„Egy történésznek nem lehetnek illúziói” – interjú Kövér Györggyel

Oszd meg másokkal is:

Portré

Történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, az MTA Gazdaságtörténeti Albizottságának elnöke, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének professzora, az MTA–ELTE Válságtörténeti Kutatócsoport vezetője. Kövér Györggyel pályafutásáról, kutatásairól és terveiről Katona Csaba beszélgetett.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. Az Országos Szlovák Önkormányzat Kutatóintézetének kezdeményezésére létrejött és kiadásában megjelenő Kor/ridor Szlovák-Magyar Történeti Folyóirat fontos partnerünk. A lap társkiadói a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, aSzlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézete és a Fórum Kisebbségkutató Intézet. Az évente négyszer, szlovák és magyar nyelven megjelenő lap célja, hogy a szlovák és a magyar történetírás szigorúan szakmai alapú, hosszú távú, eredményes és intenzív kapcsolattartásának eszköze legyen. Mai interjúnk teljes terjedelmében, szlovák nyelven a Kor/ridor 2014/4-es számában olvasható. A szöveg rövidített változata első ízben az Újkor.hu-n olvasható magyar nyelven.

 

Kérem, mutatkozzon be az olvasóknak. Honnan indult a pályája, miért a történészi munkát választotta fiatalon?

Hajdúböszörményben születtem 1949-ben, ott is érettségiztem. Későbbi pályám szempontjából meghatározó volt az a jellegzetes középosztályi családi miliő, amelyben apám hajdúsági református és anyám délvidéki katolikus tradíciója keveredett. Böszörményben – egy reverzális jóvoltából – katolikusnak lenni egy életre a kisebbségi lét tapasztalatát jelentette. Apám, aki orvos volt, s helytörténettel és egészségügy-történettel is foglalkozott, vasárnaponként a csordalegelőre vitt „botanizálni”, s hazafelé a temetőn keresztül jövet minden egyes sírról el tudta mesélni, hogy kik nyugszanak ott. Ez volt az én első társadalomtörténeti iskolázásom. Anyám közgazdász doktorátusával egész életében háztartásbeli volt, a család fenntartásán, a gyerekek nevelésén túl kerámiázott, népművészeti tárgyakkal rendezte be a lakást, egyszóval a család vizuális kultúráját döntően meghatározta. A gimnáziumban – mostani egyetemi kollegám édesapja – Poór János volt a történelemtanárom, aki mindig arra ösztönzött, hogy a gazdasági és társadalmi meghatározottságokra és a lényegre koncentráljak. De más nagy tanáregyéniségek is tanítottak a Bocskai Gimnáziumban, többek között magyar tanárom, Kertész László, aki költő is volt, irodalmi pályázatok írására ösztönzött, s néhány ifjúkori zsengémet versként értékelte. Ő azt szerette volna, ha magyar–történelem szakra megyek, de olyan akkor nem indult a debreceni egyetemen, így lettem történelem–orosz szakos. Akkor még nem készültem történésznek. A gimnáziumban leginkább a sport, a gitározás, a tánc, a versek és lányok érdekeltek.

Milyen hatások érték az egyetemen és az első kutatói éveiben?

Az egyetemen az első félév végén – családom és jómagam legnagyobb meglepetésére – színjeles lettem. Az igazság az, hogy egy év katonaság után nagyon kiéheztem mindenféle tudásra, teljesen nyitott voltam az új információkra. Politikai gazdaságtant például a későbbi szociológus Angelusz Róbert tanított nekünk, de a történelemoktatásban ott volt a Szabó István-tanítványok agrártörténész középnemzedéke, Rácz István, Orosz István, akiktől középkori magyar és egyetemes történelmet tanulhattunk. Irinyi Károly nemcsak historiográfiára okított bennünket, hanem Zene és történelem speciálkollégiumán kiderült, hogy mennyi minden van még, amiről jóformán semmit nem tudunk. Aztán keddenként jött a Szabolcs-expresszel Pestről Niederhauser Emil és Ránki György, akik egy tágasabb, nemzetközi világra nyitották rá a szemünket. Mindketten hatalmas olvasottsággal bírtak. Niederhauser 16 nyelven olvasott és tényleg hétnyelven beszélt (von Haus aus hármat sajátított el gyermekkorában Pozsonyban) és alapjában szlavista volt, Ránki pedig a gazdaság- és politikatörténet mellett a diplomáciatörténetet is művelte. Engem személy szerint az ókortörténész Havas László „fedezett fel”, amikor a szemináriumon vitába keveredtem vele az első triumvirátus létéről, s igyekezett rám felhívni kollegái figyelmét. De rajtam tartotta a szemét Menyhárt Lajos is, aki egykori böszörményi gimnazistaként ügyelt rám, s nála írtam a szakdolgozatomat és a kisdoktorimat is az oroszországi diplomás értelmiség társadalmi származásáról és nemzetiségi összetételéről a 19–20. század fordulóján. Akkor úgy nézett ki, hogy Kelet-Európa történetével fogok foglalkozni, el is kezdtem lengyelül, szlovákul és bolgárul tanulni, de aztán az élet másként hozta.

