Egy székely ellenálló Angyalföldön. Gidófalvy Lajos és a XIII/1 KISKA

A formailag 1944. november elején megalakuló Kisegítő Honvéd Karhatalom (KISKA) az 1944 szeptemberében Lakatos Géza miniszterelnök rendeletével létrejött Nemzetőrség utódja volt. A Nemzetőrség feladatai közé a „kisebb ellenséges partizán és ejtőernyős csoportok leküzdése”, a különböző „szabotázs cselekmények megelőzése és elhárítása”, a „katonai szempontból fontos vagyontárgyak őrzése” illetve „szükség esetén” a „hadműveletek hátsó területének biztosítása” tartozott. Az árnyalt, ideológiamentes – szovjet- és németellenes szándékok igazolására egyaránt alkalmas – megfogalmazás hátterében a magyar kormány által tervezett „kiugrás” állt. Mivel a Nemzetőrséget a csendőrség és a rendőrség kisegítő alakulatának szánták, a rendelet végrehajtásáról a belügyminiszternek és a honvédelmi miniszternek kellett gondoskodott. Ezzel együtt a szervezési, felfegyverzési, elhelyezési ügyekben a kerületi leventeparancsnokságok voltak illetékesek, mivel a nemzetőr egységek zömét 18–20 éves leventékkel kívánták feltölteni.

Lakatos Géza miniszterelnök, a Nemzetőrség megalapítója

Lakatos „árnyékhadseregének” célja a németszimpatizánsok előtt sem volt titok, így a nyilas hatalomátvétel (1945. október 16.) után feloszlatták a „destruktív” szervezetet. A közeledő front biztosítása miatt azonban a nyilasoknak is szükségük volt egy efféle gárdára, ezért – jellemző kapkodással – ugyanazzal a rendelettel létrehozták a „kisegítő honvéd karhatalmat”, vagyis a KISKA-t. Valójában a legtöbb esetben csupán átnevezés történt, s mivel hadra fogható, diverziós vagy partizánvadász tapasztalattal rendelkező tartalékos tisztekből sem volt túl nagy választék, általában a nemzetőrparancsnokok is a helyükön maradhattak.

A KISKA alakulatok tagjai jellemzően polgári ruhában teljesítettek szolgálatot, ám a csendőrökre emlékeztető kakastollas katonasapkát és nemzeti színű karszalagot viseltek. Jóllehet országos szervezetként tartották őket számon, legtökéletesebben Budapesten épült ki ez a fajta karhatalom. Mint Gazsi József hangsúlyozta máig kiadatlan kandidátusi értekezésében (Antifasiszta ellenállás Budapesten 1941–1944.), a KISKA általánosságban nem tekinthető ellenálló szervezetnek, mivel egyes alakulatokat a nyilasok befolyásoltak, míg mások passzívak maradtak. Ennek ellenére számos egység élén olyan német- és nyilas-ellenes személy állt, aki kapcsolatban állt a magyar ellenállás 1944. november 22–23-án lebukott vezérkarával. Úgy is fogalmazhatunk, Bajcsy-Zsilinszky Endre és társai letartóztatása után a KISKA volt a legpotensebb, fegyverrel rendelkező ellenálló erő a fővárosban, jóllehet a legalitás fenntartása sajátos játékszabályokra kényszerítette őket.

A legfontosabb ilyen játékszabály a megtévesztés és az álcázás volt, amit a legügyesebben konspiráló parancsnokok az utolsó pillanatig, vagyis az 1945. január 6–8. közt bekövetkező lebukáshullámig tudtak művelni. Az átláthatatlanul burjánzó hungarista erőszakszervezetek, illetve a különböző magyar és német hatóságok között lavírozva sok ezer ember életének megmeneküléséhez járultak hozzá a fővárosban, s az épített környezetet (gyárakat, hidakat, egyéb épületeket) is több helyütt eredménnyel védelmezték. Ennek ellenére a KISKA-k 1945 után nem tartoztak az új államhatalom kedvenc ellenálló egységei közé, s utcát is csupán az V. kerületi alakulat mártírhalált halt vezetőjéről, Stollár Béláról neveztek el. Az elhallgatás oka elsősorban a kisegítő karhatalmisták múltjában és – ebből eredő, 1944 őszén is aktív – szélsőjobboldali kapcsolati hálójában keresendő.

A KISKA legjobban szervezett egysége az angyalföldi székhelyű XIII/1 zászlóalj volt. Élén az a Gidófalvy Lajos főhadnagy állt, aki a székelyföldi Bögözön, egy vasúti pályaőr gyermekeként látta meg a napvilágot 1901-ben. Gidófalvynak közel egy tucat testvére volt, így hamar meg kellett szoknia az alkalmazkodást és a nélkülözést. Pályája is elég zaklatottan alakult. A Marosvásárhelyen szerzett érettségit követően Budapesten tanult, de a Közgazdasági Egyetemen végzett stúdiumai – állítólag anyagi okok miatt – félbemaradtak, s egy erdélyi ismerős szövödéjében lett könyvelő a családjától távolra került fiatalember. Ezt követően, 1927 és 1932 között katonai szolgálatot teljesített őrmesterként, majd a Földművelésügyi Minisztériumban lett napidíjas, mielőtt magáncégek alkalmazottjaként kezdett volna dolgozni. 1931-ben eljegyezte Zwar Annát, egy műszerész lányát, akitől három gyermeke született. 1938-ban újra behívták, sőt immáron zászlósként hivatásos állományba került. Leventeparancsnok lett Angyalföldön, ahol szociális érzékenységének köszönhetően hamar népszerű lett a kerület munkásifjainak körében.

Gidófalvy Lajos (Holokauszt Magyarországon)

Gidófalvy valóban nem érte be a nebulók csuklóztatásával: az ellenállásban később szintén aktív Muharay Elemérrel barátságot kötve előbb leventeszínpadot alapított Angyalföldön, majd 1942-ben Levente Központi Színjátszó Csoportot hoztak létre, hogy népdalokkal és néptáncokkal erősítsék a fiatalok magyarságtudatát. Gidófalvynak emellett arra is volt energiája, hogy tervet dolgozzon ki a fiatalok önálló életét pénzügyileg megalapozó levente-takarékegyesületek alakítására, ahogyan azt a Nemzeti Ujság 1942. április 25-i számában olvashatjuk. Az erdélyi születésű, 1942-től már főhadnagyi rangban szolgáló agilis leventeparancsnok üdvözölte a revíziós sikereket, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy az újvidéki vérengzés idején embereket mentsen. Sőt, maga is Bácskába utazott, s miután egy hontalanná lett, zsidónak minősített állampolgárért is közbenjárt, hadbíróság elé állítatták és elítélték. Ennek ellenére 1943 novemberében Horthy Miklós kormányzótól Nemzetvédelmi Keresztet kapott.

Gidófalvy mint levente körzetparancsnok felettesétől, a később háttérben maradó Ember József őrnagytól kapott utasítást az angyalföldi nemzetőrszázad megalakítására 1944 szeptemberében. A kezdeti szervezés meglehetősen vontatottan haladt, s az érdemi munka csupán a nyilas hatalomátvétel után kezdődött meg a körletül szolgáló Vilmos főherceg laktanyában. A katonaruhák és a fegyverzet beszerzése sem volt egyszerű feladat, de az egység tagjai igen leleményesek voltak e téren, hasonlóképpen az élelmezéshez, amit olykor rekvirálással oldottak meg. Kalandos – és nem éppen legális – úton szép számmal szereztek maguknak gépjárműveket is. Az 1944 novemberétől KISKA XIII/1 név alatt működő alakulatnak hamar híre ment és egyre-másra érkeztek olyan katonaköteles emberek, akik nem akartak a hungarista hadseregben szolgálni. Stumpfel-Zalán Lajos így emlékezett ezekre az időkre:

a Dőren-féle asztalosáru-gyárban dolgoztam. A szomszédban lakott Gidófalvy fhdgy, akit ismertem, mert gyerekei részére grátisz árut szoktam kiadni. Neki panaszkodtam, hogy a hadiüzemi pk. útján le akarnak csukatni és kértem, hogy segítsen.

Gidófalvy behívóval segítette ki ismerősét, hasonlóan megannyi szökött katonához, munkaszolgálatoshoz és fegyvertől nem irtózó angyalföldi vagányhoz. Mindennek következtében az alakulat létszáma decemberre 1300 főre kúszott fel.

A Vilmos főherceg laktanya egy része (Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény)

Ami a vezérkart illeti, a parancsnokot szükség esetén Szőnyi Szűcs András (Schwartz András) helyettesítette, míg az 1. század parancsnoka Szepesvári Béla tartalékos zászlós, Gidófalvy régi bizalmi embere lett. A 2. századot az a Kapocsfy Imre vezette, akit a Felszabadító Bizottsággal szoros kapcsolatot tartó és a Turáni Vadászok Országos Egyesületében szintén tag Kiss Ferenc küldött az egységhez. Kálmánfi Ferenc zászlós a 3., (Vecsey) Horváth Tivadar pedig a 4. század parancsnokaként ténykedett. Mindketten szökött katonatisztek voltak, ám az sem mellékes körülmény, hogy az angyalföldi orvhalász Kálmánfi 1940 novemberében belépett a nyilas pártba, majd a keleti fronton partizánvadászként szolgált, amiért állítólag a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. A nagy mesélőkedvvel megáldott egykor volt zászlós arról is írt a Hadtörténelmi Levéltárban őrzött visszaemlékezésében, hogy a Magyar Királyi 33. Hegyivadász Zászlóalj tagjaként 1944. március 19-én – parancsnoki jóváhagyással – már a németekre nyitott tüzet Tihaházán. A KISKA-s harcmodor tekintetében legalább ennyire fontosnak bizonyult a szocializációja.

Abban, hogy milyen lettem, sokat számított (…) az orvhalászat. Apám rézesztergályos volt szakmája szerint – de a húszas-harmincas években többnyire munkanélküli. A Rákos-patak torkolatához, a Dunára jártunk mi, sihederek, a halat pedig vittük a Lehelre [Lehel piacra – B. Á.] eladni. Alkalmi rakodás mellett ebből pénzeltünk. Az orvhalászathoz sok türelem kell – a halak miatt. Jó helyzetfelismerő képesség a rendőrök és halőrök okán. Féltünk a rajtaütéstől – de az is baj volt, ha fejvesztetten menekültünk; odalett a felszerelés, a zsákmány

– fogalmazott a Magyar Hírlap újságírójának Kálmánfi 1984 áprilisában.

Merőben másképp, mégis hasonlóan zaklatott módon alakult Horváth Tivadar életútja. A Nemzetvédelmi Kereszttel dekorált főhadnagy – a zászlóalj egyetlen tényleges tisztje – alighanem rongyos gárdistaként edződött a gerillaharcban 1938 őszén. Ezután tüdővérzéssel kezelték, majd sorozó tiszt lett. A német megszállás után betegségére hivatkozva nem teljesített szolgálatot, ezt követően nyugdíj- és ellátmányügyekkel foglakozott a Hadügyminisztériumban. 1952-es önéletrajza szerint ugyanakkor Horváth 1944 májusától már az illegális kommunista párt tagja volt. A nyilas uralom idején Horváth Árpád (alias „Laci bácsi”) utasítására csatlakozott a 13. kerületi KISKA-hoz. Egy másik visszaemlékezésében dr. Radó Györgyöt (vagyis „Jaschik Elemért”) és a 13. kerületi KISKA-t erősítő Vásárhelyi Miklóst (álnevén „Keka Pétert”) nevesítette ajánlói között.

Gidófalvy tehát szélsőjobboldali és szélsőbaloldali „elemekkel” is megtalálta a közös hangot. Emellett – pozíciójánál fogva – a vállalatok élére állított katonai parancsnokokkal, a gyárak tisztviselőivel, valamint az üzemekben dolgozó fiatalokkal és munkásvezetőkkel is jó kapcsolatot ápolt. E sokszínű társaságot illetően megállapítható, hogy 1944 őszére a hatalmi és osztályhelyzetet képes volt felülírni egy közös érdek: a gyárak leszerelésének és Németországba szállításának megakadályozása. Novembertől a Vilmos laktanya kikülönített részlegei biztosítottak állandó őrséget a kerület számos üzemében, emellett a gyárak dolgozóiból is szerveztek – a nyugatra hurcolást ekképp elkerülő – fegyveres csoportokat, amint azt több angyalföldi gyár (Elzett, Orion, Láng stb.) vezetőségének 1945-ös igazolása is bizonyítja.

A Láng Gépgyár – Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény

Gidófalvyék olyan fontos stratégiai pontokat és közműveket is őriztek, mint a Nyugati pályaudvar, az Elektromos Művek vagy a főváros vízellátását biztosító Káposztásmegyeri Vízművek. Kihelyezett egységeik és őrjárataik komoly vérveszteséget szenvedtek, miközben a hidakról eltávolították a robbanóanyagot, elvágták a hadsereg vezetékeit, a pályaudvarokon pedig megdézsmálták a vagonok tartalmát, többször összecsapva a hatóságokkal – vagy éppen késsel szúrva le lesből a német őrt. Ez utóbbi eset jól szemlélteti az ellenállás megítélésének nehézségeit. Egy névtelen visszaemlékezés szerint az említett őr gyilkosa „Angyalföld verekedő bandájába tartozott”, s az ily módon megszerzett „szajréban” selyemharisnyától fegyverekig sok minden volt. A zsákmány lerakodását látta a pályaudvar környékén bujkáló Nezvál Ferenc, későbbi kommunista igazságügyi miniszter, aki 1945 után éppen erre az élményére hivatkozva fogalmazott úgy, hogy „tolvajoknak nem állítunk emléket”. Később aztán – vélhetően összefüggésben a Kádár-korszak emlékezetkultúráját is érintő népfrontpolitikával – „belátta”, hogy ez a tett mégsem egyszerű rablógyilkosság, hanem „antifasiszta tett” volt.

Bár az említett szélsőjobboldali kapcsolatokat az is érzékelteti, hogy a KISKA XIII/1 őrizte az Összetartás szerkesztőségének épületét, a nyilasokkal folyamatosan romlott a kapcsolatuk. Esti járőreik egyre gyakrabban kezdeményeztek tűzharcot a hungaristákkal, kiszabadították a kivégzésre kísért foglyokat, elszedték a pártszolgálatosok fegyvereit, fosztogatták raktáraikat, a kerületi nyilas vezetőt pedig megkísérelték likvidálni. Miután géppisztollyal és kézigránátokkal támadták meg a Petneházy utcai nyilas pártházat, a megtorlás elől Bán Endre zászlóst (szökött munkaszolgálatost) és embereit a Meder utcai csónakházba telepítették, ahol azok önállósultak. Gidófalvy emberei a németekkel is konfrontálódtak: a Rákos-patak melletti Tarnay réten például ártalmatlanná tettek egy német légvédelmi löveget.

A parancsnok ezeket az akciókat nem ellenezte, csupán óvatosságra intett. A bujtatott üldözöttek miatt is igyekezett megtartani alakulata törvényes jellegét, emellett katonai erejét egy összehangolt műveletre tartalékolta. Embereit folyamatosan mozgásban tartotta a különböző kirendeltségek között, s az állományt kettős könyveléssel fedezte. A különböző bélyegzőkkel ellátott hamis papírok szintén a viszonyok átláthatatlanságát szolgálták, illetve ezek segítségével a nyilasoktól több ízben sikerrel szabadítottak foglyokat. Őriztek védett házakat is, valamint visszahoztak frontra vezényelt leventéket és diákokat. Egyszer egészen Dunaharasztiig merészkedtek néhány frontvonalba szorult fiatal magyar katonákért (ekkor lőtték át a XIII/1 KISKA-ban szolgáló Kemény Tibor válogatott futballista lábát). A Vilmos laktanya tarka egyvelegében a cionistáknak is jutott hely: egy közülük szakaszparancsnoki minőségben irányította az éjszakai embermentést.

Legnevezetesebb ilyen jellegű akciójuk a Munkácsy Mihály utcai, illetve a Vilma királynő úti árvaházakhoz kapcsolódik. A Svéd Vöröskereszt védelme alatt álló intézményeket 1944 karácsonyán támadtak meg a nyilasok. Gidófalvy a méltán híres svéd embermentővel, Raoul Wallenberggel (itt is) együttműködve sikerrel kereste meg és vitte vissza az elhurcolt gyerekeket, akikre innentől fogva megerősített KISKA őrség vigyázott. A laktanyában élvezett védelemért vagy a kiadott igazolványokért ugyanakkor olykor pénzt is elfogadtak. Állambiztonsági iratokból tudható, hogy a Gazsi József 1972-es könyvében (Egy zászlóalj krónikája. Ellenállók Angyalföldön) többször idézett Farkas András ellen 1945 nyarán eljárás is indult. Lakásán ugyanis „nagy mennyiségű ezüst és porcelánedényt” találtak, aminek eredetére nem sikerült magyarázatot találni. A legtöbb tanú megerősítette az egykori GH vezető nyilas-ellenességét, ám ugyanők erkölcsileg problémás embernek tartották Farkast, akit végül szabadlábra helyeztek.

Gidófalvyék kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeztek a különböző ellenállási hálózatokban, amellett, hogy együttműködtek a kerületi rendőrséggel is, ahonnan fontos információkat szereztek. Kapcsolatuk volt az Ellenállás című lapot szerkesztő Czimer József dramaturggal (vagyis „Csirizessel”), a Visegrádi utcai Radó-Magyari csoporttal, a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségével (név szerint az egykoron nyilas pártigazgatóval, Csomoss Miklóssal és Magyary Ferenccel), a Teve utcai ellenállókkal, valamint más katonai és polgári ellenállási csoportokkal. Természetszerűleg az ellenálló KISKA parancsnokok is számítottak egymásra. Az angyalföldiek együttműködtek Stollár Béla V. kerületi alakulatával, az Emericana székházában megszervezett csoporttal és a Zsabka Kálmán vezette zuglóiakkal is. Utóbbiakhoz Gidófalvy hamis bélyegzőket és iratokat is eljuttatott, emellett 1945. január elején közösen terveztek átállni a szovjetekhez. „A terv az volt, hogy az összes KISKA erőket ide kivonjuk a XIV. ker. határvonalára, mivel a szovjet közeledett, s ekkor támogatást tudunk kapni tőle” – emlékezett Zsabka bő húsz évvel később. 1945 januárjának első napjaiban egy másik KISKA parancsnok, az utóbb Táncsics Mihály Zászlóaljként elhíresült alakulat vezetője, Várhelyi József is tárgyalt Gidófalvyval az „egyesülésről”. Az angyalföldiek vezetője igyekezett alaposan előkészíteni a kockázatos vállalkozást. Szovjet hadifoglyokat kísértetett be a Vilmos laktanyába, hogy aztán a Vörös Hadseregnek szánt üzenettel engedje őket szabadon. „Válasz nem érkezik” – olvashatjuk a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban őrzött, Török Loránd főhadnagy tollából származó Gidófalvy életrajzban.

5. Zsabka Kálmánnal is szorosan együttműködött Gidófalvy Lajos (hangosfilm.hu)

Az 1945 utáni honi partizánkultuszt illetően sem elhanyagolható körülmény, hogy a XIII/1 KISKA teremtett legális kereteket a Földes László vezette újpesti partizánoknak, akiket 1944. december 22-én „beöltöztettek”, majd fegyverrel és élelemmel láttak el. A kapcsolatfelvételben tevékenyen közreműködő Horváth Tivadar „hazafias tiszt” számára az ötvenes évek közepén még a partizánpanteonban is szorítottak némi helyet. Földes Mihály 1955-ös könyve rajzot is közölt róla, amint az újpesti partizánok küldöttével, a kommunista Andrásfi Gyulával tárgyalt a Vilmos laktanyában. Ehhez némi adalék, hogy az ellenálló századparancsnok 1945-ben – immáron Vecsey-Horváthként – a KATPOL őrnagyává avanzsált, ám a Rákosi-korszakban hamar a kistarcsai internálótáborban találta magát. Itt a belügy beszervezte, s kiengedése után ügynökként foglalkoztatta a civilben fényképészként, majd filmlaborosként dolgozó egykori ludovikás tisztet. Vecsey-Horváth 1956-ban mégis a forradalom és szabadságharc oldalán harcolt (és lett annak leverése után disszidens), míg Andrásfi az újpesti barikád másik oldalán találta meg számításait ugyanekkor. Pedig bő tíz évvel korábban még egy alakulatban szolgáltak. 1945. január 4-től ugyanis Földesék a XIII/1 KISKA „újpesti őrségeként” szerepeltek. Az újpesti partizánok azonban nem sokáig használhatták ezt a fedőszervet. 1945. január 8-án kora reggel rendőrök, csendőrök és nyilasok csaptak le a január elején bombatalálat által súlyosan megrongálódott Vilmos laktanyára. Bár sokaknak sikerült megszökni az zegzugos épületkomplexumból, 140–150 főt az Andrássy út 60-ba kísértek, majd az igazoltatáson „szerencsésen” átjutottakat a fronton vetették be.

Földes Mihály: Az újpesti partizánok. Bp., 1955. 35.

Gidófalvy elkerülte a letartóztatást, ám két nappal később az Erzsébet híd környéken – többedmagával – örökre nyoma veszett. Sorsa máig nem tisztázott. Egyes feltételezések szerint a szovjetekhez igyekezett éppen átmenni társaival, amikor halálos találat érte a gépjármű utasait, míg más nyomok alapján a hidat szerették volna megmenteni a felrobbantástól. Zsabka még azt is tudni vélte, hogy egy németbarát kenderesi zászlós végzett a náciellenes magyar ellenállóval, akit bár 1948-ban posztumusz hivatalos állományba helyezték és őrnaggyá léptették elő, nem méltattak sok figyelemre halála után. A népfrontos antifasiszta emlékezetpolitika kapuinak tágabbra nyitására csak „hazánk felszabadításának” huszonöt éves évfordulója teremtett lehetőséget. A XIII. kerületi egykori Ágyu utca 1970 óta őrzi Gidófalvy Lajos nevét. Bő két évtizeddel később, 1991-ben pedig posztumusz ezredessé léptetették elő az angyalföldi székhelyű székely ellenállót.

A cikk két készülő, a KISKA ellenállóinak (1945 előtti és 1945 utáni) történetéről szóló nagyobb tanulmány egy-egy fejezetén alapszik. A kutatást a PD 124292 azonosítószámú NKFIH pályázat támogatása tette lehetővé.

Bartha Ákos

Ezt olvastad?

A zsidó tanácsok története számos izgalmas, eddig elhallgatott és fel nem tárt tabutémát tartogat a kutatók számára. Amint Dan Michman
Támogasson minket