Eljutni a „világ végére” – interjú Fischer Ferenccel

Fischer Ferenc főként az egyetemes történelem kérdései, szűkebben Latin-Amerika története iránt érdeklődik. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Modernkori Történeti Tanszék professzora, a kari Történettudományi Intézet, az Ibero-Amerikai Központ, valamint az Interdiszciplináris Doktori Iskola vezetője, az MTA doktora, a Kar volt dékánja kutatásairól, szakmai pályafutásáról és terveiről Máté Zsolttal beszélgetett.


Fischer Ferenc

Újkor.hu: Mi alakította ki Önben a történelem iránti érdeklődést és elköteleződést?

Fischer Ferenc: Évtizedekkel korábbra visszagondolva szerintem volt egy alapvető érdeklődésem a történelem iránt már az általános iskolában is, ahol a kedvenc tárgyaim közé tartozott. Meghatározónak a Fonyódi Gimnáziumban töltött évek bizonyultak 1967 és 1971 között. Történelemtanárom, Hajdú Olivér Somogy megye-szerte híresen jó tanár volt, nagy szerencsém volt vele. Mindig is hittem abban, hogy egy általános vagy középiskolai tanárnak meghatározó szerepe van a szakmai érdeklődés felkeltésében.

A Balatonnál nőttem fel. A víz nagyon megfogott gyerekként. Igen korán elkezdtem hajómodelleket építeni, ezen belül hadihajómodelleket. Ebben az időszakban, főleg Nyugat-Németországban nagyon szép összerakható hajómodelleket lehetett kapni. Ezeket a részelemeket össze kellett nagy odafigyeléssel ragasztani, majd igen pontosan festeni. Sokat megőriztem ezek közül, például a „USS Missouri” csatahajót, a „USS Saratoga” repülőgéphordozót, a „USS Essex” repülőgéphordozót, vagy éppen a „Santa Mariát”. Így igen hamar kialakult bennem a (hadi)tengerészet iránti érdeklődés. Ez később is meghatározónak bizonyult. Szerencsém is volt, mert végül olyan témát kutathattam, ami egyébként is közel állt hozzám. Így az MTA doktori értekezésem (A „háború utáni háború”, 1919–1933) jelentős része – elsősorban német levéltári források feltárása révén – a két világháború közti német haditengerészet ibero-amerikai országok felségvizein folytatott, részben titkos kiképző programjaival foglalkozik.

Mik a legkedvesebb emlékei szegedi diákéveiből? Mely oktatók gyakorolták Önre a legnagyobb hatást?