A Debreceni Egyetemen olyan évfolyamra járt, amelynek tagjai közül többen is komoly kutatói pályát futottak be. Hogy emlékszik vissza erre?

Csoporttársam volt Krausz Tamás, vele különösen sok szellemi csörténk volt. Ma egy Intézetben tanítunk. Szaktársam volt Gyáni Gábor, köztünk máig szoros kapcsolat van, közösen írtuk a Magyarország társadalomtörténete című tan- és kézikönyvet.  Történelem-földrajzos évfolyamtársaim voltak Varga László, Papp Imre, akikkel már a katonáskodás óta ismerhettük egymást, és ma is jó barátságban vagyunk. Orosz István mindig úgy emleget bennünket, mint egy kivételes évfolyam, de szerintem pozitíven elfogult velünk szemben. Ő azt mondja, legutóbb Papp Imre barátom születésnapján hallottam tőle, hogy amikor bejött az órára, nem kellett semmit sem tennie, mert mi végigvitatkoztuk az órát. Valóban mindig vitatkoztunk, nemcsak az órákon, hanem a folyosón is. S mindenről. Ilyen volt a 68-as nemzedék, elért bennünket is a marxizmus reneszánsza, bár Debrecenbe mintha némi késéssel érkezett volna minden. Ebbe a fiatalos avantgárd aktivizmusba szerencsére az állandó olvasás és a tudománnyal való foglalkozás is belefért, így valóban sokan szép pályát futottak és futnak be ebből a hajdani debreceni társaságból.

Miként került ezt követően egy másik területre, a Közgazdaságtudományi Egyetemre, ahol aztán több mint két évtizedet töltött? Hogyan került előtérbe a gazdaságtörténet?

Amikor megszereztem a diplomát a debreceni egyetemen, nem akadt kutatói hely számomra, így a böszörményi gimnázium fogadott vissza egy évre. Aztán Ránki Györgytől kaptam egy levelet, aki akadémiai állást ajánlott nekem a Közgázon, a Berend-tanszéken. Hamarosan hívtak Debrecenbe is, de én akkor a nagyobb kihívást jelentő pesti állást fogadtam el. Sikerült jó albérletet szereznünk (akkor már megszületett első leányunk), és első feleségem is hamar állásba került. Szóval nekivágtunk ennek a nagyvárosi rengetegnek. A Gazdaságtörténeti Tanszéken a Berend T. Ivánnal folytatott megbeszélés alapján folytathattam az orosz társadalomtörténeti kutatásokat (akkor a faluközösség, az orosz obscsina került előtérbe), de természetesen gazdaságtörténetet is tanítani kellett. A tanszékre rendszeresen jöttek külföldi vendégek, David Postantól Jürgen Kockáig, ami egyrészt hétköznapi evidenciává tette számomra, hogy nyelveket kell tudni (erre már Niederhauser is állandóan ösztönzött), másrészt közvetlenül bekerült az ember egy nemzetközi vérkeringésbe. A nyolcvanas években megnyílt az út a nemzetközi kutatási ösztöndíjak és konferenciák felé. Az első tanulmányutam Angliába vitt 1982-ben, a British Academy ösztöndíjával, közvetlenül azután, hogy Budapesten részt vehettem a Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszuson, amit Ránki György szervezett.

