Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda – Az Élő Történelem a múzeumokban

Több mint hat éve foglalkozom intenzíven a múzeumi munkám mindennapi részeként – ahogy ma nevezzük – az Élő Történelem fejlesztésével, kidolgozásával. Amikor felkérést kaptam, hogy írjak egy összefoglalót a témáról, jól át kellett gondolnom, hogyan is közelítsem meg a témát. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálom körülírni, azzal a feltétellel, hogy bemutassam, mennyire formálódik most is a módszer és a mögötte álló tudományos és civil szféra. Úgy gondolom, hogy ez is mutatja, hogy izgalmas korszakot élünk meg a muzeológiában: születőben van valami nagyszerű a szakemberek, a közművelődési dolgozók és a történeti újrajátszók közreműködésével.

Az angolszász területről eredő „live interpretation” módszere évtizedekre nyúlik vissza, igazi múzeumandragógiai módszerként mégis csupán 6-7 éve foglalkozunk vele. Így több szempontból is magyarázatra szorul, pontosan mi is ez, hogyan alkalmazhatjuk, egyáltalán hol érdemes használni, kikkel, és mi is a célja? A válaszokban egyelőre nincs közmegegyezés, bár dolgozunk rajta, hiszen konferenciákat és műhelymunkákat hívott életre az érdeklődés az elmúlt években. Sokan sokféleképpen csinálják, és akik foglalkozunk vele, tartjuk a kapcsolatot egymással, és tudatosan igyekszünk immár 2 éve terminológiát, módszertant meghatározni. Egyrészt mert ez egy tudományos módszer, még ha a végső cél a szórakoztatva tanulás, a hiteles, de élményszerű tudásátadás. Másrészt, mert akkor tudjuk terjeszteni, ha már lesz valamiféle konszenzus, pontosan hogyan is kellene ezt a módszert használni, alkalmazni.

Mi az Élő Történelem?

Az Élő Történelem vagy Élő Múzeum egy olyan, főként múzeumokban használatos drámapedagógiai, múzeumandragógiai módszer, amelyben megjelennek történeti karakterek korhű ruhákban, és interakcióba lépnek a látogatókkal. Ez elsőre ismerősnek hathat. De akkor mi ebben az újdonság?

Nos, több mindenben az: egyrészt valóban történeti karakterekről beszélünk, tehát régészeti, történeti, néprajzi forrásokat használunk fel a megformáláshoz, tehát amit elmondunk, az nem előre megírt szöveg (bár modulokkal dolgozunk), az elhangzó adatokat pedig elsődleges forrásokból emeljük be, tehát ha kell, akár 16. századi levelet is elolvasunk eredetiben. A ruhák, eszközök pedig nem színházi kellékek, hanem ruharekonstrukciók, tárgymásolatok. Ez az egyik legsarkalatosabb kérdés, ezért általában a legtöbb ebben a témában dolgozó kolléga erős tiltakozását váltja ki, amikor jelmeznek aposztrofálnak egy hosszú kutatómunkával kialakított teljes viseletet. Amikor pedig eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy elmagyarázzuk, miért más ez, mint a színház, és miért fontos számunkra, hogy „nemcsak olyan mintha”, hanem „pont olyan” legyen, akkor jön a zavart pír a hallgató vagy akár a kutatótárs arcán, hiszen élvezte is a látottakat, és persze megbántani sem akar minket. Éppen azért született ez a cikk is, hogy lassan elérjünk mindenkit, hogy ismerjék is a munkánkat, és eltűnjön a zavart pirulás is.

Mivel a múzeum hiteles hely, és a látogató testközelben van egy-egy alkalom során, úgy gondoljuk, hogy a végletekig ragaszkodni kell a korhűséghez. Erre mondjuk mi: „semmi cipzár és patent”. (Persze csak ott, ahol ez megengedett. Bevallom, gyakran irigykedem a 19. százados programokra, amikor talpig bársonyban fűzik a kollégák a ruhámat, hogy például 16. századi itáliai hölggyé válhassak. De ez sem olyan rossz azért…)

Ezen felül tudni kell, hogy ezerféle módon jelenhet meg egy-egy ilyen szereplő. Van, amikor bizonyos helyszínen önmagában áll, és az érkező látogatókkal szabadon veszi fel a kapcsolatot. Ez az egyik legnehezebb módszer, hiszen teljesen kötetlen a beszélgetés, bármit kérdezhet a látogató és az időkorlát sincs meghatározva. Erre jelenleg az egész világon csak pár tucat képzett szakember képes. Gyakoribb a kiállításban vagy eredeti helyszínen megjelenő szereplő, de nem feltétlen önmagában. Tapasztalataink alapján Magyarországon gyakrabban használjuk azt a módszert, amikor a tárlatvezető vagy animátor mellett tűnik föl egy-egy ilyen történeti szereplő egy program során. De olyan is elképzelhető, hogy nem lép kapcsolatba a látogatóval a mi szereplőnk, mintegy „fal mögött” dolgozik, végez tevékenységet, például egy mesterséget mutat be. (A metódus neve „negyedik fal”, történeti fesztiválokon vagy skanzenekben nagyon jól alkalmazható, főként idegennyelvű látogatók esetében.) Ezen kívül vannak kiegészítő lehetőségek, amivel közelebb hozhatom a látogatókat, segíthetem a történetbe való belépésüket, a nagyobb átélést. Ilyen lehet az élőzene alkalmazása. Az intézmény a saját fizikai terei, a gazdasági lehetőségei és az elérni kívánt cél alapján választhatja meg, hogy pontosan milyen programot akar kialakítani. A siker feltételei akkor adottak, ha végül tudatosan felépített és szakmai-tudományos alapokon nyugvó programcsoport kerül a kínálatba.

Ebből is látható, hogy az Élő Történelem valójában nem „beöltözősdi”, hanem egy összetett módszer. Már az 1990-es években tapasztalható volt az igény arra, hogy a hagyományos kiállítások mellett másképp – akár szórakoztatóan – tegyék vonzóvá a történelmet a látogatóknak. Viszont ennek a szórakoztató tudásátadásnak szigorú szabályai alakultak ki, a közönség pedig magas elvárásokat támaszt, így például már korántsem elégséges egy általvetőt magunkra ölteni ahhoz, hogy lovagok legyünk.

A történeti karakter általában egy-egy társadalmi csoport problémáit, témáit járja körbe, ezekről ad információt. Ez nem szokott több lenni 10-12 percnél, ebben a kis időben azonban intenzívebb az információátadás, és ami a legjobb a módszerben: több marad meg a látogatóban így, mintha egy szokásos előadást, tárlatvezetést hallgatna meg. A módszer, intenzíven hat az érzékekre (látás, hallás, tapintás, szaglás), ezáltal kapcsolja az átadni kívánt tudást mozdulatokhoz, illatokhoz, zenéhez stb. A hallottak könnyebben felidézhetőek, hiszen kapcsolódnak egy legyezőhöz, az élő zenéhez, a szereplő egy mozdulatához vagy egy parfüm illatához.

A módszer másik sarkalatos kérdése a témaválasztás: ez lehet provokatív, ami nem feltétlen jelenti azt, hogy botrányos, bár ilyen is előfordulhat. Az USA-ban van olyan múzeum, ahol 18. századi rabszolgakereskedő mesél arról, hogy milyen az élete és a munkája, ami sokszor megdöbbenti a látogatót, aki értelemszerűen érzelmekkel válaszol a szituációra.

Az elmondható, hogy a mai magyar társadalom erre a végletre nem feltétlen nyitott, de igenis felmerülhetnek a karakterrel olyan történeti kérdések, amelyek kényelmetlenek vagy akár a mai társadalmi problémákra is reflektálnak. A Magyar Nemzeti Múzeumban nők történeti szerepeivel, vagy a boszorkányságon keresztül a rágalmazás hatásaival is foglalkoztunk. Középiskolás korosztályban, felnőttek között igen felkapott és kedvelt alkalmak lettek, mert a program után nagyon jó beszélgetések alakultak ki. Különösen érdekes, ha az ember a 20. századból választ témát. Az MNM-ben gyakran készítettünk ilyen programot, ma is futnak, és a legfelkapottabbak közé tartoznak. Látszik, hogy a mai élőket különösen foglalkoztatják a 20. század eseményei és traumái. De mégis hogyan nyúljunk hozzájuk? A mi módszerünk a háttérország, a mindennapok bemutatása volt, ahol nagyon jó áthallásokkal, mégis bemutattuk a konfliktusokat. A látogatói visszajelzések szerint ezt kifejezetten értették, hogy miért így nyúltunk a témákhoz és élvezték, hogy így hallhattak a trianoni döntés utáni átrendeződésről vagy a második világháború alatti életről.

Van egy nagy tanulsága még ennek a módszernek: nem mindig könnyed. Gyakran a „beöltözés miatt” úgy indulnak neki a résztvevők, hogy ez „vidám lesz”. Ahogy láthattuk nagyon komoly történeti témák lehetnek a középpontban, így nem feltétlen a széles mosoly határozza meg az alkalom sikerességét. De a lelkes kézrázás a program végén, illetve a meghatódottság könnyei egy élő Karády dal elhangzása után éppoly megelégedéssel töltheti el az alkalmat rendező muzeológust.

Kik csinálják?

Erre a kérdésre nem lehet egy mondattal válaszolni, bár ezt is lehet előnyként is értelmezni. Múzeumok adják a szakmai és fizikai hátteret, de múzeumi dolgozók, szakemberek, valamint történeti újrajátszók, és színészek is közreműködnek. Erre nincs egyedüli recept, hiszen minden múzeumnak más adottságai vannak.

Manapság itthon leggyakrabban történeti újrajátszókkal dolgozunk együtt. Ennek oka, hogy ez a szubkultúra is „kitermelt” az elmúlt 20 évben egy olyan réteget, amelynek tagjai nagyon akkurátusan utánajárnak történeti kérdéseknek, saját tárgyakkal, ruhákkal rendelkeznek, tehát a múzeum egy „csomagot kap”, nem feltétlen kell beszereznie mindent. Előfordulhat, hogy a reenactorunk (ahogy az angolok nevezik) akár egy szakemberhez képest is mélyebben beleássa magát egy-egy kisebb résztémába, idejét, pénzét nem sajnálva a hobbijára, ezért szakmai kutatásban is érdemes velük együttműködni. Hangsúlyozni kell, hogy ezek az emberek ezt szabadidejükben, puszta érdeklődésből és lelkesedésből csinálják. Épp ezért lehet idényszerű az ő „bevethetőségük”, de vannak már olyan kialakult kapcsolatok csapatokkal és emberekkel, akikkel a múzeumok számolni tudnak a programok során. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem mindegy, kikkel dolgozunk együtt, nem minden történeti újrajátszó alkalmas sem felszerelés-ügyileg, sem felkészültségben, sem színészi képességek terén az együttműködésre. A program megrendelőjének a felelőssége, hogy kivel valósítja meg elképzeléseit.

Más eset, ha a múzeumnak valóban van lehetősége egy vagy több kollégát úgy foglalkoztatni, hogy a napi munkamenetének része lehessen az Élő Történelem. Ez – egyelőre – csak néhány múzeumban kivitelezhető, és nem feltétlen a múzeum nagysága, hanem a kapacitások befolyásolják. (Kollégám, aki Magyarország egyetlen főállású élő történeti interpretátora, egy fővárosi, de kicsi múzeumban, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban dolgozik. Mégis egyedül is képes olyan programokat fejleszteni, amelyek kiemelkedőek és példaértékűek, nem mellesleg nagy látogatószámot vonzanak.).

Annak, aki élő interpretátorrá szeretne válni, több feltételnek kell megfelelnie: attól, hogy valaki jó történész, régész, múzeumpedagógus, még nem biztos, hogy jó színész, jó a „beszélőkéje”, és ügyesen reagál a látogatói kérdésekre. Az is kérdés, hogy a kolléga szeret-e egyáltalán ennyire kilépni a „rivaldafénybe”. Az elmondható, hogy aki „rákap” erre a játékra, biztosan függővé válik…

Van példa a harmadik lehetőségre is hazánkban, ez a színészek alkalmazása. A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, vagyis a Skanzen adottságai miatt két éve sikeresen vezette be két programjában is az Élő Történelmet. Erre a legnehezebb, egész napos programot választották, amikor a látogató akkor megy oda a szereplőhöz, amikor akar. A Skanzen külsős szakdolgozókkal és színészekkel is dolgozik. Mivel egy-egy karaktert hónapokig tart kidolgozni, valamint a ruhákat, tárgyakat is el kell készíttetni, így a színészekkel sokkal több munkája van a megrendelőnek, hiszen ők mindenképp segítségre szorulnak, ráadásul az adott történeti korszakban el is kell mélyülniük.

A lehetőségeket sorra véve láthatjuk, hogy mindhárom út járható, de megvannak a maguk nehézségei is, a múzeumon múlik, hogyan tudja integrálni az Élő Történelem programot a működésébe.

Mi a célunk az Élő Történelemmel?

Bár ez tűnik a legegyszerűbb kérdésnek, az utóbbi hónapokban több élő és online fórumon felmerülő kérdések most azt mondatják velem, hogy ezt a legbonyolultabb megválaszolni.

A múzeumok célja, úgy gondolom egyértelmű: mi a korszerű és élményszerű tudásátadást akarjuk elérni. Más az ingerküszöbe a mai látogatónak, mint 20-30 éve, ez viszont nem jelenti azt, hogy felszínes kiállításokkal kell várni őket! A múzeumok azért jöttek létre, hogy őrizzék, feldolgozzák és átadják a kulturális értékeket, és ezek a funkciók nem változtak.

Azt be kell látni, hogy másképp is meg lehet szólítani a vendégeket, sőt a kutatótársakat is, mint ahogy ezt eddig tettük. Persze ez mindig kényes egyensúlyozás is egyben: mi a határ a tudományosság és a szimpla szórakoztatás között? Bár sok kétség merülhet fel a szakemberekben, eddig még nem csalódtam ebben a szemléletben, a látogatói visszajelzések alapján sem… Nem elzárkózni kell a 21. század adta újdonságoktól, hanem felhasználni azokat, beépíteni a rendszerbe, és bátornak lenni. Ennél jobb receptet egyelőre nem tudok adni, de szerintem ez is bőven elegendő.

Leszögezhető, hogy mind a modern muzeológia, mind a történeti és régészeti kutatás egy része, amely szorosan kapcsolódik a kísérletezéshez és az interdiszciplináris kutatáshoz, valamint a történeti újrajátszók szubkultúrája elért egy fordulóponthoz. Érdekes, hogy ez a három terület szinte egyszerre érkezett el terminológiai és önmeghatározó kérdésekhez. Ennek oka az is, hogy vannak köztük átfedések, így ami kérdéses most egy történeti újrajátszónak, arra a kísérleti régészet adhatja meg a választ, főleg, ha dolgoznak is együtt. Ugyanez igaz a történeti újrajátszók és a múzeumok kapcsolatára.

Mivel nem dolgozunk együtt olyan régen, mindenképpen érdemes a történeti újrajátszó társadalmat a múzeumoknak, szakembereknek jobban bevonni kutatásokba, feldolgozásokba és a közművelődési osztályok munkáiba. Egyrészt segítenek nekünk, másrészt ők is megértik az intézmények céljait, irányait. Számomra is nagy tanulság volt, hogy hiába foglalkozom 15 éve történeti újrajátszással, mivel múzeumban dolgozom, a nekem egyértelmű múzeumi célok, irányok nem azok egy külsős, bár a múzeumban járatos személynek. Ez nem probléma, de az együttes munkát megkönnyíti, ha az együttműködőkkel megállapodunk, mit miért csinálunk, mi a végső irány, és azt hogyan akarjuk elérni.

Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a hagyományos módszereknek sem áldozott le, igenis lesz olyan, aki szeretne elmélyülten, magában nézelődni a kiállításban, és hagyományos tárlatvezetésre is szükség lesz, ahogy a szakkollégák tudományos előadásaira is. Nincs egyelten üdvözítő módszer, hiszen akárhány látogató érkezik, mind másféle, ahogy a múzeumok sem egyformák. A mi munkánk, hogy megadjuk a lehetőséget a választásra: minden látogató azt válassza ki magának, amelyik a hangulatának, érdeklődésének, személyiségének megfelel, és amelyik hatására időről időre betér egy-egy intézménybe. Ha minden összeáll, akkor a látogatóban hazaérve az fogalmazódik meg, hogy „mennyi élményem volt”, „mikor hozom el ide a családot” és „ide vissza kell még jönni”. Ez számunkra a sikeres kiállítás és a program mércéje. Minden programban, kiállításban ugyanannyi munka van, ha ennyit kell csupán változtatnunk, hogy szélesebb körben hagyjuk meg a választást, nem éri meg e felé elmozdulnunk?

Zay Orsolya

Ezt olvastad?

A szabadság gyermekei – A VII. Regionális Honismereti és Helytörténeti Tanári Műhely

2023. március 31-én A szabadság gyermekei címmel immár hetedik alkalommal rendezték meg Szegeden a nagy hagyományokkal bíró Regionális Honismereti –

X