Beduinok, pilóták és légimentők – Az Egyesült Államok ejtőernyős mentőalakulatai az öbölháborúban

Amikor az 1991-es öbölháborúról beszélünk, gyakran a nyugati hatalmak Irak elleni elsöprő sikerét emlegetjük, amelyet a modern haditechnikai újításokkal hozunk összefüggésbe. Arról viszont jóval kevesebb szó esik, hogy a szövetséges csapatoknak is voltak veszteségei, mind a földön, mind a levegőben. De vajon mi történik azután, hogy egy repülőgép találatot kap, és a pilóta katapultálni kényszerül az ellenséges terület fölött? Mindebben az öbölháború során meghatározó szerepe volt az Egyesült Államok Légierejének ejtőernyős mentőcsapatának (USAF Pararescue). Az ejtőernyős mentők (angolul pararescueman, röviden PJ) a légierő különlegesen képzett operátorai, akik nemcsak elit harcosok – hasonlóan olyan különleges egységekhez mint a Delta Force vagy a SEAL –, de képzett baleseti sebészek is. A koreai háború óta minden konfliktusban, amiben az USA részt vett, az elsők között küldték őket a helyszínre azzal a feladattal, hogy az ellenséges vonalak mögött katapultáló pilótákat kimentsék.

Ejtőernyős mentők sivatagi gyakorlaton (Forrás: africom.mil)

Kitelepülés és általános hangulat

Az öbölháború – bár elsöprő koalíciós győzelemmel végződött – egyáltalán nem sétagaloppnak indult. Hallva a pletykákat és a híreszteléseket az iraki titkosszolgálat kihallgatási módszereiről, a pilóták közül a bevetések előtt sokan úgy fogalmaztak, hogy – ha rosszul alakulnának a dolgok – a fogságnál jobb lenne a géppel együtt pusztulni. A pilóták egy része szkeptikus voltak azzal kapcsolatban, hogy a parancsnokság valóban bevetne-e mentőegységeket és megkockáztatná azok lelövését is azért, hogy kimenekítsenek egy-egy pilótát. Mivel a negatív közhangulatot a parancsnokok is érzékelték, ezért igyekeztek a pilótákat megnyugtatni. Ebből a célból az ejtőernyős mentőegységek tisztjei ellátogattak mind a légibázisokra, mind a repülőgép-hordozókra, hogy bemutassák a kutatás és a mentés menetét, módszereit. A látogatás során igyekeztek megnyugtatni a bevetés előtt álló pilótákat, nyomatékosítva számukra, hogy ha katapultálni kényszerülnek, akkor a mentőegységekre számíthatnak. Aggodalomból azonban azoknak a pilótáknak is kijutott, akiknek a feladata a mentőbevetések támogatása volt. Ennek oka az volt, hogy a támogató gépeket más alakulatoktól vonták el, ezért az érintett pilóták többségének nem volt gyakorolta az efféle együttműködésben.

F-15 Eagle és F-16 Fightning Falcon repülőgépek Irak fölött (Forrás: nationalinterest.org)

A vadászrepülő pilótákkal ellentétben a PJ-k körében a közhangulat kiváló volt. Ennek az egyik oka a különleges erőkre általában jellemző felsőbbrendűség-tudat, és a vele járó sebezhetetlenség illúziójára volt. A másik oka pedig, hogy nem sokkal korábban álltak szolgálatba az MH-53 Pave Low típusú helikopterek, amik a lehető legkorszerűbb fedélzeti rendszerekkel – mint például a terepkövető radar és GPS – voltak felszerelve, és még a sugárhajtású repülőgépek pilótáit is lenyűgözték. Az ejtőernyős mentőalakulatok bázisa a törökországi Batman Légibázis (Batman AB), illetve a szaúd-arábiai Arar Légibázs (Arar AB) volt, innen gyorsan bejuthattak az iraki légtérbe. A bázisok hátránya az volt, hogy az ország partokhoz közeli részét nehezebben érhették el, ellenséges légtérben manőverezve kellett megközelíteniük a célpontot, ez pedig lerövidítette az időt a mentőakciók esetében.

F-14 Tom Cat repülőgép az égő olajkutak felett (Forrás: reddit.com)

Egy öbölháborús harci mentés menete

Az öbölháború során a mentőakciók szervezésénél és végrehajtásánál a korábban Vietnamban használt mintát vették alapul, ami utólag hibás döntésnek bizonyult, mivel a hadsereg egészen más harci környezettel és technológiai felkészültséggel találta magát szembe 1991-ben mint évtizedekkel korábban. Egy harci kutató-mentő akcióhoz vezető első lépés sajnálatos módon egy repülőgép kilövésével indul. Ha a pilóta sikeresen katapultál, a túlélőrádiójával jelenti a helyzetét, ezután riadóztatják a PJ-ket és ekkor megkezdődik egy ad hoc különítmény felállítása: általában két helikopterhez egy tucat repülőgép csatlakozik, hogy fedezze az előbbieket és megvédje a pilótát, amíg a mentőegységek oda érnek.

A probléma az öbölháború alatt ezzel a módszerrel az volt, hogy a katapultáló pilóta ellenséges területen ért földet, és a helikopterek fedezetét adó repülőgépek felkészítése – feltöltése üzemanyaggal és a fegyverzet felszerelése – valamit a gépek legénységének tájékoztatása rengeteg időt vett igénybe. Ezen felül gondot okozott az is, hogy bár a légierő egyik legfejlettebb helikopterét használták – az elérhető legmodernebb elektronikus rendszerekkel és rádióval –, a lezuhant pilótával a kapcsolatot azonban egy a légi akcióért felelős vadászrepülő pilótája vette fel, miközben a tényleges mentést végző helikopterekkel egy másik, az akció koordinálásáért felelős gép pilótája kommunikált. Ez a vietnami háború óta megmaradt rendszer – amely a korábbi Huey helikopterek fejletlen rádiójához és fedélzeti rendszereihez igazodott – sok félreértéshez vezetett a bevetések során és drasztikusan csökkentette a mentés hatékonyságát. Mindemelett sajnos nem minden sikeres katapultálás esetében volt lehetőség mentőakció indítására, ugyanis a legtöbb esetben az öbölháborúban kilőtt gép pilótáját elfogták azelőtt, hogy a kutató-mentő egységek megkezdhették volna az akciójukat.

A pilóta és a beduinok

Az Egyesült Államok a hadműveletek első két napján egyaránt három-három repülőgépet veszített, azonban az ejtőernyős mentőkhöz az első riasztás csak január 19-én, a hadműveletek harmadik napján futott be. Egy F-16-os repülőgép kapott ekkor találatot, amit ennek ellenére a pilóta megpróbált visszavinni Szaúd-Arábiába, azonban végül kénytelen volt katapultálni. A pilóta jelentette helyzetét, de földet érést követően azonnal elfogta a környéken élő beduin törzsek egyike. Két helikopter – amelyet épp üzemanyaggal töltöttek fel – nem messze tartózkodott a helyszíntől, így elindultak felkutatni a pilótát. Amikor elérték a helyszínt, ahol a pilótának lennie kellett volna, hívták a rádióján, de az nem válaszolt. E miatt a két helikopter alacsony magasságon repülve szisztematikus keresésbe kezdett. Ez a manőver fél órán át tartott, közben többször is átrepültek afölött a tábor fölött, ahol a pilótát fogva tartották. Mivel azonban nem szállhattak le átkutatni ezeket a táborokat, így a pilótát nem találták meg. A keresés azzal ért véget, hogy egy légtérellenőrző- és irányító (AWACS) repülőgép jelentette, hogy az Iraki Köztársasági Gárda egységei közelednek, és parancsot adott a két helikopternek, hogy szakítsák meg a feladatukat és térjenek „haza”. A lelőtt repülőgép pilótája, Jeff Tice őrnagy ezután iraki fogságba került és csak a háború végeztével szabadult ki.

A Közel-Kelet politikai térképe a konfliktus idején (Forrás: sattlers.org)

A lerobbant(ott) Corvette 03

Szintén január 19-én történt, hogy egy csapásmérő bevetésen részt vevő F-15 Eagle típusú, Corvette 03 hívójelű repülőgép találatot kapott. A két pilóta, David Eberly ezredes és Tom Griffiths őrnagy sikeresen katapultáltak, a földet érés után pedig sikerült egyesülniük, és együtt elhagyni a roncs és a bevetés helyét. Miközben helyzetüket jelentették egy AWACS repülőgépnek, a kötelék vezérgépe is jelentette, hogy a két pilóta katapultált, mivel azonban elhagyták a helyszínt, pontos koordináták nem álltak rendelkezésre a mentéshez. A kutató-mentő helikoptereket ennek ellenére elindították, de a feladatot megnehezítette, hogy csak hozzávetőleges helyszínt tudtak megadni számukra. A helikopteren lévő PJ-khez csatlakozott a különleges erők több katonája, mivel arra számítottak, hogy a pilótákat esetleg tűzharc árán lehet csak kihozni, amihez szükség lehet a nagyobb létszámra.

A parancsnokság a mentés támogatására a közeli légvédelmi objektumok ellen újabb légicsapást rendelt el, az időzítés azonban nem sikerült megfelelően: a repülőgépek késve és kissé elkapkodva támadták a célpontokat, így nem okoztak kellő mértékű károkat bennük. A légicsapások közben a repülőgépek és a helikopterek is megpróbáltak kapcsolatba lépni a két lelőtt pilótával, ez azonban egyiküknek sem sikerült.  A sikertelen kísérlet követően a helikopterek visszatértek Batman-be, a különleges műveleti parancsnokság pedig megkezdte egy új mentőakció szervezését, ezúttal Szaúd-Arábiában állomásozó különleges erőkkel. Ezt az akciót végül lefújták, miután jelentés érkezett arról, hogy a két pilóta iraki fogságba került. A háború végén mindkét pilótát szabadon engedték.

Devon Jones hadnagy a kimentése pillanatában (Forrás: pinterest.com)

Az egyetlen siker

Január 21-én egy újabb gépveszteségről érkezett jelentés: a Haditengerészet egyik F-14A Tom Cat típusú repülőgépe bevetésről tért vissza a USS Saratoga repülőgép-hordozóra, amikor találatot kapott és a két fős legénység kénytelen volt elhagyni a gépet. A földön már nem együtt folytatták útjukat, mivel a jellegtelen, lapos terepen, a reggeli ködben nem tudtak egymás számára érthető helyzetleírást adni a találkozáshoz. A JSOC-nál eközben vita bontakozott ki: bár a mentésért elsődlegesen az ejtőernyős mentők voltak a felelősek, a Haditengerészetnek voltak Szaúd-Arábiában a JSOC alá rendelt tengerészeti mentőhelikopterei, ezek legénysége pedig szeretett volna bajtársaik felkutatására indulni. Végül a ködös időjárás miatt a mentés feladatát az ejtőernyős mentőkre osztották, akik azonnal el is indultak: két MH-53 helikopter szállt fel az akció végrehajtására, a művelet koordinálását F-15-ös repülőgépek végezték, míg a híres A-10-es csatarepülőgépek adták a légitámogatást. Hogy elkerüljék az iraki légvédelmet, valamint a járőröző iraki vadászrepülőgépeket, a helikopterek kénytelenek voltak a talajhoz olyan közel repülni, amennyire csak lehetett, ennek következtében azonban képtelenek voltak kapcsolatba lépni a lezuhant gép legénységével és teljes mértékben az AWACS, illetve a támogató repülőgépek pilótáira kellett hagyatkozniuk.

A Devon Jones hadnagyot megmentő helikopter és legénysége; balról jobbra: Jim Peterson őrmester, Craig Dock őrmester, Tim Hadrych őrmester, Tom Trask százados, Mike Homan őrnagy, Greg Vanhyning őrmester (Forrás: pavelow.us)

Az akció legkritikusabb pontja az volt, amikor egy iraki kis hatótávolságú légvédelmi állás szinte a helikopterek orra előtt aktiválta a radarjait és megpróbálta azokat bemérni. A két helikopter azonnal éles kitérő manőverekbe kezdett, miközben a radarokat megzavaró csalikat, úgynevezett chaff-okat vetettek be. Szerencséjükre a Légierő A-10 csatarepülőgépei időben érkeztek a helyszínre, és kilőtték az iraki légvédelmi állást. Hasonlóan forró pillanatokat élt át a lelőtt F-14-es pilótája is nem sokkal a helikopterek megérkezése előtt. A saját állásától kevesebb, mint fél mérföldre iraki katonákat szállító teherautót látott megállni, ám mielőtt sor kerülhetett volna az elfogására, az A-10-esek gépágyúi megsemmisítették a csoportot. Nem sokkal később a két MH-53-as helikopter is megérkezett, és Devon Jones hadnagyot kimentették Irakból, végrehajtva ezzel az öbölháború egyetlen sikeres mentőakcióját. Sajnos a repülőgép legénységének másik tagja, Lawrence Slade hadnagy nem volt ilyen szerencsés: őt az iraki katonák elfogták, majd háború végéig fogságban tartották és gyakran vallatásnak is alávetették.

Az “utód”: HH-60 Pave Hawk helikopterek (Forrás: facebook.com)

Összeségében az iraki tapasztalatok megmutatták, hogy a képzett legénység és a legmodernebb csúcstechnológia ellenére a harci kutató-mentő bevetések veszélyesek, ugyanis az ellenséges vonalak mögött semmi sem garantálja az efféle akciók sikerét. A háború lezárulásával a tapasztalatok alapján újraértékelték a mentés lehetőségét és kivitelezését, változtattak mind a szervezeti rendszerben, mind a többi repülőegységekkel való együttműködésben. Ezzel párhuzamosan megkezdődött az MH-53-as helikopterek egy részének lecserélése a kisebb és fürgébb HH-60 Pave Hawk típusra, amelyek napjainkig az ejtőernyős mentőalakulatok legfontosabb igáslovai.

Lengyel Ádám

A cikk az Emberi Erőforrások Minisztériuma UNKP-18-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készítette el a szerző.

Külső hivatkozások:

Combat Search and Rescue. AFDD 2-1.6. Washington D. C., Secretary of the Air Force, 2000.

Joint Tactics, Techniques and Procedures for Combat Search and Rescue. JP 3-50.20.Washington D. C., Departement of the Army, 1998.

Leone, Dario:The Story of the First Combat SAR (Combat Search and Rescue) Mission Behind Enemy Lines since Vietnam. https://theaviationist.com/2015/04/28/f-14-rescue-mission-in-iraq/(letöltve: 2018. 10. 17.)

Whitcomb, Darell D.: Combat Search and Rescue in Desert Storm. Maxwell AFB, Air University Press, 2006.

Whitcomb, Darell D.: On a Steel Horse I Ride. A History of the MH-53 Pave Low Helicopters in War and Peace. Maxwell AFB, Air University Press, 2012.

Wormley, Michael A.: Combat Search and Rescue. Searching the History; Rescuing the Doctrine. Maxwell AFB, Air University Press, 2003.

Ezt olvastad?

A korszakról csaknem laikus ismeretekkel rendelkező történészként is felvetülhet a kérdés: A legsötétebb óra (Darkest Hour) c. film tényleg a