Közben azonban lényegesen megváltozott a tematikai érdeklődésem. Lehetőséget kaptam arra, hogy a Magyar História sorozatban megírjam Magyarország gazdaságtörténetét Ferenc József korában. Ez volt az én „autodidakta aspirantúrám”. Három év alatt átképeztem magam a dualizmus kori gazdaságtörténet kutatójává, s bár egy darabig azt gondoltam, hogy az orosz profillal ezt lehet párhuzamosan csinálni, hamarosan be kellett látnom, hogy ez nem fog menni. Így lettem Kelet-Európa-kutatóból az Osztrák–Magyar Monarchia történésze. Elmozdultam Közép-Európa felé. A legfontosabb változás azonban ebben a tekintetben az lett, hogy felfedeztem magamnak a banktörténetet. Egyrészt úgy láttam, hogy a pénz- és tőkepiac mozgásainak tanulmányozása nélkül semmi sem érthető a magyarországi kapitalizmus kialakulásából, másrészt az is vonzott, hogy 1948 után ezzel a területtel jóformán senki sem foglalkozott, tehát láttam benne kutatási perspektívát. Azt, hogy napirenden van a magyar bankrendszer reformja, egyáltalán nem tudtam, de ez később másoknak is ösztönzést adott banktörténeti kutatásokra. Több szerző együttműködésével írtuk meg az Osztrák–Magyar Bank történetét, amelynek fő részei Pogány Ágnessel közös kötetben németül is megjelentek.

Ezt követően az ELTE munkatársa lett. Mi indokolta a váltást?

Először 1992-ben kezdtem el tanítani társadalomtörténetet az ELTE Szociológiai Intézetében, és ezt húsz éven át csináltam (ebből lett a Gyáni–Kövér). Nagyon szerettem a szociológusokat, szociális munkásokat tanítani. S nemcsak azért mert jó volt a recepcióm. Közben, 1998-ban kerültem az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékére, amelyet Bácskai Vera és Benda Gyula alapított a rendszerváltáskor. Ami elsősorban ide vonzott, az a társadalomtörténeti doktori program volt, amelyet Bácskai Verától örököltem meg (a tanszékvezetést Gerő András vette át). Már a Közgazdasági Egyetemen is próbálkoztam doktori program szervezésével, de ott sem az ottani, azóta megszűnt tanszék, sem az egyetem nem volt igazán vevő egy ilyen új képzési szisztémára. Itt viszont a Történettudományi Doktori Iskola keretében gyakorlatilag szabadon alakíthattam a képzést (erős módszertani alapozást adunk, s ebben igen jó tanári gárdával dolgozom együtt), s igen tehetséges ifjú kutatókat tudunk képezni, bár hogy hol találnak állást, az egyre több gondot okoz nekik és nekem is.


Forrás: mta.hu

Sajnos különösen aktuális kutatási témái közül a gazdasági válság. E témáról, nevezetesen az 1873. év válságról már több mint negyed évszázada kötete jelent meg, de most is vezet ilyen témájú kutatócsoportot. Miért tartja ennyire fontosnak ezt a témát?

Az 1873-as krachról szóló könyvet (Kövér György: 1873. Egy krach anatómiája. Budapest, Kossuth, 1986.) annak idején sokan allegóriaként olvasták, és azt hitték, hogy a jelenről szól. Pedig akkoriban, 1982-ben nem tudtam, hogy mekkora nagy bajban volt az ország. Azóta erről is sokkal többet olvashattunk. Többek között, amikor a Magyar Külkereskedelmi Bank 50 éves történetét írtam, hozzájuthattam az eredeti dokumentumokhoz, sőt több interjút is csináltam. Eredetileg engem 1873-ban a Kondratyev-hullám fordulópontja érdekelt, tehát a hosszú távú fellendülés és hanyatlás váltása. Ezen belül menet közben bontakozott ki előttem a rövid távú likviditási krízis és az államháztartás csődközeli helyzete. Mert amikor 1873 augusztusában már az sem volt biztos, hogy ki tudják fizetni az állami tisztviselők fizetését, akkor igazán nagy lehetett a baj. S itt jöttek be a képbe a Rothschildok, az általuk vezetett nemzetközi konzorcium, amely gyakorlatilag 1873-tól az egész dualizmus korában finanszírozta a magyar államadósságot. Kezdetben ezt inkább csak innen néztem, aztán ahogy eljutottam a londoni, párizsi Rothschild levéltárba (sőt Moszkvában a bécsi anyagba is betekinthettem), akkor bontakozott ki előttem, hogy ez igazi egyetemes gazdaságtörténeti téma. Amelyben nekünk sokkal fontosabbak a nemzetközi faktorok, mint mi nekik, ennél fogva onnan is és innen is nézni kell a dolgokat, ha tényleg meg akarjuk érteni, mi történt. Miközben tehát elég régóta foglalkoztatott a dolog, arra nem gondoltam, hogy valaha ismét aktuális lesz, s most, hogy az, már komoly erőt fordítok a jelen tanulmányozására is, jóllehet a kutatócsoport a 19–20. század válságkorszakaival foglalkozik.

Mennyiben kell közgazdasági tudás, képzettség a válságjelenségek, egyáltalán a gazdaságtörténet megértéséhez? Ön szerint művelheti ezt valaki úgy, hogy „csak” történész? Lehet-e valamiféle nem történeti tapasztalata is a kutatások eredményeinek?

A szakmát mindenütt el kell sajátítani. Amikor a kandidátusi munkahelyi vitám volt, Sulyok-Papp Márta, a Közgáz pénzügy tanszékéről mondta azt, hogy lám, a pénzügyeket a történészek is meg tudják tanulni. Itt elsősorban a megértésről van szó („verstehen”). Természetesen nem lettem közgazdász, nem adnék tanácsokat a mai válságra nézve senkinek (szerencsére nem is kérnek tőlem), de épp fordítva, a mai válság szemüvegén át a múlt is másként látszik. Elképesztő mennyiségű irodalom foglakozik mostanában azzal, hogy a mai válságot „történelmi perspektívába” állítsa. Mi ráadásul nem csak a gazdasági válságok (éhínségek, árvizek, agrár- és pénzügyi krízisek) históriájával foglalkozunk, hanem legalább annyira fontos számunkra a válságok „megéléstörténete”, vagyis a mentalitástörténeti vonatkozások.

Miket tart a banktörténeti kutatások legfontosabb eredményeinek?

A banktörténet mint a vállalattörténet egy sajátos ága a nyolcvanas években született újjá Magyarországon. S itt nem magamra gondolok (bár talán volt ebben némi szerepem), hanem arra, hogy egy új generáció jött, amelyik elsősorban nemzetközi minták nyomán új banktörténeti stílust honosított meg nálunk (mindenekelőtt Pogány Ágnes és Tomka Béla nevét említeném). Ennek révén a bank–vállalat viszony is új megvilágításba került. Az ún. finánctőke problémát ma már nem lehet úgy tárgyalni, ha az ember ad valamit magára és a szakirodalomra, mint ahogy azt annak idején a „kapitalizmus politikai gazdaságtana” tanította. Ha szélesebb értelemben veszem a vállalkozók és a vállalatok történetét, akkor további szerzők említése is ide kívánkozik, akik jelentős mértékben hozzájárultak a hazai gazdaságtörténet megújulásához. Olyanok, mint Halmos Károly, illetve Klement Judit. Ahhoz képest, hogy a gazdaságtörténetet intézményesen a kihaló állatfajokhoz szokás néha hasonlítani, egész szép a termés.

Bár fő kutatási területe nem ez, sokan mégis az 1956. évi forradalom egyik fontos személyiségéről, az államminiszteri posztot is betöltő Losonczy Gézáról írt, nyugodtan hiánypótlónak nevezhető monográfiájáról ismerik Önt. Mi indokolta, hogy Losonczy személye felkeltette az érdeklődését?

Losonczy Géza is Böszörményben érettségizett, s már diákkoromban felkeltette az érdeklődésemet, bár akkoriban nem hivatkoztak rá pozitív hősként. Aztán amikor 1982-ben angliai ösztöndíjam idején Sárközi Mátyás jóvoltából végigolvastam az emigráns 56-os irodalmat, elhatároztam, hogy 1956 képéhez nekem is hozzá kell valamivel járulni. Ez lett az én 20. századom. Természetesen történész módon, a források feltárásával. Nagyon sok segítséget kaptam a családtagoktól. Rendkívül tanulságos volt, hogy miközben valakit ki akartak radírozni a nagybetűs Történelemből, a szűkebb család, a barátok igyekeztek minden rá vonatkozó, létező dokumentumot megőrizni. Losonczy Géza édesanyja például még a gyermekkori noteszokat, irodalmi zsengéket is eltette, amit az öccs, Losonczy György révén én mind elolvashattam. Losonczy Géza özvegye, Haraszti Mária pedig a felnőttkori ceruzával írott levelezést restauráltatta, mert ceruzával írva félő volt, hogy egy idő után nem lesz olvasható. Ahogy a hivatalos levéltárak is megnyíltak a rendszerváltással, úgy lett egyre szélesebb a közelítés sávja, s végül az egész ember története lett számomra az igazi kihívás, nem csak a nagyon is esendő politikus, a nálunk bevett politikai biográfia.


Forrás: valsagtortenet.elte.hu

Sok vita folyt korábban arról, hogy lehet-e, érdemes-e biográfiát írni? A Losonczy-könyv tekintetében Önnek mi a véleménye erről a kérdésről?

Ahogy említettem, totális biográfiát szerettem volna írni. S bár lehet, hogy ez lehetetlen, vannak, akik biográfiai illúzióról beszélnek, szerintem mégis meg kell próbálni. Losonczy esetében ez azzal járt, hogy nemcsak a baloldali politikai mozgalmakban, a hatalomban játszott szerepét kellett kikutatni és megírni, hanem kétszeri letartóztatása során a börtönben átélt reaktív pszichózisának értelmezésével is meg kellett küzdeni. Ennek révén támadt fel az érdeklődésem a pszichohistória iránt, amelynek irodalmából elsősorban az Erik H. Erikson féle identitás-válság koncepciót használtam fel a Losonczy-életrajzban. Ez az érdeklődésem azóta is eleven, nemcsak a kutatásban, hanem a tanításban is nyitogatom az ifjúság szemét erre a megközelítésre.

Áttérve egy másik irányba: a társadalomtörténet is fontos kutatási területe. A naplók, emlékiratok, levelek, azaz a magánemberek által keletkeztetett források különösen érdekesek az Ön számára. Miben látja ez ilyen típusú források történeti értékét? Mi vonzotta Önt az ilyen irányú kutatások felé?

A társadalomtörténeti érdeklődésemről már említettem, hogy milyen régi keletű. S mindig vissza- és visszatér. Amikor a banktörténettel foglalkoztam, hamarosan társult ehhez a bankárok, vállalkozói családok története. S főként a nem részvénytársasági formában szerveződött családi vállalkozásoknál nem is igen áll rendelkezésre más forrás, mint a személyes forrásanyag. Ezeknek a cégeknek üzleti könyvei szinte csak kivételszámba menően maradtak fenn. Egy végrendeletből, hagyatéki leltárból, családi levelezésből kell megérteni nemcsak a személy, a család, hanem a vállalat történetét is. Régi hobbim a visszaemlékezések és naplók gyűjtése. Újabban tartok Privát történelem címen szemináriumokat is, ahol lehet dolgozatot írni egy-egy visszaemlékezés, vagy éppen interjú alapján. Magam is sokat interjúztam már a Losonczy-biográfia írásakor, de az MKB története során is. Az oral history a jelenkortörténeti megközelítésnek ma már elengedhetetlen része, csak tudni kell, hogy mire is használható a személyes emlékezet. Mint struktúrakutató társadalomtörténész mindig is nyomasztott, hogy vajon az általam elbeszélt történetnek ismerjük-e a szereplőit. S hogy megszólaltathatjuk-e őket. Vagyis, hogy mennyire biografizálhatunk a társadalomtörténetben.

1882-ben eltűnt Tiszaeszláron egy Solymosi Eszter nevű, 14 éves parasztlány, s nem sokkal később azzal vádolták meg az eszlári zsidókat, hogy rituálisan meggyilkolták őt. A gyilkossági per a magyar politikai erők összecsapásának a terepévé vált, és nagy hatással volt a magyarországi antiszemitizmus későbbi alakulására is. Az utóbbi évek, sőt szinte évtized fő csapásiránya Önnél a tiszaeszlári vérvádper forrásaira épülő társadalomtörténeti kutatás volt, amelynek eredményei a közelmúltban egy vaskos monográfiában öltöttek testet. Hogyan és miként jött az ötlet, hogy ebbe az irányba forduljon az érdeklődése?

Az érdeklődés tulajdonképpen egy véletlennek köszönhető. 2003. szeptember 11-re (!) Nyíregyházára egy konferenciát szerveztek a tárgyalás 120. évfordulója alkalmából (a hajdani per nyáron volt). Erre az alkalomra kért fel az egyik szervező, régi Hajnal István Körös kollegánk, hogy tartsak egy bevezető előadást a per társadalomtörténeti hátteréről. Nem mondhattam nemet, bár Eötvös Károly, Bary József, Krúdy Gyula és Sándor Iván művein kívül nem ismertem mást, mint amit egy dualizmussal foglalkozó történésznek illik. Viszont a Széchényi Könyvtár kézirattárában megnéztem a Bary és az Eötvös hagyatékot, és nagyon csodálkoztam, hogy ezt miért nem aknázta ki eddig igazán senki. S amikor szeptemberben megtartottam az előadást, tulajdonképpen egy kutatási programot hirdettem, s rögvest neki is álltam megvalósítani. Nemcsak a per forrásait dolgoztam fel, hanem szinte mindent, ami a falura vonatkozott. Az a benyomásom alakult ugyanis ki, hogy többek között azért is merevedtek le annyira a frontvonalak ebben az ügyben, mert igazán soha senki nem vette magának a fáradtságot, hogy megnézze alaposan Eszlárt, azt a falut, ahol az inkriminált ügy megtörténhetett. Nyolc év alatt volt ideje formálódni a koncepciónak, de végül elkészült. Ez lett az akadémiai doktori értekezésem is. A könyvet 60 ív terjedelemben az Osiris Kiadó jelentette meg, s egyesíti magában a lokális falutörténeti monográfia jellemvonásait, a mikrotörténeti megközelítést a helyi konfliktusok bemutatásával, felskicceli a szereplők és családjaik portréját, s végül magának a vizsgálatnak, a pernek, a sajtónak is megpróbálja vázolni a jog- és a politikatörténet társadalomtörténeti látószögét.


Forrás: libri.hu

A kötet messze túlmutat Eszlár határain, a történész szakmán belül és kívül is komoly visszhangot váltott ki. Hogyan foglalná össze legfontosabb tanulságait?

A visszhang valóban megtisztelő, nem csak abban az értelemben, hogy jó kritikákat kaptam, hanem úgy is, hogy értő bírálatok jelentek meg róla. A BUKSZ (Budapesti Könyvszemle) egy egész tiszteletkört publikált öt ismertetést vonultatva fel. Azt hiszem, egy szerző sem kívánhat ennél többet. Az, hogy közben a politika ismét csak megpróbál beletenyerelni olyan kérdésekbe, amelyről fogalma sincs, az a közszereplők szegénységi bizonyítványa. Nem érnek rá vastag könyveket olvasni. S persze egy történésznek nem lehetnek illúziói abban a tekintetben sem, hogy az előítéletek tovább élnek a fejekben. Akármerre hívnak egyetemekre, szakkollégiumba, gimnáziumokba, polgári törzsasztalhoz, rádióba és TV-be, ahol Eszlárról akarnak hallani előadást, szerveznek beszélgetést, elmegyek és mondom a magamét, és közben már alig csodálkozom, hogy mennyire szívósan tartják magukat az abszurd és ostoba hiedelmek.

Végül arról kérdezném, hogy mik a jövőbeli tervei?

Egy történész a jövőről legjobb, ha múlt időben beszél. Mindig több párhuzamos tervem is készülődik a fejemben. Jelenleg leginkább előre haladott állapotban azok a munkálatok vannak, amelyekhez azért fogtam hozzá, mert felkérést kaptam egy nemzetközi projekt keretében a magyar gazdaságtörténet-írás 20. századi historiográfiájának megírásához. A rövid angol összefoglalót elkészítettem, remélem, egyszer meg is jelenik, de közben kedvet kaptam egyes korszakok részletesebb kidolgozásához. A kezdeteket, a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle históriáját már megírtam, és meg is jelent a Történelmi Szemlében, a történettudomány első (és utolsó) ötéves tervének ötvenes évekbeli problémáiról szintén publikáltam egy tanulmányt. Amikor van rá időm, mostanában épp a Domanovszky-iskola tanítványi gárdájával foglalkozom. Várom, hogy kiforrja magát, mi lesz belőle.

Katona Csaba

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket