Elfeledett svéd gyarmatosítás Nyugat-Afrikában: A Svéd Aranypart (1650–1663)

A 17. századi gyarmatosítások sorában az utókor számára talán kevésbé ismert a Svéd Királyság kolonizációs politikája. Az északi államban a gyarmatosítás igénye először a harmincéves háború (1618–1648) idején, II. Gusztáv Adolf svéd király (1611–1632) uralkodásakor merült fel. Az első gyarmati gazdasági tevékenységet célzó svéd kereskedelmi társaság 1626-ban kezdte meg működését Déli Társaság (Söderkompaniet), majd Új-Svédország Társaság (Nya Sverige-kompaniet) néven, melynek fő célkitűzése a karibi térség kereskedelmébe való bekapcsolódás, illetve észak-amerikai svéd kereskedelmi lerakatok alapítása volt. Ebben a folyamatban fontos állomás volt egy állandó észak-amerikai svéd gyarmat, Új-Svédország (Nya Sverige) megalapítása a Delaware-öbölben (1638) Krisztina svéd királynő (1632–1654) uralkodásának idején, amely végül közel húsz év önállóság után Új-Hollandiába (Nieuw Nederland) integrálódott. A svéd állam ezekben az évtizedekben egy másik gazdasági társaság révén egy újabb földrészen, Nyugat-Afrikában is megjelent; itteni tevékenységéről azonban még az észak-amerikai svéd gyarmatosításnál is kevesebb információval szolgál a szakirodalom. Mit lehet tudni az 1649-ben alapított Svéd Afrika Társaság (Svenska Afrikakompaniet) és a holland közvetítők – például Louis de Geer – kapcsolatáról? Hogyan működött 1650 és 1663 között a Guineai-öbölben a Svéd Aranypart (Svenska Guldkusten), a rövid életű nyugat-afrikai svéd gyarmat, és mit lehet tudni további sorsáról?

A nyugat-afrikai svéd érdekeltség előzményei

A nyugat-afrikai Aranyparton, megközelítőleg a mai Ghána területén a portugálok létesítettek elsőként kereskedelmi telepet 1482-ben. Az általuk alapított Elmina a későbbiekben az arany-, az elefántcsont- és legfőképp az atlanti rabszolga-kereskedelem központjává vált Európa és Észak-Amerika számára.

Elmina (portugálul Castelo de São Jorge da Mina, később St. George) ábrázolása a 16. században (Georg Braun térképe, 1572; en.wikipedia.org)

A 17. század első felében a portugálokat kiszorítva a hollandok (Holland Aranypart vagy Holland-Guinea), kisebb részben pedig a dánok (Dán Aranypart vagy Dán-Guinea) és a svédek (Svéd Aranypart) hódítottak meg egy-egy szeletet a parton, később pedig az angolok Aranypartja is létrejött a területen; emiatt – Európán kívül – itt jött létre a legsűrűbb európai építésű erőd- és katonai létesítmény-hálózat.

Jan Luyken (1649–1712): A guineai Holland Aranypart (Goudcust, hivatalosan Nederlandse Bezittingen ter Kuste van Guinea, azaz „Holland birtokok Guinea partjainál”) térképe 1675 körül. A hollandok a portugálok mellett, illetve velük szemben 1598 után kezdtek el gyarmatosítani a területen, akiktől 1637-ben szerezték meg Elmina (később St. George) erődjét, amely a Holland Aranypart központjává vált. (commons.wikimedia.org)

Az aranyparti svéd érdekeltség az észak-amerikai svéd gyarmatosítás tendenciáival ellentétben kezdetben családi vállalkozásnak indult. Louis de Geer (1587–1652), az 1627-től Svédországban működő és végül ott letelepedő holland bankár, vas- és rézexportőr 1645 és 1648 között több hajót is küldött Nyugat-Afrikába, a felderítőutak sikere pedig bizonyította számára, hogy célszerű lenne állandó vállalkozást alapítania a területen.

David Beck (1621–1656): Louis de Geer holland bankár, vas- és rézexportőr portréja, aki 1627-től Svédországban működött, majd ott is telepedett le családjával. (1650; Stockholm, Nationalmuseum; commons.wikimedia.org)

De Geer egyik hajóskapitánya, Arendt Gabbes jelezte, hogy nincs állandó európai kereskedelmi jelenlét a guineai akan királyság, Fetu (vagy Futu) legnagyobb kikötőjében, Cabo Corsóban (a mai ghánai Cape Coast), ugyanis a Holland Nyugat-Indiai Társaság (West-Indische Compagnie) a közeli Elminában rendezkedett be az 1640-es években. A fetui elit is szorgalmazta a svéd kereskedelmi vállalkozás megindítását Cabo Corsóban, elsősorban a holland kereskedelmi társaság szerepének ellensúlyozására.

A Guineai-öböl egyes területeinek – köztük az Aranypart (Gold Coast) – korabeli ábrázolása egy 18. századi angol térképen. (Hermann Moll, 1725 k.; wikimedia.org)

A Svéd Afrika Társaság működésének kezdetei

Miután lehetőség nyílt az állandó kereskedelmi útvonal létrehozására, a svéd kereskedelmi jelenlét kiépítése érdekében Louis de Geer 1649-ben fiával, Laurens de Geerrel társaságot alapított Cabo Corsóban. Ez a családi vállalkozásnak induló kereskedelmi társaság szinte azonnal, 1649 decemberében királyi oklevelet is kapott a svéd uralkodótól, Krisztina királynőtől, így létrejött a Svéd Afrika Társaság (Svenska Afrikakompaniet). A társaság központját ekkor át is helyezték a svédországi Göteborgból a németországi, de ekkoriban svéd fennhatóság alatt álló Stade városába.

Laurens de Geer portréja (Theodor Matham metszete Crispijn can de Passe nyomán, 1656–1665; Amszterdam, Rijksmuseum)

A társaság kezdeti tőkéjének legnagyobb részét – 85%-át, azaz 150 ezer tallért (Rixdollar), vagyis 375 ezer holland forintot (guilder) – De Geer adta. Rajta kívül a társaság parancsnoksága tízezer tallér – 25 ezer holland forint – értékű részvényt birtokolt, a maradék részvény pedig tizenegy, főként külföldi állomáson szolgáló tisztviselőé volt. Az ő részesedésük anyagilag kevésbé volt számottevő, de fontos összekötő kapocsként működtek a svéd korona és a társaság között, biztosítva a szükséges privilégiumokat, illetve a támogatást a vetélytársakkal szemben.

Stade városképe a 17. században, amely a század közepén a Svéd Afrika Társaság anyaországi központja volt. (Matthäus Merian metszete, 1640 k.; de.wikipedia.org)

A Svéd Afrika Társaság első igazgatója, Hendrik Carloff (1621–1684) korábban a Holland Nyugat-Indiai Társaság egyik magasrangú adminisztrátoraként működött Nyugat-Afrikában, a svéd kereskedelmi társaság megalapításakor azonban készséggel ajánlotta fel segítségét a svéd államnak. A rostocki születésű kereskedő igen tapasztalt volt a nyugat-afrikai térségben, jól ismerte a guineai Aranypartot és São Tomét, valamint már kiépített személyes kapcsolatokkal rendelkezett a fetui elit tagjaival, ugyanis az 1630-as években csatlakozott a Holland Nyugat-Indiai Társasághoz, amelynek képviseletében Afrikában és Brazíliában szolgált, majd 1645-ben Elminában lett szuperintendáns (fiscaal). A Hanza-város szülötte egy valódi 17. századi kalandor életét élte; 1654 után a dán állam szolgálatába állva – svéd nemesi címének (Carloffer) megszerzése ellenére – a Dán Nyugat-Indiai Társaság, illetve a megalapított Dán Afrika Társaság érdekeit szolgálta, majd halála előtt a Karib-tenger déli részén található Tobago kormányzója volt. A svéd állam 1649 októberében – azaz még a társaság hivatalos megalapítása előtt – három évre bízta meg őt parancsnokként a Svéd Afrika Társaság igazgatásával.

Elmina erődje 1704-ben, amely 1637 óta a Holland Aranypart központjaként működött. (’t Casteel St. George d’ Elmina, in: Willem Bosman: Nauwkeurige beschryving van de Guinese Goud-, Tand- en Slave-kust. Utrecht, 1704.; commons.wikimedia.org)

Carloff 1650. április 22-én érkezett meg a guineai Aranypartra, ahol hamar megteremtette a sikeres kereskedelem politikai és anyagi feltételeit. 1650 májusában formálisan is rögzítette a svéd társaság és Fetu viszonyát. Szerződést kötött Breweda fetui királlyal, továbbá két magasrangú nyugat-afrikai kereskedő herceggel; Breweda trónörökösével, Ahenakwával, valamint Acrosan főparancsnokkal, akik a fetui elit tagjai voltak. A megállapodás értelmében a svéd társaság befolyása alá került egy kisebb terület, továbbá a társaság tagjainak előjogai voltak a kikötőben más országok társaságaival szemben: vámot fizettek, cserébe a fetui király harcosaival segítette őket.

De Geer Európában és az Aranyparton is állami védelem alá helyezte a társaságot, így Carloff nemcsak az ő, hanem Krisztina királynő nevében is eljárt a szerződés aláírásakor. A társaság telepe tehát a svéd korona fennhatósága alá került, a rivális társaságokkal való versengés pedig kereskedelmi ügyből diplomáciai üggyé vált. A vetélytárs holland kereskedelmi társaság természetesen igyekezett meggyőzni Brewedát, hogy tiltsa ki a svéd társaságot a területről, de Breweda és az akkor már kincstárnok Acrosan elutasították őket, és védelmük alá helyezték a Svéd Afrika Társaságot.

Abraham Wuchters: Krisztina svéd királynő (1661; Skoklosters slott; emuseumplus.lsh.se)

A fetui elit Cabo Corsóban hasonlóképpen korlátozta az angol érdekeltségű gyarmati kereskedelmi tevékenységet is. Carloff ennek kapcsán megállapodást kötött Bockhouse helyi angol ügynökkel arról, hogy a területen működő angol kereskedők további hat hónapig maradhatnak a kikötőben, ezután pedig a Svéd Afrika Társaság jogosult lesz eltávolítani őket. Ez a lépés feltehetően azt is szolgálta, hogy Fetu számára legyen egy kiskapu, ha a svéd társaság mégsem bizonyul elég értékes kereskedelmi partnernek. Nem bizonyítható, hogy a svéd társaságot a Holland Nyugat-Indiai Társaság vetélytársai támogatták volna, de az tény, hogy a társaság likviditásának biztosításához több esetben is kapott rövidebb lejáratú hiteleket holland és német kereskedőktől.

Johannes Vingboons (1616–1670): Cabo Corso kikötőjének térképábrázolása (Cart van Cabo Corso geleegen aende Gout Cust in Guinea, 1665; Hága, Nationaal Archief)

Többek között két holland testvérpár támogatta hitelekkel a Svéd Afrika Társaságot: Louis és Hendrick Trip, valamint Baltazar és Jean Coyman. Egyes holland befektetők és vállalkozók – mint például Louis de Geer – a 17. század első felében svédországi vas- és rézművek, valamint ágyúöntű műhelyek alapításával, illetve a rézkereskedelemben betöltött közvetítő szereppel komoly részt vállaltak a svéd exporttermékek kitermelésében, feldolgozásában és értékesítésében. De Geer sógorával, Elias Trip amszterdami acél- és ágyúkereskedővel, valamint Pieter Trip holland kereskedővel együtt az 1620-as évekre monopolhelyzetre tett szert a svéd réztermelési piacon, hivatalos társaságot is alapítva a svéd rézkereskedelem felügyeletére, amely 1629-től – a harmincéves háború svéd szempontból kiemelten aktív éveiben – évente közel háromnegyedmillió guldent kölcsönzött II. Gusztáv Adolf svéd királynak. De Geer tartotta szemmel a svéd rézkitermelést és az ágyúgyártást, Elias és Pieter Trip pedig Amszterdamban gondoskodtak az eladásról. Elias Trip a nagybátyja volt annak az említett Trip-testvérpárnak, Louis és Hendrick Tripnek, akik a svéd fegyveripar támogatása mellett többek között aktívan támogatták a Svéd Afrika Társaságot is. A testvérpár minden bizonnyal a családi–rokoni, illetve a kereskedelmi kapcsolatok összefonódásának eredményeképpen dolgozott együtt Louis de Geerrel. Mindezek ellenére más holland kereskedő vagy holland kereskedőház konkrét befolyása a társaság irányításában nem mutatható ki, így az irányítás kezdetben teljes egészében De Geer, majd az ő halálát (1652) követően az örökösei kezében volt.

Allaert van Everdingen: Hendrick Trip (1607–1666) vasműve a Svédországban található södermanlandi Julita Brukban (De geschutgieterij van Hendrick Trip te Julitabroeck, Södermanland, Zweden; 1650–1675; Amszterdam, Rijksmuseum)

A Svéd Afrika Társaság sikeres évei (1650–1658)

A Svéd Afrika Társaságot 1658-ig igen sikeres működés jellemezte. Az első nyolc teljes évben, 1650 és 1657 között összesen 18 szállítmány indult Svédországból Cabo Corsóba. A társaság négy saját hajóval rendelkezett, és rendszeresen bérelt továbbiakat is. 1650 és 1658 között összesen mintegy 1,5 millió holland forint értékben szállítottak rakományt Afrikába; nagyrészt fogyasztási cikkeket, vagyontárgyakat és nyersanyagokat, így például textilt, vörös- és sárgarézből, valamint ónból készült háztartási eszközt és üveggyöngyöt. Ezeket a termékeket azonban nem Svédországból, hanem Hamburgból és Amszterdamból vásárolták a kereskedők, tehát a társaság kezdetben egyáltalán nem kívánt piacot teremteni Afrikában a svéd termékeknek, így például a svéd réznek és vasnak.

A társaság Guineából mintegy 560–700 márka aranyat, évi tíz–tizenkét ezer font elefántcsontot, és kisebb mennyiségben egyebeket (bors, viasz, cibetmacska), illetve kiegészítésként São Toméból évi hét–kilenc ezer arroba (kb. 10–15 kilogramm) cukrot szállított haza, melyeket Hamburgban és Amszterdamban értékesítettek.

Elias Galli (1650–1712): Hamburg városképe 1680-ban (Hamburg Museum; commons.wikimedia.org)

A svéd társaságnak kezdetben tehát nem volt valódi gazdasági kapcsolata Svédországgal. 1654-ben, a Svéd Kereskedelmi Kamara felállítása után – mely új testületként a svéd Királyi Tanács alá tartozott – annak felügyelete alá vonták, és a De Geer-család pénzügyi túlsúlyát minden módon igyekeztek csökkenteni. Mivel a társaság nem teljesítette a korona elvárásait, 1654-ben családi vállalkozásból ténylegesen királyi, azaz „állami” társasággá alakították, azzal a céllal, hogy elősegítse a svéd korona merkantilista politikáját.

Amszterdam 1662-ben (Daniel Stalpaert térképe; commons.wikimedia.org)

Az észak-amerikai gyarmati tevékenységért felelős Új-Svédország Társaságot kifejezetten a kolonizálásban való részvétel kedvéért alapították, a Svéd Afrika Társaságtól azonban 1654 után kizárólag aranybehozatalt, valamint az anyaországi, azaz a svédországi kereskedelem és a svéd termékek promócióját várták el. Ez azonban végül sosem teljesült, a változtatások adminisztratív jellegűek maradtak, hiszen a társaságot továbbra is a De Geer-család és ügynökei irányították; ők jutottak a haszonhoz, és az áruk beszerzésében és eladásában továbbra is a holland és német piacoktól függtek, ahogy az a holland közvetítők érdekében állt.

A Svéd Aranypart erődjei és kereskedelmi telepei

A guineai svéd gyarmat, a Svéd Aranypart (Svenska Guldkusten) a nyugat-afrikai Guineai-öböl északi partjainál helyezkedett el. Első erődjét, a cabo corsói Fort Carolusburgot 1652-ben kezdték el építeni, amely X. Károly Gusztáv svéd király (1654–1660) után kapta a nevét. Az erődhöz az 1653-ban elfoglalt Takoradi telepéről szállítottak mészkövet Cabo Corsóba.

Joachim von Sandrart: X. Károly Gusztáv lovasportréja (1650; Skoklosters slott; emuseumplus.lsh.se)

Cabo Corso biztosításával és a fetui elit támogatásával 1650 után elindulhatott a terjeszkedés, és létrejöhettek a svéd társaság további telepei a part mentén. Carloff először kelet felé terjeszkedett; az Anomabuban létesített svéd telepet egy hónap múlva elfoglalták a hollandok, azonban a fetui harcosok segítségével 1651 januárjában visszaszerezték a területet, és 1658-ig meg is tartották. Az Accra melletti Osuban a társaság 1650 júniusától kezdve folytatott aktív kereskedelmet. Itt nem ütköztek ellenállásba; bár a Holland Nyugat-Indiai Társaság gyakran panaszkodott, hogy Carloff erőszakosan járt el ügynökeikkel szemben, a fő problémát egyértelműen a Svéd Afrika Társaság üzlete jelentette számukra.

Az 1652 és 1658 között svéd igazgatás alatt álló Osu, amely 1658 után a Dán Afrika Társaság igazgatása alá került Fort Christiansborg néven (a mai ghánai Osu). A korabeli ábrázolás már a dán állapotokat mutatja, a jobb oldalon ábrázolt előörs a dán Fort Prøvestenen. (en.wikipedia.org)

A kortárs kereskedelmi társaságokhoz hasonlóan a Svéd Afrika Társaság is jelentős számú rabszolgát vásárolt és alkalmazott telepein: Carloff igazgatósága idején 44, Isaac Mivilla kormányzósága idején 160, 1658-ra pedig már 200 rabszolga dolgozott a svéd társaság telephelyein. A társaság mindemellett együttműködött számos helyi ügynökkel. Mivel a nemzetközi kereskedelem a fetui elit előjoga volt, így a közreműködő helyi ügynökök gyakran fontos politikai vagy adminisztratív tisztviselők voltak; a források Adonde, Anthony Coroquo és az aximi Mena nevét említik ebben az összefüggésben. Az sem kizárt, hogy például a már említett Acrosan is eljárt a társaság helyi ügynökeként, hiszen kezdetben azért utasíthatta vissza a fetui királyi koronát, mert az megakadályozta volna kereskedelmi tevékenységének folytatásában. Acrosan tevékenysége szorosan összefüggött a svéd társaságéval; például felállíttatott egy Fort Carolusburghoz kapcsolódó raktárat, ahonnan jelentős forgalmat bonyolított, továbbá a Svéd Afrika Társaságtól kapott nagyösszegű hitelek is árulkodnak üzleti érzékéről és aktivitásáról.

A Holland Nyugat-Indiai Társaság szerint Carloff olcsóbban árulta termékeit, így aláásta a holland társaság üzleti érdekeltségeit Accrában. Ez a jelek szerint a Svéd Afrika Társaság, illetve Carloff kedvelt módszere volt; például 1652-ben az Accra környékén élő és működő több kereskedő – aki a hollandokkal gazdasági kapcsolatban állt – arról panaszkodott, hogy a svéd társaság „piacán” jobb és olcsóbb áru van, mint amit a Holland Nyugat-Indiai Társaság nyújtani tud, ezért sürgették a holland társaságot, hogy ők is hasonlóan kiemelkedő minőségű termékeket szállítsanak számukra. A svéd társaság tehát jelentős piaci részesedést tudott szerezni úgy, hogy a jelek szerint megfelelőbb kereskedelmi eszközökhöz nyúltak, mint a hollandok.

A svéd társaság 1653 után további telephelyeket létesített Takoradiban, illetve az Ancobra folyón túl fekvő apollóniai Jumoree-ban is, ahol 1653 októberében kezdődtek meg a tárgyalások a helyi vezetők meggyőzésére, hogy fogadják el a svéd társaság működését a területen. A helyi támogatás elnyerése elengedhetetlen volt a telep létesítéséhez, és ebben a svédek nagy segítségére volt Mena és Coroquo, akik közreműködtek a Poco Bodij jumoree-i parancsnokkal történő tárgyalásokban. Carloff utódját, Isaac Mivillát azonban meggyilkolták a jumoree-i kereskedelmi tárgyalások során, a gyilkossággal pedig a Holland Nyugat-Indiai Társaságot vádolták meg. Azonban, mivel nem volt kívánatos a hollandokkal való nyílt konfliktus kirobbantása, valamint nem volt kellő bizonyíték, az ügyet ejtették.

Fort Tacaray (vagy Fort Witsen) 1668. évi ábrázolása. Takoradi (vagy Taccorari, a mai ghánai Sekondi-Takoradi) közelében 1665-ben hozták létre a hollandok Tacaray erődjét, amely 1653 és 1658 között a svédek kezében volt. (en.wikipedia.org)

Egy 1654. évi leltár adatai szerint a Svéd Afrika Társaságnak ekkorra négy állandó kereskedelmi telepe volt: Cabo Corso, Osu, Anomabu és Takoradi. A cabo corsói telep kapta a Fort Carolusburg nevet, Takoradit pedig gyakran Fort Johannesburgként említik a források. A négy említett kereskedelmi telep összesen 55 ezer holland forint értékkel bírt. Az 1658. évi kimutatásokban már Jumoree is szerepelt. 1654 után az említett telepek mindegyike – Osu kivételével – erődített volt, és mindegyik helyszínre több ágyút is telepítettek. Miután a Svéd Afrika Társaság 1655 elején egy kisebb katonai szervezetet is létrehozott, egyre több fegyver is elérhetővé vált a telepeken.

Cabo Corso Castle látképe („A View of Cabo Corso Castle”): A cabo corsói erőd ábrázolása a 18. század elején, amikorra már angol kézben volt Cabo Corso Castle néven. (Johannes Kip metszete, 1732; Koninklijke Bibliotheek; commons.wikimedia.org)

A társaság kereskedelme az 1657–1658-ig tartó rövid időszakban mennyiségben és értékben is vetekedhetett a Holland Nyugat-Indiai Társaság helyi kereskedelmi tevékenységével, illetve ebben a pár évben bizonyosan túlszárnyalta az angolok aranyparti forgalmát is. A hollandok komoly riválisnak tekintették a svéd társaságot, annak ellenére, hogy a Svéd Afrika Társaság kevés tőkéből alapított, kis társaságként működött a térségben. Ebben az időszakban folyamatos vetélkedés figyelhető meg a svéd és a holland, illetve az angol kereskedők között. 1652 szeptemberében például az angolok elfogták Carloffot és hajóit, a Christinát és a Noortkoppinghot, melyek tartalmát – húsz táska aranyat és 6500 darab elefántcsontot – Plymouth dél-angliai kikötővárosba vitték, az aranygyűrűket, nyakláncokat és karkötőket pedig a londoni Towerbe szállították. Az eset után – annak diplomáciai úton történő megoldása érdekében – hosszas levelezés bontakozott ki Carloff, Harald Appelboom hágai svéd diplomata, az angol parlament, illetve Krisztina svéd királynő között.

A Svéd Afrika Társaság viszonylag rövid idő alatt nagy piaci részesedésre tett szert az Aranyparton; az aranykereskedelemben például 16–17%-ot tett ki a forgalma, és mivel nincs nyoma, hogy az aranytermelés nőtt volna ezekben az években, a részesedés csakis a konkurens európai társaságok, főként a holland társaság kárára volt lehetséges. A svéd társaság komoly fenyegetést jelentett a hollandok üzleti kapcsolataira, akik mégsem tudták jelentősen hátráltatni a Svéd Afrika Társaság tevékenységét az 1657–1658-as évekig, hiszen ezekben az években a Holland Nyugat-Indiai Társaság komoly anyagi gondokkal küszködött – bár gazdasági és katonai ereje továbbra is messze felülmúlta a svéd társaságét. A svéd társaság átmeneti sikerének kulcsa mindent összevetve egyértelműen a helyi elit támogatásában rejlett. Fetu politikai és katonai szövetsége megtámadhatatlanná tette, ameddig a fetui elit tagjai is igényelték ezt. Bár a svéd társaság komolyan függött a helyi elittől, egyúttal a Holland Nyugat-Indiai Társaság politikai ellensúlyozására is alkalmas volt számukra.

A Svéd Afrika Társaság bukása (1658–1663)

Carloffot 1653-ban és 1655-ben is nagy volumenű privát üzleteléssel vádolták meg, és eltiltották az Aranypartra való visszatéréstől. A svéd igazgatótanács nem fizette ki számára az osztalékát, emiatt a korábbi parancsnok 1657. március 27-én végleg otthagyta a társaságot, amelynek következő kormányzója a svéd születésű Johann Philipp von Krusenstierna (1626–1659) lett. Carloff végül 1658 januárjában a dán korona szolgálatában tért vissza az Aranypartra, és megalapítva a Dán Afrika Társaságot határozott támadásba lendült a Svéd Afrika Társaság ellen. Elfoglalta a legfontosabb svéd erődöt, Carolusburgot, mely szinte azonnal komoly csapást mért a svédekre.

A svéd társaság 1657. évi helyzetét figyelembe véve Carloff gyors sikere meglepő lehet, azonban a volt kormányzónak két jelentős előnye volt. Először is a rivális holland társaság támogatta a svédek elleni lépést, mivel veszélyeztette őket az elmúlt pár év svéd gazdasági előretörése és nyugati terjeszkedése. Másodszor pedig a Svéd Afrika Társaság partvidéki szervezetén belül is törés jelent meg 1654 után, amitől kezdve egyre több svéd származású alkalmazottat vettek fel a társaságba, hogy minél inkább az igazgatótanácshoz kössék a kereskedelmi társaságot, illetve annak bevételeit. Ennek, valamint Krusentierna parancsnok intézkedéseinek köszönhetően a nem svéd származású beosztottak privát kereskedési lehetőségei jelentősen megcsappantak.

Carloff terve kapóra jött a Holland Nyugat-Indiai Társaság számára is, hiszen megoldást kínált gazdasági problémáikra anélkül, hogy kötelezettséget vagy kockázatot kellett volna vállalniuk, ezért támogatták azt. A svéd társaság saját emberei közötti feszültségek miatt sokuk hűségét is megszerezte Carloff, valamint Acrosant is megnyerte a hollandoknak, aki ekkorra már Fetu királya lett. Acrosan döntése határozott volt: amikor 1658 tavaszán két svéd hajó érkezett, melyek kapitányai megpróbálták visszaszerezni a Svéd Afrika Társaság pozícióit Anomabunál, fetui harcosok kergették el őket a holland társaságtól kapott fegyverekkel.

Nyugat-Afrikáról készített 17. századi holland térkép, amelyen a készítő részletesen jelölte a guineai Aranypartot (Goult Cust) és annak erődjeit, például Takoradit (Takorary Anta néven) és Elminát (S. George de Mina néven). (Joan Blaeu: Kaart van de Afrikaanse Westkust; a térkép címe: Nigritarum Regio, 1662; Koninklijke Bibliotheek; commons.wikimedia.org)

Carloff az európai kontinensen épp zajló svéd–dán háború (1657–1658) miatt azt javasolta Samuel Smittnek, aki Fort Carolusburgban őt képviselte, hogy adja el az erődöt a hollandoknak. Mivel nem érkeztek hajók, Smitt szorult helyzetbe került, és egy közelgő fetui támadásra hivatkozva megegyezett Jasper van Haussennel, a Holland Nyugat-Indiai Társaság akkori főigazgatójával, hogy átadja az erődöt a holland társaság számára. Acrosan fetui király számára végül igen kedvezőtlenül alakult a helyzet, hiszen a tíz évvel korábbi állapot állt vissza, és a holland befolyás alatt álló Elmina újra beárnyékolhatta Cabo Corso kereskedelmét.

A fetui uralkodó később igyekezett visszaállítani a svéd társaság működését, és kiűzni a holland társaságot a területről. 1659 májusában megállapodott Hans Neumannal, a Svéd Afrika Társaság egyik alkalmazottjával, illetve levelet küldött a svéd társaság igazgatótanácsának is szándékairól. A fetui király felajánlotta, hogy a svédek egy éven belül visszatérhetnek a területre, ám Carloff akciója pénzügyileg jelentősen visszavetette a svéd kereskedelmi társaságot, emiatt a svéd igazgatótanács nem kívánta tovább támogatni azt, a részvényeseket pedig nem érdekelte a további befektetés. Úgy döntöttek, a szerződéses kereskedők folytathatják Cabo Corso ellátását árukkal, a társaság pedig jelképes képviseletet tart fent az erődben, így a Svéd Afrika Társaság az utolsó években már csak névleg működött Tönnies Voss vezetésével, akinek folyamatos támadásokat kellett elszenvednie a rivális dán és holland társaságok kereskedőitől és fegyvereseitől.

A cabo corsói Fort Carolusborg (a későbbi Cape Coast Castle a mai ghánai Cape Coast városának partjainál), a Hendrik Carloff és Isaac Mivilla kormányzósága idején épített svéd erődítmény ábrázolása 1682-ben. A legfontosabb svéd erődnek számító Carolusborg 1650. április 22. és 1658 januárja–februárja között, valamint 1660. december 10. és 1663. április 22. között volt svéd irányítás alatt. (en.wikipedia.org)

A svéd társaság hivatalosan 1663-ban szűnt meg, amikor a Svéd Aranypart telepeit és erődjeit a dán, majd később az angol nyugat-afrikai gyarmati rendszerbe integrálták. 1665 után az angolok a cabo corsói Fort Carolusburgot átnevezték Cape Coast Castle-re, és bár átépítették és bővítették azt, az Isaac Mivilla utasítására épített alapok megmaradtak, és a továbbiakban ez szolgált az angol kereskedők legfőbb nyugat-afrikai bázisaként. A 17. század guineai gazdasági és kereskedelmi versengéséből tehát az angolok kerültek ki győztesként és ők is maradtak a leghosszabb ideig a területen. 1820 körül a teljes Aranypart Nagy-Britannia birtoka lett (Gold Coast), amelyet 1874-ben brit koronagyarmattá nyilvánítottak.

Barack Obama amerikai elnök 2009 júliusi ghánai útja során meglátogatta Cape Coast Castle-t is, amely Elmina és Christiansborg mellett egyike volt a legfőbb aranyparti (rabszolga)kereskedelmi erődöknek. A mai ghánai Cape Coast városának partjainál legkorábban a portugálok hoztak létre kereskedelmi telepet a 16. század közepén, majd 1653-ban a Svéd Afrika Társaság építtetett itt elsőként katonai erődítményt (Fort Carolusborg), amely alapvetően aranykereskedelemmel foglalkozott; ezt a 18. században a brit Aranypartba integrálták. (en.wikipedia.org)

*

A Svéd Afrika Társaság az Új-Svédország Társasággal ellentétben kevés tőkével és limitált szervezeti háttérrel rendelkezett, azonban kereskedelmi tevékenysége közel egy évtizedig felülmúlta a nyugat-afrikai Aranypart holland és angol gyarmati szereplőinek gazdasági teljesítményét. A svéd társaság méreteiből kifolyólag jobban függött a gazdasági tényezőktől és a fetui elit támogatásától, ám Hendrick Carloff igazgatóságának idején olcsóbb, egyszersmind jobb minőségű árut tudott kínálni a rivális társaságoknál, így több piacon is jelen tudott lenni.

A Svéd Afrika Társaság áruforgalmazási lehetőségei jövedelmező kapcsolatot eredményeztek a helyi elit vezetőivel és kereskedelmi szereplőivel, mely központi tényező volt az időleges sikerben. Emellett sikeres alternatívát tudott kínálni a Holland Nyugat-Indiai Társaság olykor monopolisztikus törekvéseivel szemben, ami szintén a svédek előnyére vált a nyugat-afrikai közegben. Azonban a társaság – bár képes volt a kereskedelmi és társadalmi lehetőségek kiaknázására a jövedelmező kereskedelem érdekében – nem tudott érdemben beleszólni a nyugat-afrikai Aranypart társadalmi kérdéseibe, a fetui elit döntéseibe. Ez csakis fegyveres úton lett volna lehetséges, ami nem volt valós opció egy, a svéd kereskedelmi társasághoz hasonlóan kevés erőforrással rendelkező gazdasági szereplő számára. A svédek számára a helyi elittől való függés elkerülhetetlen volt, és bár képesek voltak ezt a saját hasznukra fordítani, mindez magyarázza a Svéd Afrika Társaság sikerét, egyszersmind bukását is.

Schvéd Brigitta

Forrás

State Papers, 1653: January. In: A Collection of the State Papers of John Thurloe. Volume I, 1638–1653. London, 1742. 222–224. (british-history.ac.uk/thurloe-papers/vol1/pp222-224, utolsó megtekintés: 2020. jún. 27.)

Tájékoztató irodalom

Daaku, K. Y. (1970): Trade and Politics on the Gold Coast, 1600–1720: A Study of the African Reaction to European Trade. Oxford University Press.

Gøbel, E. (2016): The Danish Slave Trade and Its Abolition. Brill.

Heijer, H. (2011): Een dienaar van vele heren – de Atlantische carrier van Hendrick Caerloff. In: Lindblad, J. T. – Schrikker, A. (eds.): Het verre gezicht – politieke en culturele relaties tussen Nederland en Azie, Afrika en Amerika. Van Wijnen. 162–180.

Kenyeres Zs. (1994): A svéd dinasztizmus (1523–1721). Aetas, 2. sz. 121–133.

Wirta, K. (2020): Early Modern Overseas Trade and Entrepreneurship: Nordic Trading Companies in the Seventeenth Century. Routledge.

Klein, P. W. (1999): Die Trippen in de 17e eeuw: Een studie over het ondernemersgedrag op de Hollandse stapelmarkt. Routledge.

Naum, M. – Nordin, J. M. (eds.) (2013): Scandinavian Colonialism and the Rise of Modernity. New York.

Nováky, Gy. (1990): Handelskompanier och kompanihandel: Svenska Afrikakompaniet 1649–1663. En studie i feodal handel. Uppsala.

Nováky, Gy. (1992): Small Company Trade and the Gold Coast: The Swedish Africa Company 1650–1663. Itinerario, Vol. 16. Issue 01. 57–76.

Osei-Tutu, J. K. (ed.) (2018): Forts, Castles and Society in West Africa: Gold Coast and Dahomey, 1450–1960. Brill.

Roberts, M. (1979): The Swedish Imperial Experience, 1560–1718. Cambridge University Press.

Sutton, A. (2015): The Seventeenth-century Slave Trade in the Documents of the English, Dutch, Swedish, Danish and Prussian Royal Slave Trading Companies. Slavery & Abolition, Volume 36, Issue 3. 445–459.

Ezt olvastad?

Pázmány Péter (1570–1637) az egyik legkiválóbb személyisége volt a kora újkori Magyarország történelmének. Protestánsként született, diákként áttért a katolikus vallásra,