A „kétmázsás irodalomtörténet” elfeledett szerzője – Emlékezés Pintér Jenő (1881–1940) irodalomtörténészre

A magyar irodalomtörténet egyik „legszorgalmasabb munkása” volt, aki 1905 és 1910 között a jászberényi gimnáziumban tanított. Több mint nyolcvan éve jelent meg Pintér Jenő A magyar irodalom története című, először hatkötetes, majd később nyolckötetessé bővült kézikönyve. A korabeli bölcsészhallgatók pikírt módon csak a „kétmázsás Pintér”-nek nevezték a súlyos és vaskos köteteket. Generációk tanultak könyveiből évtizedeken keresztül, de napjainkban a Magyar nagylexikonban a kötetekről Pintér Jenő neve alatt ezt találjuk: „…Szemléletük miatt nem bizonyultak értékállónak, de a bennük feldolgozott, rendszerezett adatmennyiség forrásként része a magyar irodalomtörténetnek.” Említett irodalomtörténeti munkái még talán megtalálhatók a közkönyvtárakban, de sok helyen már nem. Miért? A joggal feltehető kérdésre hosszabb a válasz. Talán a tanulmány végén egy kicsit közelebb leszünk ahhoz a kérdéshez, hogy miért merültek munkái a feledés homályába.

Pintér Jenő 1881. január 25-én, Cegléden született. Középiskoláit Budapesten és Lőcsén végezte, felsőbb tanulmányait a Budapesti Tudományegyetemen folytatta – az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) jogelődje –, előbb tanári, majd később bölcsészdoktori diplomát szerzett. Felesége Battlay Borbála volt.

1905-től 1910-ig a Jászberényi Állami Főgimnáziumban tanított. Nem nehéz kitalálni, mit taníthatott – magyar irodalmat. Gimnáziumi tanársága idején írta meg az első nagyobb munkáját A magyar irodalom története a legrégebb időktől Bessenyei fellépéséig címmel két kötetben, amelyet az MTA Semsey-pályadíjjal és a vele járó 3000 koronával jutalmazott. Ez a jászberényi gimnázium történetében páratlan, hogy valaki gimnáziumi tanárként akadémiai elismerésben részesült. Az 1905/1906-os tanévtől 1909/1910-ig tanította a gimnázium diákjait. A jászberényi gimnáziumi évkönyvekben 1905 és 1910 között jelentős tanulmányai jelentek meg, amelyek már akkor felkeltették az irodalomtudomány iránt mélyebben érdeklődök figyelmét.

Az Ujság nevű lap később országosan is ismertté vált újságírója, Vándor Kálmán készített vele 1935-ben egy hosszú interjút. Forrásértékű, ahogy fiatal kezdő tanárként vall a jászberényi főgimnáziumban töltött öt évéről. Az interjú ezen részét érdemes szó szerint felidézni: „…Boldogság töltötte el a kezdő tanár szívét, azt akartam, hogy tanítványaim mind-mind kiváló emberek legyenek. Mindig egyet tartottam szemem előtt: A szülők azért küldik legdrágább kincsüket, gyerekeiket az iskolába, mert bíznak fiaik mestereiben. S ebben a bizalmukban nem szabad megcsalódniuk! Erőltetett menetben dolgoztam. Délelőtt a főgimnáziumban s azután két órakor az íráshoz fogtam és ott ültem az íróasztalom mellett éjjel tizenkét óráig. És a végén elérkezett a döntés napja megnyertem a Semsey-pályadíjat.”

Pintér Jenő 1938-ban

Az 1910/1911-es tanévben már a tekintélyes budapesti VI. ker. állami főgimnáziumba – ma Kölcsey Ferenc gimnázium, amely nevét 1921-ben vette fel – kapott kinevezést. A Nagy Háború idején 1915-től tartalékos hadnagyként Szabadkán teljesített katonai szolgálatot.

Az I. világháború befejezése után Budapestre való visszakerülésével újra bekapcsolódott a főváros értelmiségi forgásába. Számos olyan rendezvényen vett részt vagy kapott felkérést szereplésre, aminek eredményeképpen az irodalomtudomány iránt érdeklődök országosan is megismerhették a nevét és tevékenységét. Első ilyen fellépéséről a fővárosi sajtó is hírt adott. Volt tanítványai és tisztelői egy díszesen összeállított emlékkönyvet állítottak össze Békefi Remig zirci apát tiszteletére, és mint a könyv szerkesztője, Pintér Jenő üdvözölte a kitűnő történelemtudóst – egyetemi ny. r. tanárt és az MTA rendes tagját – és lelkes, meleg szavakkal tolmácsolta a tanítványok háláját.

Tanártársai mindvégig tudósnak, igazi nemzetnevelőnek tartották. 1919-ben Sajó Sándorral megalakította a Magyar Középiskolai Tanárok Nemzeti Szövetségét és az Országos Középiskolai Tanáregyesületet. Már 1920-ban tiszteletbeli tagja, a Magyar Pedagógiai Társaságnak pedig 1921-ben alelnöke, 1938-ban választott elnöke lett.

1919. augusztustól 1939-ig, több mint 20 éven keresztül a budapesti tankerületek főigazgatója is volt. Itt sem tétlenkedett és 1925-ben jelent meg egy fontos műve A magyar középiskolák igazgatásának kézikönyve címmel. Három évvel később megjelent a második átdolgozott kiadása, amely egyetlen magyar középiskola igazgatói és tanári karának szobájából nem hiányozhatott. Különösen a második kiadás segített sokat a tanároknak. A középiskolára vonatkozó törvények, rendeletek szövegeinek magyarázatos gyűjteményét tartalmazta, amely segítette a pedagógusokat a paragrafusok közötti eligazodásban.

1911-ben alapította meg Baros Gyulával és Horváth Jánossal együtt a Magyar Irodalomtörténeti Társaságot, amelynek haláláig elnöke volt. Egy évre rá elindította az Irodalomtörténet című szaklapot. Mindig hangsúlyozta, hogy nagy tanítómesterének Beöthy Zsoltot tartotta, aki még egyetemi évei alatt tanította Pintért.  Később szoros barátság alakult ki a tanítvány és professzora között.

1916-ban a Magyar Tudományos Akadémia, levelező tagjának Badics Ferenc rendes tag és Váczy János levelező tag ajánlotta felvételre. Felidézünk néhány sort a laudációjukból: „Pintér elég széles alapon fogja fel az irodalomtörténet fogalmát s így részben a magyar tudomány történetének régi korát is megírja… Lelkiismeretes gondossága, akár az eredeti forrásokból merít, akár a legalaposabb feldolgozások után indul, egyaránt nagy becsületére válik.

Pintér Jenőt 1929-ben megválasztották az akadémia rendes tagjának is. Az MTA irodalmi osztályának elnöke, Némethy Géza méltató beszédében Martin Schanz-cal, a jeles würzburgi tanárral hasonlította össze. A híres Schanz megírta a római irodalomtörténet nagy könyvét, amit az irodalmi világ eddig még nem látott. „Én tehát – mondta Némethy Géza – nem tudok neked nagyobb dicsérettel adózni, mint amikor azt mondom, hogy te vagy a magyar Schanz, mert hasonló emberfeletti munkát hasonló sikerrel végeztél...”

Pintér Jenőnek legnagyobb munkája A magyar irodalom története I–VIII. kötetes hatalmas műve volt. Pályatársai és diákjai ezt a munkát nevezték „a nagy Pintér”-nek. A nyolc kötet 1930-tól 1941-ig jelent meg. 1931-ben elnyerte a MTA nagyjutalmát. Az első nagyobb és átfogó irodalomtörténeti munka hazánkban az 1850 évek elején Toldy Ferenchez kapcsolódik, akinek az volt a nagy érdeme, hogy a magyar irodalomtörténetet rendszeres tudományos formába öntötte. Majd egy emberöltővel később, 1878-ban jelent meg Márki József történeti munkája, amelynek címe Szak- és betűrendes kalauz az összes magyar irodalom története s könyvészetében. Ez az akkor roppant szorgalommal összeállított munka mára már elavult.

„A nagy Pintér” nyolc kötete

A nyolckötetes irodalomtörténetének utolsó kötetét – Századunk magyar irodalma címmel – már halála után adta ki hűséges felesége, aki szakmai törekvéseiben és napi megfeszítő munkásságában mindhalálig állandó támasza volt. Felesége – leánykori nevén Battlay Borbála – saját könyvkiadót alapítva 1943-ban külön jelentette meg a nyolcadik kötetet. Az utolsó kötet bevezető részében az özvegy a következő üzenetet küldte az olvasóknak. „Felejthetetlen jó Uram szellemének ajánlom ezt a könyvet: élete művének befejező részét. Azt adom át emlékének, amit Ő adott nemzetének.”

Tudományos pályájának és közéleti tevékenységének egyik legsikeresebb és legszebb oldala a tiszta szép magyar beszédért indított mozgalma volt. Ebben a témában első jelentős cselekedete, hogy elindította és szerkesztette a Magyarosan című folyóiratot. Fő érdeme, hogy a folyóirat köré egy lelkes fiatal gárdát szervezett, akik éberen őrködtek az irodalmi munkák és a sajtó burjánzó magyartalanságai ellen. 

1938-ban és 1939-ben két „nyelvvédő” könyve is megjelent. Az első munkáját a Magyar kereskedők nyelvvédő könyve címmel adták ki. A könyv szerzőjeként a következő módon indokolta a nyelvőr szerepét is betöltő könyvét: „Ha a külföldi kereskedő mindent megtesz beszédének és írásának tisztaságáért, a magyar kereskedők is bizonyára átérzik, mi a kötelességük nyelvünk szókincse és kifejezéskészlete iránt.” Az egyszerű bolti kereskedelemben használt nyelven nagyon érezhető volt az idegen hatás. A kereskedők fokozatosan felvették az állampolgárságot és azonosultak a magyarokkal, a szakmai nyelvük viszont nem tartott lépést ezzel az átalakulással. A könyv erőssége, hogy nem törekedett mindenáron a teljességre, nem minden idegen szótól akart megszabadulni, de a legkiáltóbb idegenes hangzású szavakra új megoldásokat javasolt. Nyelvújító munkájával nem állt le és néhány hónapon belül máris egy új „nyelvhelyességi” könyve jelent meg a könyvpiacon A magyar iparosok nyelvvédő könyve – Női iparágak címmel. Ha igaz az a mondás, hogy „Nyelvében él a nemzet”, akkor nincs időszerűbb megoldás, mint a helyes magyar szavak megtalálása és a német szavak fokozatos kiváltása. Idézzük néhány javaslatát könyvének korabeli lapszemléjéből. „Csak egy kis ízelítő a könyv magyarított szavaiból. Divatrevü helyett divatbemutató; daueroltatás helyett hullámosít; zsűri helyett bírálóbizottság; gloknis helyett harangszabású; fréz helyett eperszínű; emprimé helyett nyomottas; fricandó helyett borjúremek; rezsó helyett gázfőző; szervíroz helyett tálal; rulád helyett habos tekercs; és végül svejfolt helyett derékba szabott.” Döntse el a kedves olvasó melyik vált be és melyik nem!

Az állandó napi idegfeszítő munka, a fokozódó támadások és irodalomtörténeti feldolgozási elveinek meg nem értése lassan felőrölte egészségét. Egy korábban idézett interjújából rövid nyilatkozata: „…elköltöttem tetemes örökségemet könyvekre és arra, hogy ne kelljen mellékfoglalkozást vállalnom. Az egészségemmel egyáltalán nem törődtem, dolgoztam a betegágyamban, sőt a harctéren is. Éltem azon kívül olyan életet, mint a XVIII. század szerzetes történetírói. És ez volt a legsúlyosabb áldozat valamennyi között.

1940. november 7-én halt meg Budapesten. Pintér Jenő síremléke szinte jelképesen ábrázolja meg nem értett hatalmas életművét: egy ledöfött oroszlánt ábrázol. A szobor alkotója Bory Jenő híres szobrász volt. Nekrológjában a következőket írták: „Nem volt vívódó lélek, nem volt a részletkérdéseknél veszteglő, kis problémákba elmélyedő, aggodalmas gonddal vergődő kutató.”

Halála évében Németh László megírta Meghalt egy tanárom című cikkét, amely a Híd folyóiratban jelent meg. A híres irodalomtörténész, Szerb Antal P. J. című munkája a Nyugatban látott napvilágot. Ezzel zárja tanulmányát: „A művet még sokáig fogjuk használni, kétségtelenül – az ember, jóságos, baráti és emberi lényével, mindig velünk marad.”

Pintér Jenő sírja a budapesti Fiumei úti sírkertben

Pomogáts Béla a Tiszatájban 1983-ban részletesen foglalkozott Pintér Jenő irodalomtörténeti tevékenységének megítélésével. Néhány gondolat a bírálatából: „Ekkor tűnődtem el először: nekünk, magyaroknak nemcsak értékes szépirodalmunk van, hanem igen gazdag az irodalommal foglalkozó történeti munkák száma is. Mintha valami furcsa – talán a nyelvi bezártságból fakadó – kisebbrendűségi érzést akarnánk kompenzálni: irodalmunk létét, szerepét, fontosságát, jelentőségét irodalomtörténeti munkákkal is folytonosan bizonyítjuk. Különösen olyan időkben szaporodnak meg ezek a vállalkozások, amikor maga a nemzeti és irodalmi identitástudat megsápadt.”

Az Alföld irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 1991-ben foglalkozott újra az irodalomtörténeti munkák aktualitásával. Mielőtt a „spenót” (az 1964 és 1966 között napvilágot látott hatkötetes magyar irodalomtörténet) megjelent, a „marxizmus hegemóniája” idején Pintér munkája egy hírhedett forrásmunka volt. De adatai és tényei nélkülözhetetlenné tették, bármennyire is akarták „az elsikkadt értékek közzé sorolni”.

Czigány Lóránt József Attila-díjas irodalomtörténész, az MTA doktora 2000-ben nyilatkozott Pintér munkásságáról, gondolataira ma is érdemes odafigyelni. Most arról ne essék szó, hogy Pintér Jenő legalább ilyen terjedelmű irodalomtörténetet egyszemélyes vállalkozásként hozott létre. Igen, tudom, illik leszólni, igen, tudom, voltak négerei is, de az adatbázisa megbízhatóbb, mint a nagy spenóté.” 

Pintér Jenő pályafutását három babér övezi: a tudósé, a pedagógusé és a „nyelvtisztó”-é – írta halálakor nekrológjában a Petőfi-Társaság, amelynek 1923 óta választott tagja volt.  Elmondhatta magáról, hogy tudományosan feldolgozta irodalmunk történetét. Olyan részletességgel, mint előtte senki más. Művei utat mutattak, egészen eredeti kutatásokon alapultak és új ismeretekkel gazdagították a könyveit forgató olvasók irodalmi tudását.

Metykó Béla

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Metykó Béla írása eredetileg a Honismeret 2018/6-os számában jelent meg. Tartalomjegyzéke a címlapra kattintva tekinthető meg.

Ezt olvastad?

December 6-án Szent Miklós, avagy közismertebb nevén Mikulás, Télapó napját ünnepeljük, mely kétségkívül a gyerekek egyik legjobban várt eseménye az