Egyetértés az együttélésről – A horvát-magyar kapcsolatok

A jelen recenzióban ismertetendő tanulmánykötet a Horvát Történettudományi Intézet és az MTA BTK Történettudományi Intézet közös kiadásában 2015-ben jelent meg. Előzményének és alapjának az egy évvel korábban, 2014 februárjában tartott nagyszabású, horvát-magyar történész konferencia tekinthető, így e kötet az ott elhangzott előadások szerkesztett és sajtó alá rendezett anyagait tartalmazza. A horvátmagyar együttélés fordulópontjai. Intézmények, társadalom, gazdaság, kultúra címet viselő munka a konferencián elhangzott előadások bővített változatait magyar és horvát nyelven is tartalmazza, előszavát Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója és Jasna Turkalj, a Horvát Történettudományi Intézet igazgatója írta. Az illusztris munkához rövid köszöntőt írt Navracsics Tibor, az Európai Bizottság kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztosa.

A tanulmánykötet szerkesztői a konferencia szekciók szerinti felosztását vették alapul, így a nyolc nagyobb szerkezeti egység nem kronologikus, hanem tematikus csoportosítás szerint foglalkozik a nyolc évszázados magyar-horvát együttélés jellegzetességeivel, fordulópontjaival, kiemelkedő eseményeivel vagy épp a braudeli terminológia szerinti konjunktúrák és hosszú időtartam alatt bekövetkező, jellemzően gazdasági, társadalmi, valamint részben környezeti változásokkal. A kötet első része az első világháborúval és a magyar-horvát államközösség felbomlásával kapcsolatos tanulmányokat tartalmazza. Sokcsevits Dénes, a kötet egyik főszerkesztője az első világháború alatt a horvát kérdés megoldására kidolgozott különböző magyar terveket, elképzeléseket mutatja be. Megemlíti a Balkán átrendezésére irányuló magyar „birodalmi elképzeléseket”, amelyek általában a szlavóniai területek Magyarországhoz történő csatolását (Pesti Frigyes), Dalmácia csatlakozását (Havass Rezső) vagy akár Dalmácia és Bosznia-Hercegovina Magyarországgal való egyesítését propagálták. Fontos azonban megjegyezni, hogy e tervezetek elsősorban a politikai publicisztika és nem a hivatalos politikai vezetés szintjén jelentek meg. A horvátokkal szemben kifejezetten toleráns, igényeiket a magyar érdekekkel összehangolni próbáló programmal jelentkezett Jászi Oszkár és Bajza József, akik voltaképpen az unió eszméjének a horvát nemzeti eszmével történő kibékítését tekintették fő célnak: a két (társ)ország teljes egyenjogúságát, a trialista modell megvalósítása nélkül (1918 után még ettől is komolyabb engedményekre lettek volna hajlandók). Stjepan Matković szerint a horvátok körében egészen 1916–17-ig többségben voltak a Monarchia fennmaradását szükségesnek tartó politikai csoportok, ám ezzel párhuzamosan a délszláv egység ideológiáját és a pánszláv eszméket hirdetők is jelentős támogatottsággal rendelkeztek. Véleménye szerint a dualista rendszer hosszabb távú fenntarthatóságának akadályát a horvát gazdaság igényei, valamint Isztria és Dalmácia rendezetlen státusza jelentette. Ifj. Bertényi Iván a századforduló időszakának magyar-horvát közjogi és politikai vitáit ismertette, míg Zoran Grijak tanulmányában a Jugoszláv Klub 1917-es ún. Májusi deklarációját, illetve annak horvát és boszniai horvát fogadtatását mutatja be. Pollmann Ferenc a horvát ezredek első világháborús katonai érdemeit ismertetve, kiemeli a korábbi határőrvidéki hagyományok szerepét, a horvátok viszonylag magas arányát a tábornoki karon belül, illetve a a Monarchia haditengerészetében betöltött jelentős szerepüket.

Bajza József: Kép forrása: Nemzetikönyvtár.blog

A második tematikai egység szerzői a báni méltóság jellegzetességeinek, szerepkörének változásait elemzik különböző szempontok mentén a középkortól egészen a felvilágosult abszolutizmus időszakáig. Damir Karbić rámutat arra, hogy az Árpád-házi királyok külpolitikája nem volt kifejezetten mediterrán irányultságú és az „adriai politika” csak III. Béla uralkodásától kezdve erősödött meg. Zsoldos Attila a 14. század elejének szlavóniai hatalmi viszonyait elemezve jut arra a következtetésre, hogy a Kőszegiek ellenében Károly Róbertet támogató Babonics János valószínűleg az örökösödéshez kapcsolódó korabeli szokásjog megsértése miatt lett elmozdítva a báni tisztségből. Suzana Miljan Luxemburgi Zsigmond korának zágráb vármegyei nemességét bemutató tanulmánya elsősorban a vármegye birtokviszonyait vizsgálja. Pálosfalvi Tamás munkájában a báni méltóságnak a királyság kormányzati struktúrájában elfoglalt helyéről és „presztízsváltozásairól” olvashatunk. Véleménye szerint az egyes bánok tényleges politikai befolyása jó néhány tényezőtől függött: az őt kinevező uralkodó politikai szándékaitól, Szlavónia és Horvátország változó stratégiai helyzetétől vagy épp birtokai nagyságától és saját politikai ambícióitól. Az 1476-ban, Mátyás király által egyesített szlavón és dalmát-horvát báni tisztség pedig már megváltozott szerepkört jelez: az oszmán expanzió miatt a terület és a báni tisztség katonai-hadászati feladatainak erősödését. Borislav Grgin ugyanakkor azt hangsúlyozza, hogy a báni területek egyesítése semmiképp sem jelentett valamiféle korabeli horvát „nemzeti” egyesülést, ez legfeljebb csak hosszabb távú következménye lesz annak. A késő középkorban fokozatosan erősödő báni méltóság lassan átvette az egykori hercegi szerepeket és jogköröket, sőt az 1510-es évektől már gyakran alkirályokként (prorex, vicerex) hivatkoznak rájuk (főleg a külföldi követek). Varga Szabolcs tanulmánya egy látszólagos ellentmondásra világít rá: miközben a kora újkorban a horvát-szlavón báni hatalom egyre inkább devalválódott, a tisztség presztízse mégis fokozatosan emelkedett. A Habsburg uralkodók feltétlen bizalmát élvező bánok idején

a báni territoriális külön kormányzat keretei valójában mindvégig rendkívül szűkösek maradtak”.

Ivana Horbec a báni szerepkör 18. századi változásait követi nyomon kutatásai alapján: ebben az évszázadban a bánok hadi felkészültsége háttérbe szorult és a tisztség minőségét leginkább igazgatási képességei alapján kezdték el értékelni.

A Magyar Királyságon belüli Szlavónia és Horvátország területe a 13. század végén. Kép forrása: Wikipédia

A gazdaságtörténeti és történeti demográfiai tanulmányokat felsorakoztató egység Weisz Boglárka munkájával indít, aki a középkori királyi adózás szlavóniai sajátosságait vizsgálta meg. Az Árpád-korban és az Anjou-kor első felében a következő adófajták voltak a legfontosabbak a szlavóniai területeken: a marturina (nyestadó), a bánzsolozsmája (báni descensus) ami a nemeseket is sújtotta, a pondus (hétdénáros adó) és a collecta, amelyet a király a kamara haszna fejében szedett. Ivan Jurković az oszmánellenes háborúk időszakának demográfiai változásait ismerteti: a pusztító háborúk, a kis jégkorszak éghajlati változásai, a járványok és az éhínségek hosszú demográfiai válságot eredményeztek. Bosznia 1463-as eleste és a 16. század vége között a horvát területek lakosságának kétharmada „eltűnt”. Marija Karbić tanulmányában a szlavón városok szerepét vizsgálta a Magyarország, az Adria térsége és a Német-római Császárság közötti kereskedelemben. Oross András a pénzügyigazgatás és a hadügyek szoros összefüggéseire világít rá a kamarai igazgatás kezdeteit vizsgáló írásában. Hrvoje Petri a hosszú 19. század gazdaság- és környezettörténete újabb horvát historiográfiájának áttekintésére vállalkozott tanulmányában, különös tekintettel a horvát-magyar kölcsönhatásokra. Nagy Mariann az 1850–1860-as évek horvát gazdaságát vizsgálja a birodalmi statisztikai szolgálat tükrében. Miközben Horvátország az ipari foglalkoztatottság szempontjából kedvezőtlenebb helyzetben volt és itt éltek a birodalom legszegényebb kisiparosai is, az adóstatisztikák szerint a terület mégis fejlettebb volt, mint Erdély, Galícia, Bukovina vagy Dalmácia.

A magyar-horvát viszony 1848–1849-ben címet viselő tematikai egység a közel nyolcszáz éves horvát-magyar államközösség történetének talán legneuralgikusabb pontját jelentő eseménysorozatot ismerteti különböző szempontok és narratívák alapján. Hermann Róbert az 1848–1849. évi magyar-horvát katonai konfliktusok eseménytörténetét mutatja be, a harcoló felek erősségeire és gyengeségeire egyaránt kitérő hadtörténeti munkájában. Vlasta Švoger tanulmányában a 19. század egyik kiemelkedő horvát értelmiségijének, Andrija Torquat Brlić-nek az 1848–1849-es események idején történt sajátos „pálfordulását” mutatja be. Ugyanis az illír mozgalom meghatározó gondolkodója és a szláv kölcsönösség híve – aki még fegyverrel is harcolt a magyarok ellen 1848-ban – egy rövid időre, Czartoryski herceg hatására elfogadta a horvát-magyar megbékélés szükségszerűségét (majd később ismét visszatért korábbi nézeteihez). Ress Imre munkájában Fran Kurelac (illír és ausztroszláv nézeteket valló) néprajztudósnak a nyugat-dunántúli horvátok körében 1848-ban folytatott „mobilizációs” kísérleteit, míg Arijana Kolak Bošnjak a Horvát-Magyar Párt tagjainak a magyar forradalomhoz való viszonyát elemzi.

Khuen-Héderváry Károly gróf horvát bán 1883-ban. Kép forrása: Wikipédia

A dualizmus korának intézményeivel foglalkozó fejezetben Željko Holjevac dolgozatában olvashatunk a budapesti horvát minisztérium 1868 és 1918 közötti működéséről. Somogyi Éva a Monarchia közös kormányzatában dolgozó horvát hivatalnokok helyzetét elemezve jut arra a következtetésre, hogy az elenyésző számú horvát-szlavón „bürokraták” is rendelkeztek egyfajta összbirodalmi identitással, kiváltképp a diplomáciai testületben dolgozók. Cieger András és Branko Ostajmer tanulmányaikban a magyar országgyűlés horvát képviselőinek helyzetét és politikai mozgásterét vizsgálják. A korszakban a horvát szábor tagjainak harmada magyar országgyűlési képviselő is volt, akik követutasítás nélkül szavazhattak és anyanyelvükön szólalhattak fel a képviselőházban. Nyelvhasználati jogaik 1908-ban történő csökkentése komoly ellenérzéseket váltott ki a horvátok körében. Általános tendenciaként tekinthetünk a magyar és a horvát kormánypártok (a Szabadelvű Párt és a Nemzeti Párt) együttműködésére, amely hosszú időn keresztül elfedte a horvát-magyar viszony neuralgikus pontjait.

Ivo Pilar trialista elképzelése. Kép forrása: Wikipédia

A határzónák, határvidékek címet viselő egységben a középkori és kora újkori horvát és szlavón területek határvédelmére, a peremvidékek és perifériák sajátos helyzetére és problémáira reflektáló írásokat olvashatunk. Stanko Andrić és C. Tóth Norbert a Garai család felemelkedését és horvátországi, valamint dalmáciai birtoklását elemzi. A jelentős magánuradalmakkal rendelkező família Luxemburgi Zsigmond egyik legfőbb támaszának számított, amit az is jól bizonyít, hogy az uralkodó Dalmácia, Horvátország és Szlavónia bánságát pro honore adományozta Garai Miklós élete tartamára. Zrinka Pešorda Vardić az 1358 és 1526 között magyar fennhatóság alatt álló Raguza kedvező politikai és gazdasági viszonyait, valamint a Zsigmond korában egyre bővülő szabadkereskedelmi kiváltságait mutatja be. Horváth Richárd a Mátyás-kor horvát-szlavón határvédelmének szervezeti változásaival foglalkozik, külön kiemelve a jajcai/bosnyák bánság, majd a temesi ispánság katonai funkcióját. A 17. századi Muraköz határrégió szerepét ismerteti Végh Ferenc. A Zrínyiek birtokában lévő területet a család magánhadserege védte, amely eleinte szolgálónemesekből, majd később katonaparasztokból szerveződött. Alexander Buczynski a Katonai Határőrvidék horvátországi historiográfiájának trendjeit tekinti át.

A muraközi Csáktornya a 17. században. Kép forrása: Wikipédia

A konferenciakötet következő fejezetében kaptak helyet a katolikus egyház horvát és magyar nemzeti ébredésre gyakorolt hatását vizsgáló tanulmányok. Molnár Antal végigköveti, miként változott meg a 17. század első harmadában a magyar és horvát egyházszervezet közötti viszonyrendszer, hogyan jelentek meg az első törésvonalak a zágrábi egyházmegye és az esztergomi érsek irányítása alatt álló magyar katolikus egyház között. Zrinka Blažević a 17. században kialakuló protonemzeti illír ideologéma sajátos változatát, a reformkatolikus illírizmust mutatja be. Bene Sándor Zrínyi Miklós első házasságáról írt tanulmánya egyszerre tekinthető család-, irodalom- és mikrotörténeti kutatások rövid szintézisének. Robert Skenderovi a magyar Dunamellék etnikailag heterogén területein található katolikus plébániák 18. századi példáin keresztül igyekszik bemutatni, hogy az egyház ebben a korban valóban nagy figyelmet fordított a hívek etnikai összetételének figyelembevételére.

A kötet utolsó tematikai egysége a magyar-horvát kulturális érintkezések és kapcsolódási pontok roppant sokszínű, szerteágazó és bizonyos esetekben napjainkban is erőteljesen ható „tárházából” vonultat fel különböző tanulmányokat. A közép-kelet-európai nyelvek szellemi rokonságáról Nyomárkay István, a 19. századi magyar útirajzok Horvátország-képéről Kiss Gy. Csaba írt interdiszciplináris jellegű dolgozatokat, míg a Vlasta Švoger–Tamara Tvrtković szerzőpáros A hungarofíliától a hungarofóbiáig című tudományos értekezésben a horvátok magyarságképének 16–19. századi változását követi nyomon. A grandiózus konferenciakötet Tihomir Cipek, a konzervatív politikai ideológia és gyakorlat 1918 és 1945 közötti, magyar- és horvátországi sajátosságait komparatív módon bemutató tanulmánya zárja.

Hendrik Dávid

A kötet adatai: A horvát-magyar együttélés fordulópontjai. Intézmények, társadalom, gazdaság, kultúra. Főszerk. Fodor Pál, Sokcsevits Dénes. Szerk. Jasna Turkalj, Damir Karbi. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2015. 773 p.

Ezt olvastad?

Heti tudományos programkínálatunkban a dualizmustól Eötvös Lorándon és a Tanácsköztársaság összeomlásán át az 1970-es évek mindennapjaiig számos érdekes téma szerepel,