Ellenállás és megalkuvás Magyarországon a 19. századtól napjainkig – szolidaritás és közös gondolkodás az ELTE BTK-n

A felsőoktatási törvény április 4-én elfogadott módosítása és a civil törvény tervezett átalakítása felveti az antidemokratikus politikai törekvések és a demokratikus ellenállási lehetőségek viszonyának kérdését a mai magyar társadalomban. E problémakör történeti kontextusának megvilágításához az ELTE BTK Atelier Európai Társadalomtudományok és Historiográfia Tanszéke közös tudományos gondolkodásra hívta az érdeklődőket április 17-én a Gólyavárba. Az esemény felkért előadói Gyáni Gábor, az ELTE TÁTK és a CEU egyetemi tanára, az MTA rendes tagja, valamint Bartha Anikó Eszter, Dobszay Tamás és Pajkossy Gábor, az ELTE BTK Történeti Intézetének egyetemi docensei voltak. A beszélgetés moderátora Takács Ádám, az ELTE BTK egyetemi adjunktusa volt.


Takács Ádám, Bartha Anikó Eszter, Gyáni Gábor, Dobszay Tamás, Pajkossy Gábor

Takács Ádám bevezetőjében először is tisztázta, hogy a rendezvény célja egy közéleti szempontból is aktuális téma szigorúan tudományos, történeti, mindenféle pártpolitikától független megvitatása. Ennek a megközelítésnek az egyik előnye, hogy egy adott jelenség előzményeit és történetét vizsgálva, annak konkrét vagy akár kritikus megtárgyalását teszi lehetővé, hiszen, ha valaminek elmondjuk a történetét, akkor azzal magát a dolgot értjük meg. Takács szerint a mai helyzet történeti perspektívába állításának célja, hogy megvizsgáljuk, hatalom és társadalom viszonyában mennyire nem újszerű a mai állapot, vagy éppenséggel miben áll ennek precedensnélkülisége. Az esemény címében felkínált fogalompár – ellenállás és megalkuvás – szintén történeti kérdéseket vet fel: egyrészt sokak a hatalommal kapcsolatos mai dilemmáját ez írja le legjobban, másrészt viszont történeti értelemben ezek messzemenőkig nem végleges vagy rögzített a megnevezések. Sok más versenyképes fogalom létezik a jelenlegihez hasonló múltbéli helyzetek leírására, adott korszaktól függően: pl. elnyomás, lázadás, tiltakozás, megegyezés-kiegyezés – hogy csak néhányat említsünk. A felvezetésben elhangzottak fényében, az esemény moderátora feltette a megvitatásra váró kérdéseket az előadóknak. Először is, hogy milyen társadalmi-politikai mintát rajzol ki ellenállás és megalkuvás viszonya az elmúlt 150–200 év magyar történelmében, van-e benne strukturális folytonosság, milyen ennek a gondolati öröksége? Másrészt milyen hagyománya van a politikai múlthasználatban és a magyar társadalmi gondolkodásban a hazai ellenállási formák emlegetésének, milyen társadalmilag példaadó tettek befolyásolták a közgondolkodást? Végül, hogy adott korszakokban milyenek lehettek a megalkuvás mintái?

A meghívottak közül Dobszay Tamás kapott először szót, aki a reformkori változásokat előidéző, majd később az 1848-as forradalomhoz vezető reformellenzék kialakulásáról beszélt. Dobszay kiemelte, hogy bár voltak korábban is ellenállási törekvések, a reformkor kihívásai mégis kissé váratlanul érték a honi országgyűlési nemességet. Példaként kiemelte a későbbiekben a korszak országgyűléseinek emblematikus alakjává váló Széchenyi István esetét, aki az 1820-as években, még mielőtt meghallotta volna a haladás hívó szavát, sokkal inkább volt elfoglalva saját angliai utazásának a megtervezésével, mint az országgyűlésre történő felkészüléssel. Dobszay azonban arra is rámutatott, hogy Széchényi politikai hatalomról vallott nézeteiben nagyon fontos szerepet szánt az ellenzékiségnek és a hatalom bírálatának, mert szerinte csak az a hatalom lehet jó és igazságos, amelyik nem csupán eltűri, de egyenesen igényli a bírálatot a maga számára. 

A második előadó, Pajkossy Gábor, a szabadságharc 1849-es leverése és a kiegyezés közötti időszak ellenállását és megalkuvását tárgyalta. Pajkossy elsősorban a korabeli passzív ellenállásnak széles körben ismert és hangoztatott mítoszát igyekezett árnyalni. Ugyanis azzal a mindenki által ismert, az iskolapadokban bebifláztatott történelmi hiedelemmel ellentétben, hogy a korszakban a magyar nemesség kollektíven a háttérbe húzódást választotta, valójában az állami vezetés és a tisztikar legfelső szintjéig voltak olyan magyarok, akik a formálódó hatalom szolgálatában álltak. Ennek ellenére a passzív ellenállás sikeres volt, hiszen amikor megindult a párbeszéd az uralkodó, az osztrák kormányzat és a magyarok között, akkor több konzervatív érzelmű, de magát a represszív időszakban politikai szerep- és hivatalvállalással nem lejárató nemes tudott bekapcsolódni a tárgyalásokba, az ország érdekeinek képviseletébe.

A következő előadó, Gyáni Gábor először is visszautalt az ellenállás-megalkuvás fogalompár használatának már a bevezetőben említett kérdésességére, és Albert Hirschman elméletét használva, az „ellenállás” helyett inkább a „tiltakozás” szó használatát javasolta a vizsgált jelenségek jelölésére. Gyáni szerint a másik teoretikus, akinek gondolatai segítségünkre lehetnek a különböző tiltakozási folyamatok megértésébe, Charles Tilly, a kollektív erőszak historikumának kidolgozója. A tilly-i kategóriák közül a kollektív erőszak reaktív és proaktív formái is feltűntek 1867 és 1945 között. A két csoport közötti fő különbséget az adja, hogy míg proaktív tiltakozási formákban bizonyos előnyök megszerzésére irányuló igények domináltak, addig a reaktív törekvések esetében a hátrányok és sérelmek elhárítását célzó követelések kerültek előtérbe. Ez utóbbira példa a kiegyezést elutasító vagy annak felülvizsgálatát szorgalmazó magyar politikai ellenzék viselkedése a dualizmusban. Proaktív tiltakozások előzték meg például az 1920-as földosztást, amely bár nem voltak olyan mérvűek, hogy valódi előrelépést jelentsenek, ahhoz mégis elegendőek voltak, hogy a kedélyeket lecsillapítsák. Gyáni emellett nagy hangsúlyt fektetett a Horthy-kori „ellenállás” politikai heterogenitásának érzékeltetésére: a korszakban ugyanis noha a hatalom mind a bal mind a jobb oldalról kapott támadásokat, valódi politikai ellenállás vagy tömeges méretű ellenzékiség nem alakult ki.


Gyáni Gábor

Gyáni Gábor után Bartha Anikó Eszter beszélt az államszocializmus évtizedeiről, azon belül is főleg a Kádár-korszak „megalkuvása” felől közelítette meg a témát. Bartha kifejtette, hogy a rendszer egyik fő mozgatórugója egy újabb ’56 elkerülése volt, amit az életszínvonal folyamatos emelésével kívántak elérni az ország vezetői. Ez a „jóléti diktatúra” az emberek figyelmét saját gyarapodásuk megtervezése és kivitelezése felé fordította és depolitizálta az ország lakosságát. Azonban az életszínvonal-politika paradox módon mégis hozzájárult a rendszer évtizedekkel későbbi bukásához, hiszen a fogyasztói igények olyan megerősödéséhez, átalakulásához vezetett, amit egy tervgazdaság már nem volt képes teljesíteni. A magyar államszocializmus munkásságára vonatkozó kutatások ugyanakkor kimutatták, hogy ez a réteg fokozatosan elidegenedett a hatalmon lévőktől és dacára a propagált munkásideológiának a rendszer hallgatag ellenzékeként definiálható. 

Ezután ismét Gyáni Gábor kapott szót, aki saját élményeit felelevenítve, a nyolcvanas évek és rendszerváltás korának tiltakozóiról mesélt. Gyáni kiemelte, hogy a rendszerváltás előtti tüntetések – akárcsak napjainkban a „lex CEU” vagy a civilszervezeteket megbélyegző törvények elleni demonstrációk – single-issue, azaz egy konkrét ügyben állást foglaló mozgalmakként indultak. Ilyen volt például a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése elleni kiállás, a romániai falurombolás elleni tiltakozás, vagy a szakszervezeti mozgalmak. A korszakban a single-issue tiltakozások jelentőségét az adta, hogy ezek a kezdeményezések képesek voltak az utcákra szólítani nagyobb tömegeket. Erre pedig 1956 után nem volt példa, jobban mondva kizárólag állami ünnepeségeken, akkor is a regnáló hatalom éltetésének céljából.

A felkért előadók gondolatébresztő szavai után a közönség tagjai is bekapcsolódhattak a beszélgetésbe, és kezdetét vette a címben is meghirdetett „közös gondolkodás”. Ezen a ponton Takács Ádám újra feltette az esemény elején már elhangzott kérdést: milyen társadalmi-politikai mintát rajzol ki ellenállás és megalkuvás viszonya az elmúlt 150–200 év magyar történelmében, felfedezhetünk-e bármilyen folytonosságot, strukturális ok-okozatiságot az említett időszak tiltakozási gyakorlataiban? A válasz, jobban mondva a kérdésre reflektáló felvetés a hallgatóság soraiból érkezett. Várkonyi Gábor szerint megfontolandó lenne az ellenállás „hagyományát”, a különböző tiltakozási formákban található kontinuitást nemcsak az utóbbi másfél­– két évszázadban, hanem egészen a 17. századtól vizsgálni, hiszen már akkortól kezdve sok hasonlóságot lehet felfedezni. Így képbe kerülhetne többek között a magyar jakobinus mozgalom, vagy a Wesselényi-féle összeesküvés is mint olyan mozgalmak, amelyek a hatalom bírálatát összekötötték a politikai alternatívák keresésével.

A szolidaritási akció egyik legizgalmasabb pontját a két CEU-ról érkező, magukat ironikusan egy „lecsapolandó mocsár békáinak” tituláló hozzászóló, Szende Katalin és Mink András gondolatai jelentették. Mink András, a CEU-n működő OSA Archivum tudományos főmunkatársa, kapcsolódva az esemény témájához, arra igyekezett rávilágítani, hogy ez az archívum milyen jelentős szerepet játszik a viszonylag közelmúlt ellenállástörténetének kutatásában, hiszen itt őrzik többek között a Szabad Európa Rádió anyagait. Szende Katalin, a CEU tanszékvezető egyetemi tanára azt a kérdést tette fel, hogy a jelen kül- és belpolitikai történéseinek fényében vajon merre tart Magyarország kelet és nyugat között? Véleménye szerint a kérdés megválaszolásához kézenfekvő lehet Szűcs Jenő Európa három történeti régiójáról szóló vázlatának alkalmazása, aktualizálása.

Az egyik utolsó hozzászólás – Lukácsi Katalin doktoranduszé – a politikai fogalomhasználatban megtalálható strukturális állandóságot kritizálta, amibe az utóbbi időszak tiltakozási hulláma már nem szorítható bele. A hosszú időn át forgalomban lévő, nagy történeti hagyományokkal rendelkező jobb- vagy baloldali és kuruc–labanc kereteken ugyanis napjaink politikai ellenállási törekvései már túlmutatnak, így itt az ideje új fogalmi struktúrák, esetleg új „hagyományok” kialakításának. Egy másik hozzászólás pedig egy addig fel nem merült szempontból kapcsolta össze a rendezvény okát és témáját, amikor azt firtatta, hogy korszakokat átívelően hogyan vette ki a részét az egyetem és annak polgársága a különböző politikai ellenállási mozgalmakból. E kérdést a meghívott előadók válaszolták meg. Pajkossy Gábor utalt mind a budapesti, mind a vidéki egyetemi diákság mindenki által jól ismert szerepvállalására az 1848-as, valamint az 1956-os forradalomban. Gyáni Gábor azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy a Horthy-korszakban többek között az egyetemi diákság akaratának eleget téve vezették be (majd szintén ennek köszönhetően szigorították) a numerus clausus-törvényt, amely főként a magyar zsidóságot rekesztette ki az egyetem padsoraiból.

Bár az esemény aktualitásával, oldott hangulatával és korszakokon átívelő szemléletével egyedülálló politika- és társadalomtörténeti körképet jelentett, közel három órán át tartó közös gondolkodás legnagyobb konklúziója nem feltétlenül az elmúlt évszázadok ellenállási és megalkuvási gyakorlataiban tapasztalt „magyar hagyományok”, strukturális hasonlóságok, különbségek felfedezése volt. Sokkal inkább az, hogy igenis van igény a tudományt segítségül hívva, közéleti szempontból égető kérdések megvitatására.

Lászlófi Viola

Ezt olvastad?

  A nyitottság és a hálózatokban való gondolkodás már kisgyerekként a történelemhez vezette, a kulturális örökség fogalmainak és jelenségének kutatójaként ma
Támogasson minket