Egy új korszak kezdete: Az első atombomba bevetésének történeti háttere

Közel nyolc évtizeddel ezelőtt, 1945. augusztus 6-ának reggelén egy különleges, teljesen újfajta fegyver új korszakot nyitott az emberiség történetében. Az urániumtöltetű addig teljességgel ismeretlen bomba gyökeresen felforgatta a hadviselés klasszikus, konvencionális formáit és máig hatóan új, bipoláris rendszert hozott a nagyhatalmak kapcsolatába: nevezetesen, akiknek van mindennél pusztítóbb „A-bombája” és akiknek nincs. A második világháború vezető nagyhatalmai – elsősorban Németország, Japán, a Szovjetunió és az Egyesült Államok – érdeklődtek, illetve eltérő mélységben foglalkoztak magfizikai kutatásokon és teljesen új technológián alapuló energiaforrás és fegyvertípus kifejlesztésén, amely egy csapásra megváltoztathatta volna a háború kimenetelét és egyben a világ sorsát is. A politikai döntéshozók és katonai vezetők megnyilatkozásai és visszaemlékezései alapján – kisebb-nagyobb erkölcsi fenntartással ugyan – az Egyesült Államokhoz hasonlóan mindannyian bevetették volna az atombombát a pusztító, totális háborúba forduló világégésben, amennyiben elsőként sikerült volna azt kifejleszteniük.

Rövid visszatekintésünk során, arra a sokat hangoztatott kérdésre próbálunk választ találni, hogy miért pont ama két japán város lett a szerencsétlen kijelölt áldozat, illetve egyáltalán szükség volt-e az új tömegpusztító fegyver bevetésére már a világháború vége felé tartva? Az atombomba-használat máig fennállómorális kérdései szintén fontos elméleti vizsgálódásnak és háborús etikai elmélkedésnek adnak lehetőséget. Ezek a morális és jogfilozófiai kérdések kiemelkedő jelentőségű nemzetközi atomfegyver-korlátozó szerződésekben köszönnek vissza, mint az új fegyvernem alkalmazásának paradigma-alkotó morális és jogi tényezői, hiszen köztudottan a nukleáris fegyverek minden szembenálló félre egyaránt veszélyesek és akár globális szinten önpusztító hatásúak is lehetnek az emberiség számára.

 

Az alamogordói kísérleti atomrobbantás (Trinity-projekt) tornya (Forrás: Getty Images)

A történeti alapozás kedvéért érdemes megjegyezni, hogy az amerikai atomfegyver kísérleti, kutatási projekt a náci Németország és a fenyegetően terjeszkedő Japán hasonló jellegű tudományos, katonai kísérleteire való válaszként, valamint azok ellensúlyozására kezdődött, egyfajta titkos atom-versenyként, már 1939 októberétől, mintegy két évvel az USA kikényszerített hadba lépése előtt. A világháború kezdetén a náci fenyegetés elől az Egyesült Államokba menekülő, kimagasló képességekkel rendelkező német, magyar, brit és olasz származású természettudósok jelentései és erőteljes befolyására igencsak felgyorsultak a nukleáris jellegű hadászati kutatások. Az angol fekete-humor alapján igencsak megtévesztő Maud kódnevű brit tudományos bizottság aggodalmaskodó jelentései, továbbá a Lyman J. Briggs amerikai elnöki tudományos tanácsadó vezette katonai technológiai döntés-előkészítő bizottság ajánlásai alapján 1939 októberében az USA-ban létrejött az ún. S-1 „Urán-bizottság” Enrico Fermi fizikus szakmai irányításával. E nem véletlen egybeesések és fenyegető jelentések kiteljesedéseként, illetve a program várható jelentős hadászati-taktikai hatására 1942-től megszületett a híres Manhattan kódnevű titkos katonai projekt Franklin D. Roosevelt elnök személyes támogatásával. A makacs eltökéltségéről, valamint szovjet- és japánellenességéről híres-hírhedt Leslie Groves mérnök-ezredes (majd altábornagy) vezette szigorúan titkos mega-projekt mai árfolyamon számolva több, mint 22 milliárd dollárt emésztett fel a Védelmi Minisztérium titkos különszámlájából, közvetve mintegy 125 ezer kutatót, technikust, szakértőt foglalkoztatva az USA, Kanada és Nagy-Britannia titkos kutató telephelyein, akiknek jelentős része nem is tudta, hogy a történelmet radikálisan befolyásoló hadipari projektben vesz részt.

A Robert Oppenheimer, német fizikus-mérnök vezette Los Alamosi titkos laborváros tudósai, az új-mexikói sivatag alamagordói kísérleti robbantás-telepén szembesültek először a jellegzetes és félelmetes gombafelhővel és az atom-maghasadás pusztító erejével a történelem első kísérleti atomrobbantása során, 1945. július 16-án. A Trinity (avagy, Szentháromság) robbantó-projekt bebizonyította Oppenheimernek, Enrico Ferminek, Einsteinnek, Szilárd Leónak és Teller Edének, hogy valami teljesen új, félelmetesen csodálatos erővel állnak szemben, amely egymagában képes elpusztítani egy egész várost vagy akár még többet is. Ekkor már az új fegyver elsődleges bevetési célpontja egyértelműen Japán volt, amint azt Roosevelt, amerikai elnök és Winston Churchill, brit miniszterelnök 1944 augusztusi québeci találkozóján eldöntötték az előző évben aláírt Hyde-parki Memorandum brit-amerikai haditechnikai és tudományos együttműködés alapján.  A két fő nyugati szövetséges döntéshozó még nem tudta, hogy technikailag milyen brutálisan pusztító erő birtokába jutnak hamarosan, de nyilvánvalóan érezték, hogy a visszaszoruló és gyengülő hitleri Németország már nem bírja sokáig a háború iszonyú terhét, következésképp a jövőben az új „csoda atombombát” csakis a fanatikusan és makacsul ellenálló Japán ellen „lehetséges, majd nagyon megfontoltan alkalmazni,” ahogy azt Roosevelt elnök megjegyezte.

Az új-mexikói titkos atom-város Los Alamos látképe

A kiválasztott fizikusok és technikusok csoportja, különösképpen az állandóan morálisan és tudományosan akadékoskodó Szilárd Leó megpróbálták óvni és eltántorítani a katonai és politikai döntéshozókat a bomba indokolatlan bevetésétől, főleg Németország 1945. május 8-i kapitulációja után, továbbá az uránium 235 izotóp pusztító láncreakciójának nehézkes és kockázatos kontroll-mechanizmusainak kiforratlansága miatt. Ugyanakkor ők is belátták, hogy hadászati projektként a katonai vezetők számára egy fegyver nem létezik és nem értékelhető, amíg nem próbálták ki és nem ismerik annak pontos erőhatásait. Továbbá a Nobel-díjas fizikusok még nem tudták, csak sejtették, hogy az atombomba már nem csupán egy újabb pusztító fegyver, hanem a világháborút követő korszak névadója lesz, az Egyesült Államok, új szuperhatalmi primátusát megtestesítő és a felemelkedő, új világhatalmi ellenpólus, a sztálini Szovjetunió ellen fordítható legfőbb elrettentő eszközzé válik.

Robert Oppenheimer, német-amerikai fizikus a los alamosi atomprogram vezetője

1944. szeptember végén a kanadai brit-amerikai csúcstalálkozó után, Groves tábornok már utasította az amerikai légierő különleges 509. bevetési egységét a Japán elleni atombomba-támadás gyakorlására, amiről akkor még csupán egy tucatnyi embernek volt tudomása az amerikai és brit kormányzat berkeiben. Érdekes momentum, hogy a George Marshall amerikai hadseregtábornok, vezérkari főnök által csak „egy nyápic, idegesítő és megbízhatatlan demokratának” tartott bizonyos Harry S. Truman szenátor 1944 folyamán kitartóan érdeklődött, és próbált minél több részletet megtudni a Kongresszusban a titokzatos és rejtélyes Manhattan projektről, amelynek a kiadásai kezdtek szembetűnően az egekbe szökni, sőt 1944 decemberére már meghaladták az 1 milliárd dollárt. Mai árfolyamon ez kb. 11 milliárd dollár lenne, összehasonlításképp egy új Ford-osztályú szuper repülőgép-hordozó ára, továbbá, érdekes módon a kiadások jelentős részét a ritka és drága uránérc beszerzése jelentette, amelyből 1000 tonnát az afrikai Belga Kongóból és mintegy 100 tonnát Kanadából sikerült beszerezniük. A történelem és a sors furcsa fintoraként hamarosan feltárult Truman előtt minden szupertitkos részlet és világhatalmi potenciál, amikor Roosevelt elnök halála és mindössze 3 hónapnyi kényszerű amerikai alelnökség után 1945. április 12-én beiktatták az USA 34. elnökeként.

Roosevelt és majd Truman elnök tudományos tanácsadójaként, és az atombomba-projekt egyik felügyelőjeként Vannevar Bush, a pacifistább tudósok burkolt javaslatára még 1944 végén is azt tanácsolta az elnöknek, hogy japán hadifoglyok és speciális külföldi meghívottak előtt tartsanak egy bemutató atomrobbantást az új-mexikói sivatagban az új fegyver pusztító erejének demonstrálására és természetesen hadászati, pszichológiai elrettentésképpen. Ez az ajánlás nem talált támogató fogadtatásra a csúcs döntéshozók részéről, mivel túl „galamblelkűnek” és visszafogottnak találták, különösképpen a japán hadszíntéren tapasztalt elborzasztó, véres harci események tükrében. Roosevelt elnök és a militánsan héja Groves és Marshall tábornokok szerint valami sokkal meggyőzőbb és hatásosabb erőbemutatóra volt szükség az új fegyverrel igazi „élő” célpontok ellen, úgy az amerikai fejlesztők, mint a fanatikusan ellenálló ellenség számára. 1945 nyarára a Japán elleni hadviselés kezdett átfordulni pusztító civil-katonai emberéletet és anyagi javakat sem kímélő totális háborúvá. A világtörténelem egyik legborzalmasabb és véresebb szigetostromának 82 napja során, a csupán 1000 kmkiterjedésű, ellenben kulcsfontosságú Okinawa szigetének amerikai elfoglalása az 5. amerikai flotta több, mint 12 ezer tengerészgyalogosának és közel 220 ezer japán katona és polgári lakos halálát követelte 1945 tavaszán. Az elnök katonai tanácsadóinak, valamint a csendes-óceáni hadszíntérparancsnokok tapasztalatai és értékelései alapján a teljes japán szigetcsoport elfoglalása minimum fél millió további amerikai katona feláldozását és körülbelül 10-15 millió japán ellenálló halálát követelte volna az elkövetkezendő legkevesebb egy év során. E problémahalmaz megoldására, illetve döbbenetes áldozati arány csökkentésére bármilyen alkalmas és rendelkezésre álló eszközt készek voltak megragadni a politikai és katonai vezetők 1945-ben tavaszán.

A potsdami „három nagy”: Churchill, Truman és Sztálin (1945. július 26.)

Az ún. Célkijelölő Különleges Bizottság (Target Committee) 1945. április 27-én ülésezett először Groves, Marshall és Norstad tábornokok, valamint válogatott tudósok, köztük Neumann János, hadászati műszaki tervező matematikus részvételével. A hagyományos, pusztító szőnyegbombázások és tűzviharok által sújtott főváros Tokió mellett kiemelten elpusztítandó japán városok listáján szerepelt Yokohama, Nagoja, Oszaka, Kioto, Kobe, Jawata és Nagaszaki, ahol Groves tábornok szavai szerint „kő kövön nem maradhatott a háború végére.” A bizottság döntése alapján a bemutató és elrettentő atomtámadás kiemelt célpontjai között szerepeltek a kevésbé bombázott ellenben katonai, ipari és egyéb, például földrajzi szempontok alapján is fontos városok, mint Hirosima, Jawata, Jokohama, Kawasaki, Oszaka, Kobe, Kioto, Kure, Kokura, Jamagucsi, Fukuoka, Nagaszaki és Szászebo. A rettenetes okinawai ostrom idején másodszor ülésező Célbizottság 1945 május 11-12-én már a bombatámadás technikai részleteit is megvitatta, tekintetbe véve Oppenheimer figyelmeztetését a gyorsan terjedő gyilkos radioaktív gombafelhő utóhatásáról a nehézbombázó repülőgép személyzetére, illetve kiválasztották a 4 legfőbb városi célpontot: Kiotot, Hirosimát, Jokohamát és Kokurát, illetve Niigatát tartalékban.  

A harmadik bizottsági ülésen, május 28-án kijelölték a végső célpontokat: Kiotót, a régi kulturális fővárost, ahol elgondolásuk szerint a sok magasan képzett értelmiségi „majd venni fogja az adást és hírt ad az ország többi részének az új pusztító amerikai csoda-bomba erejéről”, Hirosimát, a közel 10 hadosztálynyi katonai helyőrségével és Niigata iparvárosát. A bombát kis, 1 km alatti magasságban, a város középpontja felett kellett felrobbantani az optimális hatás érdekében. Ezzel egyidőben, az amerikai elnök mellett működő Egyeztető Bizottságban (Interim Committee) a katonai, politikai és tudományos szféra kimagasló szereplői már többnyire csak a háború gyors befejezésének lehetőségéről, az atombomba stratégiai jelentőségéről, valamint a felmerülő problémákról tárgyaltak. A várható tömegpusztító hatás miatt egyre gyakrabban felszínre kerültek a háborús etikai kérdések és elvi aggályok, elsősorban a civil tudósok részéről. A fizikai Nobel-díjas Arthur C. Compton bizottsági tag az atombomba használatát „a történelemben először elkövetett embertelen tömeggyilkosságnak” nevezte, amely sokkal durvább hatású, mint a már ismert gázalapúvegyi fegyverek vagy akár a tűzvihart okozó gyújtóbombázás. A régi vágású katona, George Marshall hadseregtábornok is ódzkodott az új típusú tömegpusztító fegyver bevetésétől, különösképp a polgári lakosság ellen. Ennek tükrében május 29-én inkább egy fontos japán hadikikötő lebombázását javasolta a városközpont bombázás helyett Stimson hadügyminiszternek. Az ún. klasszikus katonai erkölcs (old military morality) szembekerült az új idők, új fegyverének új szokásrendszerével és megengedőbb erkölcsével (emerging new war-morality), ahol az ellenséges ország civil polgárai elleni tömeggyilkosság is a totális háború szerves részének tekinthető a végső cél érdekében. A klasszikus moralitású, humánusabb, illetve pacifistább tudósok részéről még volt egy utolsó próbálkozás a Bizottság és az elnök döntésének befolyásolására, ugyanis június 16-án Szilárd Leó, Albert Einstein és James Frank fizikusok vezetésével egy moralizáló levelet írtak az atombomba bevetése ellen, de a militánsabb és gyakorlatiasabb tudósok többsége Oppenheimer és Fermi vezetésével elvetette ezt a „megalkuvó és retrográd” felvetést. Simson hadügyminiszter és Truman elnök az új fegyver mielőbbi bevetésének elve és ezáltal az USA elsöprő haderejének demonstrálása mellett voltak, elsősorban a japánok kegyetlen háborús bűntetteinek megtorlásaképp továbbá a háború gyors lezárása érdekében.

Truman 1945. július 25-én, a potsdami konferencián értesült az új-mexikói kísérleti atomrobbantás sikeréről, és egyben személyesen is találkozhatott a híres-hírhedt szovjet kommunista diktátor szövetségesével, Sztálinnal, jövőbeli világhatalmi riválisával, akiről naplójában megjegyezte, hogy „könyörtelen, mint Hitler és dörzsölt, mint a gengszter Al Capone.” Truman elnök ekkor engedélyezte a Hirosima és Kokura, fegyvergyártó ipari komplexumának atombombázását, a japán kulturális főváros Kioto helyett, és egyben humánusan figyelmeztette hadügyminiszterét Stimsont, hogy „lehetőség szerint kerüljék a japán polgári lakosok, nők, gyerekek halálát, még akkor is, ha a japánok fanatikus, könyörtelen és kegyetlen vadak.”

A legendás B-29-es hirosimai „atombombázó” legénysége 1945. augusztus 5-én

A politikai és hadszíntéri események felgyorsulása és változása miatt a terv végrehajtási fázisba lépett. A tragikus sorsú USS Indiannapolis nehézcirkáló július 26-án, mintegy 10 napos szigorúan titkos magányos, vagyis kísérőhajó-nélküli hajózása után kirakodta a félkész, Little Boy becenevű, 15 kilótonna pusztító erejű bombát a Japánhoz viszonylag közeli Guam Tinian-szigeti bázisán, ahol összeszerelték és átrakták az Enola Gay repülős becenevével elhíresült B-29-es nehézbombázóra. A dupla ólomréteggel bélelt, egyedi elektronikus gyújtószerkezettel ellátott, 64 kg U235 dúsított uránt tartalmazó szuperbomba mintegy 4.5 tonnát nyomott és közel 3 m hosszú volt, ezért igen nagy nehézségek és műszaki átalakítások árán sikerült csak felfüggeszteni a B-29-es bombaterében.

A Célbizottság előzetes döntései alapján a kiválasztott célpontoknak az 509. különleges repülőosztag Guam szigetéről induló, mintegy 2000 km-es hatósugarában kellett lenniük, illetve többnyire kevésbé bombázott településeknek, hogy a bomba pusztító erejét és hatásfokát a legoptimálisabban lehessen felmérni. Ezzel egyenértékű lélektani tényező volt az egyetlen bomba pusztító ereje által várható tömegpszichózis elrettentő és remélhetőleg önfeladó hatása a japán lakosságra és a legfelsőbb katonai és politikai döntéshozókra. Amennyiben ez nem következett volna be, B tervként szerepelt a teljes japán szigetcsoport atombombázása 1946 során, az 1945. november 1-re tervezett, közel 760 ezer amerikai katonát mozgósító Kyushu szigeti partraszállás után vagy ahelyett.

 

Hirosima temploma

Nyilvánvalóan, Truman a fenti humanista politikusi kijelentésével csupán a lelkiismeretét próbálta nyugtatni, hiszen a közel 220 ezer, nagy többségében civil áldozat a két város elleni támadás során igencsak kevés kétséget hagyott az új amerikai fegyver romboló erejéről, amely mintegy 3 km-es sugarú körben minden élőlényt elpusztított és építményt romba döntött augusztus 6-án Hirosimában és 3 nappal később Nagaszakiban. Sokszor felvetül a kérdés, hogy a nagy katonai ipari komplexum Kokura város helyett miért a másodlagos célpont Nagaszakira esett mégis a választás, amely mellesleg évszázadok óta jelentős japán keresztény közösség otthona is volt, és amúgy egyáltalán nem számított jelentős katonai célpontnak? Azon a bizonyos 1945 augusztus 9-i reggelen nagyon kedvezőtlen, felhős időjárási viszonyok fogadták a B-29-es amerikai bombázó legénységét Kokura felett, – amely, mellesleg az előző napi téves gyújtóbombázás nyomán még füstölögve égett – ezért a 21 kilotonnás[1] plutónium-tölteű Fat Man nevű bombával a fedélzeten a közeli, másodlagos célpont Nagaszaki városa felé repültek, hogy még maradjon elég üzemanyaguk is a visszaútra a Guam-szigeti légibázisra. Közismerten ezek a „változó” tényezők örökre megpecsételték Nagaszaki mintegy 263 ezer lakosából kb. 80 ezer áldozat sorsát. Számtalan tanulmány aprólékosan taglalta már az atombomba pusztításának leírását, elégedjünk meg most csupán annyi rémisztő részlettel, hogy ha elképzeljük, hogy Budapesten a Clark Ádám téren lévő 0 km-kő felett robbantottak volna egy hasonló méretű atombombát, akkor az 1000km/h-val süvöltő 3900 C fokos perzselő tűz-szélvihar és lökéshullám a Déli-pályaudvar és a Blaha Lujza tér közötti körben minden épületet és élőlényt azonnal elpusztított volna…

 

Nagaszaki Tori: sinto-szentély kapujának maradványa a robbanás után (Forrás: history.com)

Érthető ellenben igencsak visszás módon, Truman elnök, amikor augusztus 10-én elolvasta a pusztító bombázás hatásáról szóló beszámolókat a több tízezer polgári áldozatról, azonnal megtiltotta az atombomba újbóli bevetését további japán célpontok ellen, hiszen amint később a Krisztust-követő egyházak amerikai tanácskozásán megjegyezte „nem kívánt több ártatlan nőt és gyereket gyilkoltatni, még akkor sem, hogyha nyilvánvalóan egy vadállattal állsz szemben, akkor vadállat módjára kell őt kezelned.” Habár a pusztító atomtámadásokat Truman elnök beszüntette, augusztus 14-én még nyomatékosítva az elsöprő amerikai katonai légi fölényt Japán felett, mintegy 1000 bombázó szórta a halált Kiotóra és Tokióra, pár óra alatt további 15 ezer japán halálát okozva.

 

Nagaszaki látképe az atomrobbantás után (Forrás: AFP)

Amint tudjuk, a két atombomba megtette a kívánt hatást: a clausewitzi háborús doktrínát követve az ellenség harci kedve és akarata megtört. A tehetetlen elkeseredés letargiát, kormányválságot, puccskísérletet okozott a kivéreztetett Japánban, majd augusztus 15-re a józan ész, és a túlélési ösztön végül is felülkerekedett a nemzet vezetőin, amikor bejelentették a teljes kapitulációt, hogy mentsék a mindennél fontosabb menthetőt: a japán császárság állami intézményének megmaradását. Az atomtechnológiával, de már azt megelőzően is, a győztes Egyesült Államok világhatalmi státusra tett szert és nemcsak a legyőzötteknek üzent, hanem az elkövetkező hidegháborús évtizedekben fő riválisának számító szovjet oroszoknak is, akikről Truman és katonai tanácsadói is azt tartották, hogy „még a japánoknál is primitívebb, vadabb népség és csak az erőből értenek.”

Csutak Zsolt

Felhasznált szakirodalom:

Bernstein, J. Barton: „The Atomic Bombings Reconsidered” in Foreign Affairs. Vol. 74 No.1, January 1995, 135 – 152 o.

Johnson, Paul: A Modern Kor. XX. Század Intézet, Budapest, 2000, 465 – 467 o.

Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története. AJTK, Budapest, 2014, 282 – 314 o.

Truman, Harry S. : Memoirs by Truman: 1945 The Year of Decisions. William S. Konecky, NYC.,1999

United States in World War 2: https://www.secondworldwarhistory.com/united-states-ww2-events-timeline.asp(letöltés ideje:2018.07.20.)

[1] A kilotonna a robbanóerő mértékegysége, kb. 1000 tonna hagyományos TNT robbanóanyag mennyiségnek felel meg; összehasonlításképp Magyarországra a brit-amerikai-szovjet Szövetségesek 1944 nyara és 1945 február 5. között mintegy 120e tonnányi bombát dobtak le.

Ezt olvastad?

Szapor Judit a montreali McGill University oktatója. Angol nyelvű publikációival jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi szakma megismerhesse a