1971-ben jelentkezhettem továbbtanulni. Pécs lett volna a legközelebb, de az főiskola volt és én mindenképpen egyetemre szerettem volna menni. A történelem mellett a földrajz iránt érdeklődtem a leginkább, ami mind a mai napig megmaradt. Abban az időszakban nagyon népszerű szak volt a történelem-földrajz, így igen magas felvételi pontszáma volt. Felváltva Debrecen és Szeged hirdethette. Debrecent túl távolinak tartottam, Budapestre nem akartam menni. Így végül történelem-német szakra jelentkeztem Szegedre, mert nem akartam egy évet kivárni. A földrajz iránti érdeklődésem mindvégig megmaradt mindemellett. A szegedi egyetem már akkor színvonalas egyetem volt, nem túl nagy évfolyamokkal. Jó tanári garnitúra volt Szegeden, így tudtak időt találni hallgatókkal való egyéni beszélgetésekre is. A korabeli kis évfolyamos csoportok mind a mai napig találkoznak és többször az egykori tanárok is eljöttek. Egy tanáromat ki kell emelnem, még ha ezt fájdalmasan is kell tennem, mert nemrég hunyt el. December elején búcsúztunk el tőle, de az én szakmai pályafutásomban nagy szerepet játszott. Ő Anderle Ádám professzor úr. Mikor a szegedi egyetemre jártam, ugyanúgy, mint napjainkban, egy szakdolgozatot kellett készíteni a képzés végén. Úgy alakult az élet, hogy 1973-ban volt a chilei katonai puccs és én kerestem egy szakdolgozati témát. Anderle tanár úr fiatal oktatóként azt javasolta, hogy a chilei hadsereg és az I. világháború előtti erős német katonai befolyás témakörét vizsgáljam meg, mondván, hogy németül jól olvasok, és sokat írnak erről a nemzetközi sajtóban. A szegedi egyetemen annak idején a történelem szakos diákok két területen folytathattak speciális képzést, az egyik a régészet, a másik a Latin-Amerika története volt. Én utóbbit választottam és elkezdtem spanyolul tanulni. Aki annak idején elindította a Latin-Amerika felé történő érdeklődést, az Wittman Tibor professzor úr volt, aki 1973-ban elhunyt, így nem ismerhettem személyesen. Tőle Anderle tanár úr vette át a feladatot, aki Wittman tanítványa volt. Anderle professzor úr dinamikus pályaívet tudhatott magáénak, amit hatékony tudományszervezésének s különösen külföldi kapcsolatainak köszönhet. A magyar történészszakma alapvetően magyar történelem orientáltságú. Az egyetemes történelem kutatói között is a tengerentúli kérdésekkel foglalkozók száma igen csekély volt a hetvenes években. Anderle professzor úr külföldi szakmai szervezetekbe kapcsolódott be, megismerkedett külföldi kutatókkal, akik rendszeresen hívták őt konferenciákra. Én ebbe a folyamatba kapcsolódtam be. Magyarországról akkoriban – egyedülálló módon a keleti blokkon belül – nemzetközi könyvtárközi kölcsönzéssel könyveket, fénymásolt forrásokat, tanulmányokat lehetett kérni Nyugatról. Így használtam német és spanyol könyveket, tanulmányokat a szakdolgozatomhoz. Keletnémet kollégák csodálkoztak is azon, hogy olyan könyvekhez jutok, amik náluk lehetetlennek számítottak.

Ebből a szakdolgozati témából született egy tudományos diákköri dolgozat is, amivel Pécsett a XIII. OTDK-n fődíjat nyertem. Ezt a fődíjat az egykori moziteremben, ami most a Varga Damján díszterem, Ránki György akadémikus adta át 1977-ben. Erre a szegedi oktatóim is nagyon büszkék voltak.

Milyen volt a padsorokból a katedra mögé kerülni?

Anderle professzor úr, amikor az 1970-es évek második felében a világ déli felén megjelentek a szocialista orientációjú országok – létrehozhatott egy Latin-Amerika kutatócsoportot Szegeden. Bár bekapcsolódtam az oktatásba is, de ebben a központban elsősorban kutattam, valamint dolgozni kezdtem a „kisdoktori” disszertációmon. Ezt a TDK dolgozatom miatt hamar megírtam, mert az jó alapot adott hozzá. Minden rosszban van valami jó: gyermekkoromtól fociztam, de 1978-ban egy edzésen eltörték a jobb sípcsontomat. Ebben a rosszban az volt a jó, hogy addigra már sok mindent ki tudtam jegyzetelni a könyvtárakban, így törött lábbal otthon tudtam dolgozni a disszertáción, mert ez felért egy féléves kutatószabadsággal. 1977-ben diplomáztam, s már 1979-re „kisdoktor” lettem.

Hogyhogy Pécsett folytatódott a karrierje? Milyen volt a Tanárképző Főiskola a rendszerváltás idején?

Baranyai kötődésű vagyok, mert szüleim Pécs közelében nőttek fel és én is itt születtem. Feleségem szintúgy baranyai. Ugyan Szegedet mind a mai napig kedvelem, mégis a tizennyolc éves koromig engem ért élmények Pécshez kötöttek. Az ember életében mindig vannak lehetőségek, amiket ha egyszer meglép, akkor azok az egész további életét befolyásolják. Számomra 1987-ben adódott ilyen, mert bár addig tíz évig oktattam a szegedi egyetemen, de 1982-83-ban elkezdett formálódni az a kormányzati szándék, hogy Pécsett egyetemi felfejlesztés kell és ennek a fő előmozdítója Ormos Mária akadémikus asszony volt. Bizonyos szakokat kijelöltek a Tanárképző Főiskolán, amelyek az egyetemi képzés alapjai lettek és köztük volt a történelem is. Évről évre hozták az egyes korszakokhoz a kollégákat Budapestről. 1987-ben érkezett el oda ez a reform, hogy 19-20. századot kezdtek tanulni a diákok. Polányi tanár úrral és Ormos Mária, akkori Rektor Asszonnyal folytattam tárgyalásokat arról, hogy Pécsett oktathassak. Így 1987-től az egyetemi képzésbe kapcsolódhattam be a Pécsi Tanárképző Főiskolán. Ők olyan embert kerestek, aki Európán kívüli világgal is foglalkozik. Ez az én életrajzomban szerepelt. 1982-83-ban már nyolc hónapig kutattam Kubában. A külföldi ösztöndíjak meghatározók lehetnek az ember életében. Kuba akkoriban, a nyolcvanas évek elején a világpolitika fókuszában volt. Hatalmas mikrofilmmennyiséget hoztam haza onnan.

Pécsett jó hangulat fogadott már a kezdet kezdetén. Utólag visszatekintve úgy gondolom, jó döntést hoztam, és ha ezt akkor nem lépem meg, nem lett volna később újabb lehetőség. Nem volt könnyű ez az elhatározás, mert Szegeden jól éreztem magam és sokat köszönhetek az ottani kollégáknak. A két intézmény, a két bölcsészkar között szoros kapcsolat van, köszönhetően annak is, hogy a szegedi egyetem nagy kibocsájtó volt, a PTE-re sok oktató Szegedről érkezett.

Egyik fő kutatási iránya Chile külkapcsolataival foglalkozik. Ezen belül a német szálat 1885-től 1933-ig feldolgozta két kötetben. Mi terelte a téma felé az érdeklődését? Megosztana pár történetet dél-amerikai kutatási élményeiből? Mennyire ment ott könnyedén a kutatása?

A történésznek szorgalom, kitartás, elhivatottság és néha sok szerencse is kell, hogy bizonyos új s valóban fontos forrásokra ráleljen. Kubai tartózkodásom rámutatott, hogy érdemes ezzel a témával foglalkozni. A chilei 1973-as puccsal rengeteg könyv, tanulmány foglalkozott, de a chilei fegyveres erők több évtizedes „poroszos” előtörténetét kevesen kutatták szisztematikusan az egyébként igen gazdag német levéltári forrásokra építve. Annak idején egy magyar történésznek megvolt a lehetősége hazájának sajátságos helyzete kapcsán, hogy mindkét Németországban kutathasson. Elnyerhettem magyarként keletnémet és nyugatnémet ösztöndíjakat is. Először, 1985-ben egy háromhónapos kutatóösztöndíjat nyertem el Kelet-Németországba, mégpedig a potsdami központi NDK levéltárba. Itt szembesültem azzal, hogy nemcsak a két Németország, hanem a német levéltári anyag is kettészakadt. Bár a porosz-chilei kapcsolatokat a keletnémetek a saját forrásaik alapján próbálták kutatni, de ők nem mehettek Nyugat-Németországba. A nyugatnémet történészek nem mehettek Keletre, de ez egyúttal érzékeny téma is volt számukra. Ezeket a keletnémet iratokat kiegészíthettem a nyugat-németországi levéltárakban talált irataimmal. Így én az 1989-es újraegyesítés előtt már összegyűjthettem-egyesíthettem az I. világháború előtti és utáni német-chilei (dél-amerikai s spanyol) katonai kapcsolatokkal foglalkozó iratokat, amelyek igen jelentős része „titkos”, „igen titkos”, „bizalmas” ügykezelésű volt. Számomra ezek a német kutatóutak olyan gazdag és sokrétű forrásbázist eredményeztek, amivel mind a mai napig élek, s aminek egy részét még mindig nem publikáltam, azaz feldolgozásra vár. Annak idején nem létezett a mobiltelefonnal végzett fotózás, de mikrofilmezni-fénymásolni lehetett. Így egy speciális témában, a 1885-től 1945-ig tartó korszakból olyan gazdag forrásbázisra leltem, amelyek szisztematikus feldolgozása révén különböző nemzetközi szakmai szervezeteknek lettem tagja és előadhattam külföldi kongresszusokon. Az egyik ilyen az AHILA (Asociación de Historiadores Latinoamericanistas Europeos), a másik a CEISAL (Consejo Europeo de Investigación Social de América Latina). Ez a két szervezet rendszeresen, három évente tart kongresszusokat, amelyeken részt vehettem és sok kutatót ismerhettem meg. A CEISAL Végrehajtó Bizottságának két ciklusban megválasztott tagja voltam. A főleg spanyol nyelvű konferencia előadások és publikációk adták meg a szükséges szakmai súlyt az első 1999-es chilei utazásomra. 2000-ben és 2002-ben újra kiutazhattam Chilébe az ottani egyetemek meghívottjaként és ezen utazások és az igen pozitív impulzusok hívták életre azt is, hogy Pécsett hozzunk létre egy Ibero-Amerika Központot. Tóth József Rektor Úr az indulásnál maximálisan támogatott ebben. Chilébe egy spanyol nyelvű könyvvel érkeztem, amely az addig fel nem tárt német levéltári forrásokon alapult, s amelyről minden túlzás nélkül mondhatom, hogy nóvum volt, különösen a chileiek számára. Reflektorfénybe kerültem mind a civilek és a katonák, mind a bal- és a jobboldal szakmai körei vonatkozásában.

Később több ösztöndíjat sikerült elnyernem az egyesített Németországba, ebből a leghosszabb a Hamburgi Egyetemre szólt, ahol a tavaszi-nyári szemeszterben oktattam is. Gazdag forrásbázissal kezdtem el az akadémiai értékezés megírását, amelyben a weimari Németország chilei (dél-amerikai, spanyol) haditengerészeti, légi és katonai kapcsolatait vizsgáltam. A németek felfedezték a légi dimenzió, a „levegőóceán” jelentőségét, nem utolsósorban az országuk előnyős geostrarégiai elhelyezkedése kapcsán. A szakirodalom a harmincas évekre teszi a versailles-i békerendszer felbomlását, de én ezt már 1926-tól datálom, amikor a versailles-i békeszerződés légitilalmi szabályozását feloldották, azért hogy az angolok Németország légterét használva például Bukarestbe, a franciák meg Prágába repülhessenek, amelyért cserébe a németek a francia légteret használhatták Spanyolország és Brazília felé repülve egy nagyszabású dél-atlanti légiprojekt keretében. Nem is értettem először a titkos besorolású német haditengerészeti iratokat tanulmányozva, hogy mit keresnek szinte évi rendszerességgel német kiképző cirkálók a chilei fjordoknál, aztán a forrásmozaikok összeillesztése révén rájöttem, hogy a dél-chilei fjordok a német admiralitás szemében Norvégia földrajzi ikerpárjai és ott feltűnés nélkül gyakorlatozhattak.

A chileiek számára egyértelművé tettem, hogy nem az 1973-as puccsot kutatom, hanem német levéltári források feltárásával a chilei fegyveres erők 1945 előtti német katonai kapcsolatait. Ezt elfogadták és ezt a hivatkozások szépen tükrözik. A nóvumok közé sorolható, amelyre a chileiek felfigyeltek: tartottam egy előadást a chilei csendőrség vezérkari akadémiáján. Addig azt gondolták, hogy olasz és spanyol mintára szervezték meg ezt a negyedik fegyvernemet. Megtaláltam Bonnban, a Külügyi Levéltárban egy igen értékes forráscsoportot, mely alapján bizonyossá vált az, hogy az 1920-as évek második felében egy német rendőrségi misszió titkos tevékenysége nyomán német tanácsadással – a hadsereg mintájára – hozták létre a Cuerpo de Carabinerost és ennek keretében a titkosszolgálati szervezet felépítését. Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy milyen nagyfokú bizalom volt a két állam között, ha az egyik állam rábízza a másikra a belső elhárításának létrehozását. Hogy milyen kicsi a világ, jól mutatja, hogy ennek a német rendőrségi missziónak a vezetője Karl Pfeffer-Wildenbruch őrnagy volt, aki végül Budapest utolsó városparancsnoka volt 1945 februárjában, mikor kitörtek a magyar-német csapatok a fővárosból. Tíz évre szovjet fogságba került később. Megnéztem Freiburgban, a katonai archívumban az oroszok számára a lágerben írt feljegyzéseit, a naplóját és önéletrajzát, amelyből Wildenbruch mindig kihagyta kétéves chilei, szupertitkos szolgálatát. Az erős német katonai befolyás mindmáig leglátványosabb tükröződése a minden év szeptemberében megtartott „Gran Parada Militar”, ahol a négy fegyvernem, így a csendőrség is, több órán keresztül vonul fel poroszos egyenruhában, poroszos díszlépésben s jórészt az 1945 előtti német katonaindulókra.

Több kiadást megélt a hidegháború történetét összefoglaló egyetemi tankönyve. A legutóbbi kiadás, amely a Kétpólusú világ 1945-1989 címet viseli, a tankönyvi szövegen túl írott és képi forrásokat, rengeteg karikatúrát és térképet tartalmaz. Mi inspirálta a könyv írásakor és a mellékletek összeállításakor?

Mikor kimentem Chilébe, addigra volt már egy, a témába vágó, négyszeres kiadást megélt könyvem, a Megosztott világ. 1989-ig nem publikáltam a hidegháborús témában, nem kellett egyetlen ilyen témájú írásomra sem azt mondanom, hogy a keleti tömb ideológiai foglyaként íródott, ugyanakkor a spanyol-latin-amerikai világgal foglalkozva, tanulmányutakon ezekben az országokban járva, nyertem egy szemléletet, amely úgy gondolom kevés magyar egyetemes történésznél van meg. Kevés történész van, aki tengerentúlról nézi az európai történelmet. Az, hogy eljutottam a „világ végére” (Chilében úgy nevezik magukat), formálta a szemléletemet is. Másként tekintek bizonyos kérdésekre: így például „kívülről befelé” tekintek Európára. A Megosztott világ, amely a hidegháborús korszakot 1989 után elsőként dolgozta fel monografikus jelleggel, ezt tükrözi. Később született – egy alaposabb átdolgozás eredményeként – a Kétpólusú világ, amely a második kiadásánál tart. Ezek a külföldi konferenciaszereplések, tanulmányutak a kutatói életpályámat két módon alakították: Egyfelől a kutatói mélyfúrás, vagyis német levéltári források feltárása vonatkozásában a II. világháború előtti európai hatalmi-katonai-haditengerészeti rivalizálás dél-amerikai dimenziója, másfelől a 20. századi nemzetközi folyamatok foglalkoztattak főleg hidegháború vonatkozásában. A hidegháború kapcsán levéltári kutatásokat ugyan nem folytattam, de a nemzetközi szakirodalmat begyűjtöttem. A Braunschweigben, a nemzetközi Tankönyvkutató Intézet és Könyvtárban – mely a világon a történelem és földrajztankönyvek vonatkozásában egyedülálló gazdagsággal rendelkezik – eltöltött többhónapos tanulmányútjaim arra tanítottak, hogy mekkora módszertani lemaradásunk van, így az ott tapasztaltakat a Kétpólusú világba beépítettem. Ezt a könyvemet hazai és külföldi egyetemeken is használják. Van egy elemző része, egy térképészeti atlasz része és egy forrásgyűjtemény, s mindezt együttesen igyekeztem egységes rendszerbe illeszteni, hogy valóban színvonalas egyetemi tankönyv legyen a hidegháború történetéről.

A pécsi történelem szakos hallgatók az Ön előadásait hallgatva a lehető legközelebb kerülhetnek a történelem nagy eseményeihez. A kubai rakétaválság kapcsán megosztja helyi élményeit, Kuba-központú térképet mutat vagy körbeadja a berlini fal kisebb darabjait. Ön szerint hogyan lehet az egyetemes történelmet közelebb hozni a mai fiatal generációk számára?

Az egyetemi oktatómunkámban a kezdet kezdetétől része volt, amit hallgatóknak, szakdolgozóknak, doktoranduszoknak is sugallok, hogy tanulmányaik, kutatásaik folyamán térképeket is használjanak. Ez azért is nagyon fontos, mert a hallgatók egy részére sajnos jellemző, hogy földrajzi s térkép-iskolázottságuk igen gyenge. Évek óta történeti és politikaföldrajz témájú kurzust is tartok. Azt bátran kijelenthetem, hogy egyedülálló térkép- s atlaszgyűjteménnyel rendelkezem, amit igyekszem az oktatómunkámban is hasznosítani. Bár sokat lehet beszélni az egyetemes történelemről, de ha a hallgató nem tudja egy adott nem európai ország helyébe helyezni magát, s azt csak Európa-központú térképről nézi, nem érti meg a folyamatokat, az összefüggéseket, nem tudja szinkronba hozni a történeti eseményeket a valósággal. Én úgy gondolom, hogy a hallgatók egy jelentős része számára új információt és szemléletet tudok adni. Fontosnak tartom, hogy a világra ne csak Európa-központú világként tekintsünk, mert ha komolyan vesszük az egyetemes történelem, globális világ kifejezést, akkor egészen más nézőpontokat, tér- és térképszemléleteket is kell ismernünk s használnunk, mert a történelem tér és idő metszete így kerül egymással szinkronba.

A már tárgyalt témák mellett írt spanyol tankönyvelemzést 1956 kapcsán és térképszemléletről is egyes tanulmányaiban. Mik tették történelemszemléletére a legnagyobb hatást kutatói pályája során?

Szerencsémnek tartom azt, hogy többször is kijuthattam Braunschweigbe, a Georg-Eckert-Institut – Institut für internationale Schulbuchforschungba, amely a világ egyik legnagyobb földrajzi és történelmi gyűjteménye. Ez egy kincs. Ott áttanulmányoztam, hogy a hidegháborúról vagy más korszakokról hogyan oktattak kanadai, japán, izraeli, vagy éppen brazil tankönyvek. Még ha nem is értettem mindegyik nyelvét, de az atlaszok és a képek bővítették globális nézőpontomat. Első dolgom volt, hogy tanszékvezetőként Erasmus-kapcsolatot építsünk ki Braunschweigel és sok hallgatónk használta a szakdolgozatához a Braunschweigben talált tankönyveket.

Az egyetemi közéletben aktív szerepet vállalt tanszékvezetőként, intézetigazgatóként és két cikluson keresztül dékánként is. Jelenleg az Interdiszciplináris Doktori Iskolát vezeti a Pécsi Tudományegyetemen. Hogyan formálták át ezek a pozíciók a hétköznapjait és kutatásait?

A hétköznapjaimat nagyon átformálták. 2008 őszén lettem megválasztott dékán, amely tisztségről 2016 június végén köszöntem le. Nem tudhattam, hogy ebből végül két ciklus lesz, de 2008-ban úgy éreztem, hogy képes lehetek erre a felelősségteljes s megtisztelő tisztségre. Előtte voltam kari tanácstag, szenátor, kari bizottságokat vezettem, tanszékvezető, intézetigazgató, kutatócsoport-vezető, doktori iskolavezető. Ilyen tapasztalatokra építve a kari oktató- és kutatómunka dékáni irányítását vállalhatónak éreztem. Azt tudtam, hogy sokkal kevesebb időm jut majd a Történettudományi Intézetre. Szerencsém volt, hogy az Intézetben jó, kollegiális szemlélet volt 2008-ban a dékáni pályázatom beadásakor, amely a későbbiekre is hatott. Alapvetően is jellemző volt az Intézet történetében, hogy jó viszony volt az idősebb kollégák és a fiatalok között. Kevés energia veszett el Intézeten belüli vitákra.

Minden bizonnyal az első dékáni ciklusom eredményes lehetett, mert a ciklus végén csak én adtam be pályázatot, s meglepő módon ellenjelölt nélkül is többen jöttek el a megválasztásomra, mint 2008-ban. Úgy érzem az első ciklus eredményes volt, mert – a megszorító kormányzati intézkedések előtt – amire a Kar képes volt, azt ki tudtuk hozni. Így például sikerült a D épület bővítésével egy, a Karhoz méltó új Tanulmányi Osztályt létrehoznunk, amelyre nagy szükség volt. Évről évre javítottunk a HVG rangsoraiban a pozíciónkon, így a PTE BTK az ország legjobbjai között szerepel. 2013-tól azonban nehéz időszakot fogott ki az Egyetem, mert igen jelentős forráskivonás zajlott egyik napról a másikra. Ilyen állapotok között kellett a Kart egységben tartani és a pénzügyi stabilitást biztosítani. Emberileg a legfájóbbak az elbocsájtások és leépítések voltak, mert kollégáktól kellett megválni. Egyúttal a takarékosság kényszere miatt intézetesítést is végrehajtottunk.

Annyi energiám és időm mindig volt, hogy a már említett nemzetközi szervezetek konferenciáin részt vehessek. Arra nem volt időm, hogy hosszabb, akárcsak pár hetes levéltári kutatást folytassak. Minden évben megrendeztük a PTE Ibero-Amerika Hetet is, amelynek legfontosabb része az egy-két napos nemzetközi konferencia, amely előadásaiból spanyol-portugál nyelvű kötetet is kiadunk. Ennek nincs más egyetemen hagyománya. A Külügyminisztérium, az oktatási tárca támogatását élvezik ezek a rendezvények.

Élete folyamán több díjat elnyert. Többek között OTDK I. helyezett volt diákként, majd pécsi egyetemi kitüntetésekben is részesült. 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át. Lánchíd díjat is kapott Magyarország külkapcsolatainak ápolásáért. Témavezetői tevékenységéért pedig 2015-ben Mestertanári kitüntetést vehetett át. Melyik díjra a legbüszkébb?

Nehezen tudnám kiemelni bármelyiket is, mert bennük van oktatói és kutatói munkám, nemzetközi kapcsolatteremtő tevékenységem, OTDK közreműködésem. Nem is tudom elválasztani ezeket egymástól. Mindegyiknél szerepel egy hivatalos indoklás, de ha a Mestertanárra gondolok, azt a diákokkal való foglalkozás és az ő személyes szakmai sikereiknek is köszönhettem, amelyhez én is hozzájárulhattam.

Milyen kutatási tervei vannak a jövőre nézve?

Van sok restanciám, mert bár elvállaltam, de nem tudtam határidőre teljesíteni. Az lett volna ideális, amely sajnos kikerült a Felsőoktatási Törvényből, hogy egy évre kutatói-alkotói szabadságra mehessek a dékáni két ciklus után. Azt nem tudom, hogy mikor kerülhet sor rá, de nagyon inspiráló lenne egy hosszabb levéltári kutatómunka Németországban, Spanyolországban vagy akár Chilében. Nem érdemes ezekre a helyekre egy-két hétre elutazni. Egyelőre nem látom a lehetőségét, hogy a közeljövőben ezt megvalósítsam, mivel az Intézet és a Doktori Iskola adminisztratív vezetői feladatai igen lekötik az időmet.

Máté Zsolt

Kapcsolódó cikkek:

„A hallgató nem évszámgyűjtemény vagy lexikon” – Interjú Vitári Zsolttal

Nő- és neveléstörténet felsőfokon – interjú Kéri Katalinnal

„Nem dolgozom az asztalfióknak” – interjú Hahner Péterrel

Új kérdésfeltevések a nőtörténetben – interjú Czeferner Dórával

„A közélet iránti érdeklődés nem választható el a történelemtől” – interjú Fazekas Csabával

 

 

Rovatok: