció eluralkodása hosszú távon meggyengítette a soknemzetiségű birodalmat, amelynek problémái a 19. században tovább sokasodtak. Az „Európa beteg emberévé” alacsonyodott, majdan meghatározó nagyhatalom hanyatlása gyakorlatilag folyamatos volt. Az 1912–1913-as balkáni háborúk során európai területeinek 60%-át veszítette el, majd 1919-ben az első világháborút a vesztes oldalon lezáró Oszmán Birodalom pedig felbomlott.

Az érezhető hanyatlás orvoslására az Oszmán Birodalom utolsó évtizedében létrejövő ifjútörök mozgalom (1908–1918) egy olyan nacionalista politikai tömörülés volt, amely kezdetben a francia forradalom hangzatos jelszavait, a szabadság, egyenlőség, testvériség elveit hirdetve kívánta a birodalmat korszerűsíteni. Hamarosan azonban a hivatalos szervük, az Egység és Haladás Pártja (EHP) megvált a tömörülés polgári liberálisabb tagjaitól, és a szélsőséges, pániszlám törekvéseket dédelgető Enver, Talát és Dzsemál pasa által fémjelzett csoportosulás vette át a hatalmat. A „triumvirátus” paranoiás elképzeléseket táplált az Oszmán Birodalmat „hátba támadó” örményekről, akik a birodalom legnagyobb ellenségeit, az oroszokat támogatták. A traumákkal és veszteségekkel vészterhes időszakban a török vezetés a politikában egy jól ismert eszközhöz, a bűnbakkereséshez folyamodott, így ahelyett, hogy elismerte vagy szembenézett volna a saját elhibázott döntéseinek következményeivel, a birodalomban élő keresztényeket kiáltotta ki felelősnek a kudarcokért.

Az ifjútörök kormány 1915 tavaszán megkezdte az örmények lakta területek megtisztításának előkészületeit. Az intézkedéssorozat az értelmiségiek letartóztatásával, deportálásával vette kezdetét Isztambulban, s rövid idő alatt számos örmény származású orvost, újságírót, tudóst és képviselőt toloncoltak ki az országból. Különös kegyetlenséggel bántak el a papokkal, akiknek körmeit letépték, fogaikat kiütötték, szemüket pedig kivájták kivégzésük előtt. Az örmény népirtás áldozatainak számát illetően mai napig megoszlik a szakirodalom (1–1,5 millió), az ellenük elkövetett kegyetlenkedések azonban soha nem képezték vita tárgyát. Az etnikailag tiszta Törökország létrehozása tulajdonképp a török nemzetépítés folyamatának részét képezte, amelyre jellemző volt a kisebbségek kulturális és fizikai kirekesztése is. A török nacionalista politika eszköztára folyamatosan bővült, s eljutott a bebörtönzéstől, az erőszakos asszimilációról és a lakosságcserén keresztül a válogatás nélküli mészárláshoz, majd végül a rendszerszintű népirtáshoz.

Az emlékezetpolitika kényes esetekben leggyakrabban a felejtés útját választja, s nem tett másképp a fiatal köztársaság ifjútörök propagandája sem. A kormányzat a létező összes statisztikai és propaganda eszközzel igyekezett csökkenteni az örmény áldozatok számát, továbbá viszonylagossá tenni a népirtás társadalmi-kulturális hatásait. Talát pasa bár nem tagadta, hogy az örmények deportálása nem mindig erőszakmentesen zajlott le, de rendszerint kihangsúlyozta az örmények kártékony hatását az Oszmán Birodalomra nézve. Mivel az EHP kiterjedt irányítással rendelkezett a kormányzat és a média felett, gond nélkül írhatta át a történelmet és folytathatott hazug propagandát, amiben polgárháborúként láttatta az 1915 és 1917 között végbe ment népirtást. Bár a 20. század elejének háborúiban folyamatos vereséget szenvedett el az Oszmán Birodalom, az örményekkel szembeni „polgárháborús sikereit” bátran mutatta fel.

A Török Köztársaság története az Oszmán Birodalom bukásával, az első világháborút lezáró párizsi békeszerződésekkel, és a török függetlenségi háború kitörésével vette kezdetét, amelynek eredményeképp 1923-ban létrejött a köztársaság Musztafa Kemál Atatürk vezetésével. Musztafa Kemál a jövőre összpontosítva elhárította a szembenézést minden olyan eseménnyel, amely a török nemzetépítés szempontjából kárára válhatott volna az ifjú köztársaságnak. Nézetei szerint a birodalom szétesett és eltűnt a történelem útvesztőjében, az új köztársaság pedig nem vonható felelősségre a múlt hibáiért. Ennek megfelelően az örmény népirtással való szembenézésre sem került sor a török emlékezetpolitikában, s a tagadás útját választva a lehető legjobban igyekeztek elhallgatni a kényes eseményt. A törökországi történelemkönyvek rendre úgy jelentek meg, hogy bennük egyetlen szó sem esett az örményekről és az ellenük elkövetett atrocitásokról. A hallgatásukat és hűségüket megvásárolva, az újságírók és kiadók sokasága segédkezett a rendszerszerű, propagandisztikus, „népirtástagadó” írások megjelentetésében a világháborúk közötti időszakban. Ennek az irányvonalnak biztosított törvényileg is keretet az 1931-ben bevezetett sajtótörvény, amely alapján csakis a politikai vezetés által „jóváhagyott” cikkek láthattak napvilágot Törökországban. Ezzel gyakorlatilag egy központi cenzúrahivatal felállítására került sor, amely egyben az állami médiát is ellenőrzése alatt tudhatta.

A történelemkönyvek mellett a népirtást felidéző emlékiratokra is lesújtott a cenzúra, mivel azok „ártalmasok” voltak és szembementek a hivatalos török emlékezetpolitika téziseivel. Ilyen volt Marie Sarrafian Banker, az Izmir Amerikai Egyetem egyik tanulójának 1936-ban megjelent naplója is, amelyet az egész országban betiltottak, másolatait pedig igyekeztek begyűjteni és eltűntetni. Banker mellett akadtak további olyan örmény túlélők, akik hasonlóképp emlékiratban adtak számot az eseményekről, de műveikre hasonló sors várt. (Ilyen volt például Armen Annosh 1922-ben megjelent emlékirata, Egy lerombolt város: Urfa története.) Összességében a hivatalos török emlékezetpolitika elsősorban arra törekedett, hogy a török állampolgárok előtt fenntartsa a népirtás tagadásának hitelességét.

A nemzetközi közvéleménnyel azonban már nehezebben boldogult a török kormányzat, bár megpróbált e téren a diplomácia eszközével célt érni. Kiváló példa erre az 1935. szeptemberi incidens Törökország és az Egyesült Államok között, amelynek előidézője a Metro Goldwyn Mayer amerikai filmstúdió volt. Az MGM ugyanis szerette volna filmvászonra vinni Franz Werfel híres regényét, a Musza Dagh negyven napját, a hathatós török diplomáciai nyomással szemben azonban kénytelenek voltak engedni. Ezzel párhuzamosan – biztos, ami biztos – a török kormány hivatalosan is betiltotta az elmeszelt film alapjául szolgáló könyvet.

A Török Köztársaság nacionalista és genocídiumot tagadó emlékezetpolitikája a későbbiekben új válaszokat szült az örmények fiatalabb nemzedékében a terrorizmus formájában. A népirtás elismerését, a kárpótlás kérdését és a nemzetközi közvélemény megítélését az örmény terrorizmus megjelenése az 1970-es években negatív irányba sodorta. Bár Örményország sosem vállalt közösséget ezekkel a terrorszervetekkel, Törökország úgy vélelmezte, hogy északkeleti szomszédja és a terrorizmus között szerves kapcsolat állt fenn. Az új körülmények további eszközt adtak a török emlékezetpolitika kezébe az örményellenes közhangulat gerjesztésére, s így csakhamar sikerült a törökországi örményeket általánosan és múltba nyúló fenyegetésnek beállítani. Így került a török nép az örök mártír, az örménység pedig az örök elkövető, a bűnös és felforgató szerepkörébe.

Az ezredforduló környékének liberalizálódási folyamata révén csökkent a török állami kontroll az oktatásban és a sajtóban, ami új lehetőséget nyitott meg a népirtás megítélését, valamint emlékezetét illetően. A magánegyetemek létrejöttével olyan új tudományos fórumok alakulhattak ki, amelyek az örmény népirtással kapcsolatban újkeletű és a tudományosság elveinek eleget tevő kutatásokat bocsátottak ki. A civil szervezetekkel és nonprofit alapítványokkal karöltve ezek az egyetemek megkezdték az örményellenes mészárlások szakmai alapú és tényszerű feltárását. A szigorú sajtótörvények a köztársaság korában hosszú évtizedeken keresztül számos nemzedéket gátoltak meg abban, hogy a témával érdemben foglalkozzanak. A sajtótörvények enyhülésével azonban újra napvilágot láthattak a korábban betiltott írások is, amelyek közül a legtöbb az egykori örmény túlélők tollából származott. A hivatalos török emlékezetpolitika a politikai élet liberalizálódása ellenére sem vált azonban nyitottabbá az örmény népirtás témakörével kapcsolatban, s makacsul elutasította a civil, szakmai vagy független körök érveléseit. A kormányzat által finanszírozott, „hivatalos” török történetírás továbbra sem akart helyet szorítani az örmény népirtás ügyének, amelynek szomorú emlékét az emlékiratok tucatjai őrizték.

A századvégi politikai enyhülés nem tartott sokáig, ugyanis Recep Tayyip Erdoğan török elnök hatalomra kerülésével az ezredforduló elején ismét a „megszokott” irány került előtérbe az örmény népirtás török emlékezetpolitikájában. A később hírhedtté vált 301-es törvény hatályba lépése írók és újságírók ezreinek perbe fogására adott lehetőséget a „török nép rágalmazása” okán, amiért napjainkban akár két év börtönbüntetés is kiróható. (Ezzel kapcsolatban nagy port kavart Hrant Dink örmény újságíró és Orhan Pamuk Nobel-díjas író esete.) A 301-es törvény és az örmény népirtás tagadása és viszonylagossága Törökország Európai Unióhoz való csatlakozásának akadályai közé emelkedett. A jelenlegi török vezetés az elődeihez hasonlóan polgárháborúként mutatja be az 1915 és 1917 között lezajlott eseményeket, s szem előtt tartva a törökországi belpolitika irányvonalát, a közeljövőben változás nem várható e téren a török emlékezetpolitikában. [1]

Egy történelmi tényt nehéz eltitkolni a nyilvánosság elől, kiváltképp, ha egy olyan jól dokumentált eseményről van szó, mint az örmény népirtás. Akadtak azonban olyanok, akik hajlandóak voltak szembemenni a török állam hivatalos emlékezetpolitikájával. Ilyen volt a 2008-ban kezdődő internetes kampány is, amely az „Özür Diliyorum”, azaz „Én elnézést kérek” névvel indult útjára. Ekkor a kezdeményezés honlapján az alábbi szöveggel találkozhatott az oda látogató:

Lelkiismeretem nem fogadja el, hogy érzéketlen legyek a Nagy Katasztrófával és annak tagadásával szemben, amelyet az Oszmán Birodalomban élő örmények ellen követtek el 1915-ben. Elutasítom ezt az igazságtalanságot, együtt érzek az örmény testvéreim bánatával és fájdalmával. Elnézést kérek tőlük.

Számos újságíró, professzor és politikus csatlakozott a kezdeményezéshez, amelyben a török nép nevében kollektív bocsánatot kértek az örmény népirtásért. A kampány nyilatkozatát az első 24 órában 5 ezren írták alá, egy hónap alatt pedig, több mint 26 ezer aláírás gyűlt össze.

Bár a hivatalos emlékezetpolitika továbbra is makacsul ellenáll bármiféle „revíziós” erőfeszítésnek, számtalan esetben és egyre gyakrabban akadnak olyan török polgári kezdeményezések és civil szervezetek, akik felvállalják az örmény népirtás kormányzati elismeréséért. Őket nem a politika befolyásszerzés, hanem egyéni megfontolások ösztönzik cselekvésre, s nekik köszönhető nyílt apró rés a tagadást fenntartó állami narratívában. A modern tömegkommunikáció megjelenésével az emlékezetpolitika csakhamar egy tudatosan gyakorolt tömegmanipulációra alkalmas eszközzé nőtte ki magát. Amint olvashattuk, korszaktól függetlenül a török kormányzat az emlékezetpolitika fegyvertárának minden eszközét latba vetve igyekezett és igyekszik meggátolni az örmény népirtás elismerését. A bátor civil kezdeményezések ellenére azonban a kellő állami szándék hiányában nem várható pálfordulás az örmények ügyében.

Benke Éva

Felhasznált szakirodalom:

Copeaux, Étienne: Espaces et temps de la nation turque. Analyse d’une historiographie nationaliste. CNRS, Paris, 1998.

Dixon, Jennifer M.: Defending the Nation? Maintaining Turkey’s Narrative of the Armenian Genocide. South European Society and Politics, 15/3. (2010). 467-485.

Demirer, Temel: Article 301: End it, don’t Amend it. Amnesty International – USA’s Turkey Regional Action Network, 2003. 04. 03.

Flesch István: A Török Köztársaságtörténete. Corvina, Budapest, 2007.

Göçek, Fatma Müge: Denial of Violence. Oxford University Press, London, 2016.

Karsai László:Az örmény népirtás és tagadói. Magyar Nemzet, 2016. 06. 15. 8.

Karsai László: Népirtás Örményországban. Interpress Magazin, 4. sz. (2015). 44-49.

Özyürek, Esra: A Turkish ’I aplogize’ campaign to Armenians. Los Angeles Times, 2009. 01. 05.

[1] Amikor 2016-ban a német Bundestag népirtásnak minősítette az 1915–1917-es eseményeket, „agresszív” válaszreakcióként Törökország hazarendelte a berlini török nagykövetet.

Ezt olvastad?

„A tudomány kollektív műfaj” – interjú Kasza Péterrel az elBeszélőben

Kasza Péter a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Klasszika-Filológia és Neolatin tanszékének és az SZTE Irodalom- és Kultúratudományi Doktori

X